Vers, próza / Egy kád víz

Szöllősi Mátyás
Egy kád víz

[Látó, 2009. március]




Héjjasné Dömötör Erzsébet emlékének



Szinte teljesen sötét volt még, amikor felnyitotta a szemét; körbenézett, de alig látott attól a homályos és nehéz súlytól, ami a szemére s tulajdonképpen az egész arcára, a tekintetére nehezedett. Pedig azonnal érezte, sőt még talán éjjel, mikor forgolódva néha fel-felébredt, tudta, hogy nehéz nap áll előtte, vagy inkább: körülményes. Kikászálódott az ágyból, és még mielőtt kiment volna a szobából, ahol testvére, a kétéves Mariann javában aludt, csendben, hogy meg ne zavarja a szendergőt, gyorsan felöltözött, viszonylag rendbe szedte magát, hogy mosakodás után többet ne kelljen visszatérnie. Hosszú nadrágot vett magára, a kimondottan ezekre az alkalmakra használt, már az este folyamán odakészített vászonnadrágot, egy inget, amit anyjától kapott, hogy inkább azt mocskolja össze, ha már neki is részt kell vállalnia a munkából; mellényt, amin látszottak az udvaron szerzett tegnapi nyomok, de különben sem foglalkozott azzal, hogyan néz ki, sőt, a homályos szoba, a még szinte teljes sötétség segítségére is volt abban, hogy fiatal, lányos hiúságát, azt a szándékot, ami rá annyira jellemző, hogy mindig szeret tisztának, pedánsnak mutatkozni, elhessegette. Mikor elkészült, halkan az ajtóhoz lépett, egy enyhe, finom mozdulattal lenyomta a kilincset, majd óvatos léptekkel szinte kiosont a szobából, úgy, hogy talán az sem vette volna észre, aki éberen tartózkodik a helyiségben. Kint az udvaron már látta a készülődés nyomait, bár éppenséggel senkivel sem találkozott; ott hevertek a kádak, a vedrek, a mellények, ott állt a platós kocsi is, meg a kismotor, amelyet a nagyobbik testvére használ általában; minden kész volt, hogy befejezzék a szüretet.
Elmosolyodott. Annak ellenére, hogy tisztában volt azzal, hogy a nap hosszú lesz és nagyon kemény, rengeteg munkát kell elvégezzenek, hogy a betakarítás véget érhessen a mai napon, hogy tartani tudják a szállítási időt, a leszögezett időpontot, mert csak így kapják meg azt az összeget, amit a TSZ megígért, s amiből kihúzhatják jó néhány hónapig. Anya megmondta, mennyire fontos ez az időszak a család számára, hogy nem vallhatnak kudarcot, mert számítanak rájuk, a kötelesség kell irányítsa a tetteiket, nem szabad ellankadni, a súlyos áldozatoktól sem szabad visszariadni, ha biztonságot akarnak maguk körül – így emlékezett vissza a tegnapi estére, ahogy anyja odahívta magához, s körülbelül ezekkel a szavakkal magyarázta meg neki a helyzetet; mert ő, aki már lassan tizenhárom éves, és Péter után, aki évek óta a földeken dolgozik, ő az a családból, ki képes arra, hogy átlássa, miről is van szó. Egész este, lefekvés előtt, de még az ágyban is az járt a fejében, hogy büszke lehet magára, büszkének kell lennie, amiért egy ilyen horderejű ügybe őt bevonják, hogy nem játszani küldik, s nem az a feladat vár ismét rá, hogy Mariannra vigyázzon, hanem ténylegesen részt vállalhat a család munkájából. Fontos lett, nemcsak mint az egyik gyermek, hanem mint olyan, aki képes dolgozni, és felelősséget vállalni, ezért mosolygott, talán önkéntelenül is, amikor kilépett az udvarra, és körbenézett, hogy megvizsgálja, minden rendben van-e, készen áll-e a család az indulásra. Eközben a bátyja már ott állt mögötte, közelebb lépve megkocogtatta a vállát, de nem szólt semmit, csak elkezdte felpakolni a szerszámokat, a vedreket, a kádakat a platóra, hogy tényleg minden készen álljon, amikor a szülők is kilépnek az ajtón. Ő csak állt, komolyan, várakozva, hogy elláthassa a feladatokat, amiket feltehetőleg rá fognak bízni. Egy-két perc elteltével, mikor már a bátyja is szinte teljesen kész volt a pakolással, megjelentek a szülők, kissé fáradt, vagy talán inkább fásult, álmos arccal – alig múlt öt óra. Az apa nem is köszönt, egyenesen a kocsihoz ment, beült és indította a motort, amely egy percen át melegedett, készült az indulásra. Az anya néhány szót váltott fiával, majd Annához fordult, aki ezalatt meredten figyelt, próbálta végiggondolni, mi is lesz ma a feladata, hogyan tud a leginkább hasznossá válni, hogyan tud a legjobban segíteni. A mosoly enyhén még mindig felfedezhető volt az arcán, amikor anyja hozzálépett: „Drágám, tudom, hogy tegnap egészen mást beszéltünk meg, de változott a helyzet. Itthon kell maradj. Nincs, aki vigyázzon Mariannra…” – Anna először fel sem fogta, amibe az anyja belekezdett, és csak bólintott, mint akire semmilyen hatást sem gyakorol az, amit hall. „… Tudom, hogy másról beszéltünk tegnap este, de most azzal segítesz, ha itthon maradsz. Emlékszem, milyen lelkesen fogadtad, hogy végre segíthetsz, hogy részt vehetsz a munkában… Hidd el, nekünk is nagy baj ez, mert egy ügyes kéztől esünk el…” – Anya ennyit mondott csak, és Anna arra eszmélt, hogy a simogatás érzése a tarkóján elhal a motorzúgásban, s hogy az egyedüllét ismét magával ragadja; szép lassan bontakozott ki előtte, hogy ismét visszasüllyedt oda, ahonnan, azt hitte, sikerül kitörnie, s hiába próbálta nyugtatni magát, hogy most ezzel segít, hogy most erre van szükség; a dologhoz az is hozzátartozott, hogy ő mindennél jobban vágyott arra, hogy ott legyen, s bármilyen nehéz, bármilyen fárasztó és unalmas is, többet jelent, ha velük van, mint itt egyedül, merthogy – bármennyire is szerette – kisebb testvére nem a felnőttek világa, ahová ő tartozni akar. Körbenézett az udvaron – hiányzott az autó, a vedrek, a kádak és a jól ismert szerszámok, és Péter sem volt ott, aki ha nem is igazán szólt hozzá, sem a mai reggelen, sem más napokon, akkor is hiányzott neki. Űrt érzett, mint akit egy másik bolygóra száműztek, és bárhogy is próbál visszajutni a Földre, az teljességgel reménytelen vállalkozásnak tűnik. Csönd volt, és ténylegesen felfogta: itt hagyták, nem gondolnak vele, vagy ha mégis, nem úgy, ahogyan azt ő gondolta, ahogyan arra ő számított. Elképzelte az utat a szőlőig, ami közel négy kilométerre volt a háztól, az utat, ahogy az autóról mindig alaposan szemlélte, mert bármi történjen, neki pontosan ismernie kell a környéket, figyelmeztette az anyja. De most nem nézhette, csak elképzelni tudta, felidézni, ahogy halad, és ráfordul az utolsó szakaszra, amit sűrű homok borít, s ami mindig belemegy a cipőjébe, de még a csizmába is. Hiányzott neki az a szúró és viszkető érzés, ami ezzel a kellemetlenséggel jár együtt, de azt akarta, hogy érezze, hogy ott legyen vele, mert akkor ott van ő is, ahová most leginkább vágyik, merthogy meg akarja mutatni, ő nem csak erre a feladatra alkalmas, és most úgy tűnt – annak ellenére, hogy tudta, megbíznak benne, hiszen itthon hagyták egy kisgyermekkel –, mégiscsak mellőzik. Ezt az érzést gyűlölte a legjobban. Péter, mindig Péter, ahogyan az elmúlt évek érzései kavarogtak a gyomrában, ez jutott elsőként az eszébe. Gyűlölte ezért a bátyját, amiért erősebb, mint ő, hogy Péter férfinak született ebben a nyomorúságos világban, ahol csak a munka ér valamit, és még az is nagyon keveset, s ahogy magára gondolt, mindig gyengének, s legfőképpen tehetetlennek érezte magát. Még csak az anyjára sem hasonlított, nem is értette sosem, hogyan lett ő ilyen csenevész, ez az ártatlan kislány – merthogy mindenki így hívta. Végignézett magán, és elszomorítónak találta ábrázatát, most látta csak, mennyire sovány, s ezek a göncök, ahogy álltak rajta… a most már értelmetlenné vált mellény, a nadrág, ahogy csak lógott rajta, szinte a földet súrolva, s a mellény alól kilógó koszos ing, ahogy betakarja horpadt testét, amin semmi jel nem mutatkozik arra nézve, hogy egyszer belőle is nő lesz, hogy egyszer majd ő is olyan szép és teljes lehet, mint az a néhány asszony, akiket ismer. És ismét a valahol a távolban haladó járműre és benne a családjára gondolt, majd a szőlőre, arra a mindösszesen háromholdnyi területre, ami a megélhetést jelentette számukra. Őszinte szomorúságot érzett, valami olyan, igazából meg sem magyarázható érzést, amit halkan, egészen halkan mondott ki: „Szomorú vagyok…” Elindult vissza, be a házba, hogy ha már jobb dolgot úgysem tehet, megnézi Mariannt, hogy felébredt-e már. Remélte, hogy most még egy ideig nem kell vele foglalkoznia, pedig tudta, ő legalább elvonná a figyelmét, de az egyedüllétre vágyott, amit mégis annyira gyűlölt, s ami újra hatalmába kerítette, mikor már az autózúgás is elhalt, és beállt a csönd. Mint félórával korábban is, egészen halkan, egy pisszenés nélkül lenyomta a kilincset, és benézett a szobába. Mariann mozdulatlanul feküdt, csak barna haja lógott ki a takaró alól. Anynyit látott, hogy egyenletes légzése önkéntelenül föl-le emelgeti a takarót testén. Anna egy cseppet megnyugodott, de a lelkében kavargó érzések bizonytalanná tették, s ahogy kihátrált a szobából, alig bírta türtőztetni magát, hogy be ne csapja az ajtót teljes erőből. Kint az előszobában mozdulatlanul állt egy ideig, fogalma sem volt, mit is tegyen, hová menjen, mi a feladata. Semmi cél, semmi, aminek jelentőséget tulajdoníthatna, egyedül van, tehetetlen és magányos, de nem is csak magányos, hanem bosszús, mert neki ott kellene lennie, hiszen eltervezte, végiggondolta, s az este folyamán, míg el nem aludt, már szinte az egész nap ott állt a fejében készen, minden fáradságával, nyűgével együtt. És most ennyi. A képeket nézte a falon, az ócska kis festményeket, és nem tudta eldönteni, mi az, ami oly zavaró rajtuk – vagy inkább hiányzik róluk; nem tudta megmagyarázni magának, mi is zavarja pontosan. Hirtelen valami görcsszerű érzés jelentkezett a hasa tájékán, s ahogy figyelte a képeket, egyre zavaróbbá vált a most már fájdalomnak nyugodtan nevezhető érzés; feszengett, azt hitte, biztos azért van, mert még nem evett semmit; lassan egy órája talpon van, és biztosan éhes. Így indult el a konyha felé, hátha talál egy kis kenyeret, vajat, amivel csillapíthatja éhségét. A kövezett konyhában semmiféle ennivalót nem talált, miután alaposan körbenézett, s ahogy felnyúlt a polcra, hogy levegyen egy edényt – melytől remélte a megváltást –, iszonyatosan erős görcs cikázott végig a felsőtestén, lentről indult és oda is tért vissza. A tál, amiért nyúlt, lezuhant a görcsös rándulástól, fel is sikoltott, majd összecsuklott. Arra eszmélt, hogy a padlón ül, egészen kifacsart helyzetben. Fázott, kissé szédelgett is, bár lehet, hogy ez az ütés eredménye, nem tudta pontosan meghatározni, de mindenképpen furcsán érezte magát, olyan erő kerítette hatalmába, amit eddig sosem érzett. Körbepillantott, fogózkodót keresve, talán sikerül felállnia, de nem látott semmi megfoghatót. Ahogy kúszni kezdett a földön, hogy elérje a nem messze álló asztalt vagy a székek valamelyikét, valami meleg és sugárzó dolgot érzett maga körül, ami mintha terjedne szét a testén; s ahogy kezdte tapogatni először a lábát, majd ahogy haladt fölfelé, a kezére is átterjedt a furcsa, megmagyarázhatatlan forróság; érezte, ahogy azt korábban meg is állapította, nem lázas, sőt inkább hűvös a homloka, annak ellenére, hogy jócskán verejtékezett. Ahogy haladni próbált, egy pillanatra el is felejtette ezt a furcsaságot, mert mégiscsak az volt a legfőbb szándék, hogy végre normális, emberi tartást vegyen fel, és nem tudta eldönteni pontosan, hogy amikor magához ér, önkéntelenül is végigsimítva ruháját, nedvességet érez-e, vagy csak az érzékei játszanak vele, hiszen jócskán megütötte magát, s az is lehet, hogy még a fejét is – nem tudta pontosan. De egyre inkább úgy érezte, főleg amikor már kapaszkodott fel a székre, hogy valami nedvesség azért mégiscsak van a ruháján, s első ízben az jutott eszébe: az anyja öntött ki valamit, amibe neki volt szerencséje belezuhanni, mert annyira sietett reggel, hogy nyilván nem volt idő összetakarítani. Végre felmászott a székre, és nyugodtabban végiggondolhatta, mi is vár most rá, mit kell tennie, hogy legelőször valami ételt kell kerítenie, hisz nemcsak magáról, de húgáról is gondoskodnia kell, azonban a forróság kezdett elviselhetetlenné válni, úgy tört rá, hogyha még próbált is volna mással törődni, azzal, hogy felálljon és megnézze Mariannt, nem lett volna képes. Egyre inkább elhatalmasodott a testén, újabb görcshullám rándította össze vékonyka mellkasát, s ahogy összehúzódott, látta, hogy a szürke vászonnadrágját egy sűrű, fekete anyag – hirtelen nem is tudta, mi – áztatta át, öntötte el. A rémület vagy inkább az érthetetlenség megdermesztette, s csak erre a sűrű anyagra volt képes fókuszálni, próbálta megérteni, hogy mi is lehet az, hogy egyáltalán honnan jön, belőle? Vagy csak átáztatta a ruháját? Azonban ahogy körbenézett, keresve a forrást, ahonnan a sötét és sűrű anyag ered, nem látott semmit maga körül, csak egy hosszú csíkot a padlón, és lassan, de egyértelművé kezdett válni, hogy az a csík, az a folyam, ami közte és a kiindulópont között helyezkedett el, csakis belőle származhat, nem jöhet máshonnan, hiszen a kiindulópont ott van, ahol ő nagyjából összeesett – gondolta –, s ilyenformán nem származhat csak az ő testéből. A görcs ismét beléhasított, s ekkor már pontosan tudta, hogy a teste űz gúnyt belőle, s hogy nem elég, hogy itt hagyták, hogy magára maradt, s hogy nem sikerült, amit hosszú vajúdás után – úgy tűnt – talán elérhet… Nem, még ez is. Mi lehet velem? – futott át az agyán kétségbeesve, s az az elhatározás, hogy azért sem, ő nem fog sírni, már rég az udvar ködébe veszett, ott ragadt vagy inkább elillant, ahogy a család egy órával korábban. Végigtapogatta a sűrű anyaggal átitatódott forró nadrágot, és a keze is lassan olyan lett: véres. Egyre intenzívebbé vált a forróság, lüktetést érzett a gyomrában, legbelül, a görcsök bizonyos időközönként ismétlődtek, a vérzés csak nem akart elállni. Az első pillanatban arra gondolt, hogy nem mozdul, megvárja, míg csillapodik a lüktetés, amíg a fájdalom elmúlik, de egyre rosszabbá, elviselhetetlenebbé vált a helyzet; sötét lett a szék is, amin ült, s már egy kisebb tócsát érzett maga alatt, fázott, rázta a hideg, s ahogy ismét a homlokához emelte a kezét, hogy ellenőrizze teste hőmérsékletét, mely nagyon alacsonynak tűnt, összevérezte az arcát is; kétségbeesett, hogy mindene ezzel az anyaggal érintkezik, amiről ugyan tudta, a testéből származik, de mégis olyan idegennek, olyan gyűlöletesnek és bántónak hatott: sírva fakadt, őszinte zokogás rázta meg, ami nem tartott tovább tíz-tizenöt másodpercnél, de benne volt a reggel, a dac, a zuhanás és a tanácstalanság. Őszintén gyűlölt; gyűlölte magát, amiért ilyen szerencsétlen, amiért itt kellett maradnia, gyűlölte az anyját, hogy nem beszéltek erről igazán soha, hogy eljöhet ez a pillanat, amikor őt is hatalmába keríti ez a szörnyűség, ez az iszonyat, ez a kifacsaró fájdalom, ami ezzel az undorító körülménnyel párosul; gyűlölte Mariannt, hogy ő feltehetőleg még most is nyugodtan alszik bent a szobában, és nem is sejti, vele mi történik idekint. Nagy nehezen sikerült felállnia, s ahogy visszapillantott, látta, hogy jól érezte, a szék, amin ült, vöröslik a vértől, ami eleinte csak azért tűnt feketének, mert a szöveten át egészen más hatást keltett, mint így önmagában. Tántorgott, s nemcsak azért, mert fázott, erőtlennek érezte magát és remegett a fájdalomtól, hanem egy kissé hagyta is, hogy magával ragadja egy ernyedt állapot; úgy érezte, most nem is tudna másként járni, még akkor sem, ha az ereje netán megengedné. Lassan vánszorogni kezdett a fürdőszoba felé, ami a konyha melletti helyiség volt a házban, de csak az előszobából lehetett megközelíteni. S ahogy kilépett a konyhából, szembetalálta magát Mariannal, aki szintén botorkálva – az álmosságtól – közeledett, nyilván hallva, hogy nővére errefelé tartózkodik. Mariann felnézett. Az első pillanatban még öröm volt arcán, hogy végre szólhat valakihez; azonban egy-két másodperc elteltével ez az öröm először rémült arckifejezéssé, értetlenséggé, majd üvöltéssel vegyülő sírássá torzult: a kislány tombolt. A látvány, ahogyan a nővére közeledett feléje, a véres, teljesen átázott nadrág, az ezzel párosuló görnyedtség és szintén véres arc szinte felismerhetetlenné tette Annát. Mariann üvöltött, a kezét arca elé emelte, majd megfordult és végigrohant az előszobán, vissza, ahonnan jött, és csak egy kis résen keresztül pillantott ki, hogy eldöntse, kit is látott valójában. Közben folyamatosan sírt, hallani lehetett, ahogy néha sikoltásszerű hang hagyja el a torkát, vagy szipogott, a maga módján próbált úrrá lenni pánikján. Anna megdermedt. Nem számított rá, hogy bárkivel is összetalálkozik, sőt azt remélte, hogy ezt a gondot, ezt a nyűgöt gyorsan le tudja rendezni, még mielőtt Mariann felébred, a szülei hazaérkezéséről nem is beszélve. A kétségbeesés kerülgette, mit is tegyen; hirtelen kellett döntenie, hirtelen kellett érett nővé válnia, akit nem zavarhat meg semmi effajta körülmény; érezte, hogy neki kell erősebbnek lennie, s hogy ezt az állapotot, ahogy kinéz… Ezen azonnal változtatnia kell, hogy Mariann ne rémüljön halálra. Próbálta elképzelni, hogy a kislány mit képzelhet róla, és iszonyatos volt arra gondolnia, hogy egy vérző, magát éppenhogy csak vonszoló testre kell felébrednie, aki ráadásul olyan, mint a nővére… Nem habozhatott tovább, azonnal befordult a fürdőszobába. Már pontosan tudta, mit fog tenni, hiszen valahogy el kell állítanom a vérzést – gondolta. A kád fölé hajolt és megengedte a vizet. Hadd folyjon, ömöljön csak, ami majd megtisztítja őt ettől a szörnyűségtől, amit idáig el kellett viseljen, ettől a borzalomtól, ami nemcsak őt, de Mariannt is úgy megrémítette. Hadd folyjon, ömöljön csak, ettől majd eltűnik ez a vöröses-feketés vér, ami ugyan csak néhány perce része az életének, de amit mindennél jobban utál, gyűlöl. A kád megtelt. Anna beült a jéghideg vízbe és várt. Úgy gondolta, így megmenekülhet, hogy így minden rendbe jön, a fájdalom és minden más, egyéb körülmény helyreáll, s hogy netán holnap máshogy alakulnak a dolgok. Lassan telt az idő, nem is tudta volna megmondani, mi szerint halad, hogy egy rendszer irányítja, vagy csak úgy, kénye-kedve szerint néha ugrik egyet – teljesen elveszítette időérzékét. Az első pillanattól fogva remegett, vacogott. Örökre meddő lett. A hideg beleivódott a testébe, és már csak azt figyelte, ahogyan a fehér, áttetsző víz összevegyül azzal a gyűlölt sűrű anyaggal, ami a testéből csak ömlik, folyamatosan, megállás nélkül.








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Szöllősi Mátyás


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.