Vers, próza / Dzsumbó

Káli István
Dzsumbó[2020. március]



Soha senki nem firtatta, hogy Dzsumbó magával hozta-e ezt a nevet, vagy azután ragadt rá, hogy a céghez került, ezért aztán mérnököcskénk sem tulajdonított ennek jelentőséget, akkor különösen nem, amikor a hat hónapos, kötelező katonai szolgálata letöltése után munkára jelentkezett Basánál. Még arra is, hogy Dzsumbó létezik, csak a főnök önelégült kijelentéséből következtetett: „Na, végre teljes a létszám, már nem panaszkodhatnak odafent, hogy mellőzöm a képzett műszaki élkádereket. Jánosi Miklóssal meg veled együtt immár két valódi technológust foglalkoztatok.” Hogy Basának volt-e egyáltalán fogalma, mi lehetne a technológusok feladatköre a legbanálisabb építőanyagokat gyártó vállalatnál, ahol a huszadik század utolsó harmadában még mindig olyan módszerekkel dolgoztak, amelyek az igazi, nemhogy modern, de legalább félmodern technológiát kivéve mindent elvártak a termelőktől, arról mérnököcskénknek élő és eleven kétsége volt, Basát ugyanis bizonyítottan nem hatotta meg semmilyen szaknyelv, az agyagon, a kövön, a meszen, a cementen, a vízen, a gázon, a szenen kívül – a nemesvakolat volt ez alól az egyedüli kivétel, de ez a Nyárádtőn kevert száraz kotyvalék, amúgy tényleg hasznos anyag a házukat kívülről díszíteni akarók számára, igen jól illett az egykori kőművessegéd szótárába – nem kevert semmilyen szofisztikált fogalmat a napi rendszerességgel vagy alkalmanként adott utasításaiba, így aztán nem volt, nem is lehetett fogékony még a legkézenfekvőbb újításokra sem. A „ragadjuk meg a dolog szarvát, elvtársak, s toljuk, hogy menjen!” elvet vallotta, s mivel ez a környezetében, amelynek jóformán egyedura s így parancsolója volt, többé-kevésbé bevált, hajlott arra, hogy el is higgye a maga állította s a mindennapokban tökélyig beválónak bizonyuló eszmerendszert: „Ha egy lakatosinas a kellő idő­ben megtanulta, hogy a szakmájában kerülendő a reszelőzsír használata, akkor élete végéig tudni fogja, hova kell leadnia az izzadságcseppekkel öntözött reszelt vasat, s hova kell munkaidő végeztével besepernie a használhatatlan reszeléket.”
Mérnököcskénknek a dolgok ilyen irányú megközelítéséről volt már közel kétéves tapasztalata, de Dzsumbónak nem volt honnan tudomást szereznie róla, született temesvári lévén, a törzsvárosában ragadt diplomázás után, s három éven át minden dolgos hétköznapjában az AZUR festékgyár vegyelemző laboratóriumában – álmodozás-rohasztó rutinmunkaként, de igazi vegyszereket használva –, hetente váltott fehér köpenybe öltözve mutatta ki a kimutatnivalót, vagy mérte a mérendőt. Az ott megélt merő unalom vezette rá, hogy Vásárhelyre költözésük után – az anyja volt idevaló, s az apja korai halála után egyetlen rokon, semmilyen kötelék nem maradt odaát a bánsági nagyvárosban, a Fabrikban eladott ház árából futotta egy kövesdombi kétszobás tömbházlakásra – már a kezdet kezdetekor felbuzogjon benne a vágy a másságra. Eltökélte tehát, hogy az új helyén valami zseniális, korszakalkotó ötlettel a feje tetejére állítja mindazt, ami két évtizede az elvtársak által megszabott terv szerint mindenki által elfogadottan működött. És hiába csitítgatta Gyuszi, aki közvetlen főnökeként rá tudott hangolódni a zsörtölődéseire, hogy „nyugi, Miki, nyugi, a terv teljesítése és a fizetésünk nem attól függ, hogy te ezt vagy azt miként csinálnád másképpen!”, Dzsumbónak nem lehetett letörni a lendületét, jóformán naponta valami új, bizarr, elméletileg csakugyan megalapozott ötlettel állt elő, azzal nyaggatván Gyuszit, hogy azonnal beszélje meg Basával, mert megéri minél előbb bevezetni a javaslatát, mert ő kiszámolta, egy év alatt megtérül a befektetés, azután tiszta hasznot hajt. Gyuszi néha bátorkodott is említést tenni Basának a Dzsumbó egyik-másik, a jobbítás hevében fogant, általa is megvalósíthatónak tartott ötletéről, de a Basa üzenetét, hogy „mondja meg annak a hülye dagadtnak, üljön le a seggére, amíg jól van dolga!”, soha nem adta át a címzettnek, mert félt attól, hogy a nyilvánvaló sértést követően tettlegességre kerülhet sor, s bár Basa sem volt filigránnak mondható a maga százhúsz kilójával, a Dzsumbó kalapácsvetésből kitermelt izmaira rárakódott életörömmel együtt úgy száznegyvenet nyomó impulzus-együtthatójával szemben ki tudja, milyen következményeket lett volna kénytelen elviselnie a drága igazgató elvtársnak, ha egymásnak esnek.
Mire mérnököcskénk ismét belerázódott volna a boldog, békés, terv­teljesítő életbe, kiderült, hogy Basának alig két hónap elteltével jócskán és megemészthetetlenül a begyébe rekedt Dzsumbó, s ebben, amint azt Gyuszi egy igazi nyílt pillanatában a csapat tudomására hozta, főleg az játszott közre, hogy a fiatal mérnök úr egy nyárádszeredai harmadik félidő alkalmával nem volt hajlandó versenyt inni a mindenható főnökkel, ami még megbocsátható lett volna, de ő az éppen fakszniból fogadott absztinenciája jegyé­ben tüntetően a szájával az asztalra fordította a sörrel teli poharat, amelynek tartalmát a legjobb indulattal maga Basa töltötte belé. Nos, ez a Basa szempontjából maga volt a megbocsáthatatlan bűnök monteveresztje, úgy vélte, a gesztus nem lehet más, mint arcátlan szembeszegülés, amely egyenlő az ő jól megérdemelt, mert kitartó vezetői munka révén kivívott főnöki státusának semmibevételével, azaz egy hibbant alattvaló nyilvánvaló kihívása a jó sorsa ellen. „Takarítsa el innen ezt a semmi emberszemetet, nem akarom, hogy bármikor is a szemem elé kerüljön!”, mondta másnap Basa Gyuszinak, s amikor látta szegény termelésirányítója feszélyezettségét, kényes tanácstalanságát, felvilágosította, hogy felőle használhatja alkalmi szemétládának bármelyik vidéki gyáregységet. Így aztán Gyuszi, valahányszor a városon kívülre ment a gyártást ellenőrizni, mérnököcskénk helyett immár minden alkalommal Dzsumbót vitte magával, Szikárnak, a jó öreg GAZ terepjáró vezetőjének nagy bánatára, mert a kocsi az egyenetlen súlymegoszlás miatt alaposan és folyamatosan félrehúzott a vidék nem éppen eszményi, a legtöbb szakaszon makadám útjain.
Ám ahogyan minden rossznak van valami jobbféle visszaütése, Dzsumbó szempontjából ezeknek a kényszerű „vidékezések”-nek is meglett a maguk esélyt teremtő eredménye. A Basa által is gyakran használt, a kivénhedés küszöbén álló GAZ a tervezettnél előbb beadta a kulcsot, s a főnök nagy bosszúságára a szétszedésénél kiderült, hogy nemcsak a motor szorul tisztességes felújításra, teljes főjavításra, de a kasztni is jóformán szétrohadt. Ennek kapcsán támadt Dzsumbónak az az ötlete, hogy az öreg terepjáró valamennyi, az időjárás „kegyetlen” viszontagságainak kitett fémfelületét örök érvényűen megtámadhatatlanná kell tenni. Került is erre hirtelenjében néhány jobbacska elképzelése, de nem akart önkényesen dönteni, nem akarta – mert tudta, nem is volna esélye – kisajátítani magának a dicsőséget Basa előtt, ezért bevonta az ügybe Vitus Egont is, a vegyészt, akinek valami megmagyarázhatatlan módon – az apja ugyanis kiváló asztalos lévén, de a kor rendjével ellentétben saját műhelyt működtető, alkalmazottakat is foglalkoztató magánzóként nem volt éppen azsúrban a főnök konokul kommunista elveivel – állandó szabad bejárása volt a mindenhatóhoz, így aztán együttesen ötölték ki a korszakalkotó megoldást: a megfelelő savas oldattal, ami egyben zsírtalanít is, megtisztítani a rozsdától az acélalkatrészek felületét, majd foszforsav alkalmazásával egy vékony, jóformán molekuláris foszfátréteget vinni rá, ami a környezet által örökre megtámadhatatlanná teszi, lévén a vasfoszfát az egyik legellenálóbb anyag, azonkívül, hogy semmilyen hétköznapi vegyszer, még maga a királyvíz sem képes benne kárt okozni, ráadásul igen kemény és kopásálló is, a teljes biztonság érdekében pedig, hogy a felület ne legyen annyira merev, petróleummal vagy gázolajjal hígított kátránnyal bekenni, ami fokozatosan rászáradva, túl azon, hogy egy bizonyos tamponrugalmasságot is biztosít a kezelt felületnek, még külön óvja is azt.
Basa, bár semmit nem értett abból, amit Egon mesélt neki a rendkívüli eljárásról, ráharapott. „Hadd lám, mit akartok!”, mondta, s előrehozatta a garázsból az irodaház melletti udvarra a terepjáró szétszedett kasztniját. Szikár aktív, valamint Basa szemlélődő asszisztenciája mellett a Dzsumbó, Egon meg a kontárként, „segédnek jó lesz” mérnököcskénkből összeállt alkalmi triumvirátus alig több mint három óra alatt lekezelte az első sárvé­dőket, a küszöböket, s minden egyebet, ami terepjárón le- és visszaszerel­hető volt. „Kész?”, kérdezte Basa, aztán a szerény igenlésre nagy nehezen lehajolt, és gyanakvón megkopogtatta, majd egy csavarhúzó sarkával megkarcolgatta az egyik, gyanúsan kékeszöld színűvé átvedlett sárvédőt. A ci­pője orrával emelgette, forgatni igyekezett, hümmögött hozzá, de aztán úgy látszott, elnyerte a tetszését, erre nemcsak a „jónak néz ki” megjegyzéséből lehetett következtetni, hanem abból is, hogy – jó vezetőként előre gondolkozva – kijelentette, ezt másoknak is meg kellene csinálni jó pénzért, és szokásával ellentétben nem mutatta, hogy rossz szájízzel maradt, amikor Egon megmondta neki, hogy nem lenne rá igény, mert az eljárás a viszonylag nagy költségei miatt nem gazdaságos. „Jó, hogy az én autóm úri kezelést kapott”, jelentette ki méltóságteljesen, s ebben benne volt önmaga dicsérete is, hogy lám, milyen eszes, képzett emberekkel vette körül magát.
Hátramaradt még a kátrányozás, ami egy kicsit több időt vett igénybe, a garázsban ügyködő melósok kezét rendesen összekoszolta, amint a darabokat ide-oda rakosgatták, volt is morgolódás emiatt, mert nehezen tudták lemosni a kotyvaszt, de Dzsumbó arra is talált megoldást, hogy ezt a kézkoszolást a továbbiakban kiküszöbölje, begyújtatott a garázs cserépkályhájába, s amint az kimelegedett, az oldalának támaszttatta a darabokat, amelyekről a kátrányt hígító petróleum elég hamar elpárolgott, így aztán másnap délelőtt Szikár egy örökre megújult járgánnyal állt elő, hogy elfurikázza az eredménnyel igen elégedett Basát az éppen esedékes úti céljaihoz.
Dzsumbó a következő hét elején olvasta az Előrében a nagy és rendhagyó hírt, hogy Kolozsváron, a szamosfalvi repülőtér közelében újonnan épített, nemrég átadott kiállítási központban a következő hét keddjétől szombatig hatalmas, vásárral egybekötött kiállítás lesz, külföldi cégek részvételével, amelyre várják a romániai vállalatokat is a maguk új termékeivel, technológiáival. Csak úgy érintőlegesen megemlítette Egonnak, hogy „mi lenne, ha?”, aki azonnal lelkesen magáévá tette az ötletet, bekérezkedett Basához, s előadta, hogy az általuk a sárvédőkön meg a kasztni egyéb felületein alkalmazott foszfátozás komolyabb gyárakban, üzemekben is használható megoldás lehet a korrózió meg a felületkopás megelőzésére, s mi lenne, ha a vállalat is bérelne egy szerény kis kiállítóstandot a vásáron, ahol az eljárást bemutathatnák, de Basának az volt a véleménye, hogy: „Baszhatják azt a pénzt, amit én erre kiadok! Hová jutunk, ha az ország érdekeit, a szocialista ipar fejlődését önzetlenül szolgáló okosoknak fizetniük kell azért, hogy bemutathassák, mennyire a lelkükön viselik az ügyet?!” A véleménye tehát egyértelmű, így a határozata is az volt: fogják kedden reggel Szikárt, pakoljanak fel rá mindent, ami szükséges, és „mutassák meg a sok nagyokosnak, hogy a koronkai téglagyárban is terem hozzájuk hasonló ész, sőt...”
Közös megegyezéssel a vásár első napján reggel már hat óra előtt mindhárman bent voltak, Szikár befarolt a lakatosműhelybe, beraktak a terepjáróba húsz, különböző vastagságú, előző napon szabályos méretre felszabott rozsdás acéllemezt, két kisebb, vékony alumíniumlemezt is – ez mérnököcskénk ötlete volt, mert sohasem lehet tudni, kit érdekelhet éppen az alufelületek foszfátozása –, a szükséges vegyszereket, mindeniknek egy vadonatúj üvegtálacskát, két nagy kannában vizet is, mert hátha a helyszínen nincs, s akkor hogyan mossák le a zsírtalanított, rozsdátlanított felületet az aktív anyag alkalmazása előtt, úgyszintén négy jó széles festőecsetet. Hétkor már úton voltak, hogy a tizenegykor nyíló vásárnak egy pillanatát se szalasszák el. Még arra is felhatalmazást kaptak Basától, hogy ha megy a buli, s látják, hogy nem érnek haza idejében a másnapi prezentációhoz, megaludhatnak valahol Kolozsváron valamelyik nem túl drága szállodában. Szikár nem kímélte a GAZ-t, de így is jó három óra volt az út, alig valamivel tíz után meg is érkeztek, a nagy jövés-menésben kerestek egy üresebb sarkot, ahova kipakoltak. Furcsa társaságnak tűntek a maguk sokatmondó egysze­rűségével, a manualitásra ítéltetve kiríttak a környezetből, ezért felkeltették a figyelmet, s amikor egy idősebb, aszkéta képű pacák megállt mellettük, hogy mit kínálnak, ők meg egymás szavába vágva elmondták, az illető kérésére meg az egyik rozsdás lemezen be is bizonyították, mire képesek, egyre többen gyűltek oda, állták körül őket, a pacák közben odahívott egy másik, kövér, szemüveges, öltönyös, nyakkendős, fehér inges muksót, akinek elejétől a végéig újra el kellett játszani a bizonyító jelenetet, majd, miután az acéllemezt alaposan megszemlélte, kérésére meg kellett ismételniük az egyik alumíniumlemezzel is. A kövér mindenféléket kérdezett tőlük, amire ők gyanútlanul, őszintén válaszoltak, még arra a kérdésére is, hogy véleményük szerint lehet-e ezt ipari léptékben is alkalmazni, amire lelkesen igent válaszoltak, akkor a kövér olyan sokatmondóan nézett az aszkéta képű pacákra, hogy az, mintha megszégyenítették volna, lesunyta a tekintetét, s nem lehet tudni, mi lett volna a bemutatójuk jótékony következménye, ha oda nem tolakszik a körülöttük állók elé egy igencsak szigorú képű, kefe­frizurás, szürke öltönyös ember azzal, hogy ő itt a rendezvény fő felügye­lője, rájuk kérdezvén, melyik vállalatot képviselik, s hol van a standjuk, mire ők elmondták, hogy honnan jöttek, de standjuk nincs, akkor az illető a legparlagibb hangnemben rájuk förmedt, hogy „ia, măi băieþi, luaþi-vă şan­dramalele şi ştergeþi-o repede de aici!”, vagyis szedjék a sátorfájukat, s gyorsan tűnjenek el onnan. Valaki a körülállók közül beszólt, hogy talán nem kellene kirakni őket, ügyes fiúk, de a főfelügyelő úgy hordozta meg a tekintetét az illetőn fentről le, aztán lentről fel is, hogy annak torkára forrott a mondanivaló. Összecsomagoltak hát, vissza mindent a terepjáróra, rászóltak Szikárra, hogy nyomja, ahogy tudja, szót sem ejtettek hazáig, csak Dzsumbó eresztett meg egy cifrábbat, hogy bassza ki Basa két lejért a kecskéjét a hegyre, ettől Szikár még jobban rákapcsolt, s közvetlenül a munkaidő lejárta előtt, fél négy táján be is futottak a vállalat udvarára, hátra a műhelyhez, hogy senkivel ne találkozzanak. Ám pechükre Basa éppen ott ágált a műhe­lyek előtt, így nem kerülhették el a kérdést, hogy miért ilyen hamar itthon, de még mielőtt Dzsumbó újból megeresztett volna egy még cifrábbat, Egon békülékeny, alázatos hangon tájékoztatta a főnököt a történtekről, amire Basának csak annyi megjegyzése volt, hogy „lehet akármilyen okos egy ember, ha beszari, annyi neki”.
Nekem annyi, mondta másnap reggel Dzsumbó mérnököcskénknek, de te csipkedd magad, mert új főmérnök előbb-utóbb kelleni fog, Farhájnak kifelé áll a szekere rúdja. Mérnököcskénk visszakérdezésére, hogy „miért nem te csipkeded magad, Miki?”, igyekezett gúnymosolyba burkolózni, de volt a próbálkozásában valami szívet szorító kényszerűség, aztán, mert maga is érezte, hogy hiteltelen, amit produkált, csak legyintett, s attól kezdve heteken keresztül csak ült egyik helyről a másikra, arra vigyázva, hogy egyetlen pillanatra se kelljen találkoznia Basával. Ahhoz elég jó flőrje volt, hogy elkerülje, Gyuszi mellé is szótlanul ült be a terepjáróba, valahányszor szólt neki, hogy magával viszi valamelyik külső egységhez, útközben egyetlen alkalommal sem lehetett megszólalásra bírni, a helyszíneken sem szólt hozzá semmihez, bármilyen helyzet adódott, bármit kérdezett is Gyuszi, nem nyilvánított véleményt, csak a vállát vonogatta, s ha valaki nem törődött belé, ha tovább nyaggatta, legfennebb annyit fűzött hozzá: „nem vagyok én elég okos ehhez”.
Az új igazgató, Stratulat beiktatásának, Basa hatalmas „buktá”-jának, azaz a főmérnöki tisztségnek megfelelő műszaki vezetőként való kinevezésének másnapján érződött Dzsumbón először az előző esti túlfogyasztás „illata”, ami attól kezdve elég gyakorivá, úgy két hét elteltével pedig napi­rendszerűvé vált. Gyuszi várt, tűrte néhány hétig, hátha csak átmeneti állapot, de amikor meggyőződött, hogy nem az, mert Dzsumbó egyetlen napot sem hagy ki, s már maga a belőle párolgó szag is olykor elviselhetetlen, szóvá tette, hogy ez nem méltó egy komoly, intelligens mérnökemberhez.
„Kiről beszélsz, Gyuszikám?!”, kérdezte tőle Dzsumbó, és kényszeredetten felröhögött. „Mi lesz így belőled, Miki lelkem?”, gondolkodott hangosan Gyuszi, és kétségbeesetten, segítségért esedezve nézett mérnököcskénkre. „Hát főmérnök ebben a budiban biztos nem”, erőltette tovább Dzsumbó a röhögést. „Nem így kellene hozzáállnod, Miki, de te tudod”, zárta le Gyuszi, és annyi szomorúság volt a hangjában, hogy mérnököcskénk tiszta szívből megsajnálta.
Dzsumbó, hogy láthassa mindenki, az ilyen Gyuszi-féle zsíroskenyér-szövegek nem lehetnek hatással rá, még aznap késő délután, alaposan beállítva, visszatért délelőtti időtöltéseinek színhelyére, megvárta a téglások délutáni műszakjának a végét, leszólította a mindenki mindenesét, Fincsó Margitot, hátravitte a kollergang mögé, s a kupacba gyűlt, a műszak lejártával már felhasználatlanul maradt nyers palarakásra fektette. Amikor Gyuszi másnap kora délután megtudta Rókaitól, a gyáregység vezetőjétől, hogy Margit a műszak kezdetén mindenkinek azzal dicsekedett, milyen rendesen megdöngette őt Dzsumbó mérnök elvtárs az este az agyagágyon, s igazán jó volt, csak a palarögök nyomták kicsit a seggét, ultimátumot adott Dzsumbónak, hogy ha nem fogja vissza magát az itallal, s nem hagy fel a konok, tün­tető semmittevéssel, kénytelen lesz szólni Basának is, Stratulatnak is. „Ki a faszt érdekel, Gyuszikám, hogy kinek szólsz, vagy kinek nem szólsz?!”, vigyorintott rá kihívóan Dzsumbó, a főnöke arcába tolva a képét. „Engem”, válaszolta neki Gyuszi halkan. Ettől az egy szótól Dzsumbó úgy meglepődött, hogy belesápadt. Szótlanul kiment az irodából, hátra az udvar végébe, s még a munkaidő lejártával sem került elő. Másnap reggel munkakezdéskor egyáltalán nem érződött rajta az utóbbi időben szokásos, már-már elviselhetetlen kimaradás-szag. És a következő két hétben nemcsak hogy állandósult a józansága, de munkatársként is újra teljesen beszámíthatóvá vált, túl azon, hogy elvégezte a kötelező feladatát, vagyis minden gyártóegységnek kiadta a termékekre lebontott fajlagos anyagfogyasztást, s a hónap leteltével ellenőrizte a jelentésekben azok betartását, azzal kezdte a napot, hogy rákérdezett Gyuszira, nincs-e szüksége rá, tud-e neki valamiben segíteni. És ha Gyuszinak volt olyan ügye, amit rábízhatott, rá is bízta, mert biztos lehetett benne, hogy Dzsumbó a legjobb tudása szerint megoldja.
Közel négy hónapig tartott a teljes absztinenciája, akkor is csak annyi időre függesztette fel, amíg megünnepelte a huszonnyolcadik születésnapját. Előre szólt Gyuszinak, hogy másnap nem jön be, mert ezúttal kirúg a hámból. A Görbe utcai Sípos-féle vendéglőben foglalt asztalt, s meghívta az egész nagy csapatot, azaz Gyuszin és a mérnököcskénken kívül Jenőt, a munkavédelmist, Suncit, a geológust, Gézát, a beszerzőt, Lajit, az eladót, Anti főgépészt, Egon vegyészt, Fazékot, a laboránst, még Nácit is, a tervosztály folyton némát játszó főnökét is, a vidéki egységvezetőket is mind, csak Etelkával, a pénzügyissel volt egy kicsit dilemmában, ahogy mondta, nem azért, mert ő volna az egyedüli nő a csapatban, hanem azért, mert, ahogy ismeri a Síposék berendezését, amekkora az ülepe, nem férne el egyetlen széken. Mindenkinek elmondta aznap a munkaidő lejárta előtt, hogy annyi flekkent ehet, ahányat akar, tíz kiló nyakaskarajt pácoltatott be a séffel, de van fehér karaj is, ha valamelyik éppen azt kívánná, azt ihat, amit akar, s annyit, amennyi belefér, ne szégyellje magát senki, neki nem lesz ideje vendéglátósdit játszania, szomorú ügy, de végre csak saját magával akar foglalkozni, mert ez egyben legénybúcsú is, három hét múlva elveszi azt a kis elvált asszonyt, akivel nemrég ismerkedett meg, boldog férj és családapa is lesz, még a gyereknemzés nehézségeivel sem kell kínlódnia, mert egy kilencéves fiúcskát is kap az asszonnyal, micsoda szerencséje van, hogy ráakadt valakire, aki képes őt elviselni, és amekkora ő, akkora bulit csapjanak, elhívta Bámbó Karcsiékat is, hogy mindenkinek azt húzzák, amit hallani szeretnének. És valóban csak annyi időt szánt a meghívottaira, amíg át nem vette tőlük a közös erővel vásárolt ajándékot, egy VEF táskarádiót, egy kis pohár pezsgővel elkoccintotta mindegyikükkel az „Isten éltessen”-t, aztán leült az asztalfőre, odatette a keze ügyébe a fél literes ZAREA konyakot, egészen közel húzta az alumíniumvödröt az öt palack vörös Murfatlarral, amit csak magának rendelt, és belekezdett az eltervezett rítusba: megivott egy deci konyakot, megevett rá egy adag fatányérost, megivott utána egy palack bort, s ezt megismételte ötször. Az utolsó rund előtt kért a pincér­től egy üres sültes tálat, s amikor befejezte, szólt, hogy további jó mulatást, mindent eltolt maga elől, odahúzta a jókora tálat, ráhajtotta a fejét, és raj­taütésszerűen elaludt. Félóra elteltével Gyuszi megpróbálta felkölteni, de Dzsumbó csak nyögött, nem nyitotta ki a szemét. A társaság ennek ellenére jól elvolt, Bámbó Karcsiék kitettek magukért, semmit nem fogadtak el a danászni vágyóktól a rendelésekért, azt mondták, minden előre rendezve volt. Éjfélhez közeledett, amikor Gyuszinak sikerült egy kis életet ráznia Dzsumbóba. „Hívj egy taxit, Gyuszikám, s küldj haza anyámhoz”, nyöszörögte. Gyuszi meg is tette, de nem küldte, hanem mérnököcskénk segítségét is igénybe véve, hazakísérte. Ahhoz képest, hogy a kabátot odabent a vendéglőben nem sikerült ráadni, nem is volt szükség olyan nagy támogatásra, Dzsumbó maga szállt be a kocsiba, egyedül szállt ki, csak a tömbház liftjébe érve sápadt el kissé, de a csengetést követő ajtónyitás után már egy huncutra vett mosollyal próbálkozott az éppen csak eldadogott „szerusz, anyu” mellett. Gyuszi és mérnököcskénk nem akarták megvárni a Jánosi néni kitörni készülő rosszallását, ezért gyorsan elköszöntek, s igyekeztek mi­előbb leliftezni a földszintre. Ott, a lépcsőházi bejárat előtt érte őket utol Dzsumbó anyjának a segélykiáltása: „Jaj, jajajj, Gyuszi drága, jöjjön gyorsan, Miklóska vért hányt!” Vissza a liftbe, fel a nyolcadikra, be a lakásba. Dzsumbó ott feküdt az előszoba linóleumpadlóján, mellette jókora sötét tócsa. Nyögött ugyan, de ez láthatóan, hallhatóan a megkönnyebbülés jele volt. „Nem vér az, Jánosi néni, hanem vörösbor”, mondta Gyuszi, miközben szégyenlősen lehajtotta a fejét. „Jaj, lelkem, hát miért hagyták, miért hagyták?!”, sopánkodott a néni, de azt már meg sem várta, hogy válaszoljanak neki, ment serényen a fürdőszobába a felmosórongyért, veder vízért. Ők csak álltak ott ketten a nyitott bejárati ajtóban tanácstalanul, arra gondolva, hogy segíteni kellene, mert ki fogja Dzsumbót ebben az állapotában ágyba fektetni. De amint a víz a csapból erős sugárban folyva elkezdett nagy harsányan belezubogni az üres műanyag vederbe, Gyuszi ránézett a linóleumpadlón nyugodtan alvó emberre, aztán mérnököcskénkre, majd egyér­telműen intett a fejével, tudomására adva, hogy ők itt már fölöslegesek.
Jó három hét múlva, advent első vasárnapja előtti szombat délelőtt Gyu­szi, Jenő, Vitus Egon és mérnököcskénk egy nagy csokor virággal megjelentek a házasságkötő teremben, hogy megtiszteljék jelenlétükkel Dzsumbó boldogító igenjét. Koccintottak az ifjú pár egészségére, megpuszilták Karolát, a kissé molett, de kívánatosan arányos és szemrevaló új asszonykát, kezet ráztak Dzsumbóval, aki – mindegyiküket külön-külön megragadva – baráti szeretete jeléül majdnem kiölelte belőlük a szuszt, mérnököcskénk akkor érezte először, mekkora erő van benne. Amikor Stratulattól engedélyt kértek, hogy mun­kaidőben két-három órára eltávozzanak, megmondván, miért, az igazgató a maga rutinmosolyával megkérte őket, tolmácsolják Jánosi mérnök elvtársnak az ő személyes jókívánságait is, de Gyusziban volt annyi tapintat, hogy ezt nem tette meg, mert látszott Dzsumbón, hogy őszintén boldog, s egy pillanatra sem szerette volna akár a név említésével is beárnyékolni az embere heveny boldogságát.
Dzsumbó ugyanazzal az elégedett, sugárzó mosollyal az arcán jelentkezett munkára egy hét elteltével, amelyet a jókívánságok közepette, koccintáskor is láttak rajta, s amikor tudatosult benne, hogy lerí róla az öröm, csak annyit fűzött hozzá, hogy „Gyuszikám, megfogtam az Isten jobb lábát, nekem jutott a legcsodálatosabb nő a világon”. „Akkor becsüld is meg”, mondta neki Gyuszi. Érdekes volt, ahogy mondta, annyi természetesség volt benne, hogy mérnököcskénk még csodálkozott is, mert sem az okoskodásnak, sem a kioktatásnak nem volt abban még a leghalványabb árnyalata sem. Dzsumbó is ugyanezt érezhette, mert a következő három hétben láthatóan valamennyi idegszálával azon volt, hogy mindenben és mindennek a legtökéletesebben megfeleljen.
Aztán mégiscsak történt egy kis malőr, mégpedig a vállalat szokásos évbúcsúztató mulatságán. Az egész kollektíva jobban szerette volna, ha a Síposba mennek, azt remélve, hogy az a hétköznapibb környezet több közvetlenséget sugall, de Stratulat is, meg Basa is azon a véleményen voltak, hogy a jó eredményeket igazi jó helyen kell megünnepelni, ragaszkodtak hát ahhoz, hogy a főtéri „fényest”, a Maros vendéglőt foglalják le január 3-ra e célból. A terem végében terítettek nekik, U alakban tolták össze az asztalokat, negyvenketten voltak, rajtuk kívül még legalább három nagyobb társaság ünnepelt aznap este, egyikük, a hozzájuk közelebbi más nyelven hangoskodott, de érdekes módon nem zavarta őket, végül is jól érezték magukat, jó volt az étel, az ital, egymás szavába vágva mesélték a különbnél különb, jobbára csak a mesélő szempontjából érdekes történeteket, a hangulat fokról fokra, az elfogyasztott itallal arányosan emelkedett, de így volt ez jól, azt Szikszai, a fényes főnöke is érzékelte, és kedveskedni akarván vidám vendégeinek, kivétette a hűtőből a szilveszteri mulatságról megmaradt, akkor díszként a főasztal közepén átéjszakázott, szép pirosra sütött jókora disznófejet, még a citrom is a szájában volt, és elismerő ajándéka gyanánt a legjobb indulattal odatette Basa elé. A társaságba belefagyott a hangulat, mert látták, hogy Basa belesápad, de a következő pillanatban aztán már minden megoldódni látszott, mert Basa Szikszai után kiáltott, hogy „fő­nök, eltévesztette a címzettet, tegye ezt a disznófejet Jánosi mérnök elvtárs elé!”, majd amikor látta a Szikszai tétovázását, egyértelműen az asztal túlsó vége felé intett, ahol Dzsumbó ült. Szikszai tétován toporgott a disznófejes tállal a kezében, de Dzsumbó megmentette a helyzetet, felállt, odament a vendéglőfőnökhöz, kivette kezéből a tálat, visszament a helyére, maga elé tette, majd leült, szembefordította, és komoly arccal, némán nézte. Komolysága néhány másodperc múltán kedves, kamaszos mosolyba oldódott. „Úgy nézel rá, mintha szeretnéd”, jegyezte meg Jenő. „Bolond az, aki nem szereti saját magát”, válaszolta Dzsumbó, aztán felállt és kiment. Két perc múltán jött vissza, Szikszaival az oldalán, kivágott az asztalra két százast, ami jóformán kétnapi fizetésének felelt meg. „Főnök úr, itt vannak ezek a bankók költségtérítésként, csomagoltassa be a disznófejet, hívjon egy taxit, küldje el a Csukás utca tizenkilencbe, nyolcadik emelet harmincötös lakás, mondja meg a taxis a feleségemnek, hogy hazajött a drága kicsi férjecskéje.” Szikszai tétovázott ugyan egy keveset, de mert a vendég óhaja szent, intézkedett. Dzsumbó mindaddig állva maradt, amíg Szikszai be nem csomagoltatta a disznófejet, s át nem adta az üzenettel együtt az asztalhoz odaparancsolt taxisnak. Akkor leült, rendelt két félliteres, szalmaszálas lengyel vodkát, s amikor a pincér kihozta, egyetlen szájhozvitellel kiitta az egyik üveg tartalmát. „Nem lesz ez így jó, Miki kedves”, mondta neki rosszallón Gyuszi. „Kuss legyen!”, förmedt rá Dzsumbó, miközben olyan vészjóslóan mosolygott, ahogyan sem Gyuszi, sem a többiek soha azelőtt nem látták. Benyakalta a másik üveg tartalmát is, felállt, megrázta magát, és elindult az asztal túlsó vége felé, ahol Basa ült. Basa, mintha megérezte volna a felé tartó végzetes veszélyt, elkerülni igyekezvén a kiszolgáltatottságot, fel akart állni, de nem tolta eléggé hátra a székét, így beleakadt a térde az asztalba, visszazuttyant a székére, az a kezdeti lendülettől pedig feldőlt, s ő hanyatt esett. Nem üthette nagyon meg magát, mert a padlószőnyeg tompította az esést, mégis fájdalmasan eltorzult arccal szegezte rémült tekintetét a lassan, de határozottan közeledő Dzsumbóra. A Basához közelebb ülők közül hárman is ugrásra feszültek, mert bár megérdemli a szarházi, de azért mégis... ám Dzsumbó, mintha észre sem venné a padlón fekvő, rettegéstől eltorzult arcú Basát, zsebre tett kezekkel ellépdelt mellette, majd, igyekezvén az irányt a liter tömény alkohol hatása ellenére is méltósággal megtartani, kisétált a helyiségből. Az ő távozta meg az, ahogy utána Basa négykézlábra fordulva, majd az asztalra támaszkodva egyedül nagy nehezen feltápászkodott, a vállalati buli berekesztését jelentette.
Basa az eset másnapjától egy hétig táppénzen volt. Aznap, amikor visszatért, alig egy óra elteltével hívatta Gyuszit. Nem teketóriázott, elmondta neki, hogy az első útja Stratulathoz vezetett, mert bármennyire is megveti, meg akarta dumálni vele, hogy rúgják ki Dzsumbót, de az a nyusziféreg olyan gyáva, hogy nem meri vállalni, mert nincs semmi ürügy rá, mi lesz, ha Dzsumbó bepereli őket, s neki kell majd kifizetnie a ki tudja, hány havi bérét, keressen rá Basa elvtárs okot, s akkor semmi akadálya, de hát holmi szar anyagfogyasztási normákkal nem lehet fogást találni rajta. Azt találták ki Stratulattal, hogy ezentúl ez a hájfejű helyettesíti majd a vidéki egységvezetőket, amikor azok kiveszik a rendes évi szabadságukat, s nem létezik, hogy a nagy hórukkok közepette folyton oda tudjon figyelni, és ne kövessen el valami olyan baklövést, ami miatt ki lehessen rúgni, mondja meg neki, hogy készüljön, mert hétfőtől megy három hétre Jobbágyfalvára, de ha akar, már holnaptól beállhat tanulni a főnök mellé, a lényeg, hogy ő itt a központban többet ne lássa.
Gyuszi nem is tudta jóformán, hogyan közölje Dzsumbóval a Basa üzenetét, szokásától eltérően ekegett-mekegett, kerülgette a lényeget, de Dzsumbó keményen rászólt: „Hányd csak ki, Gyuszikám, nem a magadét hányod!” Akkor Gyuszi elmondta, hogy amióta ő itt dolgozik, ilyen még nem volt, de mostantól lesz, s ő csak annyit tehet, hogy vigyáz arra, Basa ne találjon majd rajta fogást.
És Gyuszi állta a szavát. Pedig Basa folyamatosan szekírozta Stratulatot, hogy éppen ide vagy oda menjen, mindig akkor s oda, amikor s ahol Dzsumbó helyettesítette az egységvezetőt, de Stratulatban nem volt meg a kellő spiritusz, hogy rajtakapja a delikvensre menendőt, mondta is Basa mindegyre Gyuszinak, hogy az a fatökű még erre sem alkalmas, így aztán jó két év telt el, a Basa szempontjából eredménytelenül, mire Dzsumbó visszakerült a központba, azt sem Basa rendezte így, hanem a szükség.
Az történt ugyanis, hogy Jenő váratlanul felmondott, és Stratulat, bármennyire is ellenkezett Basa, felkérte Dzsumbót, hogy vegye át a munkavédelmet és tűzrendészetet, ő meg, bár tudta magáról, hogy képtelen lesz a Jenő szintjén megoldani a beosztással járó feladatokat, már csak a Basa csesztetésére való tekintettel is elvállalta, tudván, hogy a beosztás miatt közvetlenül az ő fennhatósága alá tartozik majd. Bármennyire is utálta Dzsumbót, Basának bele kellett törődnie, néhány napi fortyogást, dühöngést követően mégis örült ennek, mert fokozatosan életre kapott benne a remény, hogy majd csak adódik megfelelő alkalom. Arra nem számított, hogy maga Dzsumbó is alábecsülte a saját képességeit, mert, mint kiderült, Stratulat jobb munkatársat nem is választhatott volna erre a tisztségre, és helyes döntésének nyilvánosan hangot is adott: „Jánosi mérnök elvtárs egy valódi Schuszter Jenő elvtárs.” Így aztán bármennyire is törekedett Basa, továbbra sem talált fogást Dzsumbón. S amire ennek eljött az órája, neki már nem volt meg hozzá a kellő hatalma ahhoz, hogy megsemmisítse, mert a vállalatot egy hónap múltán feloszlatták, és a termelőegységeket más-más vállalathoz csatolták, őt pedig ezúttal felfelé buktatták, a megyei pártbizottságnál lett aktivista.
Pedig annak is eljött az órája, hogy Dzsumbó nagyot, majdnem végzeteset hibázott. Az év augusztusának elején – noha tudta, hogy szeptember végétől már megszűnik a munkaköre – felment a Cserepesre a kőbányába a szokásos munkavédelmi rutinellenőrzésre, ott tudta meg, hogy másnaptól október közepéig, a szarvasbőgés lejártáig felfüggesztik a bányában a kitermelést, mert a környék vadőrei láttak arrafelé, valahol a hegy háta mögötti „Asztal”-nál egy monumentális agancsú szarvasbikát, amit azonnal jelenteniük kellett, s a legelsőbb titkár utasításba adta, hogy a fejükkel felelve vigyázzanak rá, amíg ő puskavégre nem kapja, így aztán minden zajforrást be kellett szüntetni a környéken, nemcsak robbantani nem volt szabad, de még a rakodógépeket, a szállítóeszközöket használni sem egy húsz kilométer átmérőjű körzetben, ahol a vadőrök a halálraítéltet a bőgésig, amikor a kilövés megtörténhet, mindenféle csalival jóltartották. Dzsumbónak támadt az az ötlete, hogy a munkavédelmi jelleggel a barakk vöröskeresztes ládájában bezárva tartott, viperamarás esetére értágítás, vagyis a gyilkos méreg felszívódásának lassítása céljából használandó kávét – kétnaponta kellett frissen főzni – a termoszból igyák meg, mert úgyis kárba menne, s az ugyanolyan célból kötelezően tartott liter konyakot is fogyasszák el, egy ideig úgysem lesz rá szükség –, a megoldást két évvel előbb vezették be, mert az addig kötelező viperaméreg elleni szérum hirtelen drágábbnak bizonyult bármely emberéletnél –, másnaptól csak a bányaőr marad fent, az csak nem lesz olyan hülye, hogy óvatlanul rálépjen valamelyik, kövön napozó kígyócskára. Jól is érezték magukat, nyolcan voltak a kávéra, heten a konyakra, mert Szikár nem ivott, de Bajkó Karcsi, a furgonos, aki a kőfaragókat vitte-hozta naponta, igen, azt mondta, nem hagyja ki, majd fent alszik a többiekkel, került egy-egy harapás szalonna, még a Mezőhavas egyik közeli esztenájáról hozott friss gomolya is. Már alkonyodott, amikor beereszkedtek Szováta felé a Sebes-patak völgyén le a szerpentines makadámon.
Másnap déltájt telefonáltak a szovátai kórházból Stratulatnak, hogy a vállalat Bajkó Károly nevű alkalmazottja élet és halál között lebegve várja Isten döntését, az ok: viperamarás a Cserepesen a kőbányában. Dzsumbó, Gyuszi és mérnököcskénk, Szikár sokéves rutinjának köszönhetően, egy óra múltán ott voltak a kórházban. Úgy tűnik, van remény, mondta a fő­orvos, egy fél-, de lehet, hogy negyedórán múlott, mert nagyon gyorsan felszívódott a méreg, vénát ért a harapás, egy idős ember jött vele, valami Fülöp, mondta, hogy ő bicskával megvágta az eret, kicsorgatta a vért, elég hamar le is értek, és szerencsére, maradt még nekik dugiban egy adag ellenméreg. Azt a főorvos nem tudta megmondani, hogyan történt, mert mire megkérdezte volna, az a Fülöp már elment. Mondták Szikárnak, hogy induljon, felkaptattak a Cserepesre, a faragókat, az öreg Fülöp kivételével, még ott találták, ültek egy rönkön, sápadtan, elesetten. Ugyanígy ültek három órával előbb is, odébb, a verőfényen, a régi fejtés tövében, csak sokkal vidámabban, kicsivel későbben keltek a szokottnál, nem akarták túlzásba vinni a munkát az utolsó, fent töltött napon, megkopogtattak, megspicceltek, elhasítottak két-három tömböt, aztán leültek tízóraizni, hamar elfogyasztották, ami az estéről maradt, szép napnak indult, Bajkó Karcsi hátracsapta a karjait, hogy a telt hasára egy jót nyújtózkodjék, akkor ugrott neki az a bugyuta hüllő, látták mind a fogak nyomát a jobb karján, az öreg Fülöp meg is szívta, de azt mondta, semmi nem jött ki, fogta a bicskáját, bele a Karcsi alkarjába, rendesen ömlött a vér, hiába jajongott Karcsi, az öreg lefogta, hagyta, hogy folyjon, akkor a zsebkendőjével elkötötte a könyökén felül, s mondta, hogy be a furgonba, de Karcsi egyre sápadtabb lett, az öreg ült a kormányhoz, pedig jogosítványa sincs, azt mondta, annyira csak jó, hogy levigye Szovátáig, ott majd megkér valakit, hogy vezesse el a furgont a kórházig, remélik, időben beérnek, és Karcsi megússza.
Dzsumbóról másnap reggel visszaköszönt az elviselhetetlen kimaradás-szag. És attól kezdve minden nap. Gyuszi tudta, hogy hiába is tenné szóvá, mégis megpróbálta.
„Ne erőlködj, Gyuszikám! Én lettem a saját magam Basája! Majd a jóisten, ahogy eddig is...!”














Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Káli István


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.