Vers, próza / Egy különös éjszaka

Tomaji Attila
Egy különös éjszaka[2021. február]



Ülök este a parton, nézem, mit látni
enged a Gazda, a víz hosszú homlokát,
vállait (lüktető, hullámzó dombok),
sűrű haját (jelölt törzsű fák), itt-ott
hulló hajszálait (felcsapó madarak),
szemeit is (kagylók s kövek), mindet,
az egészet, de nemcsak befelé árad
a tóduló képek sokasága, meglátom,
miről azt hittem, már a múlté, a hóba
fagyott hegyek tetejét, folyók forrásait
s deltáit, a sóbányák és aranybányák
tárnáit, a csontokkal teli barlangokat,
a lisztelő malmokat, eltiltott tavakat
és hasadékokat, a kivágott fasorokat,
az ürülő falvakat s bányavárosokat,
várak, kastélyok kiemelt sarokkövét,
a harangtalan tornyokat, hol magyarul
énekeltek, akik később halomra haltak,
vagy csak lépre mentek, látom az
elsápadt földek fölött a nap s a hold
arcát, árnyékukban anyanyelvemen
imádkoztak, akik éltek is itt, meg nem
is éltek talán, a menekülő virradatot,
a holtvágányra tévedt keserű napokat
és különös éjszakákat, a három lovas
behemót árnyát, éhínségét, háborúét,
hódoltságét, századok csődjét, látom,
hogy minden, mi oda került, annak
csak oka van, de célja nincs, ezért
nem csukom le a szemem, nehogy
elrebbenjen, amit a terhelt retinán
át is látok, az érvényessé hazudott
határokat, a lemerült hazát, Európa
kivájt köldökét, az Umbilicus Mundit,
élők s holtak helyét, a buzgó sebet,
ez isteni ínyencfalatot, ahogy illatozik
s vérzik az idegenben, mások asztalán,
mások leokádott, ünnepi abroszán –

Alkony lángja. Ül a parton, hitehagyott,
egy szál ember. A változatlan ég alatt
keserű levében főve fordul a Föld,
s mint sorvadó ínyből a fogak, látja
hullani az áruló csillagokat. Homlokok
céltáblája vakít az éjszaka különös egén,
s üvöltés, hosszú üvöltés tör be a tájba:
mintha ezer évek összetört üvegén

bolyongana valaki, mezítláb járva –











Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Tomaji Attila


A szerzőtől még

   Segesvári séta


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.