[Látó, 2005. december]

januári képzelgések

És jön egy délelőtt, mikor
eszedbe jut majd minden.
Poharadban villog a bor.
Egy képzelt hóesésben
rohansz, és egyre Violát
látod, sugárzó mosolyát.
Hát ki lehet, ha ő nem?

Mások is mondták: erre jár.
Nem is változott semmi.
Nem fosztotta ki a halál.
Olyan, mint régen. Menni
kell s egyszer utoléred,
összeáll a sok részlet,
tünékeny, leheletnyi.

Két lépés és mellette állsz.
Megérinted a karját.
Hunyt szemmel is csodára vársz.
Végigsimítod arcát.
„De uram – sikolt – mit akar?

Mért fogdos és meg mért zavar?
Hagyja abba a hajszát!"

Remegő idegen nőre
nézel és leereszted.
Szétfoszlik selymes bőre,
delirálsz, el most veszted.
Rekedt hangja, kacagása
nem juthat át a mába.
Örökre elijeszted.

A balsejtelem lüktető
pontocskái elvétik.
Mért jönne vissza éppen ő?
A közömbös ég kéklik.
Harminc esztendeje halott.
Többé vissza nem kaphatod.
Halála benned érik.

2005. január 27.