Vers, próza / Egy hét szimptómái

Szöllősi Mátyás
Egy hét szimptómái

[2010. március]





hétfő


Fölébredsz. És rádöbbensz, hogy kevés
a baj veled. De tenni mégse tudsz
a tehetetlenség ellen. Akár
egy jól nevelt gyerek, inget veszel.
Vársz. A dicséretre, mely nem jön el.
Fölébredsz. És rádöbbensz, hogy kevés
a baj veled. Nem tettél semmi mást,
csak felszolgáltad önmagad. De jól
még senki sem lakott belőled. És
lassan olyan tiszta vagy, hogy nem is
látnak. Pedig szeretnél látszani.
Nem akkor reccsensz meg, mikor szemedbe mondják.
A benned érlelődő űr segít
mindennap mozdulattá bontani
merev, kivégzetthez hasonlatos
lényed. És senki sem látja, mikor
zokognod kéne. És te nem tudsz.
Fölébredsz. És rádöbbensz, hogy kevés
a baj veled. Már csak vakkansz, nem is szólsz.
Gyenge vagy az eddigi hallgatástól.
Figyelmed átsiklik már mindenen.
Fölébredsz. És egy pillanatra érzed
csak, hogy te vagy a legunalmasabb
ember a földön.



kedd


Itt van az első éjszaka. A nap
kíméletlenül eltelt nélküled.
Rádöbbensz, hogy már visszahozhatatlan
a rossz is. Nem sokat beszélsz magadban,
mióta magad előtt is szégyelled önmagad.
Az árnyak változásán tépelődsz,
mert sajnálod a fehér falakat.
Addig fekszel, amíg a nappal
igazán komolyan nem vehető.



szerda


Már csak a számok. Csak ezek maradtak.
A hét közepe ez – és még csak az sem.
A november esetlenül
helyezkedik, ahogy
lassan rátekintesz a kertre, lenn.
Majd összeszámolod a perceket,
az órákat, a napokat. Az életed.
Véget nem érő visszhangban
hallod, hogy minden egyre értelmetlenebb.



csütörtök


Először lépsz ki. És óvod magad.
Minden mozdulat (bármi) támadás.
Az útvonal: csak következtetés.
Mintha egy elmúlt életből lehetne
összeszedni a nyomokat. De mégsem.
Ha kérdezel; már tudják: gyenge vagy.
Ezért leginkább csak mormolgatod
a jól bevett, ismert kliséket.
A tapasztalat azt mutatja, hogy
semmit sem lehetséges tetten érned.



péntek


A választóvonal ez, valami
határ. A küzdelem előtt, után.
Itt már nemcsak a megismerhetőre,
a cselekvésre is rákérdezel.
Olyan nap ez, mikor minden talán.
Valaminek vége, de semminek
sem biztos kezdete. A hátralévő:
elérhetetlennek tűnik egész nap.
Az elmúlt négy már letisztult egész.
Négy nincs. Nem elég mélyek szakadéknak.




szombat


Számodra mindig színek a napok,
szürkének nevezve a szombatot.
A tehetetlenség mosolyra indít.
Zsibbadsz a nyelvi megpróbáltatások
esetlen kényszerétől.
Lehetne így. Lehetne úgy. De mégsem.
És egyetlen szokásod,
hogy elzárod magad mindenkitől.
Nem mintha ott nem kéne tán beszélni,
csak úgy következmény nélkül üvölthetsz.



vasárnap


Ebben a lepergésben újraéledsz.
Valami bizakodás vesz erőt
egy érzékeden, de semmi köze
az emlékezetedhez. Inkább
megérzés ez, mintsem hogy akarat.
Fárasztó. Csak szervezeted igényli
a napfényt, amely éppolyan hideg,
akár az éppen most visszaderengő
fehér falak.
Két szemed holtjátéka megzavar.
Felötlenek a nem kívánt napok.
Összeszorult fogakkal alszol el,
magára hagyva a vasárnapot.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Szöllősi Mátyás


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.