Vers, próza / Egyéjszakás kaland (Szerzői változat)

Pomázi Adél
Egyéjszakás kaland (Szerzői változat)
[2021. július]




[A Látó 2021. júniusi és júliusi számában megjelent kisregény szerzői változata, melyet a szerző külön kérésére töltöttünk fel a honlapunkra. (Vida Gábor)]



„Csak azért az egyetlen napért érdemes volt megszületnem, 
amikor szeretni tudtam, és szeretnek-e, nem kérdeztem. 
Csak ennyi történt teljes életemben, egyébkor szakadékba buktam. 
Csak azért az egyetlen napért érdemes volt megszületnem.„
(Weöres Sándor: Üdvösség)

Hogy ismerkedik két sündisznó? Megszúrják egymást. Rossz vicc. Valóságnak pedig egyenesen borzalmas!
– A családom - intett Félix a ház népe felé szép metszésű, francia fejével, mikor kijöttünk a nyeles telekről, aminek a végén, húsz éve be nem fejezett, de kedves, kényelmes kisház áll. Kicsit olyan mint egy nyaraló, amit harminc éve csinosítgatnak.
Magunk mögött hagyunk a hosszú, keskeny telken egy fakószőke anyát, aki fogyatékos gyerekekkel dolgozik, egy búzaszőke, nyakigláb kamaszlányt, szabálytalan fogakkal, görkorival, térdvédővel a lában, egy kékszemű, hosszú szőrű, vörös kismacskát, aki a tenyeremben elfért, mikor megetettem kávéházi maradék rántottámmal, egy boldogan csóváló kutyát, és a ház urát.
A ház ura, Béla, vendégül látott minket, vadpörköltre. A pörkölt finom volt, ezer íz olvadt össze hosszú, vöröses, sűrű szaftjában, a házigazda pedig a legszellemesebb paraszt, akit valaha ismertem! Mátyás király igazmondó juhásza lehetett ilyen.
Béla is mindig igazat mond, de teljesen másként fejezi ki magát, mint bárki, aki ugyanazt mondaná. Vág az esze, mint a bicskája, ami nem svájci, de jól szuperált éjjel a Tiszán, csali készítéskor, az éjszakai horgászat alatt. Szerencsére nem fogtunk semmit, csak jó hangulatot.
Összeköt fejben Béla, távoli, össze nem tartozó dolgokat, szórakoztatva ezzel önmagát és minket. Egyszerű arcvonásai, nyílt tekintete a becsületesség benyomását keltik. Félix pedig replikál, (hajlott orra valahogy túlontúl is sokértelművé teszi az arcát), értik egymást, valami labdázós, könnyed harmóniában.
Béla kényezteti Félixet. Megtiszteli a figyelmével. Megtiszteli mindennel, amije van! Kertje gyümölcsével, friss zöldséggel, étellel, itallal. Ha eszkimó lenne, a feleségét is odaadná. Félix elfogadja. Mint ami jár, úgy vesz mindent el. Béla időnként levágja a füvet Félix portáján, most is, így a vágott fű megfáradt illata fogad minket, mikor belépünk a kert kapuján.
Félix kisherceg a faluban, mintha palást lebegne utána, és aranysarkantyúja volna, úgy bámulja őt a falu népe. Itt van a messziről jött Kacorkirály! Ezüstszínű, csillogó-villogó rakétával érkezett! Bámulják. És én értem őket.
Béla bámulja Félixet a legjobban, húsz éve, töretlen. Verekedtek a kocsmában, már nem emlékszik senki, miért. Így ismerkedtek össze. Másnap pecázni mentek, és azóta se hagyták abba. Félix vett itt Sólyomhegyen egy parasztházat, a pecázás miatt, mondja. De szerintem a Béla miatt.
Félix és Béla jóbarátok. Tiszta tó, amiben megfürödhetek, így mondja el, ki neki Béla. Pedig első ránézésre furcsa barátság ez. Félix háromnyelvű tolmács az európai parlamentben, de még három nyelven beszél: holland, angol, német, francia, orosz. Béla karbantartó a vasútnál.
Félix kb. egy hét alatt keres annyit, amiből Béla négytagú családja egész hónapban él. Ezért Béla hangsúlyosan nem kér, sőt nem fogad el semmit Félixtől.
Mert Félix az egyetlen Bélának, aki érti a vicceit, akivel jó pecázni, de jó dumálni, enni és inni is. Ha nem volna Félix, aki néha lejön ide, magával hozva a nagyvilág levegőjét, Béla unná magát ebben az isten háta mögötti kis faluban! Ő tulajdonképpen egy magányos szellemóriás, akinek egyetlen méltó párja az életben Félix, a világpolgár.
Szerencsére, vagy mert Béla ehhez is elég okos, szeretve él kis családjában: fiával, lányával, feleségével, kutyával, macskával, és a folyton károgó varjakkal kertje felett, akiket egyedi találmányával tart távol bőségesen termő gyümölcsfáitól.
Ugyanez Félixről nem mondható el, a boldog család. Félix magányos, igaz, nagyvilági módra, vagyis mindig vannak körülötte emberek, vannak estek, vannak vacsorák, találkozók, nők és kocsmák. Ezen a területen, hívjuk elégedettségnek, megnyugvásnak, Béla kenterbe veri Félixet. Messze, magasan.
Félix 55 éves világfi. Indonéziában született, Damaszkuszban járt általánosba, Hollandiában egyetemre, Brüsszelben dolgozik, és félig él csak Magyarországon. Nem igazán magyar, ami használ az image-nek.
Szuperérzékeny, ami leginkább kifinomult mosolyából nyilvánvaló. Úgy mosolyog, mintha egy csomó dolgot tudna, gondolna, és érezne még, amit nem fog most itt előadni, de belesűríti egy felvillanó, szája szegletén megbújó, izgalmas mosolyba. Aki tudja, olvassa, aki nem, az magára vessen!
Ezzel az attrakció számba menő mosollyal arra készteti az embert, engem mindenképpen, hogy állatira figyeljek, nehogy elmulasszak egyet is a hét fátyol mögé rejtett, enigmatikus jelentésből.
Szellemes, de szellemével nem kérkedik. Megvillantja ugyan ragyogó elméjét néha, rövid kis tagmondatokban, de úgy tűnik, ez puszta hanyagság részéről. Nem figyelt oda, így koldusruhája alól kivillant a csillogó palást.
Szép metszésű feje, lankásra hagyott haja őrzi még fiús báját, de már markáns férfiszépség üt át az ifjúi bájon. Testalkata vékony, izmos. Félix sármőr, egyedi eleganciával. Hangja öblös, mélyen zengő. Azt mondja, ha hazudik, azt is elhiszik neki tolmácsolás közben. Szerintem mindig. Zsonglőrködik ezzel az adottságával is. Amikor halkan beszél, gyengéd erő jön belőle, lefegyverző, mint Alain Delon. Ha hangos, akkor uralkodó. Nyilván nem én vagyok az első, aki beolvad tőle.
Mikor beszél, mindig ragyog a szeme, kíváncsian csillog, mert Félixet érdekli az élet! Örül neki, mintha csak is az ő személyes szórakoztatására teremtette volna isten ezt a szép, színes golyóbist. Szexi! Ami mindezek titkos keveréke: benne van rosszfiúsága, megfoghatatlansága, extrém magas intelligenciája. Meg persze feszes, finom kis gyíkhasa.
Mindezen grandiózus adottságok dacára, ez a férfi, kérem tisztelettel, magányos! Hogy lehetséges ez?!
Művelt, világot látott, diplomatacsaládba született, maga is félig diplomatává vált: legalábbis elsajátított minden mozdulatot, szófordulatot, ami ezt a világot jól láthatóan elkülöníti a többitől, mindattól ami hétköznapi.
Szerintem tolmácsnak lenni, ugyanakkor személyzet kategória a kastélyban, de ő szakembernek hívja magát. Ezen kicsit polemizálunk a kocsiban. Szilárdan hajtogatja: szakember! Én is: személyzet! Szakember! Személyzet! Na jó, legyél szakember!
Talán igaza van. Mit tudom én, mikor van egy férfinak igaza! Legjobb, ha mindig, ha jobban belegondolok.
Azt mondja, szórakoztatja a jövés-menés, a felvonulás, amit ezek ott Brüsszelben rendeznek. Kívülről nézi, rálát a biliárdasztalra. Lehet. De léte végső soron felolvad abban, hogy hátteret biztosít a nagyok játékához, és ő csak nézi, ahogy mások játszanak.
Ezért fontos, vagy fontos lenne, hogy saját élete legyen, saját játékszabályokkal. Ez tenné szabaddá. Egy külön világ, ahol ő az úr. Egy boldog úr. Ezért már megérné lakájt játszani öltönyben, tolmácsfülkében.
Meg is próbál teremteni egy saját világot: birtokot vesz, háromezer négyzetmétert, három házzal, valahol vidéken. Földesúr lesz, mint Pierre Bezuhov, a Háború és békében. Persze a részleteken múlik minden. És azok nincsenek rendben. Pedig szívesen lennék Natasa mellette. Az vagyok! De nem tudja.
Kaptam Bélától egy butykost, ezüstszínű, lapos kis fémpalack, zsebbe való, teli pálinkával. Csak úgy nekem adta, mert kiderült, hogy én kívánom egyedül azt a méregerős barackot, amit Béla a butykosba, kettőnknek hozott.
Kettőnknek. Félixnek és nekem. Ez a fogalom, ketten, kevesebb mint huszonnégy órája egzisztál. Beszállunk barátja háza előtt a kétszemélyes űrhajóba, amit Crossfire-nak hívnak, és autó, de úgy suhan, hogy elhagyjuk az aszfaltot, sőt a sztatoszférát is elhagyjuk vele. A csillagok között találjuk magunkat egy pillanat alatt. Félix láthatatlan mozdulatokkal, lazán irányítja suhanásunkat a tejúton. Hasítunk az aszfaltra lapulva, magunk mögött hagyva mindent, de mindent. Száznyolcvannal hajt ez a Szőke Cigány, a félig kigombolt ingében, amikor lassan megy. Ahogy csinálja, abban benne van minden zsenialitása, finomsága. Gyönyörködöm benne. Nem félek a repüléstől! Mellette nem. A haláltól se félnék mellette. Bízom benne. Amire semmi okom sincs, lássuk be.
Szégyellem a hatást, amit gyakorol rám, ő és az autója: kiszállunk kávézni a benzinkútnál, ránk köszön félszegen, a szürke overállban álldogáló benzinkutas. Büszkén, félvállról köszönök vissza, alig észlelhető mosollyal. Ahogy a first ladyk szokták!
Férjem, ha 70-el megy, halálfélelemmel kapaszkodom az ülésbe. De megy 120-szal is, ilyenkor gyomorgörcsben imádkozom a hátsó ülésen ülő lányom életéért, és a sajátomért is, mérlegelve, hogy mindkettőnknek élnie kell a másikért.
Tudom, hogy azért van ilyen autója Félixnek, hogy a hozzám hasonló libák benedvesedjenek! Tudom, hogy tűsarok nyomokkal van tele az autó kárpit! De a varázslat működik.
Tíz éve vette a kocsiját, össze vannak nőve. Halkan bevallja, úgy fél nap és két szeretkezés után, szinte a fogai közt szűrve a szavakat, rám se nézve, hogy nem azért akar árnyékban parkolni, hogy ne legyen meleg az autó, amikor visszaülünk. Hanem azért, hogy az ezüst burkolat, a fényezés, ez a kényesen csillogó vakolat, ami oly feltűnően hasonlít az ő finom, lebarnult ember bőrére… ne fakuljon meg a perzselő, nyári napsütéstől. Árt a forróság ezeknek a kényes jószágoknak!
Láttam egyszer egy öreg playboyt, mikor az autómosónál várakoztam a kocsimra. Megállt nagy, zörgő, rém-piros kocsijával. Fekete pepivel a fején kiszállt a rozzant krapek. Lehetett vagy hatvan, és azért jött, hogy ötezerért kifényeztesse az autómosó (sokkal gazdagabb) tulajdonosával a kocsiját. Öröm volt nézni, ahogy hangsúlyozottan szolgai mozdulatokkal, gyors, szakszerű csiszikolással ragyogásra kényszerítette a piros autót. Borravalót is adott az ipse, annyira tetszett neki a jelenet. Majd elszáguldott negyvennel valami harmadosztályú pincérnő felé.
Félix. Van még öt éved. Eldöntheted. (Hogy száznyolcvannal mész, és saját hajad van, nem, az a lényegen nem változtat.)
Negyedszerre találkozunk, én, az öregedő bombázó, egy gyermekes, későn szülő anya, státuszom szerint házas, ám férjemtől egy éve külön élő ráckevei anyuka, Rose, és Félix, a bájából még nem veszítő aranyifjú, ex ficsúr, aki két éve boldogtalan.
Közös ismerősünk azt mondta, hogy Félix megrögzött agglegény, egy pinabubus, azt elismeri ugyanakkor, hogy szép férfi, az tagadhatatlan. Nagyjából ez a „kórus”, vagyis a város egybehangzó ítélete róla. És a kórus ritkán téved.
Négy találkozás alatt, három találó becenevet ragasztottam rá: halacska, mert él, mint hal a vízben, de kisiklik, ha felelősség akad. Kacorkirály, mert valahogy úgy úr, kedvesen-játékosan, kivagyi-kandúrosan. Szőke Cigány. Mert félig kigombolva hordja az ingjeit, ezért mindig látható mellkas szőrzete, ami – lássuk be- meglepő jelenség a 21. század nagyvárosaiban. Valahogy mégsem közönséges, pedig bárki más az lenne. A feketébe keveredő ősz szálak dacára, szemem legeltetem rajta. Soha nem visel pólót, az ugye, snassz. Ötvenezer alatt nem vesz cipőt, cipői mind mokaszin jellegűek, amit mezítláb hord, naná. Ahogy Einstein és Faludy. Ők mindig, én szimpla nőként, csak nyáron járok mezítláb.
Legjobban a levágott szárú farmer rövidnadrág áll rajta, mert láttatja szép formájú, izmos lábát, amiből kitalálható lesz egész izmos, vékony alakja. Félix laza egzisztencia, összességében olyan mint egy lord a kimenőjén, kujon kiadásban.
Figyel rám, reflex-szerűen: a csajozáshoz ez elengedhetetlen. Soha nem enged ki vagy beszállni a kocsiba, anélkül, hogy kezét nyújtva ne segítene. Mondjuk, elkél a segítség, mert olyan alacsony az ülés, hogy a ki-beszállást kecsesen abszolválni egyedül nehéz volna. Elmegy reggel boltba nekem tejért, jó messzire, mert elfelejtettünk venni a kávéhoz. Pedig lemondok a tejről. Egy keserű kávét ez a férfi megér nekem.
Egy teljes napja nézem az arcát, és kezdek rajongani érte. Fotózom a telefonommal, hogy legyen néhány képem róla, amit, ha akarok, kinyomtathatok, és bármeddig nézhetek a kenyérpirítónak támasztva. Ami a kenyérpirítómat illeti, az metálpiros, és van olyan jó, mint a Félix autója!
Autózunk a Tisza partján, kis falvakban. Elé gurul váratlanul háromkerekű biciklivel egy cigány kisfiú, felszisszenek, de Félix könnyedén megáll. Egy útmenti ház betonlépcsőjén ülve, fiatal cigánylány borsót pirgál vájlingba, páréves, pucér seggű kölyke szoknyájába kapaszkodik. Félix épp lassít, így van tíz másodpercünk összemosolyogni a lánnyal. Garcia Lorca elégedett lenne mindkettőnkkel. Lovak legelésznek bekerített birtokon, zöld a határ, összeborulnak az út menti fák, promenád borul ránk. A levelek között átszűrődő fény telepöttyözi előttünk az utat.
Ott jobbra azt a birtokot majdnem megvette, meséli Félix, abban a sarki kocsmában pedig kishíján halálra verték egy barátját. Az a régi disco arról nevezetes, hogy oda járt csajozni mindkettőnk kedvenc Bálintja. Érdekes váltás lehetett a belvárosi zsidó úrinők után, mélázok félhangosan. Félix mosolyog, ÚGY, hogy lefotózom.
Rengeteg a közös ismerősünk, ugyanazokra a helyekre jártunk fénykorunkban Budapesten, ugyanazokat a történeteket meséljük, kicsit máshonnét nézve, sőt, ott lakik, ahol dolgoztam fél évet. Nem létezik, hogy nem láttuk egymást! Emlékszik egy mogyorószín perzsabundás, hosszú, fekete hajú lányra. Azt mondja, ez a kép „meg van” neki. Az én tekintetem viszont biztos átsiklott az olyan ficsúrokon, mint amilyen ő volt. Akárhogy is, húsz éve keringünk egymás körül.
Ismerős neki a táj minden zegzuga, történetei benépesítik az ismeretlen, vidéki világot számomra. Szeretem ahogy mesél, mert nem hazudik magának. Ez ritkaság.
Tud a közelben egy kávézót, ami olyan, hogy bárhol lehetne. Lehetne Budán, vagy egy síparadicsomban, vagy egy francia erdő szélén. Tele van, de azért kapunk asztalt. Épp jókor jöttünk.
Óriási adag minden étel, lelkesek a felszolgálók. Az emberek hangosak, az asztaltársaságok nagyok, a rántotta négy tojásból készül, egy adag virsli két párból áll, a jegeskávéhoz pedig három gombóc fagylaltot adnak. Túlzás ez a mi diétás ízlésünknek, de élvezzük a bőség látványát. Elfogyasztani persze eszünk ágában sincsen.
Bordó ponyva borul fölénk, enyhén átszínezve Félix vonásait. Melegebb árnyalatú amúgy is melegbarna bőre. Meghitt a háttér, mintha szoba ölelne minket. Pedig a terasz zsúfolt, sőt, egy őrült kinéz minket, mert szépek vagyunk, és packázni próbál velünk. Mindhiába.
Kényelemesen elhelyezkedem srégen vele szemben, félig felhúzott lábbal, és berendezkedem arra a több órás élvezetre, hogy finomságokat csipegetek egy kényelmes teraszon. Kávézom, és közben nézek egy gyönyörű férfit, akit később megérinthetek.
Kócos, félhosszú, barna hajam, olyan mintha most bújtam volna ki az ágyból, kunkorodó tincseim életteliek. Fehér, vékony csíkos overáll van rajtam, spagettipántokkal. Rugalmas anyaga rásimul alma melleimre, karcsú derekamra, kiszélesedő csípőmre, a nadrág szárai viszont lazán lebegnek bokám körül. Félix azt mondja, ez a kedvence rajtam. Ő nyitott ingben van, levágott szárú farmerrövidnadrággal. Jobban hasonlít, mint valaha, most arra a francia színészre, aki az Anthony Zimmer című filmben Sophie Marceau mellett a férfi főszerepet játssza.
Sophie felszáll egy vonatra, majd - mintegy tíz másodpercnyi mérlegelés után - leül egy véletlenszerűen kiválasztott férfival szemben. Yvan Attal játsza. Bevonja aztán ezt a hétköznapi tanárembert, nem hétköznapi életébe, egy kémdrámába, aminek a végső tétje, hogy megmentse élete nagy szerelmét, egy virtuóz bűnözőt. Beleszeret azonban kissé a tanárba, ebbe az unalmas figurába, a vonzalom pedig kölcsönös. Felelősséget kezdenek érezni egymás iránt, ami bonyodalom, hisz Sophie kezét köti élete nagyszerelme. A film végén, micsoda fordulat! Kiderül, hogy élete kis és nagyszerelme, egy és ugyanaz! Vagyis tíz másodpercnyi mérlegelés után kiválasztotta a vonaton élete nagy szerelmét, teljesen mássá műtött arccal! Majd megpróbált hű maradni hozzá, de nehezen ment, mert az új arcába is beleszeretett. Ilyesmi persze csak a filmekben lehetséges.
Ülünk Bélánál a lócán, várunk a vaddisznópörköltre, közben puszilgatom Félix vállát. Picike puszikat kap, jó sokat. Pedig legszívesebben elcsócsálnám, lassan, módszeresen... De nem merem. Nem tartunk itt. Gondosan társalgok tehát ezekkel a gondolatokkal a fejemben.
Simizném a hasát, azt a feszes hasat... Igen, ami azt illeti én is hiszek a szeretet gyógyító erejében, sőt, csak ebben hiszek, válaszolom őszintén háziasszonyunknak, aki arról mesél, hogyan él az intézet falai között, a súlyosan sérült gyerekekkel.
Az egész család segít neki néha a munkájában, sütnek óriás pizzát, zenét szolgáltatnak mellé, hogy a gyerekek táncolhassanak. Korán halnak meg. Amíg élnek, örülhessenek. Úgy száznegyvenezer körül keres három műszakos munkájával háziasszonyom. Ezt onnét tudom, hogy ex-HR-esként, ismerem a bértáblát. Félix úgy másfél millióért ül a fordítófülkében. Tudom, hogy az ilyesmit nem lehet összehasonlítani, és azt is tudom, hogy őt az Európai Unió fizeti, háziasszonyomat pedig a magyar állam.
Béla karbantartóként viszont egész jól keres. Van egy céges kisbusza, azzal elszáguld, ha rossz egy vonat, váltó, jelzőlámpa, akárhová, ahol a meghibásodás történt. Nélkülözhetetlen a maga módján.
Félix portáján egy parasztház áll. Ütött-kopott, repedezett, de látszik, hogy élt szebb napokat. Tulajdonképpen azért jöttem, hogy jól szemügyre vegyem, lenne-e kedvem itt élni a lányommal egy évet. Nem lenne.
Félix szobája a pajtában van. Ott szeretkeztünk. A bogaras és használt(!) ágyneműben, a töméntelen tiszai vérszívó társaságában, koromsötétben, úgy, hogy még nem ért véget teljesen a ciklusom, pedig illett volna, hogy véget érjen. Mindez nem vall rám. Mégis, másodpercek alatt elélvezek, mert ez a pasi, a puszta lényével felizgat. Nem kell semmit tennie érte.
Aludni viszont nem tudtam mellette, a fent említett körülmények, ahogy kijózanodtam, már zavartak. Némi forgolódás után olajra lépek, és a nagyházban kötök ki, na hol, hát az anyja ágyában.
Mama hálóingje a párna alatt. Átrakom a fotelbe. A komód tetején, fonott kosárban találok gyertyát. Meggyújtom őket, a nagycsillár mellé, nem tudom mért, talán a bogarak ellen. Vagy a szellemek ellen. Nézem az erősen kivilágított szobát, aludni úgyse tudok. Itt ismerős minden!
Hoppá, abban a szekrényben kell legyen tiszta ágynemű. Kinyitom. Csikorgás nélkül adja meg magát. Összehajtogatva, halmokban hevernek a ruhák, jobbra fent az ágyneműk. Tudtam, hogy oda kell nyúlnom érte. Van tiszta lepedő, párnahuzat, paplan. Válogathatok. A darabok nem illenek ugyan össze, mármint nem egyformák, de a jó ízlés szetté rendez mindent. Mintha a saját szekrényem látnám.
Hajnalodik, és én még mindig a szobát nézem. Nini, könyvespolc a sarokban! Nézzük. A fele idegen nyelvű könyv, de akad azért magyar. Iskola a határon, Hajnali háztetők, Az omnibusz utasai, Háború és béke. Mind olvastam. Hoppácska! Egy régi kedvenc, Paul Auster: Holdpalota. Magyarul. Mekkora mák!
Nem nézegetem tovább a szobát, a falra kitett fotókat, ahol Félix túl fiatal. Visszabújok az ágyba. A friss ágynemű simogatása megnyugtat, leoltom a lámpákat, a maradék gyertya lángja elég, hisz pirkad már. A pirkadat és a gyertyák lassan lebegő fénye átsegít, a Holdpalota soraival együtt elringatnak, elalszom végre. Utolsó lélekjelenlétemmel elfújva még kedves gyertyáimat.
Félix panaszkodik reggel, hogy alig aludt, ami nem igaz. Én aludtam alig. Mondom is neki, hogy ez szubjektív megélés csupán, objektíve kb. végig aludta az éjszakát. Velem ellentétben, aki három órát, ha aludtam, objektíve.
Mióta megcsókolt a Dunánál, nem megy az alvás.
Félix hiszi, hogy ő rossz alvó, ami a boldogtalanságtól van, az meg a magánélettől. Járt szakembernél is, kapott gyógyszert az álmatlanságra. Hogy volt-e terápia, azt nem tudom, nem mondta.
Sármja, ezüstrakétája, és világias örömökre berendezett élete dacára, nagyjából egyedül van. „Engem nem szeret senki”, mondja vicces-pityergősen egy beszélgetésünkbe ékelve, és tudjuk jól, hogy ha valaki erős idézőjelekkel mond valamit, az véresen komolyan van véve!
Az öregedés, a fiam, a nőm, meg a politika kikészítettek – mondja hangsúly nélkül, az asztalon pakolászva. Ha belegondolok, ez fedi az egész életet.
Nézem ahogy pakol. Hullámos hajába ősz szálak keverednek. Századszorra panaszolja el közben, hogy újra kell mosogatnia mindent, mert kint felejtette a tiszta edényeket, és ráesett a poros, tiszai eső. Mozdulatai tétovasága megöregíti hirtelen.
Egyik pillanatról a másikra nem őt látom pakolni, hanem a saját apját! Pedig nem ismerem. Mégis, világos, hogy őrá hasonlít most, kísértetiesen. Ráugrott tíz-húsz év, és valami megfoghatatlan bizonytalanság, teszetoszaság, ami a magány és az öregség szívszorító keveréke.
Ahogy elnézem, ráébredek, az éles látomás fényében, hogy Félix borotvaélen táncol, a határán van valaminek, ami életbevágó. El fog dőlni rövidesen, hogy benne ragad-e az öregedő playboy egyre kínosabb szerepében, vagy időben kiszáll, döntések mentén, évtizedes játszmájából, és lehorgonyoz valaki mellett, akivel boldog lehet. Ha nem, egyre szánalmasabb és szánalmasabb lesz.
Elhessentem a látomást. Jobban esik üdének látni őt, és hinni, hogy előtte az élet.
Volt az a spanyol nő, meséli tovább (valahogy szépnek képezelem, pedig nem mondta), aki odavolt érte, annyira, hogy akarta a kacorkirályt. Ő engedett. De mivel engedett, és nem ő akarta a nőt, ezért sohasem érezte fontosnak igazán. Azt mondja, olyan volt mellette, mint valami herceg. Elfogadta, amit kapott. Ez csak természetes.
Különben is, meséli, rém kellemetlen volt, mikor jött a nő elvált, szerelmes férje a gyerekekért, ő meg, mint valami here, köntösben jött-ment a lakásban. Szegény férj! Mivel ezt a szegény férj ügyet vagy négyszer meséli el, arra a következtetésre jutok, hogy él benne valami férfi szolidaritás-féle, legalábbis férjek iránt, ami nincs a homlokára írva.
Végig bulizta az életét, csajok, pia, utazás. A könnyű élet varázsa. Harminc évesen elverték a biztonsági őrök, úgy, hogy betörött az orra, elrepedt két bordája, mert whiskyt lopott egy belvárosi bárban. Volt rá pénze, az mindig volt, de balhét akart.
Bejött a nőm a tulajnak, mondja, vagyis legyőzte őt, hisz a nő mellette állt. De ez nem volt elég. Kiemelte a piásüveget a pult mögül, és futottak. Kicsit lett volna csak megverve, de utánament a szekrény embernek, mikor az már hagyta volna a francba, és tovább hergelte. Így tört el életében először az orra. A második, az tíz évvel később történt. Az orvos kiemelte, majd visszatette az orrát. Kissé pszichedelikus élmény volt, meséli, és én elhiszem.
Ez a nő lesz gyermeke anyja később. Szerelmes voltál belé, kérdem. Persze, amíg terhes nem lett! Rosszallással a hangjában mondja, mint aki pipa, amiért sületlen kérdésre kell evidenciát válaszolnia.
A hideg kávé elakad a torkomon, egy hangos „jaj!” kiáltást így sikerül köhögésbe fojtanom: kis híján megölt ez a kurva korty kávé! Csóválom a fejem, amikor magamhoz térek, biggyesztgetem az ajkamat. Azt mondja, vegyél le minden sztoriból tíz évet, annyira voltam érett. Diagnózisa pontosnak tűnik. Igazi Pán Péter.
Úgy hároméves volt a fia, mikor elhagyta őket. Addig bírta.
Most viszont a birtokot, amit venni készül, családi birtoknak szánja. Már ha jól rakom össze a mozaikot, mert így azért ez nem hangzik el. Fia anyja fogja vinni lent az RBNB üzletet, Félix meg lejár hozzá, mint valami hazalátogató földesúr, amikor jól esik neki, és a fiúk kettejükhöz jön haza.
– Család egyesítesz? – kérdem csodálkozva.
– Olyasmi! – feleli öblös hangját megzengetve.
Irónia lehet a szememben, mert ahogy belenéz, bár nem szólok semmit, hozzáteszi élénken:
– Vigyázat! Ez illúzió!
Az. De attól még végig csinálhatja.
Pikantériája a birtoknak, amit választott, és aminek a megvételét egyelőre elodázza, hogy férjem kívülről-belülről ismeri, a faluval együtt, ahol van. A népi építészet elismert szakértőjeként, tíz éve őt kérték fel arra, hogy mérje fel a falu összes házát, részletesen. Így amikor Félixszel való kapcsolatom hajnalán, baráti alapon elmesélem, hogy megismerkedtem valakivel, aki birtokot vesz itt és itt, ő fejből sorolja a birtokon lévő összes ház összes paraméterét, sokkal akkurátusabban, mint ahogy a birtokra aspiráló báró, egyáltalán elgondolni bír egy házat.
Nincs szigetelve! Mindössze kilenc centi sár van a tetőfödém és a kék ég között. A fűtés legpraktikusabb megoldása, ha ipari árammal… nézze meg az istállónál, hogy van-e, kéne legyen, mert a takarmány darálásához valószínűleg azt használtak. Ha nincs, akkor így és így lehet bevinni, ennyibe fog kerülni… Továbbítok segítőkészen minden infót újdonsült ismerősömnek, felajánlva férjem jövőbeli segítségét. Félix hevesen tiltakozik: nem lehet ilyet tenni egy férjjel, neki ez rém kínos lenne!
Szóval, mindenki mindenkiről tud, nincs mit titkolni, hisz épp a Balcsiról autózunk fel hármasban, férjem, lányom és én, családilag. Félixszel pedig csak egy afro-partin roptuk eddig, kislányommal együtt bulizva, a Duna-parti, nyári éjszakában.
Arra, hogy kilenc centi sár van a kék ég és a födém között, Félix azt válaszolja messengeren, hogy ijesztően okos vagyok, és boszorkányos hogy mindent tudok a birtokról, ahol épp van. Hiába mentegetőzőm, hogy a férjem tud mindent. Azt mondja, akkor is. Ez boszorkányos!
Fekete tyúkjaimra is ezt mondja, mikor elmesélem, hogy tartottam néhányat hobbyból. Holott a férjem választotta az óriási, fekete tyúkokat. Én fehér törpe tyúkot akartam, kis fehér tojásokkal.
Ami az én történeteimet illeti, azok is meredekek, legalább annyira, mint az övéi, de másképpen. Ki tudja miért, ezen az augusztus huszadikán ezekből egész sokat elmesélek, pedig nem tüntetnek fel jószínben.
Megkapó hasonlóság életformáink között: fia anyjával úgy rendezte be az életét, hogy akkor is van nő körülötte, ha épp nincs nője. A női funkció, családi felállásban, ilyenkor is működik. Ugyanezt csinálom az urammal. Vele családozok, nyaralgatok, főzünk, étterembe járunk, vásárolunk, hármasban vagyunk, piknikezünk az erdőben, jó minden. Csak szex nincs. Az mással van, ha van.
Utolsó szerelmi bánatomat férjem vállán sírtam ki, aki válaszul, elvitt feledni a tengerhez. Olyan jól sikerült az út, hogy vissza akarunk menni ugyanoda, indulunk is rövidesen.
Szóval vannak férfiak körülöttem, mindig így volt, gondolom, így is lesz, ilyen-olyan szerepben. Ahogy őkörülötte nők, jól érzékelhetően. Például itt van az új bérlőm, akit Gyuszinak hívnak, orvos, diplomata, de elsősorban katona, mellesleg kém. Félix látta egyszer, és megjegyezte: nem tetszik ez a Gyuszi nekem.
Nem csoda. Két méter magas, fél vállán elfér a világ, a szeme kék, és vele nevetek a legnagyobbakat. De úgy, hogy eldőlök a kanapén, lábaim az ég felé kalimpálnak, és fogom a hasam a röhögéstől, amit nem bírok abbahagyni. Gyuszi humora sziporkázó, egyedi és összehasonlíthatatlan.
Gyuszi is tett egy megjegyzést ugyanekkor Félixre. Úgy látszik hatással voltak egymásra, pedig épp csak összefutottak a kapumban.
– Nem lennék vele egy lövészárokban! – mondja, miközben nagyon néz a szemembe, kéken, és olyasféleképpen, mintha nekem se kéne egy lövészárokban lennem vele.
– Mi bajod vele? Nem ismered – mondom cigifüstöt eregetve, kockás kanapénkon, bort iszogatva hajnali négykor, a bérlőmnek.
– Nem bízom benne! És te az én falkámhoz tartozol, ő meg nem!
Ahhoz képest, hogy a pinyóban csövezik nálam, az öntudata dicséretesen egészséges. Falkavezér, és ezt szeretem benne!
Szóval akkor jött rá a Kisherceg, hogy a spanyol nő mégiscsak fontos, amikor a csaj elhagyta. Ráébredt hirtelen, hogy ha tökéletesen boldog nem is volt vele, de kerete volt az életnek, kiszámítható, és alapjában véve kellemes.
Elvehettem volna feleségül, mondja. De hát sosem voltál nős, válaszolom meglepődve. „Ami késik, nem múlik. Az ember változik!” Hm. Perspektivikusan hangzik. Igaz, házas vagyok. Így engem nem érinthet.
Mikor elhagyta a nő, utána hiába próbálta rendbe hozni a dolgot. Pedig megpróbálta! De hát bosszúállónak bizonyult, ő így mondja. Jobb pillanatában átfogalmazza: ez is, az is rosszul eshetett a csajnak. Mondom neki, hogy ja, az életminőségünk, végül is az emberi kapcsolataink minőségéből áll, nem az autónkéból. Hirtelen mozdulattal felém fordul, néz rám kikerekedett szemmel. Pedig csak egy bevált közhelyet ismételtem el.
Még mindig bámul, úgyhogy jobbnak látom autókról folytatni a társalgást. Mondom neki, hogy a RAV4, meg a Volvo XC 40 az ideálom. A kisterepjárókat szeretem. Azt válaszolja, hogy a RAV4, ha húszéves, két ajtós, neki is nagy kedvence. Ha látok eladót, szóljak neki mindenképpen! Mért szóljak? Megveszi? Magának, vagy nekem?! Mindig is olyan férfira vágytam, aki vesz nekem egy autót, csak úgy, hirtelen.
Nád a házam teteje, teteje, rászállott a cinege, cinege.
Két napra tettem szabaddá magam. Hét év óta, mióta lányommal teherbe estem, most van először ennyi kimenőm. Szabaddá tettem magam, mert megcsókolt a Duna-parton.
Ez azután történt, hogy nyugágyainkban heverészve, lent az öbölben néztük a vizet, meg a körülöttünk játszó gyerekeket, és ő arról mesélt, hogy szeret úszkálni, mire halacskának neveztem, ő meg cserébe tűzsárkánynak engem.
Nem tetszik a dolog, mert a víz az úr, tudjuk jól, ráadásul kioltja a tüzet.
Egy kisgyerek oda jött hozzánk, miközben csókolóztunk, azzal, hogy ő tudja, hogy hol a lányom, akinek a keresésére indultunk elvileg, de a mamája elhessegette azzal, hogy ne zavard őket.
Az öböl közepén gyökerezünk a homokba, így inkább mi zavarunk másokat. 
Egymás után kétszer csókolt meg.
Mikor kicsit később visszaérünk a kidőlt fűzfához, és a rajta játszó gyerekeket nézzük, rásimulok a hátára, jobb kezem a vállára téve. Ő megfogja vállán a kezem. Balommal, megfogom az övét, lent, fejem a vállára fektetem. Finoman nekem dől, érzem a súlyát, miközben megszorítja a kezem, gyengéden. Megtámasztom, és olyasmit érzek, hogy így kéne leélni az életet. Ebből a perspektívából minden rendben. Erősek vagyunk ketten.
Attól a mozdulattól helyére billent a világegyetem. Ott vagyok, ahol lennem kell. Lányom odakiált nekünk a kidőlt fűzfa zöld lombjaiból: akartok egy fotót?!
Akkor döntöttem el, hogy ráérek. Félix viszont megijed attól, hogy ilyen sok időt szánok rá. Két teljes nap! Úristen! De tudja, hogy az esélyét értékelnie kell, kedvesen megköszöni. Bevallja ugyanakkor, hogy az elmúlt két évben, két óránál többet, nem töltött egyszerre nővel. Ki tudja, talán igaz. Bár elképzelhetetlen.
Napozok a kertben, alig van rajtam ruha, nézem a fűből a ház tetejét. Nád a házam teteje, teteje. Ő sziesztázik a pajtában. Nehéz megállnom, hogy ne menjek utána…
De inkább nézem a tetőt, a felhőket, és kényesen, a helyzetemet mérlegelem.
Három óra alvás után becsusszantam reggel mellé az ágyba, simogatni kezdtem a hasát… persze, hogy rámfordult. Nem tartunk még ott, hogy az ilyesmit félúton abbahagyjuk, abban a kellemes tudatban, hogy jó lesz folytatni később, befejezni pedig ráér éjjel. Nem tartunk itt. Tartott itt valaha? Tudja a vágy elnyújtott örömét beosztani huszonnégy órára? Azt hiszem, igen. De nem tartunk itt.
Reggel, kávé mellett olvasom a Holdpalotát. Azt mondja, az anyja ugyanezt csinálta, kávé-könyv, egész délelőtt. Hozzáteszi, hogy a férfiaknak az olyan nők tetszenek, akik hasonlítanak valamennyire az anyjukra. Amúgy a könyv a kezemben az anyjáé, aki arra kérte, hogy olvassa el, mert neki is ez az egyik kedvence.
– Anyám kedvéért nem, de a te kedvedért elolvasom. Milyen már ez, teszi hozzá mosolyogva.
A könyv amúgy arról szól, egész szofisztikáltan, hogy tesz tönkre két ember egy szerelmet. Láthatóan egyikük sem tehet róla, azért nem, mert olyanok amilyenek. Pedig a kirakós összes darabja ott hever az asztalon, de nem áll össze a kép, a vég pedig szinte csak a véletlenen múlik. Ez a legdurvább.
Utólag azt gondolom, hogy nem kellett volna az ördögöt a tiszai parasztház falára festeni! Minden megidézett történetünk a romlásról szólt, arról hogy veszett el az, ami szép lehetett volna.
Ha leszakad, hadd szakadjon, sárga lábú cinege, cinege…
Mérlegelem a helyzetem a fűben heverve kényesen, és arra jutok, hogy jobban tetszik nekem, mint én neki.
Azt kitalálta okosan, hogy második esténket töltsük a városban: elviszlek vacsizni, meg konyakozni, mondja. Úgy hangzik, hogy a helyszín Budapest. De mikor fél nap múlva megkérdezem, hogy hol vacsorázunk majd, egy ráckevei hajót nevez meg. Ohohohó! Megváltozott a helyszín a fejében. Miért?! Hogy ne hozzá kelljen felmenni utána. Hogy leléphessen bármikor tőlem…
Három szex huszonnégy óra alatt: érdeklődése átmenetileg lanyhult irányomban.
Fiatalabb korában együtt aludt a nők garmadájával, mondja, bedőlt bárki mellé, majd kidőlt rövidesen. Ha arra ébredt, hogy zavarja a nő az ágyban, elment sétálni az éjszakába. De ma már kérdés az együtt alvás.
Én azzal alszom, akit szeretek. Mellette, nem aludtam. De mintha megjött volna a kedvem.
Mégis, ott a fűben heverve, úgy döntök, hogy kiszállok ebből a történetből. Nem enged be a házába, az életébe! Eszébe se jut, hogy izgatottan, friss ágyneműt húzva hívjon fel magához…
Akkor nem csinálok több fotót rólad! Nem bújok mélyebbre a tekintetedbe! Nem érdekel a szépséged, a könnyedséged, az életszereteted, a levágott szárú farmered sem érdekel!
Türelmem veszítem ezen a ponton a tiszai szúnyogokkal szemben. Elviselhetetlenül fájnak a csípések, ráadásul rossz helyen találtak meg, a két combom közt, egész fenn. Sürgetni kezdem a távozást, mert sajognak a sebek.
Pakolászunk, mielőtt elindulnánk. Vizesen pakoljuk el az úszáscuccát.
Nagyot lubickolt délután, átúszták Bélával a Tiszát.
Mindketten jól úsznak, bírták a tempót, szemben az árral. Nem akartam csodálni, hogy úszkál az én ezüsthalacskám, elfordultam hát, hogy női beszélgetést imitáljak táskaszínekről, Béla feleségével.
Fél szemem mégis rajta tartom a férfin, és csodálom akaratlanul is, a sportteljesítménnyel felérő mutatványt.
Kijön a vízből, és panaszkodik, hogy „nem is néztétek hősies férfiteljesítményünket?” Bocs, kagylót gyűjtöttünk, viszem a gyerekeknek, felelem, ami igaz, félig legalább.
Pár perc múlva némán a kezembe nyom egy szép kagylót, sötét színű, nagy és meg van mindkét fele. Ízig-vérig úr, nem csak úgy tesz. Szívem megremeg.
A partról a kocsiba menekülünk a szúnyogok elől mindannyian, de Félix lemarad. Beszélget valami ismerős lánnyal, hosszan. Pfúj! Béla, hagyjuk itt Félixet! Indítványozom, mikor már jó régóta várunk rá. Dehogy hagyjuk, jön a hűséges barát felháborodott válasza.
Elpakolunk, ahogy tudunk, a házban mindent. A mosogatást végül nem csinálta meg, ellenben másfél napot készült rá boldogtalanul. Elosztjuk a meg nem főzött spagetti alapanyagait. Annyira szerettem volna, ha főz nekem! Főzni akart. Az ő ötlete volt. De így jött ki a lépés. Indulásra készen állunk, amikor kérek egy szivarkányi időt tőle.
Eregetem a füstöt magam elé a teraszon és tudom, hogy pár óra múlva, mikor kiszállok a kocsijából, nem akarom látni többet. Nincs súlya a döntésemnek. Tulajdonképpen örülök, hogy van még néhány órám mellette.
Alkonyodik, ahogy autózunk vissza. Pirosas fények az ég alján és az aszfalton. Könnyedén szeljük a kilométereket, beszélgetünk, zenét hallgatva. Két virtuóz társalgó, aki partner, mindenben.
Jól érzem magam, és olyan hangulatokat fogok, amilyeneket rég nem. „Together we can make a change”, szól a szpíkörböl meggyőzően, ő talányosan mosolyog, abban a bizonyos rövidnadrágban, és egy percre Tina Turner lendületes hangjának elhiszem: igen, ketten megváltoztathatunk mindent!
– Félix mosolyogva szólal meg: Jó DJ vagy.
Feltételes módba helyezem fejemben a „szakítást”: ha képes átírni az út alatt az éjszaka tervét, meggondolom magam.
De túl gyorsan érünk Budapestre, túl gyors az autód, Félix. Kérni szeretném, hogy menjünk mégis konyakozni. Konyakozni még nem vittek soha! Volt vacsi, buli, színház, fogadás, party, balett, opera, kiskocsma, azt hittem, minden volt!
Ezúttal azonban nem gondolja meg magát, pedig szokása, így én szólalok meg.
– Édes, ma inkább kialudnám magam.
Vagyis nem kérek a ráckevei vacsorából, ami számomra egyet jelent azzal, hogy biztosítja maga számára a menekülő utat. Ha menekülni akar, menjen! Kedvességem szemernyit sem változik az út hátralévő részén, de érzi, mi történik bennem, és elkezd vicces-kedvesen ilyeneket mondani:
- De találkozunk még! Semmi szakítás! Vacsorázzunk együtt!
- Mikor?
- Csütörök este jövök haza, pénteken?!
Hallgatok. Pénteken Piránban leszek. Férjemmel, gyerekemmel. De nem Piránban akarok lenni, hanem vele! Egyelőre azonban ezt magamnak se vallom be. Hallgatok mélyen.
Nézem, melyik sávban hajt át egyik városból a másikba. Mindig a gyorsabban. Én a középsőn megyek, és háromszor körbenézek mielőtt az egyetlen kikerülhetetlen sávváltást abszolválom.
Macskákról beszélgetünk. Egy fehér macska miatt találkoztunk, illetve kettő miatt. Az egyik az ő háttérképe FB-on, a másik az én ágyamban alszik. Macskásak vagyunk.
– De te be is vállalod! – mondja. Utalva ezzel arra, hogy három macskával élek.
– Ez köztünk a különbség. – Ne haragudj, nem akartam éles lenni!
– Ne, ne, igazad van!
– Az életformád, a kétlakiság miatt nem lehet macskád – mentegetem.
– Az életforma viszont személyiség – jön a pontos válasz.
– Halacska pikkelye sérülékeny, ezért nem bocsátkozik kötelékbe?
– Van benne igazság. Gyenge vagyok! A félelemtől is félek!
– A felelősségtől?
– Igen! Az lehúz! Óvatos vagyok!
Ezért vagy egyedül. A kapcsolat, döntés. Nekem azt jelenti, hogy nem kell minden alkalommal előröl kezdeni mindent. Birodalmat lehet berendezni kettesben. Varázskertet.
Le lehetne mondani a nyaralást, a vírus miatt akár az utolsó napig. De a kislányom hetek óta várja a tengert. Utána nehéz idők jönnek rá: elsős lesz. A tenger meg jó. Ez most, hogy legyen?
Sehogy! A lakásába se enged be! Kiszállok, és nem veszem fel többet a telefont! Így zárom a vitát, a jobb és bal agyféltekém között.
Kiszállok az éjszakai utcán a házam előtt a kocsijából. Kisegít, ahogy mindig, kezét nyújtva, majd megszólal.
– Ha nem veszed fel a telefont, itt fogok dudálni és kiabálni a ház előtt egész éjszaka: Rooose! Azt ígérted, hogy susit rendelünk!
Kivette a mondatot a fejemből!
– Jók az ösztöneid – jegyzem meg halkan. Amivel bevallom, hogy épp olajra lépek.
– Mi legyen a könyveddel?
– Maradjon! Jó lesz ürügynek, hogy találkozzunk.
Finoman mosolyog pakolászás közben, a szemét nem látom.
– És abból a lecsóból, amit a közös paradicsomunkból főzöl, tegyél el nekem, légy szíves, egy kockát. Csak egy icipici kis jégkockányit fagyassz le nekem, jó?! És egyszer nekem is főzhetnél, tarhonyával, ahogy te készíted! De nem kell megígérned!
Kotorok a csomagban, hogy ne lássam. Ezt a pasit, hagyjam magára az éjszakában?! De hát ráérek!!!
Elkísér a kapuhoz. Valamit mondani kéne.
– Szép a hasad… Jó éjt – mondom a földet fixírozva.
– Jóéjszakát.
Tétova mosollyal válunk el. Jólnevelten.
Amint lerakom kisbőröndöm a konyhaajtóban, a kurva könnyek kibuggyannak. Később is. Ébredéskor a legdurvább.
Mélyebbre ment az új kenyér ünnepe, mint terveztem. Azt is ekkor veszem észre, hogy elhagyott nőnek érzem magam. Holott én mondtam nemet.
Ha hozzá nem mehetünk, hozzám sem! Hű, jó messzire jutottam az arányérzékemmel. Lefekszem, múljon el gyorsan ez a kurva szabad nap! Ekkor jön Félixtől egy üzenet:
„Hülye ötlet volt ez a külön alvás, nem?... Jóccakát!”
„De igen, nagyon hülye ötlet volt!” – válaszolom tiszta szívemből, gyorsan.
Egy napba így is beletelt, míg beláttam, hogy nem tudok kiszállni a történetből. Talán nem is kell. Végtére is, nem történt semmi végzetes! Elmaradt egy vacsora. Ettől még bármi megtörténhet! Vagy nem?!
Hogy benne mi történt, nem tudom, de felhívott másnap este hét órakor, nagyon kedvesen, teljes szívvel felém fordulva: tervei vannak velem, jó sok! Lelkesen sorolja őket, amivel boldoggá tesz.
Menjünk el nyaralni, menjünk Marrakeshbe, meg Piranba, az én kedvemért! De előtte kísérjem el Brüsszelbe, már most, két nap múlva!
Jaj, jaj, azt nem lehet, vallom be ezen a ponton kényszeredetten: lefoglalt nyaralás vár Piranban, de ami a foglalásnál is nagyobb baj, a gyerek hetek óta várja a tengert, részletesen eltervezve, hogyan tanul meg úszni végre a sós habokban… nem tudok nemet mondani az örömére! Igen, a férjemmel megyek, de nincs kedvem! Mentegetőzöm rém-bénán, és őszintén.
Sebaj, válaszolja, ez család, legalább nem kell féltékenykedjek valami új lovag miatt, ez rendben van, és majd írunk egymásnak, és küldjek képeket a helyekről, ahová együtt megyünk majd vissza, nézzem ki a jó kocsmákat! Menjünk a születésnapomon, pár hét múlva, lelkesedem, és ugye, küldhet ő is Brüsszelről fotókat, lelkesedik ő is, és meg akar ott mutatni mindent, ami ugye, tudom, hogy unalmas nélkülem. Mert Brüsszelben őt semmi és senki nem várja!
– Félix! Én veled akarok menni Brüsszelbe!... De kire hagyjam a lányom, ráadásul a tenger helyett?
– Majd elmegyünk utána! Megszállunk félúton egy birtokon, ami olyan, mint amit megveszek.
– Félix, ne vedd meg. Ne így, ne most!.
– Kockázatos befektetés, az igaz, de tudod, a bírvágy…
– Ezt értem.
– De az is lehet, hogy Piranban veszek egy kis fészket, ha te azt szereted!
Nem veszem komolyan, hogy Piranban kis fészket vesz nekünk, de nagyon jól esik, hogy eszébe jut egyáltalán. Szinonimája ez annak, hogy bármi megtörténhet! A te álmod, az én álmom lehet, és ezzel tökéletesen boldoggá tesz. A pirani kisház ehhez képest bagatell.
Még háromszor engedélyt kér rá, hogy Brüsszelből fotókat küldjön, mintegy ízelítőül a helyekről, ahová elvisz majd. Persze, persze, válaszolom, küldj csak. Lehet, hogy én nem fogok küldeni, tudod, mert akkor nem ott vagyok, ahol vagyok, hanem veled. Igazad van, mondja, ezt értem.
Aztán váratlanul randit beszélünk meg másnapra, vasárnap délelőttre. Irreális időpont, de látni akarjuk egymást. Abban maradunk, hogy reggel kilenckor felhív, és iszunk egy kávét valahol.
Az esti telefon előtt, annyira nem hittem, hogy látom még az életben, hogy uborkasalátába fojtottam a bánatomat, FOKHAGYMÁS uborkasalátába, amit paprikás-krumplihoz készítettem. Na most. Legalább negyvennyolc óra, míg eltűnik a fokhagyma szaga! Mi tizenkét óra múlva találkozunk.
Ádáz küzdelembe kezdtem, igazán mindent, de mindent elkövetve, ami emberileg lehetséges, hogy elűzzem magamból a fokhagyma illatát, azért, hogy a fokhagyma illata ne űzze el tőlem Félixet. Kávészemet rágtam, petrezselymet, zellerszárat! Utóbbit be kellett szerezni, vagyis boltba rohantam.
Kitaláltam közben, miben menjek, az időjárásnak és az alkalomnak is megfelelve. Piros ing, sötét nadrág a választás, piros tűsarkúval. Cool és karcsú.
Mikor minden részlet a helyén, várom reggel kilenckor a telefont, de nem hív! Idegességemben elindultam kocsival boltba, hogy csokit vegyek, és felhívtam az autóból a barátnőmet, hogy elsírjam neki a csapást: nem hív a pasi, pedig azt mondta!!!
Míg barátnőm vigasztal, vagy húsz percen át, Félix hív, de nem jelezi ki a mobil. Mikor letettük, akkor vettem csak észre a nem fogadott hívást. Visszahívom amikor fizetek a kasszánál.
Ő kissé sértődött hangon mondja a vonal túloldalán, hogy hát hívtalak, de te foglalt voltál, és úgy, de úgy elment az idő! Ajaj, rezeg a léc, ez mindjárt lemondja!
Nem baj, édes, most viszont itt vagyok, gyere, igyuk meg azt a feketét! Kijön végül, pedig alig maradt időnk, jó, ha háromnegyed óránk lesz.
Ezután jön még, a „mikor ér ide, hol parkoljunk, hova üljünk be”-para. Felhív, hogy van a kocsija mögött hely, parkoljak át. Leállítom tizenötéves Ignisem motorját.
Mielőtt kinyitnám az ajtót, Félix már nyitja, és a kezét nyújtja, hogy segítsen kiszállni. Annyi grácia és időtlen báj van ebben a mozdulatban…Annyi könnyedség, melegség. Egy herceg bánik így, a hercegnőjével.
Nagyon kedvesen és szabályosan társalgunk a kávé mellett. Óvatosan, mintha tojáson lépdelnénk: nem törhet el egy sem! Mindent, de mindent elkövet, hogy jó legyen nekem. Szabályosan udvarol.
– Jól vezetsz, figyeltem ám!
Viszonozza a bókot, amit két napja kapott tőlem. De én igazat mondtam!
Dicséri a ruhámat, négyszer, nagyon jól nézel ki, mondogatja, közben mentegetőzve rángatja magán drapp vászonzakója gallérját, ami alá most sem vett fel semmit… szexi…
– Mindig ez van rajtam, majd felöltözöm ám egyszer rendesen neked.
Drágám. Hiú vagy, akárcsak én. Pontosan tudod, mi áll jól rajtad, ahogy én. Nem véletlen a zakód, ahogy rajtam sem a mellben megfeszülő piros ing. Édes. Hasonlítunk, és nem csak a fehér macskák iránti vonzalmunkban! Az csak eszenciája számtalan szimmetriánknak.
– Kicsit más vagy! – folytatja. Egy kicsit mindig más vagy! Hogy csinálod?! Mintegy ékkő! Ha máshol csiszolod meg, másként ragyog.
Mutatja is, hogy egy kis ékkövet tart két ujja között, amit nézeget, jobbra-balra forgatva, élénken grimaszol kifejező majomarcával, végül hozzáteszi.
– Nem úgy, mint egy kavics – mondja ajkát futólag lebiggyesztve.
Gondolom, a sok kavicsra gondol, akikkel dolga akadt.
Zöldes fényben ragyog a szeme, olvad a mosolya, visszaragyogok rá. Ragyogó tekintettel bámuljuk egymást. Közben átsuhan egy cikk emléke: holland gyémántkereskedő nyilatkozta, hogy a sérült kövek a legértékesebbek, mert egyediek, másként törik a fény rajtuk.
Elmeséli, hogy nem mert pont kilenckor hívni, kivárt, hogy ne zavarjon, pedig azt tervezte, hogy hoz cukrászsütit, és azzal állít be, hogy kávézzunk nálam. Sőt, egy barátja ajánlott is egy jó cukrászdát a Komjádinál. De mire beszéltünk telefonon, elment az idő.
– Úgy volt, hogy kilenckor hívsz. Vártam
– Rosszul emlékeztem, ezt nagyon sajnálom!
– Nem baj. Legyen a mérleg, egy kedves ötlet, jó?
Pedig a mérleg egy elmaradt szeretkezés. Biztos, hogy róla ettem volna le a tejszínhabot…
Fintorog, pipa magára. Talán a tejszínhabra gondol ő is. De én meg vagyok hatva, mert látom az elmaradt reggeliből és abból, hogy a barátjával beszélt róla, hogy fontos neki is ez az egész. A reggeli ehhez képest, csak hab lett volna a tortán.
Mesél a munkájáról, hogy tolmácsokat vizsgáztat, szakmai oldalról ő dönti el, hogy ki kapja meg a hőn áhított állást. Kivesézzük a témát, részletesen elmond mindent. Minden tetszik: amit mond, ahogy mondja, ahogy néz, ahogy mosolyog, ahogy mozdul, és az is, hogy egy kicsit zavarban van. Érezhető a kávé tétje: tetszeni akar. De az agya szikár. Kemény magához, kritikus. Ez csak rá jellemző. Meg rám.
Nézem, hallgatom. Nem tudok jobbat. Menjünk már szobára! De nem, csak megölel. Szexelt előző este?! Más esetben ezt gondolnám. De…mintha ezzel is azt mondaná, hogy nem csak arra kellesz. Mindenre.
Mesél tovább: az apja, az apja háza, az apja naplója, meg az apja női…
– Apám, ezzel a három nővel!
Grimaszol, olyan értelemben, hogy ez már neki is sok.
– Csak ne reprodukáld – válaszolom halkan.
Elgondolkodva felnevet, lassan, röviden.
– Anyámat mindig el akarta venni újra.
Kirajzolódik lassan egy csajozós apa képe, aki mindig, mindent megengedett magának, amihez kedve volt. Aki nem tűrte, hogy korlátozzák. Akinek a saját kis játékai fontosabbak voltak, mint a fia. Egy apa, aki hiányt hagyott maga után egész életében, mindenkiben. Annyira azért jelen volt, hogy a hiánya fennmaradjon. Ügyes. Adott is meg nem is, ott is volt meg nem is.
Az imádott apa, még a házát sem fiára hagyja, pedig Félix vágyik rá. A második feleségé lesz, azé, amelyik szóba sem áll vele, a legújabb barátnő miatt. Fáj apám árulása! – vallja be Félix egy ponton.
Ami a mamát illeti, kétszer házasodott újra Félix apja után, kétszer hozott mostohát a házba. Az elsővel jól kijött Félix, a másodikat viszont nem szívlelte. Három apa, hat komoly, őt is érintő kapcsolat a szülők életében. Mára egyikből sem maradt semmi: apja, anyja egyedül él, igaz, az apjának nyolcvan évesen is van barátnője. Csoda-e, hogy nem könnyen vállal felelősséget? Sem nőért, sem gyermekért. Cserébe magányos. Családra vágyott, azt hiszem, mindig, miközben mindig menekült előle. Ez a kettősség mára kínzó lehet. Egyszerűen nem tudja, hogyan kell boldog családban élni. Nem látott olyat.
Pedig csinálhatná lazán, unortodox módon, mellettem. Unortodoxok vagyunk mindketten. Bár. Ahogy Pierre és Natasa… Két szabálytalan életút, néha összeolvadhat, szabályos boldogsággá. Ez a kegyelem. A matematikában is létező összefüggés: két mínusz, az egy plusz.
Engem most akar. Megérezte, hogy alkalmasak vagyunk arra a magas feszültségű játékra, ami feltüzel, izgalomban tart, feltölt… ugyanakkor megnyugtat, és erőt ad. Ennek ígérete csillog mindkettőnk szemében. Erről szólnak a félre csúszó gesztusok, az elmaradt reggeli, a suta mondatok a telefonban… Akarjuk egymást.
-Mit hozzak Majának Brüsszelből? 
-Semmit. 
-Hozok belga csokit.
-Örülni fog – mosolygok rá.
Így válunk el. Reménykedve.

Hétfőn este autóval indul vissza Brüsszelbe. Tompán tudom, érzem, hogy mellette lenne a helyem, de elhessegettem a motoszkáló rossz érzést magamtól, azzal a praktikus megfontolással, hebehurgya hittel, hogy minden rendben lesz.
Felhív a sztrádáról, még a határ innenső oldalán.
– Délután lefeküdtem pihenni, de nem volt jó! Olyan mély szomorúság fogott el, hogy megijedtem! Nem tudok mit kezdeni ezzel az egésszel. Azt okoskodtam ki végül, hogy kiveszek egy hét szabit a jövő héten! De nem tudom, sikerül-e. 
– De jó lenne! Nem jókor utazol el Félix! Rossz az időzítés. Mire megjövök, vissza kell menned. Két hétig nem látlak, az túl sok! Ki tudja, hogy a vírus miatt, haza tudsz-e jönni egyáltalán?
– Ja, azt megoldom! Ha kell, otthagyok mindent. Ha meg karantén lesz, vennénk sok kaját, meg nektek jégkrémet és elvonulnánk. 
– Mért pont jégkrémet?
– Mert szeretitek.
– Jé, te figyelsz! Mégis, annyira más lenne, ha itthon vagy, amikor megjövök.
– Sikerülni fog!
Ezzel a kilátással, kibírhatóvá minősítettem az előttem tornyosuló nyaralást. Hogy a tehetetlen várakozás ne nyírjon ki, megszállottan takarítani kezdem a lakást, hogy amikor megjövök vasárnap este, a tiszta szőnyegen szeretkezhessek vele.
Este nyolcra ragyog a lakás, cserébe hullafáradt vagyok, szabályos izomlázam van, és még hozzá se fogtam a bőrönd csomagolásához. Pedig pár óra múlva indulni kell.
§
Hajnali háromkor férjem felébreszt, óvatosan. Le is megy rögtön a konyhába kávét főzni, mint aki fél, hogy baj lesz, ha marad. Valahogy lekászálódom, mert érzem a kávé illatát. De mikor óvatosan kikukucskálok szemhéjam alól, és meglátom férjem bárgyú mosolyát, szabályos rosszullét fog el, és visszamenekülök az emeletre, be az ágyba, ahol a kislányom édesdeden szunyókál. Kitör belőlem a sírás, visszafojthatatlanul, némán.
Nem megyek sehova! Sehová, soha, soha többé ezzel az emberrel! Nem tudok elmenni! Belepusztulok, hogy nem Brüsszelben vagyok a hamiskártyás szerelmemmel! Nem akarok a jóságos férjemmel nyaralni!!! Utálom! Látni se bírom!
Tíz perc halk zokogás után, összeszedtem magam, visszamentem a konyhába, felhörpintettem hideg, kijózanító kávémat, bocsánatot kértem „fáradtságomért”, és fegyelmezetten végig csináltam az indulást. Csak az útlevelem hagytam otthon. Visszafordulunk érte, a város széléről. Férjem türelmének ez meg se kottyant.
Kétoldalas migrénem elkísért másnap reggelig.
A Retró rádió ezen a hajnalon, kizárólag szerelmes dalokat ad, hallgatom, és kifelé fordulva a kocsiból, törölgetem könnyeim a napszemüveg alatt.
„…Égnek a gyertyák, s én is elégek, mondd mért, mért nem lehetsz most közel? Állnak körben a gyermekek, kiáltanunk ezért nem lehet… nem kell felelned senkinek a véletlen könnyekért…”
Érzem közben, hogy nevetséges vagyok, és nagyon igyekszem örülni az útnak. De makacsul villog bennem egy neonfelirat, ahogy Paul Austernél a Holdpalota a kínai felett: NEM A HELYEDEN VAGY!
Mire leérünk a tengerhez, csitul szívemben a fájdalom, de a migrén nem enged szorításából. Mikor engedne, a hullámverés hosszú hallgatása után, ráébredek, hogy nem három éjszakára jöttünk, hanem négyre! Az öt teljes nap!
Újabb összeomlás: férjem kifizette már a számlát. Ha előtte rájövök, kihátráltam volna a negyedik éjszakából, és hazaértünk volna szombat este! Egy teljes napig lehettünk volna Félixszel egy országban, két szomszédos városban.
Depresszióba taszít az előttem tornyosuló öt nap: kibírhatatlan, túlélhetetlen! Ezzel egy időben, vérezni kezdtem. Szabálytalanul, cikluson kívül, szinte folyamatosan fájó hassal, és annyira erősen, hogy fürdésről szó sem lehetett. Egészségügyi betétért küldöm uramat az éjjel-nappal nyitva tartó patikába.
Ő mindeközben, talán véletlenül, kint hagyja az asztalon a fél milliós számlát. Válaszul, még jobban vérzek. Mi mást tehet egy nő, ha fáj a szíve?!
Szenvedésem dacára, szép vagyok és karcsú. Méltóságteljes sápadtság ül ki vonásaimra, ahogy folyik el a vérem, a hatás, sápadt szépségemé, egyre erősödik. Hullámos, sötét hajam, nagy szomorú szemeim, vonzzák a tekinteteket. Férfiak, nők, öregek és gyerekek is vizsgálgatják az arcomat, csodálják az alakomat. Még a kutyák is hosszasan belenéznek a szemebe: ugyan mi baja lehet ennek a sápadt asszonyszemélynek? Férjem is bámul, szokásához híven.
Ügyetlenül, hátulról, hogy ne térhessek ki, megpuszilja mezítelen vállam a strandon. Ingerülten arrébb húzódok. De ő még egyszer megpuszil ugyanott! Viszolyogva felszisszenek.
– Ne! Kérlek!
Béna a szitu. Igaza van, ha próbálkozik. Szeret, akar, elhozott nyaralni a kölykömmel. Én meg félmillióért azt se engedem, hogy a vállamat megpuszilja.
Pürrhosz király fájdalmát mélyen átérezve, átfogalmazom aforizmáját: még egy ilyen nyaralást nem bírunk ki!!!
A kicsi boldog. Férjem és én is vele foglalkozunk, így egymással nem kell. Kutyaúszással lubickol a tengerben, férjem szemében könnyek, ő tanította meg rá. Hasfájásom miatt többször lepihenek egy-egy órára. Óvatosan, néha megmártózom a habokban.
Kislányom esténként, a szállodánk mellett lévő piactéren játszó zenészek változatos zenéire ropja a márvány asztalok tetején. Egész kis rajongótábora verbuválódik ilyenkor. Öreg hippik bőrruhába, bekötött fejjel csápolnak hat éves lányom rock ladyket megszégyenítő tánctudományáért lelkesedve. Besöpröm utána, a hat év alatt megszokottá vált díjamat: idegenek gratulálnak tüneményes gyermekemhez.
De a legjobban azt szeretem, mikor egyedül le tudok menni frissen főzött, reggeli kávémmal a partra. Alig vagyunk még páran, egy-egy kutyás, egy-két jó úszó a vízben. Lassan kifejlesztem a módszert, amivel túlélhető az öt nap.
Csak közben elvérzek.
Nem tudom megállni, hogy ne írjak neki, pedig nem kéne. Először az indulás éjszakáján:
Én: – Nincs kedvem elindulni. (síró fej)
Ő: – Mindjárt ott a tenger! Meg mindjárt találkozunk!
Én: – Számolom a napokat. Hogy vagy? 
Ő: – Megvagyok! Milyen a tenger? Élvezd ki a nyaralást!
Én: – Visszavontam egy üzenetet. Azt, hogy „egyáltalán nem élvezem, veled akarok lenni, nem vagyok a helyemen!”
Helyette ezt küldtem el, mintegy engedelmeskedve felszólításának, hogy érezzem jól magam, és kicsit szégyenkezve, hogy nem megy:
Én: – Kilenc órát aludtam végre, elfújta a szél a fejfájást és minden borúm! Múltkor is ez volt, meggyógyultam itt egy nap alatt. Tornázom a tengerparton, plank, és két kávé zsinórban! Szép napot neked is! A fényeket meg a hullámverés hangját feladom Neked postán.
Fotót küldtem a kilátásról. Pár óra múlva újabb fotót küldtem, ezzel az aláírással: lazacos szendvics avokádókrémmel reggelire.
Utólag vettem csak észre, hogy férjem térdeit is átküldtem neki, ahogy ott ül az asztalnál, fej nélküli lovag, de a kép szélén ott a két térde. Nem láttam a telefonomon tükröződő éles fényben.
Ő: – Húúúú, de szép ott! Örülök, hogy jól vagy és élvezed!
Pár óra múlva a helyi piacról, újabb fotót küldtem neki, egy kistermelő speciális brandyket árult, szép üvegekben. A pultot fotóztam le, teljes kínálatával és átküldtem neki, ezzel a kommenttel:
Én: – Le foglak itatni… Engem már leitattak… Addig kóstoltam… míg vásároltam!
Ő: – Megiszzuk!
Én: – Fekete olivás brandyt választottam, kissé kapatosan. Bal felső sarok a képen.
Ő: – Jó lesz a hűvös napokra.
Én: – Nem éli meg…
Pár óra múlva újabb fotót küldtem! Éttermi asztalnál naplóval, a tenger mellett.
Utána egy napig nem írtam, mert úgy találtam, hogy túl röviden válaszolgat, mintha távolítani akarna. Olyan érzésem támadt, hogy szenved, amiért elutaztam, és csajozással kúrálja magát… A jó öreg kutyaharapást szőrivel.
Féltékeny lettem! Ezért féltékennyé kívántam tenni.
FB oldalamra kiposztoltam magamról egy fekete-fehér fotót, amin a mezítelen hátam látszik, mögötte a tenger. Lányom fotózta, de olyan a kép hangulata, mint egy hatvanas évekbeli olasz filmé, és én olyan vagyok rajta, mint Sophia Loren: karcsú, és szexi.
Ennyivel nem értem be. Még egy képet posztoltam: három papucs a sziklán, a tenger felett. Középütt gyerek papucs, két oldalt egy férfi és egy női. Szép kép. A család szimbóluma.
Megbántam később a posztokat, a sok like ellenére, vagy pont azért: ráébredtem, hogy ütős képek. Félixet valószínűleg kiütötték. Másnap próbáltam jóvátenni bűneim, amiket nem követtem el. Már korán reggel írtam neki.
Én: – Reggelente lejárok egyedül, szinte még hajnalban egy kávéval a tengerhez. Nézem és kitölt és meghat, a földöntúli erő. Ez a kedvenc időszakom. Ma reggel tüzet kért egy öregúr, helyi lakos. Két kutyával él, mert a feleségét mással találta az ágyban, húsz éve. Nem lőtte le őket, csak majdnem. Szivart cseréltünk. Megadta a számát, hogy hívjam, ha jövök még, szivarozzunk újra a parton. Harminc-harmincötnek nézett Zdenko, néztük a galebeket meg a mavricát… jó volt. A szivarkákat gyakran kell meggyújtani, ezért nála hagytam az öngyújtómat. Veszek ma másikat.
Ő: – Egy cseppben a végtelen. Egy pillanatra ott voltam. Köszönöm!
Az az in flagranti kemény lehetett…
Egyébként Zdenkonak elmeséltem az in flagranti történetért cserébe, hogy szeretnék a szerelmemmel visszajönni ide. Most a férjemmel jöttem és kínlódok. Azt hiszem, ekkor neveztem nevén az érzéseimet először. Egy idegennek, aki elsétált az öngyújtómmal és frissen szerzett tudásával életemről a színes, ódon villák felé. Az egyikben két kutya vár rá.
Fotót küldtem megint, tenger a háttérben, én kócosan, a reggeli fejemmel. Csókos smile-t válaszolt rá, pedig egy előnytelen fotót sikerült elküldenem.
Fordítva kellett volna: Félixnek elküldeni a hátam, és a közepes képet posztolni FB-ra, vagy egyáltalán nem posztolni semmit! Egyébként ezt terveztem. De a kép jó volt, és férjem készségesen megnyugtatott: nincs semmi kihívó a hátadban, megoszthatod nyugodtan. Hittem neki.
Összeszedve minden bátorságomat, délután megkérdeztem Félixet: szabid? Úgy éreztem, az életem múlik a válaszán. Ha kapott szabit, meg vagyok mentve! De féltem. Réges-rég, magától kellett volna mondania, hogy otthon lesz mikor hazaérek! Mért hallgat? Most dolgozom a főnökömön.-válaszolta. De édes vagy!-hazudtam kedvesen.
Pedig tudtam, hogy nem stimmel a válasz, hisz szombat volt. Azt, hogy vasárnap visszautazik-e, nem most meccselik le. Igyekeztem mégis hinni neki. Áltattam magam: talán azért lebegtet, hogy mikor holnap este hazaérek, meglepetésként megjelenjen a kapumban! Ha nem ezért, akkor viszont játszmázik. Hogy fájdalmat okozzon!
Néhány óra múlva, nemes egyszerűséggel, a vihar előtti kék eget fotóztam le, és el is küldtem neki nyomban, kommentelve:
Olyan kép, most nézem, mint Bódy Psychéjében a rohanó felhők… a fénytől vakon lőttem. Térzene jön lentről. Utolsó estém itt, heverek az ágyban, naplózok, let it be, let it be, there will be the answer… ezt énekelik itt a sötéten csillogó nagy víz mellett. Érezhette amit éreztem, mert ezt válaszolta: Megszeppentem, olyan szép és komoly.
Másnap este, a konyhámból írtam: Itthon! Megölt a válasz: Váltjuk egymást, én most indulok. Csütörtök este itthon!!!!!
Először egy smile-t küldtem. De kitöröltem. Annyira összetört, hogy nem akartam mosolyt erőszakolni a FB-omra. Aztán véletlenül nyomtam egy like-ot, azt is kitöröltem. Ő a két törlést látta, és gondolt amit akart.
Három napig nem írtam neki. Ki akartam szállni!
Látszott, hogy játszik velem. Ami ahhoz képest, ahogy elváltunk, borzalmas! Nem tudtam mással magyarázni a dolgot, mint azzal, hogy felszedett egy nálam szebbet, fiatalabbat, hozzávalóbbat.
De hát nincs olyan! Legfeljebb szebb. És fiatalabb.
Barátnőm közben felhívta a figyelmemet arra, hogy a meztelen hátas fotóm azt a benyomást kelti nézőjében, mintha egész éjjel szeretkeztem volna, és reggel kilépnék a teraszra felfrissülni. Ó, hát ezért biztatott férjem, hogy posztoljam ki a képet! Tudta, hogy arcul csapja majd Félixet. Mégiscsak okos fiú az én uram! Én meg buta liba vagyok.
Elvesztettem az iránytűm. Kihúzták alólam papírvékony gyékényemet. Bizonytalanul mindenben, küldtem neki fehér cicámról egy fotót, három nap múlva. Nem reagált, holott eddig azonnal írt, ha jelentkeztem. Ijedtemben felhívtam, mert biztatott erre, még a régi időszámításunk alatt, amikor a királynője voltam.
Nem vette fel a telefont, és másnap sem hívott vissza. Másnap este újra hívtam. Felvette és beleszólt hirtelen, öblösen: Visszahívhatlak fél óra múlva?
Tíz perc múlva, kislányom ágyában fekve, altatás közben belém hasított, hogy nem hív vissza! Tudtam. Úgy éreztem, egy nő mellett van az ágyban, ezért nem beszélt velem.
Éjjel fél háromkor írt rám. „Most értem haza, ne haragudj! Holnap jelelek.”
De nem jelelt, és az is nyilvánvaló volt, hogy nem Brüsszelből ért haza éjjel fél háromkor. Ezért kért bocsánatot, tulajdonképpen.
Úgy hazudik, ahogy én: nem hazudik. Vagy alig.
Ekkor kezdődött végletes szenvedésem. Magamat hibáztattam mindenért. Én rontottam el! Az életemet, az övét is! A nem létező házasságom miatt veszítem el életem szerelmét! Megszakadt a szívem.
Dühömben és fájdalmamban két nap leforgása alatt beadtam a válópert, újra. Egy évvel előbb már beadtam egyszer, így csak le kellett másolni az előző évi papírokat. De azért kellett két tanú, mellékletek, illetékbélyeg. Háromszor jártam a bíróságon másfél nap alatt. Ezt ilyen tempóban csak színtiszta dühből lehet végigcsinálni. A férjem próbált lassítani, időt húzni, eltűnésével, majd alpári email áradattal. Végső konklúziója: tudom, hogy az akaratoddal szemben nincs esélyem, de nem baj, majd összeházasodunk újra.
Közben írtam egy kétségbeesett emailt Félixnek:

„Azt az estét szeretném átélni újra, amikor jöttünk fel a Tiszáról. Ülnék újra az autódban, hallgatnánk a zenéket. De átírnám a végét. Budapestre érve, nagyon szerettem volna, ha azt mondod, együnk mégis valamit a városban, majd igyunk nálad valamit... így képzelem a tökéletes estét. Hazavittél, kiszálltam, bementem. Egyedül aludtam el. Nem ez az egyetlen pillanat, amikor elmentünk egymás mellett.
Örülök ha jól vagy, akkor is, ha ez nem hozzám köthető. A könyved visszaadom egyszer. A brandy bontatlanul a hűtőben. Talán mondanom kellett volna (ó, mennyi apró hiba egyetlen rövid hét alatt, megannyi banánhéj), de azt hittem tudod, hogy nekünk vettem. (Egyáltalán, hűtőben kell tartani a brandyt?!)
Elválok. Hétfőn bemegyek elintézni a bíróságon, már beszéltem velük telefonon, kedvesek voltak. Ne vedd ezt felelőségnek (!) a döntésem tőled független. De segítség volt a találkozásunk, és az a finom vágy, amit ébresztettél bennem. Örök hála az impulzusért, ami belőled, kettőnkből jött, és amire szükségem volt ahhoz, hogy ezt a lépést megtegyem végre.
Ölellek,
Rose

Annyira szerettem volna őszinte lenni hozzá, mért nem sikerült? Hogy írhattam le, hogy örülök, ha mással van jól, mikor azt akarom, hogy velem legyen jól egész életében?! Mért nem azt írtam, ha már írtam neki, hogy beléd szerettem, bocsánat, gyere vissza, nagyon várlak?! 

Hogy lett a teljes igenből, teljes nem, anélkül, hogy találkoztunk volna?! A virtuális térben fordult át minden. Miközben nem történt semmi.

Hogy képes nem válaszolni erre a suta, de mégiscsak szerelemtől csöpögő levélre?! Utolsó, kétségbeesett próbálkozásom az volt, hogy telefonon el akartam mondani neki mindent. Kértem tőle, sms-ben, hogy jelezze mikor jó neki aznap, két percet kérek.

Nem válaszolt.
Porig alázott a hallgatása.
Beteg lettem.

Ezen a reggelen történt az is, hogy kislányom utánam szaladt az iskolából, nem ment be az osztályba, ahogy kellett volna, kiabált kétségbeesve, hogy „mama, mama, vigyél haza!

Visszavittem kézenfogva az osztályába, folytak a könnyei. Közben az osztályfőnök és az iskolatitkár közös erővel kitessékel az épületből, mert a vírus miatt nem mehettem volna be, pláne maszk nélkül.

Vittem volna haza?! Kérdezem kis híján kiabálva. Hogy hozzam vissza, ha nem jövök be?! A kicsi még jobban sír, ahogy nézi kűzdelmem az elemekkel, fogja a kezem, rángat: mama, gyere, gyere, menjünk haza!!! Legszívesebben hazavinném, de nem lehet. Magára hagytam, könnyekben fürödve.

Délelőtt rohantam aláíratni egy baráttal a keresetlevelet, történetesen a férjem munkahelyére. Illetékbélyegért a postára. A postáskisasszonnyal elnevetgélünk azon, hogy mennyiért lehet manapság válni. Ő még tizennégyezerért vált, de volt egy update-ebb vásárló a boltban, ő tudta, hogy mai árfolyamon ez harmincezer. Mondom, meghívom rá az uramat! Röhögnek, értik. Van, ami mindent megér! Öt mondatban összefoglaltam nekik az életem és válásom történetét. Mindent értőn néznek rám, melengetnek a tekintetek. Kikívánkozott belőlem, hogy nevetni tudjak azon, ami fáj. A női szolidalítás segít. Kiderül ilyenkor, hogy egyformák vagyunk a fájdalomban, az ezerféle történeteinkben. A női könny, az női könny! A Talmud tudja ezt.

Tovább rohantam, hogy beérjek tizenegyig az ügyfélszolgálatra. Belehalok, ha nem adhatom ma le a papírokat! A nő, akinek beadom a paksamétát, az íróasztal mögött ülve azt mondja mosolyogva: mindenki most akar válni! Persze, a pandémia ráébresztette az embereket, hogy élni akarnak. Másként! Bölcselkedem futólag, elégedetten magammal, amiért beértem tíz perccel tizenegy előtt: elválok végre!

Közben egész délelőtt érzem, hogy kislányom szenved, a bőrömön érzem. Mindennek vége!

Lehajolok a cicatálért, hogy friss vizet tegyek bele, de felállni már nem tudok. Beállt az ideg a derekamba, ahogy a köznyelv helyesen mondja. Mozdulni is alig tudtam. Beszedtem két különböző, erős gyógyszert éhgyomorra, és mint utólag kiderült, ezekkel megmérgeztem magam. Napokig rókáztam utána. Fájt a gyomrom, hetekig. Kimarták a nyelőcsövemet a gyógyszerek. Brutális fizikai- és lelkiállapotban voltam. Jajongtam a fájdalomtól. Úgy érzetem, nem tudok többé felkelni az ágyból. Egy teljes hétbe telt, mire lekászálódtam az emeleti hálóból a földszintre.

Körülbelül ekkor válaszolt Félix messengeren, úgy tíz nap múlva.

„Jajj Rose, megijedtem én ettől a felelősségtől, vagy amit annak vélek. Hogy Te nyaralsz a lányoddal és az így-vagy-úgy férjeddel, és keresitek egymást és közben én ezt rongálom, puszta kíváncsi játékból, még ha szenvedély szélin táncol is. Ezt nem lehet. Még a szülinap előtt...”

Puszta kíváncsi játék, kontra, szenvedély szélin táncol. Akkor most melyik?!

Szülinapomon nem jelentkezett. Másnap, mert provokáltam (ráküldtem egy frissen készült, mezítelen fotómat, rajzos verzióban) igen. Azóta is „jelel” néha. Talonban tart. Mert jó a seggem! Azért jó, mert nincs étvágyam, lefogytam.

Félix szerény becslésem szerint, mára két-három nővel jár arrébb. Nyilván fiatalabbak, szebbek, nem válnak.
Ami engem illet. Szabadságharcom jegyében áthívtam egy régi szeretőmet, akit mindig is „beugrónak” tartottam. Kedves fiú, szép a teste, izmos, feszes, síoktató, kellemes társaság, jóbarát. Nézegetem, unikumkortyolás közben…
Hamvas lelkem kissé útban van ugyan, de kéjsóvár testem szerencsére tudja a dolgát. Igazán jót élvezek, meglepődöm magam is ebbéli lazaságomon. Lám, az élet él, és élni akar.
Érdekesség, hogy szeptember 8-án adtam be a keresetlevelet, és rá tíz napra történt valami, ami miatt Félix nélkül is egész biztosan elváltam volna.
Rádióinterjút hallgattam a Tilosban, villásreggeli közben (velős tojás). Egy pszichológus beszélt, aki Hellinger-féle családállítás terápiát csinál, de nem családtagokra, hanem szervekre állítanak. Ő fejlesztette ki a módszert, beszél a tapasztalatairól, és egy miómával példálózik.
Nyaralásunk után, vérzéses tüneteim miatt (szinte teljesen megszűntek mikor hazaértünk) nőgyógyászhoz mentem, aki megállapította, hogy egy miómának köszönhetők a történtek, amit két éve látott már ultrahangon, de bízott benne, hogy elmúlik magától.
A rádiót hallgatva, szabályos „aha-élményben” volt részem.
Összeállt bennem a kép. Azóta van miómám, amióta házas vagyok, azaz három éve. Míg a férjem velem élt, tüneteket is produkált, véreztem, fájt a hasam. Nem tudtam a miómától házas életet élni.
Ahogy a férjem elköltözött, a tünetek elmúltak. De a mióma, a jóindulatú daganat, fennmaradt, ahogy baráti kapcsolatom is fennmaradt, jóindulatú férjemmel. Készenlétben tartottam a miómám: férjem időről-időre bepróbálkozott. A tengernél jöttek vissza a tünetek. Abban a pillanatban, amikor rádöbbentem, hogy öt napra össze leszek zárva vele.
Olyan volt ez az interjú, Dr. Budával, mintha villám hasított volna a sötét éjszakába, és a fényénél hirtelen megláttam azt, ami a szemem előtt volt végig, mégsem láttam: csináltam magamnak egy betegséget, hogy távol tartsam magamtól az uramat.
Nem volt kedvem szeretkezni vele, és ezért folyamatos lelkiismeret-furdalást éreztem. A lelkiismeret-furdalás, amúgy életem egyik fő motívuma.
Megrázó felismerés volt, az egyszer szent! Ijedtemben kaptam a kocsikulcsot, és bementem férjem munkahelyére. Várnom kellett rá, és amíg vártam, közeli kolléganőjének, Annának háttal állva, az ablakon kifelé bámulva, elmesélem egész házasságunkat. Sorolom a szürke képeket, hétköznapjaink pillanatfelvételeit, szigorúan leltározva a múltat, nem kímélve magamat, és őt sem. Keményen koppannak a szavak az ablakon, mögötte lekopaszodott fák állnak reményvesztve, alig látom őket, mert leköt az igazságos számadás, amire a félelem késztet.
Anna cserébe bevallotta, hogy főnöke, vagyis a férjem miatt hagyja itt a céget, nem a kevés fizetés miatt. Nem bírja a hangulatot, amit maga körül teremt. Ő amolyan szivacsember-féle, mondja magáról, aki beszívja a környezet energiáit. Belebetegszik abba, amit itt művel körülötte, akkor is, ha nem vele hepciáskodik, ezért inkább elmegy. Nem tudja, hová, nem tudja, mi lesz vele, talán bolti eladónak áll, építész létére. De ebből elég!
Halkan beszélünk, a vallomások tompított hangszínével, amikor belép a férjem. Összerezzenünk, ahogy kivágja az ajtót, dúvad módjára berobban, dühöngve hadonász valami tervrajzzal, csapkod a levegőben. Rám támad, kiabálva, mert egy rendezvényszervezőtől kapta a rossz rajzokat, és régen, évekkel ezelőtt én is az voltam.
Kilépek vele a folyosóra, és az ajtó előtt megszólalok.
– Kérem a kulcsomat!
– Nem adom! Nem tudom oda adni!
– Azonnal, ideadod!!!
Hangom, magam számára is váratlanul, egy oktávot ugrott fel, mikor kimondtam: azonnal! Kapart a torkom utána.
Kiderült, hogy a kocsijában van a kulcs, a kocsit viszont leadta szervizbe egy hétre. A lakáskulcsommal! Az otthonom kulcsa idegeneknél! Mikor a sajátodat kivetted a kocsiból, az enyémet mért nem vetted ki, bazmeg?!!
Na, ez az a mondat, amit nem mondtam ki, és nem is fogok soha. Elég, hogy magamban végigmondtam. Megerősített abban, hogy beteg helyzetben élek, egy számomra totálisan lehetetlen alakkal!
Levittem a szervizbe. Előtte remegő kézzel keresem táskámban az autókulcsot, ő háttal nekem, a fő-főnökkel tárgyal, aki előbukkant a semmiből és megszólította halkan, határozottan. Férjem így nem látja reszketésem. Olyan halk lett hirtelen az én uram, ahogy meghunyászkodva főnökével tárgyal, hogy nem hallom a hangját.
Percekig nincs meg a kulcs, másik rekeszbe tettem, nem a szokott helyére. De mire végeznek egymással, már indítom hűséges kisautómat.
Néma csendben autózunk át a városon, majd vissza a munkahelyére. Sűrű a levegő a kocsiban, érzem, pedig nem akarom érezni, izgatott szívdobogását. Ha az autója ott parkol a munkahelyén, mint rendesen, ez az egész két perc lett volna. Így negyven perc.
Visszafelé mehetett volna taxival. Elvégre arról van szó, hogy a felesége elszedi tőle azonnali hatállyal a lakáskulcsát. Cselekvési szabadságától megfosztva hurcibálom a városban. Tehetetlensége nekem kínos. Ő elfogadja a fuvart. Isten áldjon, búcsúzom, amikor kirakom végre. Válaszképp gyilkos szemmel néz rám.
Létem ha végleg lemerül, ki rettenti a keselyűt?
Félix. Szerelmem.
Eltelt egy hónap.
Lassan randizni kezdek másokkal. Felmentem egy társkeresőre, naponta százan írnak. A nagy számok törvénye alapján, előbb-utóbb elkelek. Igaz, megműtöttek, három hétig most nem szeretkezhetek. De utána!
Mert ahogy Lúdas Matyi mondja, mikor huszonöt bot után lekászálódik a deresről:
„Én uram a tanítást köszönöm. Ha Isten erőt ád, meg is szolgálom! De jól jegyezze meg azt az úr, írja fel a kapufélfájára, hogy háromszor veri ezt kenden Lúdas Matyi vissza!”
Egyelőre azonban. A fotók tehetnek róla, amiket készítettem. Bár nem veszem elő őket, látom magam előtt az arcát. Éjjelenként, szenvedélyes fantáziáimban vele szeretkezem…jaj annyiféleképpen!
Pedig egy éjszakás kaland volt.
Mielőtt elutaztam, volt ott egy időkapu, amin, ha belépünk, kézenfogva. Ha vele utazom Brüsszelbe. Vagy csak megvárom itthon, és együtt vacsorázunk. Maga lett volna a kegyelem. Az élethosszig tartó boldogságból visszatekintve, minden hiba, amiből volt bőven, értelmet, és feloldozást nyert volna, hisz ide vezetett: egymáshoz!
Rend lett volna a káoszból. Mondhattuk volna, hogy nem bánok semmit, mert ahhoz, hogy most itt legyél velem, így kellett lennie mindennek!
Mint Pierre és Natasa. Vagy Juliett Binoche és Johny Depp a Csokoládé végén. Vagy Félix és Rose.
Ő lett volna a feloldozás, a megváltás, ahogy neki én.
De elutaztam. 
Az időkapu becsukódott.
Folytatódnak a hétköznapok. A hétköznapok, amik olyan kurvára hétköznapiak!
Vagy ő kezeli helyén? Nem történt semmi? Eggyel több csaj megy a levesbe? Nem veszett el két fura madár, közös esélye a színes őszikékre?
Egy éjszakás kaland. Nevetséges vagyok! Azon agonizálok, hogy mi lett volna, ha.
Ha azon a pénteken, amikor Piranban, egy hotel szobában az ágyon fekve, hallgattam a dalt, amit a tengeri szél sodort felém: „When I find myself in times of trouble…in my hour of darkness…let it be, let it be…Ha ekkor vele lehettem volna…
Kisiklott a sorsom abban a szobában.
Ő érezte! Azért volt annyira szomorú az alatt a délutáni szieszta alatt. Valami tudta benne. Jók a megérzései.
Szólongattam a hotelszobában félhangosan. Félix… Képtelenség, hogy nem hallotta!
Néha még most is hívom, a nevét mormolva magam elé. Néha elmondok neki mindent, szép sorban. Magamban.
Másként vezetek azóta. Jobban. Csak mert láttam, hogy ő hogy csinálja.
De ha eltudsz engedni, elengedlek én is. 
Menj utadra, te hamiskártyás, te szőkecigány, te sármos gazember!
Megváltozott volna mindkettőnk élete, ha nem vagy gyáva! 
Most jött volna a java!
De te eljátszottad inkább, hogy ha házas vagyok az a baj, ha nem vagyok házas az a baj! Nyuszikát csináltál belőlem sapkában, meg anélkül!
Ki viszi át fogában tartva, a szerelemet a túlsó partra?
Egyetlenem.
Áldjon meg az Isten! 
Vale dulcis amice! Vale dulcis anima! Vale dulcis amica!*

(*Latin: Élj boldogul édes barátom. Élj boldogul édes lelkem. Élj boldogul édes szerelmem.) (V.DA.V.DA.V.DA.)


Két éjszakás kaland, avagy a romlás virágai

Lassan csitulni kezdett bennem a fájdalom. Kezdtem hinni, hogy van élet Félix után.
Sőt, egyik este, mikor a Maja hason fekve házit ír az ágyamon, én meg vele szembe laptopon szörfölök, egyszerre szívből jövő, hangos hahotára fakadtam. Mit nevetsz, mama?
Átnéztem a társkereső által nekem javasolt partnerek listáját. Na, kibe botlottam? Félixbe! Mint új tagot ajánlották fel, 113 pontos egyezést jelezve személyiségünkben. (40 felett már jelzik a hasonlóságot.)
Félix a társkeresőn? Én zárt életformát élek, suliba viszem a lányomat, kiautózom a város szélére vásárolni. Viszonylag nehéz bepasizni ezen a távon. De ő jár a világban! Utazás, bulik, kávéház, mozi, színház, edzőterem, egyetemi büfé. Ellenállhatatlan bájával bárkit megkaphat. Mégis, ott kötött ki ahol én: egy társkeresőn. Egy héttel utánam.
Futólag számot vetek azzal, hogy talán azért van ott, amiért én. Menekülünk egymás elől, ugyanarra: előre. Előre sohase hátra, de jó, hogy nem vagyok árva.
Tanulmányozom az adatlapját, amin „Péter” művésznéven szerepel, és napokig olvasgatom, amit magáról ír.
Péter így jellemezné magát: Sokáig a felszínen siklottam, most a mélybe szállnék inkább. Akkor az út volt a cél, most azt hiszem megérkeztem. Viszont egyedül vagyok. Ez menet közben nem tűnt fel... Ezt keresi Péter a párkapcsolatban: Izgalmat és nyugalmat. Péter szenvedélye: Szenvedélyesen keresem a megszokottban az újat, és az újban a megszokottat. Amiről Péter soha nem tudna lemondani: A választás lehetősége. Amin Péter mindig tud nevetni: Saját hülyeségeim. A másokén. Ami Péter számára különösen fontos: őszinteség, bizalom, szeretet. Az alábbi dolgokért a leghálásabb Péter az életben: kíváncsiság, szeretet, egészség. Ha Péter kívánhatna valamit, azt szeretné, hogy:...valóban 48 éves legyek és maradjak is. Nem vagyok sokkal több, viszont folyamatosan.
Igaz, amit írt. Nem volt a szavaiban semmi, amit ne tudtam volna. Mégis, összefoglalva, hideg keretek közé szorítva… mikor abbahagytam a nevetést, sírni tudtam volna gyarló szerelmem magányán.
Sírás helyett, inkább leszerveztem villámgyorsan néhány randevút, több száz lehetőségemből, szinte esetlegesen válogatva. Találkoztam egy magas, ősz, vidéki orvossal, aki mellett megfáztam több órás beszélgetésünk alatt a Duna-parton ücsörögve. Nem tűnt jó ómennek: egy doki gyógyítson, ne betegítsen! Közvetlen utána egy férfinak mindössze annyit engedtem meg, hogy visszakísérjen a kocsimhoz. Valahogy indifferensek voltunk egymásnak. A harmadik, elmesélte előző szerelmét. Mikor a Barbi nevű fodrászlány mellét írta le részletesen, elbúcsúztam.
Negyedik randimon viszont találkoztam valakivel, aki meglepett. Nem hasonlított a többiekre. Első ránézésre, ahogy megláttam a cukrászda ajtajában ácsorogni, azt hittem, hogy gyorsan felhörpintem a kávémat, és tovább állok. De végül teát kértem, amit a zsúfoltság miatt lassan hoztak ki, lassan hűlt, és mire szürcsölni tudtam, azon kaptam magam, hogy nem sietek: végig akarom hallgatni ezt a férfit.
Átlagos, tojásdad, kissé zárt, merev arcából kíváncsi kék szemek nézegettek, figyelmesen, felém hajolva. A teste feszes, kisportolt az ing alatt, aminél átlagosabb inget, elképzelni sem lehet. Középmagas, 55 éves, pár éve egyedül van. Kulturált, jómódú, visszafogott és figyelmes. A hangja szürke, mint az ingje.
Hároméves korától egyedül neveli a fiát. Nem neheztel az anyára, aki egész Honkongig menekült a család elől. Megérti őt, neki is megvan a maga sorsa. Dániel eladta jól menő cégét, és olyan rosszul fizetett munkát vállalt, ami lehetővé tette, hogy közel legyen hozzá egész nap. Eladott végül egy házat és egy lakását is, hogy fia magániskolába járhasson, külön órákra, jó éttermekbe menüzni, mert főzni, azt nem tud. Feltett egy lapra mindent. Anyja, apja volt a fiának, aki tizennégy éves ma. Boldog kiskamasz, nem lázad. Néha megkéri az apját, hogy masszírozza meg a vállát, máskor meg arra kéri, hogy kevésbé figyeljen rá. Szimbiózisban élnek. Öt percre tőlünk, a belvárosban.
Dániel úgy nézett rám a kék szemével, annyi csodálattal, hogy két óra a szemét nézve és az életét hallgatva, elsuhant. Elmondta, hogy szeretne valamikor velem vacsorázni, ha nem találom tolakodónak. Igent mondok, igaz, a bizonytalan jövőbe helyezve vacsoránkat.
A sors azonban úgy hozta, hogy pár óra múlva, valaki lemondta a következő randit, így facér voltam, a babysittert pedig már kifizettem. Ekkor hívott Dániel, hogy megkérdezze, hogy vagyok. Szó szót követett, és két órával délutáni randevúnk után, már a város legjobb éttermében ültünk, második randinkat abszolválva, egy finom vacsora mellett.
Eljátszottam kedvéért kedves játékomat: este egész másképp néztem ki, mint délután. Feszes, fekete ceruzaruha volt rajtam a cukrászdában, kócos hajjal. Estére feltűztem a hajam, régies, áttört ezüstfülbevalót viseltem, földig érő színes ruhával, melynek dekoltázsa fixálja a férfitekinteteket. Chanel parfümöm kegyelemdöfésnek szántam.
Rengeteget dumáltunk a vacsoraasztalnál irodalomról, zenékről. Mindent olvasott, többet, mint én, minden zenét ismert. Kiderült, hogy igen jó dobos volt fiatalon, sőt dalokat is írt az együttesének. Rajongva nézett rám, bármit mondtam. Elkönnyesedett a szeme, ahogy hallgatott: sokat cipelsz, ugye? A keserédes szót használtam valamire, az után kérdezte. Azt válaszoltam, hogy az ilyesmi szerintem alkat kérdése.
– Én is hajlok a melankóliára.
– De én a Dráma Királynőségre hajlok.
Elmosolyodik. Azt javasolja, hogy kapcsoljuk össze a Spotify „kedvenc” listánkat, hogy azokból mazsolázva összeállíthasson nekem egy válogatást, amit végigénekelhetek. Ez abból jön, hogy a vacsoránkat végigénekeltem, ugyanis az Aranysárkány tulajának Spotify listáját kívülről fújom.
Felizzott a tekintete, ahogy nézett, hol meghatottan, hol sóvárogva. Megkívántam végül, a ragyogó kék, könnyesen csillogó szemébe nézve. Saját hatásomat szerettem benne!
Azt mondja, nem hitte volna, hogy akad nő, akivel irodalomról és Debussyről beszélgethet. Szerelmet sugároz rám. Ha nem ettem volna egy falat fokhagymát a velős pirítóshoz, azt hiszem, szájon csókolom az asztal felett. Így az arcára cuppantok egy csókot és megcsókolom a kezét, ahogy a férfiak szokták a nőkét, hálával. Úgy sóhajtozik, hogy attól tartok, mindjárt megkéri a kezem! Férjemnek ez teljes három hónapjába telt.
Másnap Dániel telefonon említi csak, mellékesen, hogy amikor hazaért, leiratkozott a randioldalról. Egy éves előfizetését hagyva hátra. Neki az után, mondja, hogy találkoztunk, már mindegy! Ha nem lesz köztünk semmi, akkor sem kell neki más. Ne értsem félre, ez nem kötelez engem semmire. Ő már attól boldog, hogy megismert.
Hát ilyen az, amikor egy férfi akar egy nőt. Szombat délután találkoztunk, vasárnap virradóra kizárt mindenki mást, és kedd délelőttre szabit vett ki, hogy sajátos időbeosztásomhoz igazodva, délelőtt randizhassunk, négy nap alatt immár harmadszor.
Az élet nagy mókamester: Félix ekkor írt rám FB-on. Szó szót követett, és megbeszéltük, hogy kedd este nálam találkozunk.
Egyébként, bérlőm nélkül, aki az alagsorban lakik, mert válik, és kellett neki egy zúg, ahol meghúzza magát, míg kialakul az új élete, és mert én is válok, és a konyhapénzt pótolnom kellett, kiadtam a szuterént, ahol berendeztem egy kislakást, külön bejárattal, ami a garázskapu. Szóval a bérlőm nélkül, ez a randi, nem jöhetett volna létre!
Ugyanis Gyuszi stratégiai elemző, profilozó, akit San Moritzban hat éven át arra tréningeztek (gyógyszergyártó cég), hogy hogy kell valakit rávenni arra, hogy azt tegye, amit mi akarunk, ha sem motiválni, sem büntetni nem tudjuk.
Gyuszi épp izzót cserélt nálam, mikor jött Félix üzenete, egy fotó az alkonyodó Dunáról, lemenő nap fénye a vízen. Aláírás: – Már a Dunán, kicsit Ráckeve fölött.
Itt Gyuszi diktálni kezdett, és én engedelmesen írtam.
– Akkor szóljál, ha a Pápa utca 25 C előtt állsz! Addig hagyjál békén!
– A címet tudom.
– Akkor már csak az időpontot nem tudjuk, ugye Félix?
– Azt már csak kisütjük, Rose! Holnap este például?
– Tökéletes.
– A küszöbön bokázok!
Ez után, cigi és bor mellette, a garázs sarkában berendezett kényelmes dohányzósarokban, kedvenc, kockás bőrkanapémon ülve, Gyuszi profilozta Félixet.
Ismerte már a történeteimből, látott sírni miatta, illetve, látták egymást futólag a ház kapujában. Azóta kölcsönösen fújnak egymásra. Gyuszi megkért füsteregetés közben, hogy fogalmazzuk meg, mit akarok ettől a férfitól. Illetve felhívta a figyelmemet arra, hogy olyasvalaki után sóhajtozom, akiben nem bízom.
Gyuszi szerint ilyesfajta párbeszédeket kell folytatnom Félixszel, ha olyan hülye vagyok, hogy vele képzelem az örök boldogságot:
-Kösz a pofont, jót tett! Elváltam, megműtöttek, és írtam egy fél novellát! Most szólok, hogy még egyszer ezt a „papucs a sziklán” trükköt nem veszem be! Na, és te, mit csináltál ez idő alatt? Hány éves is leszel jövőre?
-56.
-Akkor kapsz tőlem egy 56 oldalas novellát. 32 oldal már kész. A maradék 24-hez kéne egy kis inspiráció. Te cselekszel, én dokumentálok! Megy az idő, te meg loholsz utána. Csináljuk együtt másképp, mint ahogy eddig, külön-külön csináltuk!
A pofonért jön, ha nem kapja meg, nem jön vissza! – hangsúlyozza trénerem. Tájékozódni jön, ki ez a lány: játékszer, domina vagy társ? Rövid távú döntéseket hoz, ez reflex nála. Megérti, amit mondasz neki, de reflexből cselekszik. Azért jön ide, mert beszorítottam. (Mármint Gyuszi, két sms-el.)
Pillanatemberek között dolgozik, de az irodalom vonzza, ami ennek épp az ellentéte. Így tud egyensúlyban maradni. El kell választani az igényeit a reflexeitől. Az igényeit kell kielégíteni, de csak a reflexeivel lehet dolgozni.
Kérdezd meg tőle: haza jöttél, vagy látogatóba? Aratni jöttél vagy vetni?
Mond ezt: mindenre alkalmas vagy, de nem csináltál semmit. Velem megcsinálhatsz mindent!
Számít egy kis ellenállásra. Hoz virágot, csokit és bort. Tud változni, akar változni, de elodázza, mert nincs bátorsága változni! Vagyis bátorságot kell neki adni. Nem adhatod oda magad, mielőtt válaszol, a feltett kérdésre!
– Azért csókolózhatok vele?
– Nem bízom benned! Ha elkezded, nem fogsz tudni leállni.
– Ahh! Nem ismersz.
– De! Napraforgó vagy! Nem tudsz ellenállni!
– A napraforgó elhervad – legyintek.
– Ó, nekem egy napraforgó, az maga a csoda… én kovamoszat vagyok. De a kovamoszat évezredek alatt sziklát épít.
– Igen. Te szikla vagy. Ő meg egy drogbáró!
– Drogbáró?
– Ühüm. Droggá vált bennem.
Megdöbbentenek a szavai. Azt a benyomást kelti, hogy jobban ismeri Félixet, mint én, pedig csak egy pillanatra látta.
Nem voltam benne biztos, hogy bármit is abszolválni tudok az instrukciói közül. Viszont volt egy napom, hogy takarítás közben gondolkozzam. Illetve fél napom, mert a nap első felében, randevúm volt. Szerettem volna lemondani Dánielt, de Gyuszi nem engedte: nem kell a gyakorlás neked?! – kiabált rám. Mekkora cinikus ez a Gyuszi! De csináltam, amit mondott.
Kedd délelőtt Dániellel kellemesen telt az idő. Együtt reggeliztünk egy cukrászdában, majd leautóztunk egy közeli kistóhoz, üldögéltünk a partján, néztük a menekülő kacsákat, aztán csókolózni kezdtünk a fűbe dőlve. Éreztem a nap melegét a hajamon, jólesőn melegített a csók, a simogatás. Egy-két perc múlva azonban tovább indultunk, és, mint akinek nem számít ez az egész, rövidesen hazahozattam magam.
Előtte még beugrottunk a varrónőmhöz, hogy elhozzam az új pizsamámat, egy Sri Lanka-i selyempizsamát, aminek be kellett venni a derekát és rövidebbre venni az ujját. Dániel felajánlotta, hogy ha még nem készült el, később beugrik érte, és elhozza nekem.
– Az olyan lenne, mintha a férjem lennél. Szeretnélek figyelmeztetni, hogy házas vagyok!
Praktikusan tényleg, de ami az érzelmeket illeti, férjemet delite-eltem. Összefutottam ugyanis Annával, és megkérdeztem tőle, hogy van az uram.
– Meg van őrülve! Egyik reggel megyünk az irodába, és halotti gyertyát éget! Ijedten kérdezem, hogy ki halt meg? Azt mondta, hogy gyászolom a házasságomat. Ma van a feleségem szülinapja, és nem kell neki az ajándékom.
– Halotti gyertya?! Ez azért erős! –válaszoltam.
Borzongva húzom össze magamon kardigánomat, viszolygok, és, bár nem szeretném, félelemmel tölt el a szülinapom alkalmából meggyújtott halotti gyertya.
Másnap vettem egy vastag, rózsaszín gyertyát, hogy sokáig égjen, és kifejezetten az életért, a szerelemért gyújtottam meg, amolyan védő gyertyaképp, a halotti gyertyával szemben. Azóta is ég.
Pedig kislányom letörte egyszer a kanócát. Babrált vele és a kezében maradt, amit rossz ómennek vettem, annyira, hogy kiabáltam vele, úgy, ahogy csak ijedtében tud az ember, csúnyán. Másnap viszont lenyestem késsel a feleslegessé vált viaszt, és égettem a gyertyát tovább. Maja azt mondta, hogy így szebb.
Ezen az október hatodikán is, egész délután ég a gyertya, ahogy teszek-veszek a lakásban, takarítok, ágyneműt húzok, szőnyeget porolok, és várok rá. Féltem kicsit, hogy lemondja a találkát. De Gyuszi megnyugtatott, hogy nem fogja. Gyuszinak elhiszem, hogy Félix jön. Félixnek nem.
„19.00. A küszübön fogok bokázni.”
Ebben maradtunk hétfőn, ehhez képest rám ír kedd este hatkor, hogy„nagy baj, ha nyolcra megyek? Ki kéne szaladnom apámhoz Verőcére”… „Tedd a kezed a szívedre. Lesz az tíz is, mire itt vagy.” Erre felhívott és lefegyverző modorban biztosított arról, hogy kilencre ide kell érjen!
Hát jó. Ha telefonált, az azt jelenti, hogy jön. Ez számít. Tétován azért motoz bennem, hogy ez is a játék része. Megbízhatatlannak mutatkozik, nehogy bízzak benne. Ugyanakkor tisztességgel beismerem magamnak, hogy hulla vagyok a fél nap lakás suvickolástól, és jól jön ha kumhatok kicsit, ami a szundikálás szinonimája. Kedvenc, német ajkú szomszédom, Kati néni mondta mindig így falun, gyerekkoromban, boldogan, és huncut mosollyal: délután kumtunk Pista bácsival kicsit. Szóval arra készültem, hogy kumjak, amikor újra megszólalt a telefon, és közeli barátnőm, szinte mentegetőzve kérdezi a vonalba:
– Te Rose, itt van nálam közös ex főnökünk, a Péter. Megjelent váratlanul, és ragaszkodik hozzá, hogy hívjalak fel, mert ő kijönne hozzád látogatóba!
– Hááááát...kilencig ráérek! Félix kb. akkor érkezik.
Ennyiben maradunk, és ők becsengetnek háromnegyed nyolckor nevetgélve, piákkal a kezükben, party hangulatban. Péter felvihog: Annyira tudtam, hogy nem sima toalettben leszel! Fogadni mertem volna! De kurva jól nézel ki, mondhatnám úgy is, hogy gyönyörű vagy, ha mernék bókolni, de nem merek!
A konyhában már szól a zene, hangosabban, mint beszélgetéshez kéne, ám elég hangosan ahhoz, hogy énekelni lehessen. Égnek a gyertyák, kényelem és ragyogó szemű házigazda vár barátaimra. Percek alatt felpörögnek az események.
Volt főnököm, Péter, világéletében szexinek és kellemesnek talált. Ezt néhanap, mögöttes szándék nélkül, hol az IVECO konyhájában hozzám közel állva, hol kétszemélyes vacsoraasztal mellett, el is ragozta, bensőséges hangon, a részletekben jól elmerülve…
Igazi széptevő. Ínyencként élvezi a női energiát maga körül. Ő még érti azt a kihalófélben lévő műfajt, amit hívhatunk úgy, hogy széptevés a széptevésért, l’art pour l’art. Cseh Tamáson, és Jose Valedmoron kívül nem ismertem senkit, aki a műfaj mestere volna.
Tudni kell hozzá – jó sok élettapasztalat gyümölcse –, hogy az életöröm nem mindig cselekvés. A szemlélődő alámerülés, pici mozdulatokkal, szinte ugyanazt az örömöt nyújthatja, mint a vad éjszakák.
Péter tehát ritka kincs, jóbarát alapanyag. Barátném mélyebben megihlette… Jó volt nekik, pár hónapig, szállodákban pezsgőzve, évekkel ezelőtt. Érzem a játékukat a levegőben, tele vagyok én is elektromossággal, hisz Félixet várom. Vibrálnak, összecsapnak az energiák.
Megiszom két ír kávét, nem kevés Baylisszel. Bort a kettő között. A beszélgetés, naná, a szexre terelődik. Úgy teszek, mintha nem tudnék a viszonyukról. Kitárgyalunk mindent: házasságainkat, házasságtöréseinket, szeretőinket, a szeretői viszonyok típusait, a nők típusait, hogy ki mennyiből él, valahogy ez is szóba kerül, az életformák kivesézésénél. Csontőszinte mindenki, miért ne. Gyakorlatilag pénzről és pináról folyik a szó, a két nagy betűs „P”-ről, ami a világot mozgatja.
Közben lassan gomolyog ereimben a pia, a harmadik nagy „P”.
Egyre kevesebbet beszélek, egyre inkább csak énekelni, táncolni, érinteni van kedvem. Mindenki énekelgeti amúgy a dalokat, amiket a szpíkör jó minőségben szolgáltat „kedvenc” Spotify-listámról. A listával barátaim elégedettek, és a háziasszony jó ízlését dicséri Péter, zenéről-zenére.
Szó esik közben a vendégről, akit várok. Péter megkérdezi.
– A pasidat várod?! Szép tőled, hogy így is fogadtál minket! Most komolyan mondom!
– Nem a pasim. Egy barát.
– Rose! Hallottam telefonban, ahogy a nevét kimondtad, az a hangsúly nekem elég! Kamuzhatunk, de minek? Randid lesz, mi meg betolakodtunk! De cserébe lelépünk, ha itt az ideje.
Barátnőm pisilni megy, mikor válaszolnom kell.
– Péter! A táncnak van itt az ideje.
Épp eleget ittam ahhoz, hogy szexinek találjam ezt az őszülő, merevnek látszó kujont. Rásimulok, mindössze egy másodpercre. Péter hmmmm hangokat hallat.
– Inkább igyunk – indítványozom, és elengedem sóhajtozó táncpartnerem, visszaszédülve székembe. Mire Betti belép a konyhába, ugyanazt látja, mint amikor kiment: ülünk és mosolygunk.
Kellemesen szédülök a bortól, a tánctól, a játéktól.
– Betti, megtáncoltattam Pétert! Szuperül táncol!
– Azt én nagyon jól tudom! – feleli kétértelműen barátnőm, amitől röhögni, hahotázni kezdünk mindhárman. Vinnyogva nyihogunk, nem tudjuk abbahagyni, mintha a világ legjobb poénját hallottuk volna.
Ekkor szólal meg a csengő. 
Ránézek az órára: 9.03. 
A második időpontot legalább tartotta, állapítom meg magamban, nem kis csodálkozással.
Sötét van kinn. Félix úgy áll a kapumban, mint aki partyra jött: hatalmas üveg proseccoval a kezében, ami jegeszacskóban van, naná! Benzinkúton vette.
– Ez tőled jön??? Nálad van buli?
– Csak beugrottak a barátaim, mert erre jártak és kértek egy kávét.
– De lent is buli van! Onnét is jönnek hangok!
– Lehet. Ezek folyton buliznak!
Miután ily módon tisztáztam, hogy ártatlan vagyok mindabban, ami körülöttem történik, csatlakozunk barátaimhoz a konyhában, ami hirtelen zsúfolt lett a plusz egy széktől, amit Félix a nappaliból hozott magának.
Úgy viselkedik, mint aki otthon van. Klassz, mert annyira becsíptem, hogy képtelen lennék házigazdát játszani. Mondjuk, nem kell. Átveszi a szerepet. Ő lesz a bulibáró, abban a pillanatban, ahogy beteszi lábát a konyhába. Viszi a szót, harsányan nevet, fesztelenül, kedvesen beszélget, őszinte kíváncsisággal kérdezgetve barátaimat mindenféléről.
Nézem oldalról, olvadozva. Szememmel integetek barátnémnak, hogy na, most már értesz, ugye? Ért. Annyira, hogy látom rajta, simán hazavinné a fiút ő is. Rajongásomat az alkohol csak fokozza.
Barátnőm becsületére legyen mondva, hogy, bár láthatóan beolvadt a kiscsákótól, ami azt illeti még Péter is, végig nekem segít, támogat abban, hogy ne legyek túl ciki szédelgős állapotommal.
Szóba jön a bérlőm, mesélem, hogy olyan hangosan szexelt a csajával, hogy szólnom kellett, mert altatás alatt is azt hallgattuk, két szinttel feljebb. Azt ragozom, hogy a csaja volt hangos, nem ő, de hát nem csoda, egy ilyen pasival.

– Mért, milyen? – kérdi Betti.
– Ekkora a válla! – mesélem, és kb. két métert mutatok hadonászva.
Félix bizalmasan odasúgja Bettinek, hogy ez nem igaz, de én meghallom, és válaszolok.
– Át kellett tenni egy szekrényt a folyosóról, hogy elférjen a válla! Komolyan!
Félix éhes, rakok ki neki serranói sonkát, rukkolát, abonettet, sajttal töltött paprikát, olajban. De csak sonkát eszik, kevés abonettel. A többiek nem éhesek.
Én sem. Ekkorra, egy újabb pohár bor után, végképp nincs kedvem már máshoz, mint szerelmeskedni ezzel a csíkos pólós, kapucnispulcsis, gyönyörű férfival… aki rám se néz.
Indítványozom, hogy táncoljunk. Félix odalép a konyhaszekrényhez, poharat vesz ki magának, (kérdés nélkül tudja melyikben tartom őket) miközben én ex-főnökömmel ringatózom, úgy húsz centire tőle. Kapatosan megszólalok:
– Ez nem az én pasim, ez a te pasid.
Ezzel Bettihez irányítom táncpartnerem, és Félixhez sodródom.
Készségesen átvesz. Jaj, nagyon tudja a dolgát!
Gyengéden ölel át, kilépünk a konyhából a sötét előszobába, és a folyosón lassan, alig mozdulva táncolni kezdünk, valami mézédes kábulatban.
Annyira jó…
Ringatózunk. 
Nagyon finoman csinálja. 
Őrjítő, és andalító egyszerre. 
Megcsókol…Neee!
Bevillan, hogy Gyuszi mégis jól mért fel.
Barátaim ekkor lépnek ki a folyosóra, de csak azért, hogy angolosan távozzanak. Valahogy a kulcsokat is kezelik, rendezik, pedig három ajtó van.
Elmentek, ketten maradtunk. Már a ruhát hámozza le rólam.
Küzdök, hogy megállítsam. 
Nem lehet, hogy egyszerűen csak levetkőztet! 
Mi lesz a stratégiával?! 
Hát semmi…
Már a kanapén, a szoba félhomályában izgatom a mellbimbóját boldogan, elmerülve benne. A bor kábulatának és vágyaimnak engedve végre.
Két-három órán keresztül teljes flowban szeretkezünk. Lebegés, merülés, kótyagos vágy… Nincs más, csak a teste, amivel babrálhatok végre, gátlások nélkül, és a lelke, amit kristálytisztán érzek. A köztünk lévő határok elolvadnak. Részecskéink, a test és a lélek porcikái, összegabalyodnak. Részecskéink egyesüléséből hő születik: forró mindkettőnk teste. Időnként elpihenünk, összebújva. Olyan nagyon közel van.
Amikor nem történik semmi, és amikor minden megtörténik, az szinte ugyanolyan. Körbevesz minket egy láthatatlan burok, amiben elkeverednek a vágyaink, az érzéseink, a mindent szabad közelségében. Bár nem szabad mindent. Bebújni a műtétem miatt még nem szabad.
– Nem lehet. Műtöttek. Nem beszéltünk.
– Az igaz – mondja engedékenyen.
– Minden mást lehet.-teszem hozzá.
Érezni rajta a megkönnyebbülést. Újra elmerül bennem. Szabadjára engedi az ösztöneit, kéjesen birtokba vesz. Kúszok-mászok rajta én is, most épp a lábszárát csókolgatom,… hogy kerültem ide? Hű, de szép itt is. Kb. ilyen differenciált gondolatokra vagyok képes.
Elmondja közben, hogy hirtelen ivott meg egy üveg bor, szédül. Azt magyarázza, hogy a konyhában végig olyan voltam, mint egy ikon. Ezt háromszor mondja el.
Ikon. Milyen egy ikon?! Részeg ikon vagyok.
Megint összebújunk. A vállán pihenek, majdnem elaludva. De felkelt egy váratlan, szenvedélyes csókkal. Hangosan felnyögök a kéjtől. Istenem, mit csinál velem?
Albinoni Adagioja szól közben, Hausertől. Mestermű. Felismeri, félig, hozzáteszem a másik felét.
Kimegyünk a konyhába, iszunk pár korty bort, sodor egy füves cigit, de nem érzem a hatását, pedig szeretném. Ő bágyadtan, lelazulva nézeget, hátradőlve a karosszékben, lábát hosszan előrenyújtva. A szája szegletén megbújó mosoly most élveteg, kéjes. Simogatja nagy testű kandúromat, aki az asztalra ugorva, közel megy hozzá, hogy bizalmasan megszaglássza. Mohó állatok, hasonlítanak. Mezítelen teste tökéletes az éjszaka halovány, sejtelmes fényeiben. Minden porcikája mélységes elégedettséget sugároz. A füst, amit lassan eregetünk, beburkol mindent, kavarog körülöttünk a félhomályban. Az ópiumszívó álma, lám, valóra vált. Kéjes bódulat az arcán, jó nézni. A fű hatása? Az enyém. De hol a sonka? Hová lett a sonka?! Sonka, sonka…
Imádtam azt a filmet. Mintha magamat láttam volna a vásznon. Egyenetlenül lekopott körömlakkjával, lázadó lényével, Penélope Cruz engem formáz meglehetős pontossággal… Elsős egyetemista voltam, ketten ültünk a délutáni moziban, egy férfi, srégen előttem, meg én.
Felizgatott a film, és az energiáimat arra használtam, hogy felizgassam ezt az idegent, érintés nélküli energiaátvitellel, aki előttem ült. Eldöntöm, hogy meg fog érinteni! Előre dőlök, és kezem az előttem lévő szék háttámlájára lógatom, így a férfi mellé kerülnek, összekulcsolva pihenő, ártatlannak tűnő virgácsaim.
A film vége felé, egyszer csak megfogta és meghitten megszorította a kezem. Utána döbbenten, hangosan szabadkozott, hogy nem érti, mi történt vele, soha életében nem tett még ilyet, higgyem el! Kétségbeesett és zavart, de én nagylelkűen biztosítom arról, hogy hiszek neki és nem haragszom. Nyilván a film az oka az egésznek!
Épp csak bevillan most a mozi sötétje, ahogy ülünk ott ketten, azzal az idegennel…Sonka, sonka…
A macskák nem ehették meg a csomagolással együtt! Ezen mélázunk kicsit, majd felveszi húsz évvel ezelőtti szeretőm selyemköntösét, ami piszok jól áll rajta. Mi más illene hozzá, mint egy selyemköntös? Úristen, olyan benne, mint az a férfi a festményen, akit kitéptem magamnak egy színházi magazinból tizenöt éve. Nem. Bassza meg, szebb!
Lefotózom gyorsan. Ahogy a nyári gyümölcsöt tesszük el üvegben télire, megpróbálom eltenni őt magamnak.
Visszamegyünk a kanapéra, betakarózunk, és elalszom a vállán. Két órát alszom teljes öntudatlanságban. Ő is, azt hiszem. Akkor felmegyünk az emeleti hálóba, és ott folytatjuk a szunyókálást, mert rendesen aludni, már nem tudunk többé.
Reggel nyolc lehet, amikor lehunyt szemmel értem nyúl, és ott folytatjuk a szerelmeskedést ahol abbahagytuk. Mielőtt szájon csókol, fél másodpercet hezitál, hogy mi lesz a fogmosással. Csak mozdulattal válaszolok: semmi, finom vagy, mint a manna, reggel is. Nem tudtam, hogy van ilyen.
Órákon át, bor nélkül ugyanúgy veszünk el egymásban, mint az éjjeli szédületben. Valami önkéntelen mondat is kigördül belőlem. Minden porcikádat imádom.
Megállunk közben pihenni néha, összebújva. Vállán a fejem, régóta. Annyira rég, és annyira élvezem a közelséget, a feloldódást, azt, ahogy határok nélkül keveredik teste-lelke az enyémmel, hogy szinte lelkiismeret-furdalásom támad, amiért visszaélek válla kényelmével.
-Nem nyomlak?
-Nem, egyáltalán nem! – válaszol olyasféleképpen, hogy hát nem tudod, hogy tökéletes nekem is, az ahogy vagyunk?
Tizenegy körül felkelünk. Végül is nappal van.
Kávézunk a konyhában, egy órán át. Végig dumálunk, kicsit jövünk-megyünk a lakásban.
Felavatom az új selyem pizsamám, és ő pont úgy reagál rá, ahogy szeretném. Csattogok le a lépcsőn, és már utánam jövet mondja, hogy keleti hercegnő vagyok ebben a piros pizsamámban, szexi és édes.
– Azt hittem, kislányos.
– Az is. De hercegnős inkább.
– Faradiba? Valaki hozzá hasonlított egyszer.
– Ő anyám nagy kedvence volt! Leveleztek is. Van egy közös fotónk: szállnak le a férjével a repülőről, mi lent várjuk őket. Apám kezet fog, én meg nézem, kelekótya kölyök, elfordulva a repcsit, amivel jöttek.
Grimaszol, hogy milyen kelekótya kölyök volt. Mutatja, hogy fordult el az eseményektől, hogy repcsit nézzen. Élénk majompofa! Gyakorta el is játssza, amit mond, gesztikulálva beszél, színház minden mondata. Vérbeli előadó, a hatása részben ez: messze szórakoztatóbb egy átlagembernél. Zsenije megmutatkozik a miniatűr színházban, amit magában hord.
– Milyen a mamád?! 
– Jó kérdés. Van egy terapeutám, aki más szemmel nézi a dolgokat, mint az eddigiek. Eddig mindenki a „távolban lévő apát” okolta mindenért. De szerinte, anyám a hunyó. A 70-es években egyedül maradt egy gyerekkel… Akkor az szégyen volt! Áldozatot kellett hoznia értem nap mint nap. Emlékszem, kaptam apámtól egy kisautót, cipeltem minden hová, ő meg adott egy kokszit, mikor elhagytam és kihisztiztem, hogy menjünk vissza érte…
– Nehéz egyedül álló mamának lenni…
– De az ember változik! – mondja hevesen, nem is tudom mire. – Csak trauma kell hozzá –teszi hozzá hirtelen halkan, mint aki rég fontolgatja már, hogy milyen trauma menthetné meg.

– Kimondtad! Az ember nem akar folyton áldozatot hozni… nap nap után húzod az igát, apa és anya vagy egyben… így tényleg nehéz elviselni a vasárnapi apa iránti rajongást! Egy hete, a hegyezője miatt kiabáltam Majával… nem fért be a tolltartójába, mert gömb alakú. Az apja vette neki. Próbáltam betenni, vagy ötször! Sehogy se ment, végül összevesztünk, sírt, én meg rángattam a táskáját, és kiabáltam, hogy a francba azzal a kurva hegyezővel! Apád vehet csak ilyet!
–Ez ugyanaz! – mondja csodálkozva.
Tudom, és meg vagyok döbbenve. Átsuhan, hogy talán csak azért találkoztunk, hogy közelről kelljen végignéznem, milyen életre szóló sérülést okozhatok gyermekemnek…Csúf lecke az élettől az életről?
– Hogy van a mamád?
– Jól! Imádja a macskát, akit vittem neki. Először nem akarta. Most! Csak a macskával van elfoglalva! Komolyan mondom, úgy érzem, zavarok, ha ott vagyok nála. A macska átvette a helyem! Nem csodálkoznék, ha egyszercsak Félixkének szólítaná.
Basszus, ez féltékeny a macskára!
Selyemköntösben lobog lassan a lakásban. Megáll a teraszablaknál, nézi a kertet hosszan. Mellé állok. 
– Nagyon szép a kerted.
– Rendezetlen.
– Pont az tetszik benne. Vadregényes.
Ismeri a költőfiút, akié a köntös volt. Ezen elviccelődünk, mesélem neki, hogy olyan volt a srác, hogy lement tejért, majd visszajött egy perzsabundával, amit útközben túrt nekem. Csodálkozik, más a fiú image. De nem erre reagál.
– Majd ha találkozunk, megmondom neki, hogy hordom a köntösét. Néha.
– Néha – ismétlem halkan.
Elengedi füle mellett, hogy nem engedtem el fülem mellett azt, amit el kellett volna.
Öltözni kezd, amihez vetkőznie kell, és én a seggét dicsérem. Á, fokhagymagerezd, válaszol, inkább rólad kéne beszélni.
– Vannak szép formájú nők, de neked finom a bőröd. És szép a feneked! Nagyon jó megfogni. Ügyes vagy!
– ŐŐŐ! Rég nem beszélt a bőröm finomságáról senki.
– Pedig lehetne! Neked van, nekem meg fontos!
Elé rakom a kávét a konyhában.
 – Enyém az első – mondja.
Közben felveszi és nézi az asztalon hagyott telefonját. Fia anyja írt neki, mentegetőzik, hogy nem szokott, csak most ügy van, papírok, pénzek, és mennek hétvégén a birtokra együtt, lehet, hogy megveszi neki.
– Miért?
– Tudod, ő a barátom. Kicsit a cselédem is, főz rám, mos, takarít, kiszolgál.
– De én akarok főzni! Így nincs helye az életedben más nőnek!
– Ez igaz – ismeri be halkan, a szemembe nézve.
Új birtok vásárlását tervezi közben, a régit meg részint azért akarja fia anyjának megvenni, mert cserébe az anya lakása a fiáé lenne. Vagyis megússza, hogy fiának lakást vegyen. Mutogatja telefonon az új, vidéki ház képeit. Lekoppant, reménytelenül rossz állapotú, de azt mondja, 10 millióból megcsináltatja. Nyaraltatja majd ott a barátait, Béláékat, például. Néz rám, mint aki elismerést vár. De mást kap.
– Ki ez a nő a képeken?
– A fiam anyja.
– Á! És miért van rajta minden képen? Miért vele néztél házat?!
– Van pasija! Lent vannak a birtokon, és én ezt megengedtem! De van egy új pasi is… Azzal meg horgászik! Most nem tudom, mi lesz a két pasijával… persze ez nem az én dolgom.
Hát nem! De úgy fest, mégis. Lassan kirajzolódik, hogy ő a főnő. Állítja, hogy nincs szex. De az mindegy. Sőt, ha vágyik rá, csak rosszabb.
– Lelkiismeret-furdalásod van vele szemben?
– Nem vele szemben. A fiammal szemben. Otthagytam háromévesen egy bolonddal! Elég volt nekem magamat oldani! Ahhoz már nem volt erőm, hogy őt is megoldjam.
Előző este, négyesben, egy fiúról beszélgettünk, aki elhagyta a családját, gyerekestül, mert szerelemes lett. Most visszautal a beszélgetésnek erre a részére.
– Én nem azért hagytam el őket, mert beleszerettem másba! Magamba…
Helyben vagyunk. Tudja.
-Nárcisz? – teszem az agyam, mint aki még nem gondolt erre.
Igazán igyekszem úgy tenni, mint aki nem jött még rá arra, hogy idén a második nárcisztikus férfiba szeret bele. Nehéz beismerni. Mit mond ez el rólam?
A nárcisztikusok nem szexelnek a legfőbb energiaforrásukkal. Ezzel is uralják őt, és önmagukat. Mónika az egyetlen, akit nem csal meg, vagyis ő a királynő. Mindenki más átmenet, személyzet hozzá képest. Faramuci, hogy épp őt hívja cselédnek. Pedig öreg napjaira tartogatja, tutujgatja, ő a tartaléknő, hogy biztosítsa a családias végnapokat magának. Arra az esetre, ha mással nem jönne össze a románc. Ami esélyes, ha így folytatja. Ugyanúgy, ahogy az apja el akarta venni újra az anyját. Abból se lett persze semmi. Visszafelé nem lehet megoldani a dolgokat! Beszéljünk másról.
– Hogy aludtál?
– Nem jól! Tegnapelőtt se aludtam, fáradt vagyok.
Elharapja a mondat végét. Sőt, kijavítja.
– Nem aludtam jól tegnapelőtt sem.
Ékes elszólás. Tegnapelőtt mással aludt. Akinek jó a formája (mint nekem), de nem olyan selymes a bőre. Plusz info: egy napot hagy ki két nő között.
Miss Marplenek igaza van, csak hagyni kell az embereket beszélni, és mindent elmondanak szépen maguktól, úgy, hogy észre sem veszik. Beszéljünk inkább másról.
– Melyik ház tetszik jobban? – kérdezem.
– Tudod, van a biliárdban egy pozíció, egyik barátom előszeretettel használja a nőire, amikor az összes golyót odaállítod a lyuk elé, de nem gurítod be. Kivársz. Előbb-utóbb persze be kell gurítani! – mondja hirtelen tempóval Félix, mint aki átérzi a biliárdozó nehéz sorsát.
A házakról szól, amit mond, arról, hogy kivár a választással. Lebegtet, szokásához híven. De én lefagyok. Ilyen kurva pontosan még nem hívott senki biliárdgolyónak a billiárdasztalán! Beszéljünk másról.
– Állj meg ott a piros kenyérpirító előtt! Lefotózlak a piros pizsamádban.
Elfordítom az arcom, kissé szégyenlősen, nevetve, így ér a kattogás.
A legjobbat gyorsan átküldi, gondolom azért, mert később megfeledkezne róla. Rólam.
Nem értem, ennyi intő jel ellenére mért vagyok mégis boldog. De értem. A szeretkezés kristálytiszta drogként kering az ereimben. Feltöltött fénnyel. Valószínűleg világítok. Egy másik bolygóról, nyilván csillagnak látszom.
Sok elszólása ellenére, reggelünk békés. Nyugodtak vagyunk attól, hogy jó volt együtt. Összefon minket még az érintések harmóniája.
De van-e harmónia számunkra az ágyon kívül? Ha akarja, igen.
– Kérdeznék valamit…
Időzítésem rémes, épp indulni készül.
– Mondd!
– Gyere ide!
A nyakába bújok, mint aki tudja, hogy fedezékbe kell vonulnia. Könnyek a torkomban.
– Félix, haza jöttél, vagy látogatóba?
– Tudod, az úgy van, hogy az ember először látogatóba jön, aztán kialakul. Az ilyesmit érlelni kell, mint a jó sonkát…
Közbevágok. 
– Akkor ne gyere többet!
– Ezt ne csináld!
– Ne találkozzunk többet! Ismerjük egymást! Innét ez egy döntés kérdése!
– Döntés! És mi van, ha rosszul döntünk?! 
– Semmi! Tovább megyünk!... Én nem leszek az egyik biliárdgolyód, akit néha begurítasz! 
– Ezt nagyon sajnálom, hogy mondtam, én nem így használtam!
Kis híján szipogva mondja, látszik, hogy tényleg sajnálja.
– Mindent vagy semmit Félix!
– Akkor legyen az, hogy menjünk el vacsorázni, és beszélgessünk erről!
– Figyelj! Nem bánom ezt az éjszakát! Akkor sem, ha nem látlak többet!
– De látni fogsz!... Veszem a cipőm… – teszi hozzá lehajtott fejjel, halkan.
– Vedd csak fel a nyúlcipőd!
Felveszi. Az ajtóban áll.
– Tényleg nem bánom. Az ilyen éjszakákért érdemes élni. – halkulok el én is.
– Pedig be se dugtuk – válaszol csendesen.
Pizsamában kikísérem. Fényes délben szájon csókol a kapuban. Meg is jegyzi.
– A szomszédok bámulnak.
– Ilyet még úgyse láttak.
Mosolyogva válunk el, mint akikre ki tudja mi minden vár még.
Amilyen hülye vagyok, képes vagyok és integetek neki, mikor elhajt. Pedig várnom kell, míg megfordul az utca végén. Néz, ő is integet, majd kiesik az autóból.
Boldog vagyok. Öt-hat órát szeretkeztünk fél nap alatt. Elgurult koronám ez az éjszaka, visszatette a fejemre.
De jaj, azok a másnapok.
A rossz mondatok, az elszólások, a hirtelen elrántott telefon fotó-nézegetés közben, másnapra aktiválódnak elmémben. Tisztul belőlem a drog. Lassan érkezik le bennem, hogy egy vagyok a táncrendjében. Gyakorlatilag el is mondta.
Ultimátumot adtam, vagyis nem látom többet.
És?! Ez után az éjszaka után, mehet, isten hírével! Ha lúd, legyen kövér! Kap egy szép kis levelet tőlem.
Jaj Félix, megijedtem én ettől a felelősségtől, vagy amit annak vélek. Hogy te mész a birtokra hétvégén (a fiaddal?) az így-vagy-úgy feleségeddel, és keresitek ott egymást, és közben én ezt rongálom, puszta kíváncsi játékból, még ha szenvedély szélin táncol is. Ezt nem lehet. 
Még októberben…
Másképp ugyanez: „Mit kapaszkodom én itt a fagyasztott narancsos kacsámba, meg holmi halott nagymamákba?” Félix és Rose c. filmben, Felix magáról mondja, mikor már tudja mondani (cuki film).
Ugyanez barátként: házat veszel Neki, hogy megoldd az életét! Házat nézel Vele, hogy megosszad vele a sajátodat! Bevásárolod magad a jövőjébe, életfogytiglan, biztosítod magad számára a közelségét, amit annyira azért nem élvezel. Minden fotódon ott van! Engedélyezed, meg nem engedélyezed a pasijait! Reggel az üzeneteivel ébredsz! Vedd el feleségül, vagy engedd el! Hagyd, hogy a pasijai oldják meg a jövőjét, mert Neki, nekik ez jó! Mit fontoskodsz körülötte, és milyen státuszban: apád három boldogtalan nője közül, Ő Neked, melyik?! Nem kell kifizetned a hibáid vele szemben! Ha mégis, tedd úgy, hogy a fiatok mellett vagy száz százalékban. Ő mellette elég egy százalékban ott lenned.
Végezetül azért leírom az a priori női reakciót is: Engem vigyen fel a padlásra…

Tetszik, köszönet, és nevetés ikonokkal válaszolt, ebben a sorrendben. Az, hogy visszakapta saját levelét, alig átírva, osztatlan lelkesedést aligha váltott ki belőle. A többiről nem is beszélve.

Miután lezártnak tekintettem ügyünket, azon gondolkodtam, hogy elfogadom Dániel vacsorameghívását. Vártam azért három napot, hátha megcsörren a telefon. Nem csörrent, és én elmentem szombat este egy romantikus vacsorára Danival.

Abban a három napban azonban, szomorú iróniával fejtegetem mint a borsót, az én hamiskártyásomat, és azzal szórakozom, hogy átfogalmazom magamban társkereső hirdetését:

Álompasi – komoly jellemhibával – rövidtávra kiadó. Használati utasítás: nyaraláshoz, szeretkezéshez tökéletesen alkalmas. Szeretni – tökéletesen alkalmatlan. Figyelmeztetés: a használati utasítás be nem tartása, nyolc napon túl (is nehezen) gyógyuló sérülést okozhat, melyre a hirdető, semmiféle garanciát nem vállal!

A profán hangvételről áttérek a szentre, és képzeletben ezt szavaltatom vele az európai unió pulpitusába képzelve őt, meggyőzően gesztikulálva, szilvakék öltönyben, hátrazselézett hajjal:

„Szólhatok bár az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok, vagy pengő cimbalom. Lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat, hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek! Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égőáldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem.”
Hallgatósága természetesen az a pár száz nő, akivel dolga akadt.

Kékszakállú a hét halott nőjével, kispályás hozzá képest. Milyen sötét lehet a lelke, az átlépett, nyöszörgő női lelkek után… Örökös lelkiismeret-furdalását újabb és újabb „tiszta lappal” gyógyítja, mígnem bepiszkolja azt is, és tovább áll, mert a bepiszkított tükör nem túl tetszetős. Ördögi kör, saját bűnei mókuskereke.

Zseni, gyakorlatilag. Zsenialitását tolmácsoláson kívül azonban, nem használta soha másra, mint menekülésre. A több szerető – energiaelosztás. Próbáltam, tudom. Egyik se túl fontos, vagyis szabad marad. A várva várt vendég, aki mindenhol arat, de sehol se vet! Cserébe sose ér haza. Nincs haza, mert nem szeret senkit eléggé ahhoz, hogy legyen. Választása, a percet izgalmassá, kellemessé teszi, az élet egészet inkább kellemetlenné. Perc-ember, aki az örök ifjúság után sóvárog.

Attól, hogy zsiráfot csókolgatok, még nem lesz királyfi belőle!

Eszembe jut, ahogy a kislányom fotóját vizsgálta reggel elbűvölten a falon, nagyon édes mosollyal, majd megjegyezte, hogy az orrától olyan meggyőző az egész lénye. Sorstársat csodált benne? Jól állt volna neki, ha lánya van. Maja azonnal megfogta a kezét, amikor megismerkedtek, így sétáltunk át az afrikai buliba. Belenézett a szemébe és bízott benne.

Egy Bertolt Brecht sor motoz bennem napokig:

(Üres hintaszékeimbe néhány asszonyt
Ültetek délelőttönként néhanap.
Gondtalan elnézem őket s így szólok) A tiétek
Vagyok, de bennem bíznotok nem szabad.

A tiétek vagyok, de bennem bíznotok nem szabad…ismételgetem magamban, Félix ars poeticáját, elegáns kiadásban. Amit művel, az viszont nem elegáns! Elmegyek vacsorázni Dániellel.

Vörös rózsa, nagyfejű, látszik, hogy gonddal választotta. Illata nincsen. Hideg étterem, hangos kölykök a szomszéd asztalnál. A hideget nem bírom. Dániel keze jéghideg, ahogy az asztal fölött hozzám ér.

Gyors vacsora, unott társalgás. Felmegyek hozzá utána. Egész nap takarított, ismerem a műfajt. Mondom is neki, igen, válaszolja, egész nap vártalak. Megpróbálom engedni, hogy közelebb jöjjön, de mikor a blúzomat gombolja, mellemhez ér a hideg kezével. Megborzongok.

– Kérlek vigyél haza!

Otthon beállok a zuhany alá. 
Hogy gondoltam ezt? 
Sámson után egy katonával…
Nincs hova menekülni. 
Nem kell más.

Beismerem, ez után a vacsora után megértettem, hogy lehet figyelmen kívül hagyni mások érzéseit. Dániel és a férjem, alig jut eszembe. Ha hívnak, akkor gondolok rájuk. Süt belőlük a szerelem, de nem érdekelnek. Szomorúan mondom ezt. Mi van, ha Félix ugyanígy van velem?
De én ezen férfiak egyikével sem szeretkeztem öt órát! Az az öt óra neki mindegy?!
Nekem nem, úgyhogy a vacsora utáni héten, kiprovokáltam tőle egy randit, kétségbeesett FB üzenetekkel.
Gyuszi ugyanis elköltözött hirtelen, ami felborította anyagi stabilitásomat, illetve, a stabilitásomat úgy általában véve. Én tehettem a dologról, ha nem is teljesen világos, hogy hogyan. Illetve. Igazából Félix tehetett róla!
Itt hagyta azt a nagy üveg proseccot… Lent cigizünk Gyuszival, mesél, meséltem, nevettem, lábaim szokás szerint az égben kalimpálnak a röhögéstől… ittuk a bort, elfogyott. Kérdi, van piád? Az övét ittuk addig. Nincs édes, csak a prosecco, Félixtől. Hozd le, igyuk meg. Ne már, azt majd vele. Ne szívass, igyuk meg! Viccelsz, két liter! Az elég lesz. Most komoly? Hozzam le? Naná! Hát jó.
Alig ittunk belőle, mikor történt valami meglepő és mulatságos. Ő mesélt, én hallgattam, reagáltam, figyeltem, megöleltem egyszer, mert szívszorító volt a történet, gyerekek szerepeltek benne, hallgattam tovább…. és beszéltünk, beszéltünk, beszéltünk mindenről. Lejött a kicsi, de Gyuszi „elkéri a mamát”… mert olyan jó együtt, hogy nem tudjuk abbahagyni a dumálást, pedig altatnom kéne.
Védettebbnek, erősebbnek talán nem éreztem magam még soha. Szemben ült velem, egy széken, elég közel. Nevet a csíkra húzott kék szeme. Feltettem lábam a térdére, de észbe kaptam, és elvettem volna gyorsan. Elkapta… megfogta a lábfejem, és a kezében tartotta.
Olyan űrkapszulában voltunk ott hirtelen, amiben engedtem volna, hogy kilőjenek keringeni a világűrbe. Átsuhant, hogy ő az igazi. Nyilván a prosecco hatása! Fél pohárnyira voltam attól, hogy az ölébe üljek. De nem ittam meg azt a félpohárnyi buborékot! Felálltam, és nehezen kiegyenesített derékkal, suttogva szólaltam meg.
– Megyek. És nem ölellek meg.
Hallgat, mereven maga elé nézve. Okos fiú. Ő tudja, hogy csak döntések mentén megy előre az élet. Gyűrűs menyasszonya van. Mégis, mindig azt éreztem, hogy mi vagyunk közelebb. Az a fanyar humor, amit mi értünk ketten… eléggé specifikus valami!
Úgy vette ki a kislakást, hogy szinte körbe sem nézett. Az életét mesélte, rögtön kézfogás után, in medias res, azzal kezdve, hogy olyan nadrág van rajtam, mint amilyeneket a felesége szokott hordani, akitől válik, mikor közbe ékeltem a kérdést, mintegy húsz perc elteltével, hogy tetszik-e a lakás, azt felelte, hogy te tetszel, úgyhogy kiveszem. Így kezdődött. És úgy ért véget, hogy a prosecco másnapján elköltözött. Az üres üveget én dobtam ki. Otthagyta a kanapé mellett.
Szóval, panaszolom Félixnek, hogy a megélhetésem elköltözött, állítom, hogy nem tudom, miért. Nem is! Ha úgy vesszük. Hisz nem történt semmi. A csaja eddig is féltékeny volt, az nem újság. Szóval, itt vagyok kétségbeesve, vigasztaljon meg, ezt játszom, és ő hajlik rá, hogy tegye férfiúi dolgát, vállat biztosítson, amin kisírhatom magam. Elálmodozom róla, hogy ő veszi ki a kislakást,… hazajár, amikor akar, egyben segít nekünk, stabilizálva megélhetésünket. Na, jó! Ez nem pöttyös könyv, ugye? Mindenesetre randit beszéltünk meg péntekre. 2020. október 16. Készülődtem.
Azon a péntek délelőttön, jött meg a nőgyógyászati műtét után, automatikusan elvégzett szövettan eredménye. Felhívott az orvos. Jöjjön be! Meg kell műteni! Rosszindulatú sejteket találtunk a méhében. Ez mit jelent? Meg fogok halni?! Ebbe nem. De meg kell műteni, záros határidőn belül!
Másfél órával később az orvos személyesen elmondta, hogy hetekkel a műtét után fog kiderülni, az utólagos szövettan eredményéből, hogy mik az esélyei, életnek-halálnak.
És ekkor hirtelen hálás lettem, amiért szeretem. Szeretni jó! Hálás, mert kívánom. A vágy, az élet utáni vágy is egyben! A felebaráti szeretet megvalósítása, ezidáig leginkább az ágyban sikerül nekem. Hirtelen ráébredtem, hogy nincsenek feltételeim! Csak szeretkezni akarok! Csak vele! Ameddig csak lehet!
Pár óra múlva lemondta a randevúnkat.
– Bocsánat, nem jó ma este, holnap kell indulnom Brüsszelbe. Még alkudozom velük, de nem jól állok...
– Jaj!
– Vasárnap rendkívüli ülés, azon kéne tolmácsolni.
– Pedig szerettelek volna.
– Én is téged. Még nincs veszve semmi!
– Nagyon rohansz ma? Vagy egy kávé belefér?
– Nálam? Segítesz csomagolni?
– Csomagoljunk. Csak le kell szerveznem, a kislányomat.
– Ajjaj, bonyi ez...Kiszaladok én egy puszira.

Vártam. Égett a tűz, elaludt a kicsi kilenc előtt, azt hittem addigra ér ide. Volt hideg kacsacomb, ha éhes lenne. Szép voltam, tele fénnyel. Olyan könnyű lett volna boldognak lenni. Elég lett volna, ha beszédül mellém a kandalló elé. De nem jött el.

Hová lettél? Nem értem. Félix!

Annyi fény volt bennem ezen az estén, hogy nem ment ki belőlem, attól sem, hogy nem adhattam át. Mosolyogtam, boldogan vártam. Majd mosolyogtam, mert annyira szerettem, ilyen hülyének is, amilyen, hogy nem fájt, amit csinált. De megdöbbentett.
Töröltem FB ismerőseim közül, még akkor este. Vége a zöld pötty függőségnek! Nem akarom tudni, hogy elérhető-e! Akkor is elérhetetlen, amikor elérhető! Nem érdekelnek az idióta posztjai! A világnak látnia kell, hogy ő csodálatos és boldog. Úgyhogy prezentálja ezt a világnak…
Tompán olyan érzésem van közben, hogy fél tőlem. Érzi, hogy érzem. Ijeszti, pedig élvezhetné, a közelséget. Különben meg igaza van! A végén még megváltozna minden, és boldog lenne! Az meg félelmetes…
Megtestesíti a vágyaim. Nem tehet róla. Bele látom. Alkalmas rá! Azt hiszem, nők generációit kínozta meg hasonlóan, mint engem. Húsz és ötven között bárki jöhet, legalább huszonöt éve, ha megüt a csaj egy szintet. Ami engem illet, rossz végén vagyok a tól-ignek.
Nyomorult playboy! Látszat csupán, hogy sok nővel van. Nincs ő senkivel! Csak az anyákkal, mert az az elakadása, a traumapont, ahogy mondani szokás. Én meg csináltam magamnak egy kapcsolatot, amiben egyedül vagyok. Beleszerettem a reményeimbe. Ha jól meggondolom, két éjszakát töltöttem vele mindössze. Legalább három lett volna, az mesebeli szám.
Kreáltam egy drámát, a be nem teljesedő szerelemről, ami csak bennem létezett.
Talán igaz, hogy boldog szeretők, társak, bármi, minden lehettünk volna egymásnak! Az ő élettapasztalatával, ezt neki is tudnia kell. De az életünk, az amit csináltunk belőle, alkalmatlanná tett minket erre a szerelemre. Én a túl hosszan kitartott kompromisszumommal, ő a reflexszerű, örökös csajozásával.
Mikor szomorú volt azon a délutánon, mikor autózott vissza Brüsszelbe, és lefeküdt pihenni előtte. Mielőtt Piranba utaztam. Az a szomorúság mély mint egy kút, amibe beleveszik a fény. Megérzete, talán tudta is, hogy épp most megyünk el egymás mellett. De nem harcolt értem. Az nem ő lenne. Szomorú volt, de elengedett. 
És az időkapu becsukódott.
FB-on ekkor belefutottam ekkor egy cikkbe: Háromszor tagadta meg, majd meghalt érte, címmel. Péter apostolról szólt.
„Péter apostol heves, lelkesedő, odaadó és szolgálatkész volt. Olyan ember, aki kimondta, amit gondol, és ezért olykor áldozata lehetett saját meggondolatlanságának és ingatagságának. Természeténél és jelleménél fogva nem volt ’szikla’, nem számított Krisztus legmegbízhatóbb követőjének, mégis Ő, három legbizalmasabb embere közé számította.
„Te Péter vagy, kőszikla, és a pokol kapui sem vesznek rajtad diadalmat. És néked adom a mennyek országának kulcsait; és a mit megkötsz a földön, a mennyekben is kötve lészen; és a mit megoldasz a földön, a mennyekben is oldva lészen.”
Én néked adtam mennyem kapujának kulcsait, és kívánom néked Félix Péter, hogy oldd meg a földön, mert akkor a mennyekben is oldva lészen! És kösd meg a földön, mert a mennyekben is kötve lészen! Háromszor tagadtál meg három hónap alatt, de én beérem azzal, ha élsz értem.
Vicc! Tudom! 
 Csak egy kicsit hadd szeressem még. 
 Nem tudom, maradt-e időm másra.
Ha belépünk azon az időkapun… együtt bográcsoznánk vidéken. Naponta sétálnánk az erdőben. Reggeli kávé után boroznánk a cserépkályha mellett (micsoda ötlet!) két könyv, két laptop és egymás társaságában. Elnyújtanánk a szeretkezéseinket, éjszakákon, reggeleken át halasztgatva a kéj végső menedékét. Hisz a kaptató fölfelé fontosabb… a hosszú autóutak, miközben egyik kezét a kezembe teszi… minden elmaradt! Illetve mindent megcsinál mással.
Azt reméltem, hogy együtt, ki tudjuk nyitni azt az időkaput, ha mindketten akarjuk.
Tartozom magamnak azzal, a halál árnyékának völgyében járva, hogy beismerem: ebben a férfiban életem egyik legszínesebb kísértésével találkoztam. Nem hasonlított még ennyire senki ahhoz a férfihoz, akit anyám méhében megálmodtam.
De illúzió! Álom! Szappanbuborék! Már ki is pukkant.
Jobban kell szeretnem magam, a magam valós életét, az álmaimnál! Nem harcolhatok valamiért, ami nincs! Nem bizonygathatom valakinek, hogy boldogok lennénk, ha nem akarja!
Jaj, olyan sokat jelentett volna, ha eljön ezen a napon, amikor a halál árnyéka vetült rám, ő, aki számomra maga az élet! De nem jött el.
Másnap ruhacserén voltam egy baráti társaságban. Vagy tíz nő elhozza a már nem használt ruháit, lesz belőle egy tábortűznyi kupac, felmutatja valaki egyesével a ruhákat, és aki kéri, viheti. Ha ketten akarnak egyet, kő-papír-olló dönt, ha többen, kalapból húzzuk ki a nyertest.
Két zsák ruhával érkeztem, és majdnem üres kézzel távoztam. Életemben először, nem érdekeltek a göncök.
Félix felhívott közben, hogy „aki késik, az megjön előbb-utóbb, hol vagyok, és mégsem kellett visszamennie, és ha jó nekem, de csak akkor, ha tényleg jó, akkor ő most kiugrana egy puszira, mert ma éjjel utazik vissza, és nem akar úgy elmenni, hogy nem is lát.
Megjött egy óra múlva, addigra szép voltam, naná, hajmosás, átöltözés után. Mondja is, ahogy jön be, szinte csodálkozva.
– Szép vagy!
Szemöldökeit felhuzigálva, teljes arcmimikával végig mutat elismerően a ruhámon. Történetesen egy rám simuló, színes Desiguál, hosszú, lazán kötött, rózsaszín kardigánnal, ami lebeg körülöttem. Később veszem csak észre, hogy rajta is rózsaszín ing van, ráadásul ugyanaz a furcsa, átmeneti árnyalat, mint kardigánomé. Ehhez mi kell? Ő meg én.
Színjózanul is hasonlít érkezésének koreográfiája két héttel korábbi esténkhez, amikor szó nélkül a karjába szédültem. Szól a zene, zsötem, suttogja Brigitte Bardot franciául, nyögdécselve…
Magához húz, nem mentegetőzik, hogy hol járt, mit csinált, miért késett egy teljes napot. Megcsókol, engedem…
Hogy kerültünk a kanapéra? Már nincs rajta ing! Mikor vette le? A Desiguálból szerencsére nem oly könnyű kihámozni… alulról megtalálta a bejáratát…jaaajjjjjj!
– Állj, állj, állj! – mondom tízpercnyi szenvedélyes csókolódzás után azt, amit az első percben kellett volna. – Félix, ne!
– Mi baj? Olyan jó! – suttogja elbűvölt arccal.
– Jó, de nem jó! Szétszedted az agyam és az ösztöneimet!
– Rakjuk össze gyorsan!
– Hogy legyek a tiéd, mikor huszonnégy órát késel?!
– Bocsánat!
– Félix, én nem akarok a feleséged lenni! De egyszer legalább jól laknék veled! Fél év múlva úgyis kidoblak az ágyamból!
Grimaszol, olyasformán, hogy „belátom, ez a bánásmód jár”. Belendültem, folytatom.
– De ahhoz, hogy jó legyen, bizalom kell!
– Ez igaz. Ne haragudj…
– Hol voltál?!
– Először a Bambiban. Részeg voltam! Nem tudtam, mivel jöjjek, mikor jöjjek... Aztán átmentünk inni máshová.
Külön-külön húzogatja a szemöldökeit, ellenkező irányban, kész mutatvány, mint aki ki van akadva magára.
– Menjünk a konyhába!-parancsolok rá.
– Jaj! Most jön a nagy beszélgetés…Én csak ki akartam ugrani egy puszira! Ez sikerült is…
Nézelődik, hogy hol a (nyúl)cipő?
Kijövet azért felpróbálja a lila színű Philip Russel inget, amit a ruhacseréről neki hoztam. Pont jó rá. Sőt. Fantasztikusan karcsú és magas benne.
– Ez tiszta? – kérdi, miután belátta, hogy tényleg jó az ing, sőt, jól is áll rajta.
–Hááát – mondom megszaglászva. 
– Itt hagyom, kimosod nekem? Legyen nálad egy ingem. Az olyan jó lenne!
Gengszter. Nyilván kimosom! Liba vagyok elvégre, ha nem mutatkoztam volna be.
-Vártalak. Égett a tűz, Maja aludt...
– Van sonka? 
– Nincs! Tegnap volt hideg kacsacomb.
– Jaj! Azt szeretem –mondja hirtelen elhalkulva, gyengéd mosollyal, mint aki elérzékenyült a kacsacomb említésétől,…mint aki most fogta csak fel teljes súlyában, hogy mit is veszített.
Hozzálépek, magamhoz húzom vadiúj ingjénél fogva. Átölel, annyira gyengéden, hogy elpityeredek.
– Megszakadt a szívem – mondom szipogva.
Pedig nem is tegnap szakadt meg, hanem folyamatosan, amióta ismerem.
Csak ölel, ölel, és csókol és simogat… le kéne mégis venni azt a Philip Russel-t… de ellépek tőle hirtelen, úgy kérdezem.
– Van valakid?
– Nincs!-vágja rá határozottan, hihetően.
– Szerelmes vagy valakibe?!
– Nem! Akkor mért járogatnék ide hozzád?!
– Legközelebb hozzád megyünk!
– Tényleg?
– Nincs több feltétel… Csak szeretkezzünk...Nem kell más.
Halkan mondom, hogy ne tűnjék vallomásnak. Csak néz. Átlátszó vagyok, mint a víz. Amolyan csacsogó kis patak-féle, aki elhalkul, mert szikla állt elé.
Felveszem az asztalon heverő telefonomat, mutatom neki, milyen fotókivágást készítettem abból a képből, amit ő fotózott rólam, és abból, amit én róla, két hete. Az arcunkat vágtam ki, így kaptam két meglehetősen jó portrét. Szépek vagyunk. Lementettem mindkettőt a kedvencek közé, egymás után, így egymás mellé került a két arc. Mutatom neki, hogy ha húzogatom a két képet, akkor egyszerre kerülnek a képernyőre, felesbe osztozva a telefon lapján, egymás felé fordulva, mint Mátyás király és a felesége, azon az árnyképen. Én nevetek rajta, talán szégyenlősen, talán szégyenlőst játszva, ő komoly és nemes. A válla gödrébe, pont beleférne az arcom. Épp csak le kéne vágni a peremeket.
– Nézd. Ide lehetne másolni engem a válladra. Alig állom meg.
– Csináld meg! Küldd át!
Tetszik neki a móka. Mosolygok. Eltelt egy óra, mennie kell. Nincs kedvem az elváláshoz. Beülök mellé az autóba, és elindulunk, hogy együtt vegyünk magyar bort a kollégáinak, a benzinkútnál. Vagy ki tudja, kinek.
Nagy autót bérelt, azzal indul Brüsszelbe.
Autózunk a városban. Kezét az ölembe teszi, megfogja a kezem. Simogatom. Megsűrűsödik a közelség, a melegség az autó sötétjében. Teljes összhangzat. Fél kézzel vezet. Miért engedne el, ha ennyire jó? Ugyanolyan mellette ülni ebben az kocsiban, mint a sajátjában. Úgy látszik, nem az autókból jön a varázs.
Tervezni kezdünk. Hétvégén jön haza, és itthon marad egy hetet. Épp őszi szünet lesz, könnyen le tudom passzolni Maját. „Vegyünk ki egy házat Szegeden!” Lelkesedik. „Jó! És vegyünk szegedi papucsot nekem!” „Nekem is!” – mondja, amin nevetek, mert a szegedi papucs női, és piros bojtja van. Aztán Brüsszelbe is meghív, lehet, hogy én hozom szóba. Terveink előre mutatóak, rövid- és középtávúak, decemberig vannak megnevezve. Kapok egy üveg macskás bort, rózsa helyett, mondja. Nem biztos, hogy megvár, szerintem megisszuk a csajokkal, mondom realistán. Üdvözlöm Maját. Átadom.
A ház előtt kiveszem a táskámat és a bort a kocsiból, átülök az enyémbe, ami mögötte parkol. Előtte indulok el, egy az utunk a tizenegyesig, kislányomért megyek. Lassan követ, figyeljük egymást. Igazából a fényeit látom csak a sötétben. A tizenegyesnél villantok neki. Ő jobbra megy, én balra. De előtte még széles mozdulattal, teljesen felém fordulva kiinteget a bérelt autó ablakán.
Ekkor láttam utoljára. 
Összesen hétszer. 
Legalább ez mesebeli szám.

Kegyelem, másként (Epilógus)

Közben késő ősz lett, nyirkos, ködös, egy-egy üde napsütötte órával, délutánnal.
Hátulról besüt a nap a kórház ablakán arra a fehér papírlapra is, amire az életünket írom.
Örülök a fénynek, ha a melegét nem is érezem.
A műtét előtti héten kellett volna elutaznunk. Ő el is utazott. Mással. Posztjaiból látszott, hogy jól választott, istenien érezte magát.
Mondjuk, egy sort írhatott volna, hogy ne várjam.
Pár nappal ezelőtt, amikor még csövek lógtak ki belőlem az intenzíven, megcsodálhattam FB profilján, hogy megint elutazott valahová, vidékre. A fotón egy pajta ablakán néz ki, földöntúli boldogsággal az arcán, egy vadiúj seprű társaságában. Az új seprű, jól söpör poént, többen is ellőtték, reakciójukban.
Nagyon süt rá a nap, szép a mosolya, és egyáltalán, minden tökéletes! A fotót és a boldogságot is, nyilvánvalóan a csajának köszönheti.
Nem tudni, hogy egy újnak, egy réginek, vagy esetleg annak, aki a múlt héten bejelölt FB-on, és végig szivecskézte minden fotómat, posztomat, vagy egy évre visszamenően. Valahogy rájöhetett az a lány, hogy közöm volt Félixhez, és ilyen szolidális formában reagálta le. Viszonoztam, sok kis szívvel. Szívet küldtem arra a boldogtalan nőt ábrázoló fotójára is, ami fölé ezt írta: Illúzió….Ó, hát te is itt tartasz édes?
Nem tudom, vele békült-e ki Félix, megesküdvén rá, hogy semmit sem jelentettem neki, ami nyilvánvalóan igaz. Vagy egy új szerzeménnyel nyaral, illetve őszül, egy új parasztházban…
Ez már az ő dolga.
Előző este, itt, ebben a kórházi ágyban fekve, letiltottam FB-on. Mert ez meg az én dolgom.
Nem látom a posztjait többé, ahogy ő se lát engem. Ha írna, ha véletlenül sorra kerülnék a biliárdasztalán,…nem ér többé el.
Én, a nyolcas számú biliárdgolyó, csinos kis fekete gömb, az örökkévalósággal játszadozó, úgy döntöttem, hogy legurulok erről a zöld posztós asztalról, meglógok, világgá megyek, nem maradok játékban Félixszel.
Soha már!
Két hét a szövettan eredménye.



Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Pomázi Adél




Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.