Vers, próza / Egy el nem követett bűntény krónikája, avagy Bach zenéje alatt nem lövünk kutyára

Magyary Ágnes
Egy el nem követett bűntény krónikája, avagy Bach zenéje alatt nem lövünk kutyára




Már harmadik hete lakott ugyanabban a szállodában, és figyelte az embereket. De senki sem csinált semmi gyanúsat. Ez már önmagában felkeltette a figyelmét.



„Ilyen helyeken szoktak az igazi bajkeverők meghúzódni" – gondolta. De nem türelmetlenkedett. Várt. Hitte, hogy fáradozásának meglesz az eredménye. Ezért reggeli után minden nap leült ugyanabba a fotelbe, ugyanazzal az újsággal a kezében, és figyelt.



Egy nap észrevette, hogy nem messze tőle egy idősebb úr ül. Mereven bámulta. Aztán feléje intett, kérve, hogy menjen oda.



– Napok óta szemmel tartom magát – mondta. Ez érdekes megállapítás volt, mert ő eddig még nem vette észre ezt az urat. – Maga keres valakit. Ugye?



Bólogatott. Az idős úr folytatta.



– Maga szerint normális az, hogy Dante a közönyöseket rögtön a Pokol kapujánál helyezte el?



A férfi nem tudott válaszolni. Ugyanis nem erre a kérdésre számított.



– Maga a közönyösök közé tartozik? – kérdezte az idős úr, de nem várta meg a választ, hanem így folytatta:
– Szükségtelen bármit is mondania. Magára van írva, hogy igen. Az a fajta ember, aki csak úgy magára van, anélkül, hogy bármit észrevenne saját életén kívül.



– Nyomozó vagyok. A munkámhoz tartozik, hogy másokat megfigyeljek, és a legapróbb részletekből is kikövetkeztessem, hogy miben sántikálnak.



– Ugyan, semmit sem vesz észre – mondta merengve az idős úr. – És most mi után nyomoz?



– Egy férfit keresek, aki feltehetően megölt egy nőt.
– Feltehetően? És úgy gondolja, hogy ebben a szállóban tartózkodik?
– Igen, feltehetően. Még nem vagyok biztos benne, hogy megtette. De abban biztos vagyok, hogy itt van.



Az idős férfi, aki meglehetős eleganciával öltözködött, kétkedően nézett hősünk szemébe. Látszott rajta, hogy nem hisz neki. De szeretett ismerkedni, ezért udvariasan folytatta a társalgást.



– Igen, ilyen szállodákban sok olyan férfi van, aki megölt vagy meg akar ölni egy nőt. Azonban én nem tartozom közéjük. Bár magam sem értem, hogy miért nem. Valószínűleg azért, mert túl lusta vagyok és voltam is mindig, hogy ilyesmin törjem a fejem. Ráadásul nem szeretem a felfordulást sem. Márpedig egy ilyen dolog elég nagy fejetlenséggel járhat.



Az idősebb férfi ezt követően hosszasan bámulta a szálloda halljának a kövezetét. Hősünk nem mert megmoccanni, attól tartott, hogy még jobban magára vonja beszélgetőtársa haragját, aki, ki tudja, miért, de ilyen lekezelően beszélt róla.



– Nagy árat kell fizetni – fűzte tovább gondolatait az elegáns úriember – a tudásért. Olyan ez, mint egy örvény. Magával ránt, és többet nem ereszt el. Tudni, örökösen csak tudni, és választ találni a miértekre, ez nincs ingyen. Magának mit kell feláldozni azért, hogy kielégítse a kíváncsiságát?



A mi emberünk nem értette az idős férfit. Nem tudta, hogy miről beszél. Ő semmiféle árat nem fizetett azért, hogy nyomozhasson.
– Sokat gondolkodtam azon, hogy Ulysses miért került Dante poklába. Higgye el, barátom, nem azért, mert becsapta a trójaiakat. Hanem azért, mert miután hazatért sem tudott nyugton maradni, hanem újból hajóra szállt, és elment, hogy választ találjon ugyanazokra a transzcendens kérdésekre, amelyekre Dante kereste a megoldást túlvilági utazása során. Tehát a hajós semmiben sem volt különb az olasz költőnél, ugyanúgy beleütötte az orrát olyasmibe, amihez az ember nem férhet közel. Saját sorsát, saját magát festette meg Ulyssesben. Vigyázzon, fiam, nehogy maga is így járjon.



A fiatalabb férfi alig figyelt már oda az öreg szavaira. A szálloda vendégeit tartotta szemmel. Elmélete szerint a tettes vagy a feltételezett tettes előbb-utóbb besétálhat a hallba. A bűntényt egy éjszaka álmodta meg. Micsoda – kapja fel a fejét erre az olvasó. Igen, egy éjszaka. Hősünk olyan gyakorlottnak érezte magát, hogy úgy vélte, a megérzései csalhatatlanok. És bármily kétségesnek is tűnhet mások előtt, hogy egy álom alapján kezdjen el nyomozni, meggyőződése volt, hogy közbelépésével megmentheti egy asszony életét.



– Nem hiszek a pokol létezésében – mondta tisztelettudóan. És ez így volt. Valóban nem hitt benne. Sőt, ostobaságnak tartotta.
– Aki emberekkel foglalkozik, az menthetetlenül szembesül ilyesféle túlvilági dolgokkal – magyarázta az idős férfi. – Miben hisz egyáltalán?



Hősünk valamelyest zavarba jött ettől a kérdéstől. Még sosem gondolkodott rajta. Nem tudta, hogy miben hisz. Talán magában a legjobban. De ezt valahogy nem merte megmondani ennek az elegáns és kimért embernek. Érezte, hogy meg kell felelnie valahogy, ezért inkább ezt mondta:



– Hiszem az emberi fenséget.



Erről még ő is sejtette, hogy nagy marhaság, de nem tudta másképpen kivágni magát. Az idős úr hosszasan gondolkodott, majd így szólt.



– Úgy látom, fiam, hogy maga menthetetlen.



Itt szakadt félbe a társalgásuk. Az öreg elnézést kért tőle, és fáradtságára hivatkozva felment a szobájába. Ő meg ott maradt egyedül a hallban. Ezen a ponton fel kell függesztenünk az elbeszélést.



A hőscsinálás avagy az elbeszélő fecseg



Hősünk olyan ember, aki szenvedélyes rajongója a bűntényeknek. Szinte ez az egyetlen dolog, amelyben szenvedélyt mutat. Bár ezt sem kell lebecsülni, mert sokan vannak, akikben még ennyi tűz sincsen. Vegyük például Don Juant, aki egy percig sem habozott, hogy együtt vacsorázzon a kőszoborral. Ebből is látszik, hogy Don Juan egy puhány lelkű iparos volt. Lélek nélkül tette a dolgát, rutinszerűen. Nem érintette meg különösebben semmi. Vendége furcsa lénye sem hökkentette meg. Mert igazából semmi sem érdekelte. Az sem, hogy az asztaltársa maga az Ördög, aki magával ránthatja őt a mélybe. Vagy itt van Dosztojevszkij hőse, Sztavrogin, aki egykedvűen sodródik végzete felé. Az ő lelkét sem kavarta fel különösebben sem a gyilkosság, sem a szerelem. Gyűlölet vagy szerelem egyaránt csak rezignáltságot váltott ki belőle. Azaz semmit. Így volt valahogy ennek a történetnek a hőse is, akit az egyszerűség kedvéért nevezünk G.-nek. Az olvasó elhiheti, hogy még arra sem érdemes, hogy teljes nevet adjunk neki. Ez a „g" teljesen megfelelő lesz számára.



Tehát G., ahogy már említettem, amatőr nyomozó volt. Főállásban egy nagy cég alkalmazásában állt, hogy melyikében, már nem emlékszem pontosan, de az biztos, hogy egy nagy cég volt. Ott dolgozott napi nyolc órát, majd rohant haza, hogy elővegye jegyzeteit legújabb „nyomozásairól". A bűntényeket újságokból, regényekből vette. Bár inkább újságokból, mert az igazat megvallva, nem nagyon szeretett olvasni. Unta, felesleges időtöltésnek tartotta. Még akkor is, ha hobbijáról, a bűntények megoldásáról volt szó. G. egy kicsit olyan volt, mint ez a Don Juan és Sztavrogin együttvéve. Egyhangúan élte az életét. Nem volt sem hideg, sem meleg. Nem érzett sem fájdalmat, sem örömet. Csak élt. Dolgozott, nyomozott, és a kettő között sietett. Ennyi volt. Ez volt ő. G. valójában egy antihős volt, bár nem túl bölcs dolog az elbeszélőtől, ha már rögtön a történet elején kasztrálja a főszereplőt, de ugyanakkor az olvasót sem akarom becsapni, jobb, ha nem áltatja magát, ez a G. nem egy nagy szám, sok mindent nem lehet tőle várni. Ezért is kell sürgősen még valamit kitalálni, ami elviszi a hátán ezt a történetet. Ezért kell találkoznia G.-nek Eünikével. Szüksége van rá. Bár G. rácsodálkozik, megérteni mégsem ért meg semmit Eüniké sorsából. Erről azonban az elbeszélő már nem tehet.



Az a bizonyos álom



Az egész úgy kezdődött, hogy marhaszelet volt vacsorára. Mivel G. nagyon éhes volt, három szeletet is megevett. Fenséges volt. Mondhatni mennyei. Aztán elment aludni. Alighogy letette a fejét a párnára, már mélyen szuszogott is. Egy percig sem zavarta a nehéz vacsora, hanem egyből mély álomba zuhant. Először csak kellemes dolgokról álmodott: virágos rét, napsütés, áttetsző vizű tó. G. nagyon szeretett úszni, ezért nem habozott, ledobta magáról a ruháit, és fejest ugrott. Átúszta a tavat. Utána kifeküdt a virágok közé, és nagyon elégedett volt. Ott heverészett, amikor hirtelen minden elsötétült, és az álmok furcsa logikája szerint egy női arc jelent meg előtte. Nem ismerte fel a nőt, de tudta, hogy közel áll hozzá. A nő sírósan nézett rá. G. nem értette, hogy miért. Aztán egy vasúti töltésen találta magát. A nő futott egy vonat után. A vonat nem ment gyorsan, azonban a nő mégsem érte el. Aztán elhúzott a szerelvény. Utána már egy sötét kis utca volt a következő helyszín. Vaksin botorkált előre, hogy kijusson a főútra.


A táj ismeretlen volt, de ő valahonnan mégis tudta, hogy merre kell menni. Egyszer csak megbotlott valamiben. A nő volt az. Ott feküdt előtte. Lehajolt hozzá. Már nem élt. Egy férfi szaladt el mellette. Dühösen nézett utána. Még látta az illető arcát, ahogy kifordult a jobban megvilágított főútra. Úgy hitte, bárhol képes lenne újra felismerni a gyilkost.



A történet halad tovább



Visszatérve a szálloda halljába, hősünk még mindig ott üldögél, éppen most teszi keresztbe a lábát. Pont akkor egy férfi megy oda a recepcióhoz. Nem lehet hallani, hogy mit mond, de valami után érdeklődik. Aztán egy borítékot ad át a portársnak. Megfordul. Hősünk habozik. Ez az ember, akit keres, vagy sem? Nem teljesen biztos benne. Hasonlít is, meg nem is. Aztán úgy dönt, hogy gyanús ez az egész. Ahogy a férfi kimegy a fényesre vikszolt ajtón, odalép ő is a recepcióhoz. Mindent megtud, ami szükséges számára. Az előbbi férfit Gästmannak hívják, és a szálloda valamelyik vendégének hozott egy meghívót. Gästmann a város szélén lakik egy hatalmas villában, ahol rendszerint fényes társasági összejöveteleket tartanak – mesélte a portárs. Hősünk elhatározza, hogy ő is el fog látogatni egy ilyenre. De nincs meghívója.



– Ma este is lesz egy koncert Gästmannál – cseveg a portárs –, a hírek szerint a Sierra Leone-i nagykövet is részt fog venni az eseményen.



G. felmegy a szobájába, hogy felfrissítse magát. Néhány perc múlva feldúltan rohan le a recepcióhoz.



– Kérem, azonnal intézkedjenek! Egy kentaur van a szobámban.
– Egy micsoda?
– Egy kentaur.
– Kizártnak tartom, uram, a mi szállodánkban ilyesmi még nem fordult elő. Nyugodjon meg! Akarja, hogy szóljak az orvosunknak?
– Nekem semmi bajom, teljesen jól vagyok. Viszont felháborít, hogy ilyen alakokkal kell megosztanom a szobámat. A szálloda igazgatójával akarok beszélni.
– Értem. És honnan tudja, hogy egy kentaur tartózkodik önnél?
– Ő maga mondta, hogy az. Higgye el, nem magamtól találtam ki.
– Értem. Esetleg mégis szólnék az orvosnak, hogy megvizsgálja önt, ebben a nagy melegben mindenki feszültebb egy kicsit.
– Ha nem hiszi, jöjjön fel velem, és nézze meg a saját szemével. Éppen pezsgőfürdőzik, és teljesen kifosztotta a bárszekrényt. Azt hiszem, egy kicsit a garatra is felöntött, mert felborogatta a székeket. És alighogy beléptem a szobába, ocsmányságokat vágott a fejemhez.



– Akkor valóban az lesz a legjobb, ha felhívom az igazgató urat.
A recepciós rezignáltan nyúl a pult alatt meghúzódó telefonért. Lassan tárcsáz. Néhány perc múlva hárman mennek fel a vendég szobájába. Óvatosan nyitnak be. A szoba valóban fel van dúlva.


Az ágyon pedig egy meztelen férfi hortyog.



– Na, most már láthatják – mondja feldúltan a vendég.



A szállodaigazgató nem tud mit mondani. A portárs is csak ráncolja a homlokát.



– Ébressze fel! – szólal meg végül az igazgató. – És kérdezze meg tőle, hogy hívják, és hogy mit keres itt! – adja ki a parancsot a portársnak.



Nem egyszerű az ébresztés. Az ismeretlen durván ellöki magától az ébresztgetőt, és súlyos dolgokat vág a fejéhez, alpári stílusban. De végül felül. Ködös tekintettel néz a három férfira.



– Mit akarnak? – horkan rájuk.



A szállodaigazgató udvariasan válaszol, végeredményben nem tudhatja, hogy kivel van dolga, akár egy flúgos milliomos is lehet az illető, akivel nem lenne célszerű lekezelően beszélni.



– Ön most éppen egy másik vendégünk szobáját bitorolja.
– Na és aztán! – mondja a bárdolatlan idegen.
– Bizonyára eltévesztette a szobaszámot – hajlong az igazgató.
– Nem tévesztettem el semmit. Azért jöttem, mert egy üzenetet kell átadnom ennek az embernek ott ni – a furcsa ismeretlen a szoba tulajdonosára mutat. – Nesszosz vagyok.



A három férfi értetlenül néz rá.



– Tudják, Nesszosz, a kentaur. Azt üzeni Eurütosz, hogy hagyja békén Hippodameiát, mert különben idejön, és verekedni fog.
Az igazgató bizonytalanul fordul a vendég felé.



– Ismeri ezt a Hippo akárkit? – kérdezi tőle.
– Fogalmam sincs, hogy kicsoda, ez az alak megőrült.
– Mi? Maga nem Peirithoosz? – bődül fel a részeg idegen.
– Nem, egyáltalán nem vagyok.



Erre nagyon megszeppen az ágyon a magát Nesszosznak nevező alak.



– Ha maga nem Peirithoosz, akkor én nagyon elbaltáztam valamit – motyogja. – Biztos, hogy nem maga Peirithoosz? Már csak azért kérdem, mert ha kiderül, hogy hazudik, abból nagy balhé lesz.



A három férfi csendben van. Nesszosz így elmélkedik tovább:
– Igen, így, ahogy elnézem, nem is nagyon emlékeztet rá. Peirithoosz nem ilyen nyámnyila. Akkor jobb, ha elmegyek.
Bizonytalan mozdulatokkal száll ki az ágyból. Patái hangosan koppannak a szállodai szoba padlóján. Dülöngélve közeledik a gardróbszekrény felé.
– Azt hiszem, túl sokat ittam – mondja, és belép a szekrénybe, magára húzza az ajtót, és csend lesz.
Hármójuk közül az igazgató az, aki mer kezdeményezni. Kinyitja az ajtót. A gardróbban nincs senki. Csak a felakasztott ruhák himbálóznak szomorúan. Kesernyés izzadságszag emlékeztet Nesszosz látogatására.



Alvilági kaland



Megegyeztek, hogy senkinek nem említik az esetet. Így az igazgató és a portárs távoztak. G. nyugodtan készülődhetett. Hatkor már a liftben ült, hat óra tíz perckor pedig a bérelt autójában. Volt egy térképe, és alaposan kikérdezte a személyzetet az útvonalról. Jókedvűen taposott a gázba. Ahogy elhagyta a várost, egyre kanyargósabb lett az út. Meredek hegyoldalon kellett felfele haladnia. Fordulók, sziklák és erdő. Az útbaigazítás szerint neki a harmadik nagy kanyar után kellett letérnie az útról egy földútra, amely ennek a Gästmannak a házához vezetett egyenes vonalban. Ő követte az utasítást.



De az út sehova sem vezetett. Ő meg csak haladt a sűrű erdőben, és nem tudta, hogy hol van. Így találkozott Phlegiasszal, akiről persze ő nem tudta, hogy Phlegiasnak hívják.



Phlegias nagyon dühös volt. Ráejtette az egyik lapátot a kezére. Irtózatosan káromkodott. Ráadásul az egyik toronyban kialudt a fény. Így nem talált vissza a partra. A másik evezőjét meg elsodorta a víz. Úgy nézett ki, hogy vérző kézzel, fél lapáttal, a megérzéseire hagyatkozva kell visszaevickélnie. Nem örült neki, de nem volt más választása. Teljesen leizzadva kötött ki. Ott már várta egy pacák. Phlegias utálkozva nézte. Az alak görnyedt vállakkal állt a parton. „Na ez is jó nagy mamlasz lehet" – gondolta a révész. Alig ért szárazföldet a csónakja, a férfi máris megszólította.



– Jó napot! – köszöntötte. – Merre van itt a híd?
Phlegias gúnyosan elmosolyodott.
– Az úr tehát a hidat keresi? – kérdezte némi éllel.
– Igen.
– Akkor jó – mondta Phlegias –, mert errefele nincs híd.



Az ember megrökönyödött.



– Nézze, nem érek rá viccelődni, egy estélyre megyek, ahonnan nem illik késni. – Nem akarta bevallani ennek a tuskónak, hogy egyáltalán nem is hivatalos oda. – Igazság szerint egy Gästmann nevezetű ember házát keresem – próbálkozott tovább –, nem tudja, merre van?



– Nem – mondta Phlegias –, errefele biztos nincs. Itt senkinek nincs háza.
– Esetleg a túlsó parton? Nem lehet, hogy ott van? – tartott ki a férfi.
– Az könnyen lehet – válaszolta foghegyről a révész. – De nekem most fel kell mennem a toronyba. Ott van dolgom. Utána tárgyalhatunk, ha van pénze.



Phlegias elmenőben mélyen ügyfele szemébe nézett. Nem tetszett neki, amit ott látott. „Minden szemetet a nyakamra küldenek" – dohogott magában. „Azt hiszik, hogy mindenkit köteles vagyok elszállítani." Morgolódva ment fel a lépcsőkön. Kapkodta a levegőt, nem szerette a mászást, a víz ringatózásához volt szokva. Hamar kijavította a hibát a toronyban, hogy fénye újra világítson neki. Visszament a partra. A férfi még mindig ott álldogált.



– Mit csinál itt? – dörrent rá Phlegias.
Az alak összerezzent. Kérdő tekintettel nézett a révészre.
– Azt mondta, hogy átvisz.
– De meggondoltam magam. Ilyen alakokat nem vagyok hajlandó a hajómra felereszteni.
– Ezt a rozzant ladikot nevezi hajónak?!
– Én csillogó óceánjárónak látom – düllesztette ki a mellét Phlegias, mint aki kész ölre is menni ezért a sértésért.
A férfi nem értette, hogy mi történt a révésszel.
– Nézze, bármit megadok, csak átjussak a túlsó oldalra – fogta könyörgőre.



A révész elgondolkodott.



– Nem akarok személyeskedni, de már nagyon unom az olyan alakokat, mint maga. Csalók, orvgyilkosok, rablók. Rendben van. De az ilyen asszonygyilkosokat nem vagyok hajlandó átvinni, még akkor sem, ha az Alvilág legsötétebb zugában kell jéghegyeket hordanom a hátamon az örökkévalóságig. Menjen innen, amíg szépen beszélek.



G. teljesen összezavarodottan botorkált vissza a kocsihoz. Beindította, és csak úgy találomra elindult. Valamerre. Aztán fogalma sem volt, hogyan, egyszer csak ott állt előtte egy hatalmas ház. Óvatosan fékezett. A fák alatt parkolt le. Nem tudta, hogy fog bejutni. Legegyszerűbbnek az tűnt, ha átmászik a kerítésen. Talált is egy helyet, ahol egy girhes fa állt, amely szinte azért nőtt oda, hogy arról ugorjanak be a kertbe. G. is így tett. Mindezt kizárólag a nyomozás érdekében. Ki kellett derítenie, hogy mi köze Gästmannak az álmában látott nőhöz. Zöld pázsiton landolt a túloldalon. Virágágyások, apróbb cserjék és szimmetrikusan elhelyezett virágágyások alkották a ház körüli parkot. Szürkület volt. Még nem teljesen sötét. De az első emelet hatalmas ablakaiból áradó világítás mindent fénnyel árasztott el. Benn nagyon sok vendég volt, azt már látta távolról. Közelebb érve, muzsika hangja szűrődött ki. Alig lehetett hallani. A vendégek moraja elnyomta a zenészek minden próbálkozását. Ahogy közelebb ment, láthatta, hogy egy fiatal hegedőslány és egy zongorista küzd a hangszereknél, de senki sem figyel rájuk. A társaság hangosan nevetgélt, beszélgetett. Nagy volt a felfordulás. Gästmannt nem látta sehol.



Sokáig elnézelődött volna ott a teraszon, amikor morgást hallott a háta mögül. Megfordult. Egy óriási kutya nézett vele szembe. Hatalmas fekete vadállat volt. Nem tűnt túl barátságosnak. Sőt. Úgy nézett ki, hogy eltökélt szándéka, hogy a betolakodót megeszi, vagy legalábbis szétmarcangolja. G. megijedt. Nem mert megmoccanni. A kutya közelebb jött. Ő hátrált. A kutya feléje ugrott. G. egy jól irányzott rúgással lesöpörte. De az eb nem hagyta magát, és a nadrágjába kapott. Megpróbálta lerázni. Nekilökte a szörnyeteget egy közelben álló padnak. A kutya nagy nyekkenéssel zuhant a földre. Aztán újult erővel ugrott fel, megrázta magát, és még elszántabban morgott G.-re. Ekkor vette elő a fegyvert, és még mielőtt a szörny újból ráugrott volna, lelőtte.



A dörrenés élesen hasított bele a szürkületbe. Minden más zajt elnyomva. A zenészek kezében megállt a vonó, a vendégek szava elhalkult. Mélységes csend lett. Egy nyikkanás sem hallatszott. A néhány másodpercnyi némaság évszázados hosszúságúnak tűnt.
Egy férfi jött ki a kertbe. Gästmann volt az. Meglepetten nézett a kutyára, majd a mozdulatlan férfira tekintett.



– Mondja, maga félnótás, hogy lehet ilyen barbár módra viselkedni? Hát annyi kultúra sem szorult magába, hogy tudja, hogy Bach zenéje alatt nem lövünk kutyára??!!
A vendégek helyeslően morajlottak fel Gästmann háta mögött.
– Ki a franc maga? – kérdezte a házigazda.
– Magánnyomozó vagyok – hazudta G.
– És mit keres a kertemben?



G. erre hirtelen nem tudott elfogadható magyarázatot adni. Jobban szerette volna, ha most hirtelen feltűnne a villa parkjában egy kapatos alak, aki mellesleg Nesszosz nevű kentaur, vagy pedig hatalmas folyó szelné át a zöld pázsitot, amelyen egy mogorva révész az Alvilág igazságtalanságairól elmélkedne. De mivel semmi ehhez hasonló csoda nem történt, és kilátás sem volt rá, hogy bekövetkezne, G.-nek feltétlenül ki kellett találnia valamit.



– Ügyfelem megbízásából nyomozok egy férfi után, és a nyomok erre vezettek – bökte ki, magát is meglepve ezzel, mert sose gondolta volna, hogy így vág az esze.
– Ki az ügyfele? – folytatta kérlelhetetlenül a kikérdezést Gästmann.
– Nesszosz – sziporkázott G. – Nem idevalósi. Külföldi – folytatta némiképp elbizonytalanodva.



Ki tudja, meddig tartott volna ez a lehetetlen párbeszéd, ha Gästmannak nem lett volna elege belőle. Ezért inkább kidobatta a hívatlan látogatót, a kutya tetemét elvitette, a vendégektől elnézést kért, és intett a zenekarnak, hogy folytathatják. G. felmászott arra a girhes fára, amelynek segítségével bejutott a kertbe. Onnan követte szomorúan az eseményeket. Mondani sem kell, hogy semmi nem történt, semmi olyasmi, ami számára izgalmas lett volna. Már majdnem el is szunyókált, amikor az egyik oldalajtó kivágódott, és egy nő rohant ki rajta. A nő nagyon feldúltnak tűnt. Nyomában egy férfi loholt. Gästmann. Utol is érte. Elkapta a karját. Megálltak. Szóváltás kezdődött kettőjük között. Túl messze voltak ahhoz, hogy érteni lehetett volna, hogy mit beszélnek. A nő egy darabig hallgatta a férfit, aztán otthagyta. Akkor már Gästmann nem ment utána. A nő a kapun jött ki. Így találkozott G. Eünikével.



– Bántani akarta magát ez az ember? – kérdezte tőle a férfi.
– Nem – válaszolta Eüniké –, csak ki akarta fizetni a fellépést, de én nem akartam elvenni a pénzt. Életem egyik legrémesebb koncertje volt.
– Megijedt a lövéstől? – kérdezte gyengéden G.
– A lövés volt a legkevesebb, de a többi – a lány majdnem sírt.
G. bevitte a városba.
– Aggódom magáért – mondta neki –, biztos, hogy ez a Gästmann nem akarja valami miatt bántani?
– Ugyan, miért tenne ilyet?! – csodálkozott a lány.



G. nyomozói szimata azonban mást jelzett. Ő nem volt olyan nyugodt, mint a lány. Biztos volt benne, hogy Gästmann az ő embere. Ő volt az a férfi, akit álmában is látott. Egészen hazáig vitte.



– Egyedül lakik? – kérdezte.
– Nem, egy barátnőmmel – válaszolta a lány.



Eüniké elbúcsúzott, és megköszönte a segítségét. G. még ott maradt a ház előtt. Úgy érezte, hogy végre nyomon van. Most már csak várnia kell, és meglesz az eredmény. A kocsiban aludt el. Másnap arra ébredt, hogy ott töfög a kukás autó mellette. Hatalmas csapkodások, puffanások. A munkások nem kímélték a kukákat. Alig múlt el hat óra. G. visszament a szállodába. Fáradt volt. Kimerülten zuhant be az ágyba. Néhány óra múlva, amikor felébredt, első gondolata Eüniké volt. Beszélnie kell vele. Meggyőződése volt, hogy a lány veszélyben van. Visszament a házhoz, és várt. Csendes délután volt, néhány ember jött-ment az utcákon. Egy öregasszony gyanakodva méregette, már majdnem meg is kérdezte, hogy mit keres, amikor Eüniké jött ki a kapun.



– Beszélnünk kell! – mondta neki a férfi.



Eüniké nem értette, hogy mit akar. Egy kávéház teraszán ültek le. G. részletesen és hosszasan mesélt neki a nyomozásairól. Aztán elmondta, hogy mit álmodott. Beszélt Gästmannról, hogy szerinte nagyon gyanús alak. Túl sok pénze van ahhoz, hogy rendes ember legyen. Eüniké végighallgatta a férfi beszámolóját. Kedvesen mosolygott, aztán megnyugtatta, hogy kizárt dolog, hogy őt látta volna álmában.



– Honnan ismeri ezt az alakot? – érdeklődött G.
– A titkárnője vagyok – válaszolta a lány.
G. meglepődött.
– Nem értem – mondta.
Eüniké zavartan forgatta a poharát.
– Gyerekkorom óta szeretem ezt az embert, de mást vett el feleségül – magyarázta Eüniké.
G. zsákutcába jutott. Nem értette Eünikét, nem értette az álmát.
– Együtt tanultunk hegedülni – suttogta Eüniké, hogy G.-nek csak úgy kellett hegyeznie a fülét –, aztán ő abbahagyta, és csak én folytattam, de amikor megnősült, és ebbe a városba jött, utánajöttem.
– Van maguk között valami? – csillant fel G. szeme.
– Ugyan – háborodott fel a lány –, ő semmiről sem tud. Azt hiszi, azért hagytam ott a zenélést, mert belefáradtam.



Szomorúan emelte a poharat a szájához.



G. továbbra is gyanakodott Gästmannra. Azonban nem egy ilyen szerelmi történetre számított, inkább csalásra, álnokságra, meghasonlásra.



A krimiírás nehézségei (levél a kiadóhoz)



Visszaküldte kéziratomat. Ilyen még nem volt a pályafutásom alatt! Na de mégis, miért?



Azt írja, hogy a legutóbbi művem semmiben sem hasonlít egy detektívtörténethez. Próbált már hasonlót írni? Egyáltalán nem vagyok könnyű helyzetben. Egy jó történethez kell egy bűntény, a bűntényhez szükségeltetik egy ravasz indíték, az indíték hátterében pedig sötét bűnök húzódnak meg. Meg tudja nekem adni ezt ma bármi vagy bárki? Nem. Ez itt a bökkenő. A krimi alól kihúzták a szőnyeget. Igen, igen, a szőnyeget. És miért? Létezik ma ilyesmi, hogy jó vagy rossz, bűn, bűnhődés? És ezeknek konstellációja? Ha pedig nincs, akkor mégis, hogy a fenébe írjak olyan történeteket, amelyek, ahogy írja, „izgalommal teli, fordulatos, az emberi lélek sötét bugyrait feltáró szüzsével" rendelkeznek???!!!



Az íróságról és a kentaurokról



Minden amatőr író tudja, hogy a hagyományt újra kell írni. Ha tetszik, ha nem, kell. Ezért van szükség Nesszoszra. A kentaur alapvetően egyáltalán nem illik ebbe a történetbe, de némi operációval sikerült beilleszteni a legmegfelelőbb helyre. Most az jönne, hogy milyen nehéz is a szerzőnek bla-bla-bla, de elhatároztam, hogy nem panaszkodom. Gondolom, most ezért sokan megkönnyebbülten fellélegeznek az olvasók közül. De ha igazán gonosz lennék, akkor most alattomos módon arról kezdhetnék el nyafogni, hogy már megint nem hívott fel iksz-ipszilon telefonon, pedig megígérte (és bár ez abszolút nem tartozik ide, de ugyan kit érdekel). Azonban ezt mégsem teszem. Ettől egyből jobban érzem magam. Na szóval, itt van ez a Nesszosz, aki alaposan megkavarta a dolgokat. Bár, ha jobban belegondolunk, ez nem annyira meglepő. Ezek a görögök sosem fértek a bőrükbe, és állandóan azon törték a fejüket, hogy követhetnének el hübriszeket. És amikor ez bekövetkezett, akkor katarzisba estek. Még szerencse, hogy ez a Nesszosz nem volt ilyen hóbortos alak. Ő egyszerűen csak nőt akart. Így aztán lenyúlta Héraklész feleségét. Viszont Héraklész sem volt rest, amikor látta, hogy Nesszosz mit készül tenni a feleségével, nagyon dühös lett, és előkapta a nyilát. Jól lenyilazta szegény kentaurt. Nesszosz meg jajgatott. Mert ugyanis nagyon fájt neki. Úgy jajgatott, hogy csak na. De akármilyen pocsékul is volt, ahhoz még volt ereje, hogy beadja a nőnek, hogy ha felitatja az ingével a vérét, az varázserővel bír, és ha a férje szerelme lanyhulna iránta, akkor ez vissza fogja hozni az egykori lángolást.



Nem is volt semmi baj, amíg Héraklész nem kezdett el mászkálni mindenfelé, úgynevezett hivatalos ügyekre hivatkozva. A felesége meg csak állandóan várta otthon. Közben meg gondolkodott, hogy vajon hol lehet a férje, meg hogy biztos megcsalja, meg ilyenek. És ekkor jött a hübrisz. Azaz az ing. Így aztán megölte a saját férjét. Ebből az a tanulság, hogy nem szabad kentaurokkal szóba állni.



Az utazás



Eüniké egyedül ült a kupéban. Fogalma sem volt, hogy miért utazik el. Előző este még minden olyan világos volt előtte, de ahogy felszállt a vonatra, háta mögött hagyva síró anyját és a megszeppent öccsét, már semmi nem tűnt olyan egyértelműnek. „Megőrültél" – mondta neki az anyja. „Nem tudod, mit csinálsz" – tette hozzá. És Eüniké valóban nem tudta, hogy mit csinál. Legalábbis ott a vonaton már fogalma sem volt semmiről. Azonban érezte, hogy mennie kell.



Amikor a tanárának elmondta, hogy abbahagyja a zenélést, mert egy másik városba költözik, az eleinte nem is értette.



– Kedves Eüniké, sokszor érezzük úgy ezen a nehéz pályán, hogy erőnk felett való, azonban tapasztalatból mondom, busásan kárpótol minden keserves pillanatért a zene adta öröm.



Amikor megértette, hogy Eüniké nem egyszerűen megijedt, vagy belefáradt az örökös gyakorlásba, hanem szerelmes, módfelett dühös lett.



– Elmegyek. Továbbra is nagyon szeretem a zenét, de nem maradhatok itt.
– De hát az az ember, egy másik nőt vett el!
– Igen. De akkor is mellette a helyem.



A vonaton már nem volt olyan határozott. Sírt. Siratta a családját, a tanárát, az addigi életét.



Az állomáson Gästmann várta.



– Szervusz – mondta Eünikének.



Elvette a csomagját.



– Örülök, hogy te fogsz dolgozni az irodámban – mondta –, nagyon nehéz jó munkatársat találni. Bár nem tudom, hogy a koncerttermek után mennyire fog kielégíteni téged ez a tevékenység. Tényleg, miért hagytad abba a zenélést?



Eüniké hallgatott.



– Szereztem neked egy lakást, a feleségem unokatestvérénél fogsz lakni. Nagyon kedves lány, majd meglátod.



Eüniké nehezen szokta meg az új életét, de nem panaszkodott senkinek. Minden más volt. Az emberek is különböztek attól, amit ő otthon megszokott. Itt mindenki ismert mindenkit. Számon tartották egymás életét, talán túlságosan is. Néha úgy tűnt Eünikének, hogy ez az egyetlen szórakozásuk. Különös szabályok voltak életben. Bárki nem állt szóba bárkivel. Éles határok húzódtak a jobb módúak és a szegényebbek között. Ezt a lakótársa is elmagyarázta:



– Nem sétálhatsz mindenki szeme láttára a sógorommal a város főterén – figyelmeztette Eünikét.
– De hát miért nem? Nyolcéves korunk óta ismerjük egymást, akkor kezdtünk el járni ugyanahhoz a hegedűtanárhoz.
– De már nem vagytok nyolcévesek. Ő egy tekintélyes üzletember, aki ráadásul nős is, te pedig egy szimpla titkárnő vagy – mondta a lány.
– De hát én a karrieremet hagytam ott, hogy idejöjjek! – fakadt ki Eüniké.
– Lehet, de ezek a dolgok itt semmit sem jelentenek.



És Eüniké megtanulta, hogy ez így van. A családjának több oldalon keresztül ecsetelte leveleiben, hogy milyen jól érzi magát, milyen kedvesek az emberek. Pedig nagyon szomorú volt és magányos. Gästmann ezt észrevette.



– Sajnálom, hogy egy ilyen unalmas helyen kell élned. Tudom, hogy nem erre vágysz – mondta neki.
– Ez nem igaz – válaszolta Eüniké –, nagyon jól érzem magam, csak a családom hiányzik.
– Akkor látogasd meg őket – élénkült fel a férfi –, nyugodtan elmehetsz, pár napig elleszek nélküled.
– Nem – ijedt meg a lány, mert nem akart velük ilyen állapotban találkozni.
Gästmann elkomorult.
– És a zene – kérdezte –, az nem hiányzik?
– Egyáltalán nem – hazudta Eüniké.
Gästmann elhallgatott. Többet nem kérdezősködött. A lakótársát azonban nem tudta becsapni.
– Meg fogsz így őrülni – mondta a lány –, miért nem mész vissza, nem neked való ez a hely.



Eüniké oda sem figyelt.



– Ugyan már, miben reménykedsz? – folytatta a másik.



Eüniké erre sem mondott semmit.



– Figyelj, az a baj veled, hogy lökött vagy, de azért én szeretlek, és nem bírom nézni, ahogy itt kókadozol nap mint nap.



Így aztán mindenfélét kitalált, hogy felvidítsa barátnőjét. Vendégeket hívott, társaságba cipelte, mindenkinek bemutatta. Eünikét inkább fárasztotta, mint szórakoztatta ez, de nem akarta az egyetlen emberi lényt megbántani, aki igazából törődött vele. A sok hajcihőnek mégiscsak lett eredménye. Eüniké megismerkedett a helyi gimnázium zenetanárával. Így kezdtek el együtt játszani. Először csak lakótársa barátai előtt, de abban a kisvárosban sokáig semmi sem maradhatott titokban.



– Örülök, hogy végül magadra találtál – mondta neki Gästmann –, majd egyszer nálunk is játszhatnátok.



Eüniké zavarba jött.



Fordulat



G. a szobájában volt. A napi sajtót olvasta, amikor kopogtak az ajtón. Kinyitotta. Eüniké állt a küszöbön teljesen feldúlva és kisírt szemmel. Szó nélkül beengedte. A lány zokogva huppant le az egyik fotelbe.



– Letartóztatták – sírta.
– Kit? – kérdezte G.
– Gästmannt – válaszolta Eüniké.



G. arca felragyogott. Úgy érezte, hogy nem hiába volt ez a sok cirkusz, amelyen az utóbbi időben átment.



– Megölte a feleségét? – érdeklődött derűsen.
– Ugyan – háborodott fel a lány –, mit képzel!
G. jókedve egyből elpárolgott. Kiderült, hogy Gästmann valami üzleti ügy miatt került börtönbe.
– Becsapták, átvágták, hazudtak neki – potyogtak a könnyei a lánynak –, mert nem közéjük való, mert ő is csak egy jöttment. Ő meg jóhiszemű volt, és nem vette észre az ármánykodásaikat, és most mégis őt bélyegzik meg.



G. nem tudott mit szólni.



– És biztosan, hogy nem ölte meg a feleségét? – kíváncsiskodott azért, mert egyszerűen nem akarta elhinni, hogy minden hiába volt. Az álmom nem csalhat meg engem – gondolta.



Eüniké elkeseredetten nézett rá.



– A felesége is cserbenhagyta, nem állt ki a férje mellett, azt hallottam, hogy el akar válni tőle a történtek miatt. Teljesen egyedül maradt, senki sincs mellette – temetkezett a zsebkendőjébe a lány.
G. ekkor határozta el, hogy hazautazik. Itt már semmi sem fog történni – gondolta. Valamit nagyon elrontottam. Eüniké, miután kisírta magát a fotelben, elrohant Gästmannhoz a börtönbe. A férfi meg összepakolt.



Francesca bűne



A férfi szerda este fél hétkor ért haza. Az ajtóban hosszasan elbajlódott a kulccsal. Sehogy sem találta el a zárat. Aztán az ötödikre összejött. Botladozva lépett be az előszobába. Félhomály volt. Letette a kisasztalra a kulcsot, a fal mellé állította a bőröndöt, a felöltőjét felakasztotta a székre. Csend volt a lakásban. Egy pisszenés sem hallatszott. Óvatosan lépett be a nappaliba. Azt hitte, a felesége a kanapén pihen. A földön egy magazin hevert, az asztalon pedig egy tálban meggy volt. A gyümölcs nem tűnt egészen frissnek. Ezen meglepődött. Vajon miért áll itt az asztalon? Miért nem dobta ki? Biztosan nem eszik már belőle. Kiment a konyhába. De ott sem volt senki. Rend volt, mint mindig. Megnézte a hűtőt, de nem talált főtt ételt. Csodálkozott. Máskor mindig vacsorával várta. Lehet, hogy beteg? Amióta csak ismerte, a felesége még sosem volt komolyabban beteg. Legalábbis neki sosem mondta, hogy bármi baja lenne. A feleségének sosem volt semmi gondja. Ezért szerette. Mert nem panaszkodott, nem követelőzött, mint sok más asszony, hanem mindig csendben és zokszó nélkül várta, hogy hazajöjjön a munkából vagy a nyomozásból. Azért sem szólt egy szót sem, ha otthon csak ült a kanapén, és nem beszélgetett vele, mert nagyon fáradt volt. Ilyenkor sosem nyaggatta felesleges csacsogással, hanem hagyta, hogy nézze kedvenc krimisorozatait. Nem beszélgettek sokat. Ezt egyszer az asszony szóvá is tette.



– Ugyan kedves, minek annyit fecsegni – válaszolta neki –, nekünk nincs szükségünk erre, hiszen összhang van köztünk, szavak nélkül is megértjük egymást.



A felesége nem mondott semmit. Ő meg nem is foglalkozott vele többet. Lezártnak tekintette az ügyet.



De nem volt sehol az asszony. Sőt, még a tárgyak sem vallottak a jelenlétéről. Nem látta a kötényét vagy a táskáját, a papucsa sem volt sehol, ami esetleg arra utalt volna, hogy elment hazulról. Bement a hálószobába. Ott feküdt az ágyon. Halott volt.



Francesca élete a várakozás volt. Hetek teltek el úgy, hogy férje szinte észre sem vette, hogy ő is létezik. Legalábbis ő így élte meg. Reggel felkeltek, az ura frissen ugrott ki az ágyból, bement a fürdőszobába. Amikorra kijött, Francesca már mindent elkészített: megterítette az asztalt, megfőzte a kávét. Az ura komótosan evett. Aztán amikor befejezte, jólesően dőlt hátra a székén. Megtörölte a száját egy szalvétával, aztán a tányérba dobta. Az összegyűrt papír szomorúan billegett egy darabig. Francesca szerette volna, ha mond valamit a férje. Valami szépet. Ha egy kicsit udvarol neki, vagy csak kedvesen megsimogatja a kezét. De ilyesmi sohasem történt. A férfi felállt, és szó nélkül kiment a konyhából. Utána már csak azt hallotta, hogy becsapódik a bejárati ajtó. Francesca egyedül maradt. Leszedte az asztalt, elmosogatott, elkészült, és ő is elment otthonról. A lakás üresen maradt. Délután ő jött haza hamarabb. Volt ideje, hogy rendet csináljon, vacsorát főzzön. Aztán pedig csak várt. Minden napról azt hitte, hogy az majd más lesz, és a férje megszánja. Végre szól hozzá. De ez egyik nap sem akart bekövetkezni. A férfi hazajött, evett, megjegyezte, hogy már megint milyen őrültségek mennek az irodában, aztán többet nem is foglalkozott a feleségével. És azok az utazások, amikor a munkára hivatkozva maradt távol, napokat, heteket. Ilyenkor Francesca nem csinált semmit. Azt gondolta, hogy biztos van valakije a férjének. Ez tűnt a leglogikusabbnak számára. Különben miért utazott volna el annyit. Majd el akar válni tőlem, vagy az is lehet, hogy csak egyszerűen itthagy, nem is szól, hogy nem jön vissza többet. Többször is elsiratta a férjét, és már azt tervezgette, miképpen fogja egyedül élni tovább az életét. De bármennyire is úgy gondolta, hogy ő már mindenre felkészült, minden egyes elutazásnál egyre jobban összetört.



Ezért határozta el, hogy meghal. A dolog nem tűnt olyan egyszerűnek. Azt találta ki, hogy csak felfekszik az ágyra, és erősen gondol a halálra. Így is tett. De sokáig nem történt semmi. Emiatt is sokat sírt. De azért csak szorgalmasan, nap mint nap felfeküdt a hitvesi ágyukba, és várta, hogy vége legyen mindennek.



Hallotta, ahogy kattan a zár, és megjön a férje. Sejtette, hogy őt keresi a lakásban. A konyhaajtó nyikorgása is eljutott hozzá, meg a férfi lépteinek a nesze. Aztán érezte, ahogy megáll az ágy mellett.
G. látta Francesca fehér arcát a párnán. Látta rajta a várakozás nyomait. Égette a bőrét a néma vád, amely felesége arcáról feléje sugárzott.



– Én vagyok az a férfi, aki megölt egy asszonyt – motyogta.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Magyary Ágnes


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.