Vers, próza / Egy hajó barázdái

Fekete Vince
Egy hajó barázdái


[Látó, 2009. március]



A földön ültünk, a parton. Úgy látszott, mintha
csak az apró kápolna mögül emelkedne ki a nap.
Egy kavicsot szorongatott a kezében. Aztán eldobta,
mintha nehéz súlyt lökne el magától. Aztán újra
lehajolt, csillogó homokot markolt föl, ami lassan
szétfolyt, kipörgött az ujjai között. Az eget néztük,
a napot, ami most vörösen bújt ki a hegyek közül.


Kértem, mondja meg, mi van. Hideg volt,
rezzenéstelen. Legalább annyit, hogy mi történt. Csak
ingatta a fejét. Látom töprengő arcát, ahogy kibámul
hűvösen az oldalon, az örökzöld fenyők fénylő, színes
szürkesége felé.


Amire rákészültem, persze, bekövetkezett. Bekövetkezett
furcsán, egyszerűen. Szinte ringatta magát, a testét, a farát,
ahogy tovalibegett. Ennyi volt. Kezdett erőre kapni a
pitymallat, dér csillogott a füveken. Léptei alatt ropogtak
a hóharmat dermesztette fűszálak. Mint akik égő
gyertyát helyeztek egy töklámpás kikapart belébe, s nézik,
nézik, ahogy távolodik, a kivilágított száját, orrát, szemeit.


Azt hittem, megőrülök, amikor pár nap múlva
megjelent. A holmijaiért jött, mondta. Kikísértem, s talán
mondtam is neki valamit, hogy próbáljuk meg, hogy talán,
ha még egyszer, s hogy én tényleg… Meg se hallgatott.
Ugyanúgy mosolygott, ugyanúgy tovalibegett.


Elindultam ki a városból, a hegyek, a tó felé. Látni akartam
a helyet, ahol megismertem. Nyomomba szegődött egy autó,
később az is elmaradt. Aztán egyszer csak meg kellett
állnom, mert az útnak előttem nyoma sem maradt.
Visszafordultam, de az út már ott sem volt sehol.
Mindenütt fák, bokrok, sűrű cserjék. Mint a hullámok, úgy
csaptak össze mögöttem. Mint a hullámok, amikor egy hajó
elhalad, s egybemossák annak a barázdáit.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Fekete Vince


A szerzőtől még

   A mérleg nyelve
   Csend


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.