MúzeumLátó / Egy kép becserkészése (The Shape of time, old masters in conversation with modern art, Bécs, Kunsthistorisches Museum)

Tamás Dénes
Egy kép becserkészése (The Shape of time, old masters in conversation with modern art, Bécs, Kunsthistorisches Museum)[2020. március]



KUNSTHISTORISCHES MUSEUM, WIEN – THE SHAPE
OF TIME, OLD MASTERS IN CONVERSATION WITH
MODERN ART, MARCH 6 – JULY 8, 2018.


Imádom a múzeumokat.
De azt is mondhatnám: utálom a múzeumokat.
De legpontosabb, ha azt mondom: kényszerszeretem őket.
Mert tulajdonképpen a műalkotásokat szeretem. A festményeket, a szobrokat, az installációkat, a térplasztika bármilyen megnyilvánulását, az épületeket, egyszóval mindent, aminek az esetében az emberek az anyagba álmodják a formát, hogy egy régi, mára már elavult esztétika alapján fogalmazzak meg valamit, aminek titka szétfeszít bármilyen fogalmiságot, bármilyen esztétikát. Ezekhez a műalkotásokhoz, a ritka kivételeket leszámítva, azonban csak a múzeumokban tudok hozzáférni, sajnos, legtöbb esetben csak egyszeri alkalommal. Érthető, hogy ezért nagy hangsúly helyeződik bennem a múzeumlátogatásokra, amelyek így nem is egyszerű látogatások lesznek, hanem a múzeumok tereinek oly módon való birtokbavételei, hogy ezek a lenyűgöző, felkavaró műalkotások a legoptimálisabb módon mutatkozhassanak meg. De miket beszélek? Még hogy birtokbavétel, még hogy optimális megmutatkozás! Miközben egy olyan térformáról van szó, amely sohasem lehet otthonos birtok, sokkal inkább tömérdek nyugtalanságra, sőt frusztrációra okot adó hely, amelyben nincs optimális megmutatkozás, mert legfeljebb sok ügyködés, ügyeskedés után tud átmenthető módon megnyilvánulni bármi.
Ezzel a tudással léptem be a bécsi Szépművészeti Múzeum ajtaján is, feltüzelve a Múzeum negyed épületei közé beverő délelőtti erős, de még selymes érintésű napfénytől, amely élesen ütközött meg a hatalmas tereken, épületeken, a köztéri bútorzat tárgyain; a régi barokk, monarchikus gőg rekvizitumain. De nemcsak a meleg járt át, hanem a reménykedés is, hiszen a képtárban hirdetett kiállítás nemcsak azt ígérte, hogy a régi mesterek mes­terműveinek rengetegével fog szembesíteni, hanem azt is, hogy megmutat valamit a képzőművészet történetén átívelő idő mintázataiból, párhuzamba állítja a régit az újabbal, sőt párbeszédre készteti egymással. Miközben tudtam, most is két, a múzeumlátogatások során mindig előbukkanó, leg­inkább technikainak nevezhető problémával fogok küszködni: a látogatók számával és a kiállított műtárgyak sokaságával. Ezek akár egyetlen kérdésbe is összevonhatók: hogyan fogok hozzáférni úgy a képekhez, hogy be is tudjam fogadni őket?
Habár most a látogatókra különösebben nem is panaszkodhattam. Legalábbis volt már sokkal rosszabb. Talán a korai órának köszönhető, csak néhány látogató lézengett a hatalmas, steril kiállítóterekben, de így is képesek voltak elrontani, apró momentumokra széttördelni a szemlélődést. Arra már rég rájöttem, hogy a képek befogadásának ideális távolsága számomra jóval arrébb van, mint ahol a szemlélődő tömeg – a befogadás különös időiségéhez képest – irtózatos sebességgel végigmasíroz. Közeli perspektívából leginkább a néző birtokolni vágyó, ragadozó pillantása tud érvényesülni, amitől azonban képfoltok, ecsetvonások mozaikjaira esik szét a látvány. Ezért legtöbbször valahol a terem közepén, de előfordul, hogy egészen a túlsó oldalon vagy valamelyik bejárat ajtókeretében kell keresni azt az ideális pozíciót, ahonnan a képmozzanatok egy látvány egységébe szervesülnek, és a képek fel tudják tárni a maguk ikonikus természetét. Ez az ablak azonban ritkán található nyitva pár másodpercnél többre egy múzeumban, amit azonkívül, hogy meg kell találni, azután még ide-oda lépegetéssel minél hosszabb ideig feltárva is kell tartani.
Mintha csak esetlenül ide-oda táncolnék a képek előtt. Sokaságuk azonban ennél sokkal komolyabb problémának bizonyult. Nem lehet ennyi képet befogadni. 16. századi velencei festmények, 17. századi flamand alkotások, korai holland, német reneszánsz, olasz barokk mesterművek, egyszóval Tiziano, Tintoretto, Rubens, Dürer, id. Peter Brueghel, Jan van Eyck, Vermeer, Rembrandt, Raffaello, Caravaggio, Velazquez képei sorakoztak előttem termek, fordulók szinte végeláthatatlan során keresztül. Közöttük számtalan, eddig legfeljebb csak olvasmányokból, filmekből, esetleg matt, fénytelen reprodukciókból ismert remekmű. A világot festménnyé változtató képi kultúra kitörölhetetlen momentumai. Amelyek nemcsak simogatják a szemet, ahogy Emmanuel Lévinás mondja a láthatóról egyik szép esszéjében, hanem össze is zavarják, feldúlják a tekintetet. Mindezt mégis úgy, hogy eközben megadatik a szemlélés, a pásztázás nyugalma, tágassága is.
Lépegettem a térben, néztem ezeket a képeket, miközben azt is el kellett viselnem, hogy ezeknek a világraszóló műveknek a sorát itt-ott, erőtle­nül, szinte jelentéktelenül megszakítja egy-egy falon, beugróban elhelyezett huszadik századi, de legfeljebb a tizenkilencedik század második feléből származó műalkotás. Így került egymás mellé Rembrandt és Rothko, egy római kori torzó és Cezanne, Tizian és Picasso, Velazquez és Éduard Manet, Caravaggio és Franz West. És még lehetne folytatni a sort. Ahogy folytatódott is, teremről teremre, betérőről betérőre, ugyanazt a benyomást, gondolatot erősítve meg bennem. Mert hiába a gondosan kiválogatott párhuzamok, motivikus áttételek, meghökkentő szembenállások, néhány terem után ez az egész jelentéktelenné kezdett válni. A régi egyszerűen ledobta magáról az újat. Ebben persze benne volt az a mennyiségi előny is, ami ezen a kiállításon egyértelműen a klasszikus festészet javára dőlt el. Nem lehetett versenyre kelni a régi művek felől elinduló szélviharral. Mert egy idő után csak egy szélvihar okozta megrázkódtatáshoz tudtam hasonlítani a bennem felfakadó összbenyomást, egyfajta, az érzékeket megszálló elárasztottsághoz, ami képről képre csak erősödött. Elsőre ez nagyon furcsán érintett. Ugyanis idáig úgy tudtam, a képzőművészet számomra érvényes története a XIX. század közepétől, elsősorban az impresszionista fordulattal kezdődik. A világ érzékelésével, megjelenítésével, reprezentációjával kapcsolatos elsősorban filozofikus kérdéseimet, problémáimat az ettől a kortól kezdődően születő műalkotások állították élesen elém. Most azonban valami olyasmivel kerültem szembe, amire nem számítottam. Egy, a szemet, de ugyanannyira a befogadást is megdolgoztató ismeretlen, lesüllyedt világgal, amelynek külön törvényszerűségei voltak. Ebben a világban a formák, az alakok szinte végtelen tobzódása érvényesült. De nemcsak a formáké, hanem a megmunkált, aprólékosan kidolgozott felületeké is. Brutális volt szembenézni azzal, ami a szemem előtt kavargott. A hit, a vallás évszázadai hirtelen fedték fel rejtett dimenziójukat. A hús, a karnalitás reneszánsz-barokk ünnepét láttam magam előtt kavarogni. Kibuggyanó melleket, összecsomósodott izmokat, gömbölyded, gyermeki hájhurkákat, amelyek sokszor egy fénykép élességével hatottak. Meg színes, meggyűrődő, hullámzó szöveteket, ruhamintázatokat, fodrokat, uszályokat. Krisztus teste itt még maga volt a Test, amely, ha kellett, erőtől duzzadt, de képes volt bepiszkolódni is, egészen a csontok éles roppanásáig megtöretni. És hiába a vallásos tematika, hiába a kereszténység igazságainak a sulykolása, a lapos moralizálás, a szem az ily módon megformált, megmunkált, fényben fürdő felületeket szívta magába. Kivetülve a képzelet falára, az elfojtott ezen a módon talált utat magának.
És mi volt ezzel szembeállítva? Biztos nem olyasvalami, amit ezzel a világgal párhuzamba lehetne állítani. Valamiért az idő formái, mintázatai nem tudtak kirajzolódni. Ehhez túlságosan éles volt a kontraszt a két világ között. Az idő két partja közötti távolság áthidalhatatlannak tűnt. Legfeljebb azt árulta el, hogy mi omlott be, számolódott fel az időben. Mi veszett oda. Az alak, az arc, a tekintet tűnt el, na meg a dologiságok, tárgyiságok ezernyi megnyilvánulása, ezek magától értetődő illeszkedése egy, a saját térbeliségét, dimenzionáltságát és plasztikusságát őrző világba. Egy olyan világba, amely még magán hordozta a transzcendencia vízjeleit. Pontosabban, még jelen volt ez a világ, a maga szinte tapintható módján, jelen ezeken a képeken, leuralva azt, ami majd később, beláthatatlan módon ezt az egészet fel fogja számolni, érvénytelennek fogja nyilvánítani.
Nem lehetett tovább töltekezni. Lélegzetet kellett venni.
Ezt a lélegzetvételt a múzeum tágas, fénnyel telt kávézója próbálta biztosítani. Ide húzódtak be egy bécsi kávéra, kapucsínóra, esetleg Sacher-tortaszeletre vagy tojáslikőrrel és tejszínhabbal tálalt apfelstrudelra, közönséges nevén: almás rétesre a múzeumbetegségben szenvedő látogatók. Akik ebben az időpontban már megfáradva, kiüresedett, tompa szemekkel meredtek a kávéscsészéjük fölé, mintha a fényt, a csillogást maguk a képek rabolták volna le szemeikről.
Elegáns pincér hozza ki a rendelést. Őszes haja tüskésre van nyírva. Mozdulata hideg, távolságtartó. Szinte viszolyogva helyezi le a szépen megmunkált fémtálcát az asztalra. Mindig úgy képzeltem, a múzeumok személyzete tulajdonképpen a látogatók sokaságával szembeni ellenérzését próbálja előzékeny gesztusai, távolságtartó mosolyai mögé rejteni. Eltűrnek, mert el kell tűrjenek bennünket, de tulajdonképpen visszafogott undorral nézik, ahogy, mint disznók a vályúk előtt, ott tülekedünk a képek előtt, ahogy hozzá nem értő, kapzsi tekintetünkkel, otromba jelenlétünkkel megszentségtelenítjük a kultúra ezen szentélyét.
Hamar elfogy a bécsi kapucsínó. Vissza kell térni a képek elé. De már oda a kora reggeli lendület és kíváncsiság. Nincs, aki befogadja ezt a temérdek alkotást. Különben is, ilyenkor már rég stratégiát szoktam váltani. Már egészen más tekintettel pásztázom a képeket. Nem időzöm el minde­nik előtt, hanem csak azokat keresem, amelyeket, megpróbálva az érzékeimbe vésni, magammal szeretnék vinni innen. Ehhez először lefölözöm a kiállítást. Azaz, kiválasztom a számomra érvényesnek tartott műveket, hogy később újra és újra bejárva a képtár tereit, már csak ugrálva, az így kiválasztott képek előtt álljak meg, rájuk tapadjak, magamba igyam részleteiket, megismételhetetlen kompozíciójuk körvonalát, majd, megrészegülve a szinte tökéletestől, lassan távolodva, tétovázva, ahogy a végső dombról néz vissza az ember, hagyjam el őket.
Mint aki örökös búcsúzásban áll, ahogy Rilke mondja a nyolcadik elégiájában.
Különös módon, nem nehéz ezt megtenni. Hiába kell döntést hozni arról, mi az, ami érvényes, maradandó, és mi az, amit el lehet engedni, csússzon át a felejtésbe. Furcsa, de magától válik el remekmű a mesterműtől. Csak ha meg kellene indokolni ezt a működést, akkor kerülne zavarba az ember. Mert itt azért nincs hibás műalkotás. Az évszázadok, a kánonok eleve alaposan megrostálták őket. Mégis, mitől jobb egyik mű, mint a másik? Mitől válik ki a többiek közül, és igézi magához a tekintetet? Csak bátortalan válaszra vállalkozhatom. Először is a kompozíciós erő miatt. Ami fe­ladatot ad a nézésnek. Mély, sokszor kontrasztos dinamizmus hatja át a re­mekműveket, amit a szem úgy kényszerül követni, hogy mégsem tudja a látványt kimeríteni. Ugyanis ezeken a képeken nincs teljes nyugvópont, mégis minden képelem valamilyen középpont, súlypont körül forog. A kompozícióra rakódik rá a formák, a színvilágok rétege, ezekre pedig a kép témája. Sokan megpróbálták ezt okosabban és pontosabban leírni. Én azt hiszem, a lényeg a rétegzettség, ahogy ezek a szintek egymásra épülve, egymást erősítve megnyilvánulnak, a kép témája valamilyen képi ritmusban, aminek a kiindulópontja mindig valamilyen teljesen sajátos formai, kompozicionális feszültség. Ebből áll elő a képek visszabonthatatlan, archészerű, ikonikus sűrűsége.
Mintha valamilyen ősképre látna rá így az ember. Mintha folyamatosan a látható felfakadását érzékelné. Amiben azonban még ott munkál a láthatatlan, a sötét, a formátlan, a káosz. Ami mégis valamilyen rendbe tud beleilleszkedni.
Még egy ennyire gazdag képtárban is kevés ilyen kép található. Mégsem szeretném személyes rostám listázásával fárasztani az olvasót. Mindenki előtt ott a lehetőség, megkeresni azokat a személyes érzékenységre méretezett képeket, amelyek később kísértő módon kitölthetik képi fantáziájának működését. Az a sejtésem, számtalan átfedés lenne az így kialakult listák között. A széphez való hozzáférésünk talán mégsem annyira önkényes és szubjektív, ahogyan a kortárs, posztmodern esztétikák vélelmezik.
Egy történésről mégis kénytelen vagyok még beszámolni. Hogy hová vezetett ez az egész. Mert vezetett valahova. Egyetlen kép elé, amelyik az ugrálás, a kimerültség miatt egyre terheltebb, ettől lebegőssé váló körei során egyre pontosabban, egyre dominánsabban vált ki a képek rengetegéből. Id. Peter Brueghel Vadászok a hóban címet viselő festményéről van szó, amely még a Január, Hazatérő vadászok, Téli táj címeket is viseli. Előtte valamiért többször torpantak meg a lépteim. A végső elválás előérzete egyre inkább e kép elé kényszerített, hogy aztán egyre bizonyosabbá váljék, mi­előtt végleg elhagyom a múzeum épületét, ez az a kép, amelyre még utoljára rá szeretnék pillantani. Arra a képre, amin nincs semmilyen bibliai, mitológiai utalás. Amit nem szervez semmilyen allegorikus, rejtett tudás.
Talán éppen ezért ütközött ki a többi kép közül.
Mondom talán, mert innen a talánok rengetegébe kényszerülök járni. Akár a képen a hazatérő, megfáradt vadászoknak. Mert innen minden felismerés csak utólagos lehet. A legjobb képek különben is nem azokra a kérdésekre válaszolnak, hogy mi van, az hogyan van, miért van. Csak a létezés evidenciáját állítják velünk szembe. Egyfajta prereflexív állapotban. Felfokozott, kikerülhetetlen módon. Ezért képek, és nem magyarázatok.
Természetesen már délelőtt is hosszasan elidőztem e kép előtt. Néhány lépés előre, hátra, majd jobbra és balra. Ezért vehettem észre a kép trükkös természetét, amiről furcsa módon nagyon keveset beszélnek, amikor leírják, méltatják a festményt. Arról, hogy ebbe a képbe az előtér és a háttér játéka van belekomponálva, amely attól függően változik, hogy honnan szemléli a képet az ember. Ha jobb oldalról, akkor a jobb oldali rész kerül az előtérbe, ha balról, akkor a bal oldali tűnik sokkal közelibbnek. A kép mélysége mintegy az előtérbe tolakszik. Ezzel pedig a szemlélő pozíciójának a fontossága emelődik ki, ami különös lehetett egy olyan korban, amelyben még alig roppant meg a világ megváltoztathatatlan, isteni rendjébe vetett hit. Ez a kép ehelyett azt sugallja, hogy az, amit és ahogyan látunk, függ a világban elfoglalt helyünktől. Hogy számít, éppen hol vagyunk a világban. Mintha Nietzsche perspektivizmusa kapott volna itt korai optikai igazolást.
Ennek a billegő látványnak ugyanakkor szigorú a szerkesztettsége. Magát a látványt sem teljesen felülről látjuk, ahogy a tájképek esetében meg szokott történni, a horizont, a nézőpont viszonylag lent van, a látvány közelében, aminek köszönhetően szinte bekerülünk a képbe. Belülről szemléljük azt, ami előtűnik. Aminek egészen különös súlyozása van. Az előtér ugyanis egy éles, számos képi elem által kihangsúlyozott átlóval kapcsolódik a háttérhez, amitől a két végpont összekapcsolódik, egymásra mutat. A ha­zatérő vadászok csoportja ezért a távoli kietlen sziklákkal kerül párhuzamba. Az ember kudarcos ügyködése a kopár hegyek értelmetlenségével rezonál. De az egész kép az ember és a télbe fordult táj viszonyát tematizálja. Az ember csak jelentéktelen, apró pont a világban – sugallja a festmény. Egy olyan világban, amelyet a haldokló természet mélabúja hat át – emeli ki M. Dvorák, a kép egyik huszadik század eleji interpretátora. Ügyködése legfeljebb megkaparja a föld hátát, anélkül, hogy beavatkozása végletes tudna lenni. A kép másik tágas átlója, amely szinte a végtelenbe szalad, a természetnek ezt a befoghatatlanságát erősíti ki. Ezen a két átlón vándorol ide-oda a tekintet, mozgásba hozva ezáltal a festményt. Mint egy hatalmas, folyamatosan kilengő hinta, hordozza el a természet az embert – ezt látjuk a képen.
Már régóta foglalkoztat, ahogy mindenkit, mindenhol, minden időben, gondolom, hogy ez a hátborzongatóan otthontalan lény, aki az ember, legalábbis Heidegger, Szophoklész görög szövegének a fordítója szerint, hozzáférhet-e valamilyen mértékhez a létezése során. Létezik-e számára helyes arány? Ez a kép azt sugallja: van, létezik.
A megfáradt, kudarcos embert is befogadja a táj.
Lám, csak vannak képek, amelyek át tudják lépni az idő szakadékait. És mindezt minden hasonlítgatás, minden párhuzamosság nélkül.
Még egyszer visszatekintek az ajtókeretből a képre. Látom kilengeni és visszahullani a hintát. Látom az embert a tájban, miközben csak odaférkő­zik a gondolataim közé a felismerés: múzeumban vagyok, a múltba látok. Meg hogy nincs helyes arány, nincsen mérték. Az ember és a természet viszonya mára már olyan szinten pervertálódott, hogy nem létezik erő, ami helyre tudná állítani. Talán nem is létezett sohasem, hanem csak a természet kiismerhetetlen működése, túlsúlya, amiből mára alig maradt valami, kényszeríttette ki az emberből az alázatot. De mégis látom a képet, mondom magamnak. Mégis elér hozzám a képről sugárzó tudás. A kilencedik szimfóniát Adrian Leverkühn még vissza tudta vonni Thomas Mann híres regényében. De ezt a képet nem. Látom. Még látom.
Kapaszkodom a képbe.
Végül csak elhagyom a termet. Kilépek a múzeumból. A múzeumi szemlélődő, hűvös félhomályt a kinti tereken hullámzó erős, vakító fény váltja fel.
Mintha a saját vakságom falának ütköznék.












Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Tamás Dénes


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.