Vers, próza / Egy korty a Gróf úr poharából - Az identitás Széchenyi István értékbölcseletében

Cs. Gyimesi Éva
Egy korty a Gróf úr poharából - Az identitás Széchenyi István értékbölcseletében

Előföltevések


Mi késztet vajon egy Kolozsváron „elmész"-nek besorolt irodalmárt arra, hogy a történetírók által reformkornak nevezett nagyon is konkrét darázsfészekbe nyúljon? Milyen előföltevések állnak e cseppet sem kockázatmentes vállalkozás alapjánál, e dolgozat hátterében?



Az előföltevés fogalma önmagában megérne egy vitát, minthogy a humán tudományok körében elég sok olyan ágazat van, amelyben, ugye, nem mindig tanácsos beszélni róluk, még kevésbé bevallani, jóllehet a nyíltan feltárt preszuppozíció a szakmaiság kritériuma, ahhoz viszonyítva lehet, avagy nem lehet igazolni bizonyos társadalomtudományi eredmények, következtetések érvényességét. Tájainkon azonban hol ilyen, hol amolyan okból korlátok állnak az előföltevések nyílt megfogalmazása előtt. (Például kívánatos lenne megtudni, milyen preszuppozíciók magyarázzák, hogy manapság a magyar egyetemi életben intézményesen szétválasztják azt, ami eredetileg összetartozik: a bölcsészetet és a humántudományokat, vagy pedig – ellenkezőleg – a kommunikációtudomány ma minden jelrendszert – a proxemikaitól az esztétikaiakig – egybegyűjteni látszó fogalmi dobozába helyeznek minden „embertudományt".)



Hogy egy adott kultúra vagy azzal foglalkozó társadalomtudományi irány mely része „haladó" (mérték- vagy példaadó, tehát kanonizálható), azt rendszerint valamely hatalmi centrum/centrumok dönti(k) el nem mindig nyilvánosan, nem nyíltan vállalt előföltevésekre alapozva. A magyar kulturális emlékezetben a reformkor úgymond „haladó"-nak számít. A „haladó" idézőjele nálam itt arra utal: vitatni illenék talán az összes társadalomtudományok szempontjából, amit, ha jól emlékszem, a mi tájainkon Hankiss Elemér fogalmazott meg igen korán és rendkívül élesen: fejlődik-e az irodalom, avagy – logikus, nem? – halad-e (nem „extenzív" értelemben) az emberiség, és mondjuk, ezzel együtt: az ún. tudományosság az igazság(ok) feltárása felé? Vagy csupán új meg új fogalmi köröket írunk le, kertecskéket ültetünk a lényegi mag(ok) körül, amelyekről több évezrede már feltárt, örök igazságok lombosodtak ki? A sok erdőtől nem látjuk az Élet Fáját és annak közös emberi gyökereit?



A historicizmus megakadályozza, hogy a múltbeli történeteket, a bennük megmutatkozó emberi és társadalmi modelleket mint egyetemes értékek és értékrendek hordozóit vizsgáljuk oly módon, hogy a jelen analóg társadalmi helyzeteire alkalmazni tudjuk például az elődök által megélt konfliktusok tapasztalatait, hogy azokból helyes következtetéseket vonva le, ne ismételjük folyton ugyanazon hibákat, vagyis egyéni és társadalmi értelemben egyaránt az érettség magasabb fokára jussunk. Hogy az emberiség spirituálisan fejlődhet, és ha nem is közösségként, de egyedeiben valóban fejlődik, arra még agybiológiai bizonyítékok is vannak.



Ha helyesen reflektálunk a múlt eseményeire, például a reformkori társadalmi kontextusban a Széchenyi képviselte értékorientációra, az általunk empatikusan bensővé tett történelmi tapasztalatok (pl. a „Széchenyi-kánon" bukása a Kossuthéval szemben) a saját bölcsülésünkre, valamint a társadalom, az egész nemzet számára módot és eszközöket adnak az „önhibahasznosításra." Történelemfilozófiai szemléletem, előföltevésem tehát nyíltan instrumentalista (vagy etiológiai), és ezt most Széchenyi – a magyarok Jeremiása – kapcsán különösen fontosnak látom itt kimondani. Az ő gondolkodásmódja, értékbölcselete olyan, hogy időben bármennyire is távolinak látszik: érték- és mértékközösséget érzek vele. (Cs. Gyimesi Éva: A mérték bennünk van. In: A hajnal frissessége.Esszék, tanulmányok, versek Láng Gusztáv tiszteletére. Savaria Press University. Szombathely, 2006. 145–154.)



A mértékközösség a történelmi téridőktől függetlenül valósul meg: közösség mindazokkal a személyiségekkel, akik a legtávolabbi időkben és terekben az általam elfogadott, vállalt emberi értékeket képviselik. Ha úgy tetszik, ez is csoportazonosság, virtuális értelemben vett, „opcionális" szellemi közösség.



Eszméltető monográfia

Széchenyit köztudottan a reformkor egyik vezéralakjaként tartják számon, de véleményem szerint mindeddig hiányos annak az interpretációja, ahogyan bizonyos értékek mellett elkötelezte magát, az a besorolhatatlan mássága, ami megkülönböztette a mindmáig mitizált kossuthi „fősodor"-tól. Elsősorban a nemzet és a (köz)polgár Széchenyi által használt fogalmaira, a minőség és mennyiség viszonyára, a mérték szó alkalmazására gondolok, ahogyan írásaiban előfordulnak, és ahogyan ő értelmezi és bensővé, identitásának részévé teszi. Ezek az értékhordozó fogalmak ma is a magyar társadalmi „közérzület" többé-kevésbé tudatosult, identitásképző kulcsfogalmai, de a Széchenyi-irodalomban, úgy vélem, még nem szenteltek nekik méltó figyelmet.



Hogy a vizsgált személyiség, Széchenyi István, ha teljes egészében értelmezzük, mennyiben tartozik a valóban kanonizált hagyományok körébe, az ma is nyitott kérdés: azzal együtt, hogy Oplatka András – az eddig felhalmozódott nagy szakirodalom birtokában, láthatólag igen alapos, nem csupán adatokban gazdag, hanem elemző vizsgálódások után – tavalyelőtt adta ki fokos monográfiáját, és mivel nem is magyarul írta meg, ezért – általa bevallottan is – nem volt kötelező tekintettel lennie a pannon kanonizátorok műveire. (Oplatka András: Széchenyi István. Osiris Kiadó. Budapest, 2005.) Elolvasása, újraolvasása részemről bizony erősen tudatos előfeltevéssel, élénken föltett kérdésekkel járt, ezért türelmetlenül nehezményeztem rögtön, hogy a névmutatójában nem szerepel néhány olyan kutató neve, akikről kíváncsian vártam a véleményét. De magában a könyvben foglalkozik velük is (Lackó Mihállyal, Spira Györggyel), és ami a értelmezési horizontját illeti, Oplatka András komplex Széchenyi-elemzése egészében alapos és bátorságával lenyűgöző: összefoglalójában például, végre merészen veti fel, hogy a birodalmi stabilitást prioritásnak tartó Széchenyi követése helyett, vajon mennyire használt nekünk és az összes Duna-menti népeknek a Monarchia fölbomlása?



A kérdés roppant időszerű, annál is inkább, minthogy a régebben „haladásnak" nevezett polgárosodás és nemzeti „kifejlet" összhangja, amiért hősünk, Széchenyi István, a maga módján küzdött és szenvedett, máig sem valósult meg. Sőt: a két – társadalmi identitásalkotó érték – sokunk által egyénenként is megélt diszharmóniája a magyarság történelmében új forradalmak és vereségek, össznépi depressziók közepette periodikusan meg-megújul(t). A Döblingbe vonulása óta eltelt időben új meg új narratívák születtek róla, amelyek az egyszerű magyar polgárokat – ha vannak ilyen, ma inkább civilnek nevezendő – emberek, nemigen juttatták el a bonyolult igazságok közelébe. Ellenkezőleg: inkább – a „nemzeti" kánon egyoldalúsága révén – tabukat és tévhiteket segítettek a tankönyvek és közbeszéd szintjén fönntartani, mivel hogy a „komoly" tudományos műhelyek és a társadalom közt máig sem valósult meg a kiegyensúlyozott, hagyományörökítő tudás-transzmisszió, ami a kulturális értékvilágot (az érték- és mértékközösségeket) alakíthatná. A történetírás értékközvetítő, nevelő hatalma nincsen eléggé hasznosítva, hanem jórészt csupán szimbolikus tudásgyakorlatok, kanonizátori birodalmak színtere, akárcsak humántudományi diszciplínáink műhelyeinek legnagyobb része.



A mértékközösség


Másfél éve, hogy folyton őt olvasom, és ha szabad ily komoly, „észelvű" tudományos közegben (IV. Hungarológiai Kongresszus, Debrecen, 2006, augusztus) kimondanom, kevés magyar történelmi személyiség iránt alakult ki ennyire mély – az ő szavát használva – „rokonérzésem". A tegnapi és mai magyar, interetnikus konfrontációkra és erőszakosságra hajló, a médiában és politikában naponta megjelenülő „közérzülettől" mindinkább elfordulva, Széchenyi Istvánban látom egyik lényeges címszavát készülő „értékszószedet"-emnek, amelyben igyekszem kijelölni a határait egy ilyesfajta (elképzelt, ám spirituálisan számomra evidens) értékközösségnek. Mint tudjuk, a gróf úr is önsorsrontó volt, de a ki- és befelé megnyilvánuló mindenkori magyar politikai, katonai, csőcseléki „köz"-agresszióhoz képest „mérsékelt". A saját természetes alkata feszítő ellentmondásai közepette folytonosan a mértéket, a „súlyegyent", a békét kereste a kapott, elsajátított és magára vállalt, személyesen „megszavazott" értékek, például a polgár és a nemzet értékei között.



És ha már itt tartunk, a legtávolabbi téridőkből megválogatott, Roth Endre szavával „opcionális" hagyományokat, azonosulásra késztető értékideálokat is a személyes identitás részének tekintem - az örökölt, nem ritkán terhes pszichés adottságok és a manapság ritkán emlegetett hangoltság, kedély és modor mellett. (Roth Endre: Emancipáció, asszimiláció, zsidó identitás. In: Nacionalizmus vagy demokrácia? Pro Europa Kiadó, Marosvásárhely, 2000.) Legutóbb Tibori Szabó Zoltán készülő doktori disszertációjának egyik fejezete segített plasztikusabbá tenni eddigi elég spekulatív definícióim lényegét az identitásra vonatkozólag, ő idézi többek közt Nietzschét és Oscar Wilde-ot is, akiknél ez a fogalom tartalmazza az értékkövetés személyes dinamikáját: „A „ki vagyok én" kérdésre azóta sokan próbáltak meg válaszolni – írja Tibori –, s a válaszok többsége szintén az önmeghatározásból kiindulva építkezett. Például az Oscar Wildéból, aki úgy vélte, hogy míg az antik világ kapuja fölött az „Ismerd meg önmagad!" jelszó állott, addig a modern világ kapuja fölött a „Légy önmagad!" szlogen áll majd. Vagy pedig a Friedrich Nietzsche megközelítéséből, aki a bibliai meghatározáshoz közel álló módon az ember fő törekvését abban látta, hogy „azzá legyünk, akik vagyunk". (Tibori Szabó Zoltán: Az erdélyi zsidó identitást meghatározó tényezők a II. világháború utáni időszakban. Doktori referátum. 2005. Kézirat) És ebben az identitás-elméleti irányban támogat a mai pszichiáter, a személyiség evolúcióját zseniálisan megvilágító John Bradshaw könyve is (Vissza önmagunkhoz. A bennünk élő gyermek felfedezése. Hungalibri Kiadó. Budapest, 1990.).



Az identitásban tehát – most Széchenyi értékrendszerét tekintve is – dinamikusan működni tételezem a (fenomenológiai értelemben felfogott) értéklényegiség(ek) és értékrealizáció(k) feszültségét a csak ritkán megvalósuló teljes összhang (önazonosság-élmény), a Maslow által „csúcsélménynek" nevezett érzés pillanatai közt. (A lét pszichológiája felé. Ursus Libris. Budapest, 2003.). „Szószedetem" alcíme Ember a mértéktelenségben, és ezen a nyugati civilizációs folyamatok felvilágosodás óta tartó modernitás negatív tendenciáit értem, amelyek a minőségelvű „fejlődés"-ről (spirituális evolúvióról) a mennyiségelvűre (extenzívre) helyezték a hangsúlyt, és amellyel szemben dacára minden technológiai haladásnak, amelynek a gróf úr is híve volt, ő mindig a minőségelvű európai tradíciót vallotta magáénak. Felvilágosult racionalizmusa őt nem vezethette a gőg diadalához, mert elfogadta a transzcendenciának a mi emberi és nagyon is viszonylagos „mértékeinket" meghaladó hatalmát.



Ugyanakkor numinózus tapasztalatok birtokában, amelyekről ő maga beszámol és feljegyzéseikben legközelibb kortársai is megjelenítenek, olykor prófétai tisztánlátással fejezi ki mindenkor az életellenes társadalmi folyamatok veszélyeit, a Mérték fontosságát. Azt, ami nem áll távol a Hamvas egyik könyvéből idézendő keleti bölcsességtől: „Kung mester beszélgetéseinek négy döntő szava van. Az első a li.



Li mértéket, szabályt, erkölcsöt, törvényt, udvariasságot, szociális charme-ot (politesse, gentlemeness) jelent. Ha fizikailag értelmezik és távolságot mérnek vele, annyi mint mérföld. De belső mérték is: önuralom és fegyelem. De nem szubjektív aszkézis, hanem az ősök hagyományában levő rendtörvény alkalmazása, amely az embernek viszonyát egyszer s mindenkorra szabályozza. Lije van annak, aki feltűnés nélkül, egyszerűen és komolyan viselkedik, minden túlzástól tartózkodik, az embert tiszteletben tartja, maga iránt tiszteletet ébreszt szavaival, viselkedésével, tetteivel, munkájával…" Itt megszakítom, hogy jelezzem: jómagam is messze állok ettől az értékideáltól, baj van a realizációval, de ettől a törekvés csak még fokozottabb. És lezárom: „A Mérték. A li sem alulmaradni, sem túlmenni. A középen maradni. A li a kulturált emberi erkölcs, amelynek gyökere a vallásos pietás." (Hamvas Béla: Eksztázis.- Esszé - Mérték 1. A sorozatot szerkeszti Dúl Antal. Medio Kiadó. 1996.).



Széchenyi maga volt az „ember a mértéktelenségben" mindaddig, amíg meghúzta ama ravaszt, így szolgáltatván magyar módra destruáló példát közvetlen utódainak és a mai, ugyancsak meghasonlásra hajlamos magyaroknak.



A Széchenyi-modell időszerűsége


Közel két évszázad elteltével is aktuálisnak tartom a gróf úr személyessé vált, bensőként megélt társadalom- és nemzetbölcseleti dilemmáit, nem mindig explicit megfogalmazásai ellenére. Főképpen azok megvitatásra alkalmas, definiáltan valódi néven nevezését, hogy – ha úgy tetszik, Popperrel élve – „falszifikálni" lehessen, amiket róla, Széchenyi nézeteiről, személyiségéről állítunk. Megkockáztatom a bevallását annak az előföltevésnek, miszerint a Széchenyi-életmű értelmezésében ma, két évszázaddal később – ahogyan ő minden tudományban elvárta volt – „tisztán definiált fogalmakkal" kellene hogy éljünk, és az őt megtisztelő elvárásét is, hogy végre megkíséreljük világosabban megfogalmazni, ha már annyit beszélünk róla, mit értünk a következő szavakon: „haladás", „fejlődés", „reform", „polgár", „nemzet", „személyiség", „identitás" és a többi, és netán azon is, hogy mi a „spiritualitás".



Oplatka András monográfiája ebben a tekintetben is termékeny alapot nyújt a végletek közt egyensúlyozni vágyakozó mai, Széchenyitől akár még tanulni képes magyaroknak, hiszen következtetéseiben odajut, hogy akárcsak Kemény Zsigmond, maga is fel- és elismeri a gróf úr prófétai szerepét.



Gyakran oly mélyen „keresztyénnek" beállított népünkre is ráférne, hogy azon személyiségekről, akik „hittek a láthatatlanokban", és akiket nem egyszer átjárt a profétai „tűz", és legkiválóbb periódusaikban képesek voltak „meghallói" lenni a „törvényeknek", megértse, milyen egy nem papi, „csak" világi ember, aki hosszú időkön át, míg megszakad az élő párbeszéd, Istennel kel és fekszik. De kanonizátoraink szemében - vegye föl az inget, aki akarja - ma Vörösmarty Mihály vagy Arany János, Kemény Zsigmond, Ady Endre, Babits, Kosztolányi vagy József Attila, és pláne Hamvas, „veszélyes" szerzőnek számít, mert az iratlanul kiszabott felvilágosodási és nemzeti mértéknél egyetemesebben gondolkodnak. Bartók Béla géniuszának, lelki nagyságának fölméréséhez is csak az képes feloldani nemzeti bezárkózásunk görcseit, aki például annyira tiszteli a román kultúrát, mint a kolozsvári muzikológus, László Ferenc. (László Ferenc: Bartók markában. Polis Kiadó, 2oo6.)



Nem túlságosan nagy és nem is csupán nemzeti csoda, amit hatalomra kerülő tudós férfiak a kölcsönös kirekesztés terén egymással gyakran elkövetnek: a francia kanonizátorok is zárójelbe teszik René Guénont, kiiktatják a nyugati spirituális hagyományból: A szent antropológiája című öt kötetes traktátus például Dumézillel kezdődik, mintha Guénon nem franciául írt volna… És bizony mi is jobban értenénk Hamvast, ha méltóztattunk volna utána nézni a hivatkozott francia szerző könyveinek, mielőtt a mi bölcselőnket tabusított, majd kultikus figurává tesszük. A kánon úgy működik néha, mint a lovak szemellenzője.



A (keresztény) spirituális tradíció, ami nélkül Széchenyi sem érthető, és a neki megfelelő hittudomány éles elválasztása a társadalomtudományoktól, ma is egyfajta nemzeti csőlátást eredményez: az új kurzus „nemzetegyesítő" szelleme még mindig inkompatibilisnak mutatkozik a gróf úr részéről gyakran megnyilatkozott erkölcsiséggel, amelyik kerülni kívánt minden erőszakot az ő korában emancipálódni törekvő környező nemzetiségekkel. Ezzel szemben a mai budapesti politika még mindig a kárpát-medencei szupremácia-tudat magaslatáról kezeli például a román nemzetet. A Széchenyi-kánon elfogadása, egyenrangúsítása a kossuthi modellel ma, az Európába integrálódni látszó magyarság nemzettudatának egészségesebb alapokra helyezése lehetne, mint az a tendencia, ami a nemzetpolitikánkban inkább egyfajta önkéntes szegregáció irányába mutat.



Egyébként, amit mondok, azon kívül, hogy milyen nyelven teszem, nem kimondottan a hungarológia körébe tartozik, nem fényesíti azt az eszmét, amiről az effajta tudományos „sokadalmak" szimbolikusan szólnak. De ha más nem, legalább a nyelvi rokonság, úgyszólván „családi" kapcsolat, is összeköt bennünket, kedves kollegák, és jobb, ha „egymás közt" beszélek ama Széchenyi-féle „keserű pohár"-ral kezemben, mint ha valamely idegenebb közegben tenném. Persze, ez nálam az „opcionális" identitáshoz tartozik - azon túlzott önbizalom hiányával együtt, hogy valamit is hatalmamban állna változtatni a rajtam kívül álló dolgokon, azon kívül, hogy kimondom, amit gondolok. Ennyit azért Epiktétosztól, Marcus Aureliustól még mindig érdemes megtanulnom, és ajánlom őket minden mai független(ebb) értelmiséginek, annál is inkább, ha mi életünk/halálunk terén, a végkifejlet tekintetében, nem kívánjuk a gróf urat követni. (Hiszen, mint tudjuk, a sztoicizmus legélesebb ellentéte, az öngyilkosság is egyfajta hübrisz megnyilatkozása nem annyira a környezettel, mint inkább „a felsőbb erőkkel" szemben.)



A keserű kehely


Be kell vallanom – ahogyan a gróf úr mondaná – „kirekesztőleg" a „honszerelem" vezet, amit én nem óhajtok folytonosan, mint ahogyan ő tette sokszor, magam is bizonygatni. Elég, ha képzeletben a mentéjébe fogódzom, és ha kétségbe vonják a jóhiszeműségem, csupán azt mondom: „az a kék frakk" (vagyis a Gróf Úr lesz majd a „bástya", a mentelmi jog egy nőnemű ember- és magyarszerű lénynek). Azonos jegyben születettként sok érthetetlen természeti „vegyelem", és számomra igen lényeges „nedvtani" és lelki dolog köt össze vele: a fent említett edény, „az önismeret keserű kelyhe". Az a „kehely", amit felvenni mindmáig vonakodó nemzettársaink asztalára helyezett egykor a gróf úr a Magyar Akadémián, és amelynek fenekén legrosszabb ízű kortynak – erdélyi emberszerű lényként – az egykori Hungária, „Hunnia" más ajkú lakosaival szembeni, azóta halmozódó atrocitásaink tényeit értem. (Széchenyi István: A Magyar Akadémia körül. Magvető Kiadó, Budapest, 1981.)



A történeti igazságkeresés hűsége, és számomra égetően fontos mai emberi-kulturális-politikai viszonyok, nemzetközi kapcsolatok szempontjából nagy lépésnek látom, hogy az új monográfia szerzője, Oplatka András, méltó helyére állítja ezt, vagyis a nemzetiségek erőszakos magyarosításával kapcsolatos Széchenyi-beszédet, ami számunkra útjelző lehet a gróf – korántsem kiegyensúlyozott, ám alapjaiban mértékadó - értékrendszerének további feltárása felé.



A spirituális, vagy ha úgy tetszik, „értékelvű" érvek számomra nemzeti vonatkozásban is fontosabbak, mint a tudományosnak álcázott, adatokkal alátámasztott, ám erkölcsi értelemben semmitmondó válaszok, amikor korántsem dicső tetteinkre szoktam utalni: „Bezzeg mi, magyarok, mennyit szenvedtünk" – szól a replika, mert ez az ilyenkor szokásos történészi (!) ellenvetés. Ezt itt még sokan elmondják majd talán ma is, nem az én dolgom. Az viszont igen, hogy felvessem a kérdést: nem lehetséges-e, hogy a polgárosodás folytonos elakadása saját politikatörténetünknek a többi etnikumokkal kapcsolatos eseményeivel magyarázható?
Vajon nem a túlságosan nagy Ego-jú vezéreink számláját terheli társadalmi elmaradottságunk, olyanokét, akik a békés evolúció, a természetes kiválasztódás, az egyénenkénti és társadalmi „kiteljesedés" türelmesebb, érlelő útjáról letérve, saját ambícióiknak a közösséget alárendelve, „elszámolósdit" játszó konfrontatív nemzetstratégiákat követtek, és „vezettek" oda, hogy ma sincs igazán számottevő magyar középosztály? Ez már nem oka, avagy legalábbis kérdéses, hogy oka-e, s nem inkább okozata, sokunkat régen gyötrő társadalompolitikai problémáinknak (?).



A kiegyezés óta úgyszólván egyetlen emberöltőnyi békeideje (biztonsága) sem volt társadalmi rétegként kiforrnia valamely polgári középosztálynak: az első világháborútól kezdve a nyolcvankilences események utánig, mindmáig ismétlődik ez a kibontakozást gátló, életellenes társadalmi dugó, amit frusztráltságunk mérgei is okoznak. Érdekes, a latinitásban született művekben még nem érezni ennyire a magyarságtudat görcseit, a fölülemelkedés, a nagyvonalúság, a megbocsátás teljes hiányát.
Közben egy egész népnyi magyar ajkú embert irtottunk vagy segítettünk Magyarországon és Erdélyben kiirtani, akik a pozitív társadalmi folyamatokat a 19. században civilként erjeszteni kezdték, a zsidóságot. És azt sem kívántuk észre venni, hogy nem törekedhetünk a Kárpát-medencében következmények nélkül a szupremáciára a más nyelvű népesség fölött. Nincs, nem látni olyan „státusférfiút", kivéve talán a szerencsétlen gróf Károlyit, aki legalább – ha nagyon megkésve is – átlátta volna: baj van a nemzeti toleranciánkkal. Kár, hogy csupán az őszirózsás forradalom közepette, és az után tette a megfelelő lépéseket a kárpát-medencei más népek felé, amikor például a magyar hatalom nem sokkal azelőtt, még a vesztésre álló háború közepén is, 1916-ban magyarosítani kezdett nemzetiségi iskolákat, jogos ellenérzésre hergelve más nyelvű közösségeket.



Széchenyi Istvánt ilyen módon igazolta utókora, hiszen a végkifejlet előtt ezt írta: „Nyelvi diktatúra (szerzett) nekünk oly sok ellenséget."(Viszota Gyula szerk.: Gróf Széchenyi István írói és hírlapírói vitája Kossuth Lajossal. 1–2. Budapest, 1927 és 1930. Magyar Történeti Társulat. 2. kötet: 1027.)



Az ellenségeskedés, vagy legalábbis nemzeti irritáltság, ismerjük be, a jelenben is tapasztalható. Kenjük az ebből adódó lelki kényelmetlenségeinket a mindenkori hatalomra? De ki választja, ki rendeli maga fölé – kivéve a diktatúrák alatt – az ilyen hatalmat, az ilyen kormányokat? Hol van ma civil társadalom, szabadság- és felelősségtudat? Menetelünk ismét a zárt társadalom felé, uniós kontextusban? A magyar értelmiségi elit is felelős azért, hogy ilyen kérdés felmerülhet.



Mindmáig Kemény Zsigmond intuitív Széchenyi-képe, a személyiséget elemző, tűnik számomra a legmegragadóbbnak. A nagy prózaírói tehetség, a stílusművész nyilván expresszívebb lehet a tudósoknál egy ember spiritualitását is megörökítő szellemi portréban. Sok egyebet: unalmat, fáradságot, erkölcsi kényelmetlenségeket is megtakaríthattam volna, ha legelőször olvasom. Habár végül is hasznos volt, hogy csupán az úgynevezett tudományos munkák után vettem elő ezt a szenzációsan empatikus esszé-portrét, aminek elolvasása a forró helyeslés mellett, egyetlen fogalom értelmezésében vitaalapot is kínált, mégpedig Kemény ama megállapításában, hogy Széchenyi István valóban „státusférfiú" lett légyen. Véleményem szerint, mint hogy ízig-vérig „civil" emberként, ahogy ő mondaná, „közpolgár"-ként gondolta el a magyarok polgári és nemzeti kifejletét, és mint hogy (lelki) arisztokrataként képtelen volt igazán megalkudni a középszerűséggel, és a tömeghatás, a népszerűség kedvéért agresszívvé válni, nem volt alkalmas e harcias alkatú nép államférfijává lenni. Egy olyan népé, amelyik erőszakos kereszténnyé térítése óta hordozhatja a frusztráltságot.



Túl érett volt a személyisége elnyomott anyák sérült gyermekei – kortársai többsége - számára, akikből jobbára előállottak a mindenkori lelkes politikusok. A Széchenyi-típusú államférfi ma is megosztaná azt a nemzetet, amelynek egységéért a maga módján küzdött, az épp hogy újra artikulálódni kezdő magyar társadalmat.
Későn kialakult, ám éretten fellépő személyisége a katonai diszciplínában edződött olyanná, hogy úgy-ahogy fegyelmezni tudja robbanó érzéseit (nem tudta eléggé ő sem), és egyetemi tanulmányok híján is fogalma volt az Európában virágzó társadalomtudományi diszciplínákról, amelyek terminológiáját magyarul részben ő maga kezdte bevezetni, és („szűz" jegyű lévén) roppant egyszerű, praktikus érzékkel ültetni át a gyakorlatba. Kortársai közül nemigen tudott közös diskurzust kialakítani senkivel. Legjobb szándékait, úgy érzem, ma is félreértenénk.



És a polgár?

Ha jól látom, legutóbb Marcus Aureliusnál olvastam, a polgár már az antikvitásban megjelenik, ehhez képest nem sokat „fejlődtünk". És alaposan áttanulmányozva a Hitelt, az is plauzibilisnek tűnik, hogy Széchenyi még helyesen használta a szót: „közpolgár", nem úgy, mint mai „leglelkesb" követői. Annál is inkább, mint hogy apja nyomán ő is olvashatott Epiktétoszt, nem beszélve az utilitárius Jeremy Benthamról, akit mint angol „mozgonyár"-ját a polgárosodásnak, Széchenyi monográfusai is meg szoktak említeni. Newton- és Leibniz-olvasmányai, Shakespeare, Voltaire, Molière befolyása szóba kerülnek, de az eddigi Széchenyi-biográfiák Oplatkáig nem sok elemző gondolatot szentelnek nekik. Ebben a monográfiában Széchenyi polgárfelfogása is végre abban a tágabb kontextusban áll, amelyben a maga korának megfelelő világkép-elemei természetszerűen kialakultak.



Sajnos, mai irodalomtörténészeink többségétől amúgy minden távol esik, ami a filozófia, szociológia, pszichológia stb. körébe tartozik, vagy egyáltalán az irodalomtudománnyal társtudomány. A tipikus magyar történetíróknak pedig jobbára nincsenek súlyos dilemmái abban a tekintetben, hogy fejlődik-e egyáltalán az emberiség, ha egyedeiben sem igen mutat érettséget? Avagy: mennyiben segítették elő az egyedek fejlődését a mitizált történelmi múltra, a politikai romantikára, a destruktív politizálási modellekre, folyton nyavalygó „közérzületre" berendezkedett magyar politikai osztályok? Nem tipikus, hogy filozófiai, legalább történelemfilozófiai, antropológiai, társadalomelméleti, pszichológiai, etikai stb. műveltségünk is legyen. Tipikus: a nemzeti érdekkel még fel nem tárt „fehér foltok" becserkészése, a forrásokkal teli „tartályok" dagasztása, feldolgozatlanul, az interpretáció erőfeszítéseinek megkerülésével.



Hogy a polgár az autonóm személyiséggel kezdődik, és ha nincs más vagyona, akkor a szellemi tőkéjével, hogy mindenkinek a maga hegyét kell megmásznia, avagy az eddig legszebb parabolával élve: mint az éti csigának az összetört házat, saját nedvéből magának kell újra kiizzadnia a szó szerinti és a lelki otthont – hogy Kamarás István Csigameséjének allegóriájával éljek –, az meg sem fordul a veretesen poros agyakban. Minden csupán az éppen esedékes, fogalmilag megújítatlan, legtöbbször primitív narratívák ürügye, mint ahogy manapság a „polgár" szavunk is.



Vajon mennyi időnek kell még eltelnie, amíg a helyes fogalomhasználat transzmissziója a tudósoktól a társadalmi hagyománytudatig, azaz: a kulturális emlékezés közműveltségéig valamennyire megvalósul?



Vagy: a nemzet?

A másik, kényesebb, fogalom: a nemzet, és ez – a mai antropológusok viszonylag szűk körén kívül – még mindig homályos jelentésben használatos. Oplatka András felveti a nemzetelvű haladási koncepció vitatható oldalát is, Grillparzerre, a gróf úr kortársára hivatkozván: „Von Humanitat über Nationalitat zur Bestialität", amit Széchenyi feltehetően nem ismert, és így kommentálja: „lelkiismeretét…nyilvánvalóan hasonló gondolatok terhelték, hozzájárulva tébolyához. A nehéz, végzetes kérdésekre éppoly kevéssé volt képes választ adni, mint mi manapság, ha az elmúlt másfél századra visszapillantunk, mely alatt nagyszerű kulturális művek alkotói gyakran éppúgy a nemzetre hivatkoztak, mint azok, akik förtelmes bűntetteket követtek el." (Oplatka András i.m.: 410.)



Például Széchenyi kapcsán – ha jól látom – elmulasztottuk alaposabban megvizsgálni: bizonyítható-e egyfelől, hogy szóhasználatában a „faj" valóban kirekesztő/antiszemita, ahogyan egyesek állítják, vagy a „nemzetiség" nála a modernebb nemzetfogalomhoz hasonlóan befogadó/elfogadó? Az utóbbi felé hajlok, ha vitatható mivolta mellett is, egyelőre – főként elhíresült, jobbára megkerült akadémiai beszéde és egy országgyűlési felszólalása alapján – értelmezem.



1844-es országgyűlési beszéde zsidó-ügyben továbbra is az elemzendő Széchenyi- megnyilatkozások közé tartozik, de most már végre arról az Oplatka által újraalkotott értelmezési horizontról is, ami ebben az ügyben eddig a legelfogulatlanabbnak tűnik. Legalább annyira hitelesen az, mint Szerb Antalé volt, aki a később manipulált Széchenyi-szöveget nem tekintette antiszemitának, de akinek véleményét a magyar utókor mindmáig nem vette figyelembe.



Melyik állásfoglalását lehet keresztényi, ezen belül bevallottan „katholikosz" világfelfogásának (spirituális értékrendszerének) kontextusában meggyőzőbben bizonyítani? Előfeltevéseim arra a módszerre is támaszkodnak, amit az irodalomtudományban már régóta művelnek a kutatók, egyes írók személyiségének pszichológiai-pszichiátriai vizsgálataként, vagy amit operatív fogalomként világszemléletnek, „vision du monde"-nak, világképnek nevezünk, és amelyben az adott alkotó értékvilághoz való viszonyulása(i), vagyis értékrendszerének legtágabb összefüggései mutatkoznak meg.



És hogy talán legprovokatívabb előfeltevésemet se tagadjam el: Széchenyi alkatilag kínálja magát olyan megközelítés számára, amit most spirituálisnak nevezek, és amihez a fájóan korán elhunyt Lackó Mihály munkái adnak számomra ha nem is kielégítő, de elfogadott szellemi támaszt.



Parabola


Minthogy tanszékünkön kanonizációs stratégiák címen egyelőre még vezetek mesterképző programot és doktori téziseket, az előadott előfeltevésekhez fűzném adalékként a következőt: tavaly, József Attila születésének 100 éves évfordulója alkalmából február közepétől kétszer hirdettem meg azt a rendezvényt, amely – egy teljes napot szánva a költő emlékének – azt kérte fiatal korú (korhatár 32 év) önkéntes versmondó résztvevőitől, hogy április 1-ig a magyar nyelv mellett románul és egy idegen nyelven is tanuljanak meg elmondani egy-egy JA-verset, amelyiket választják. Két hónap állott rendelkezésükre. Románra, mint tudjuk, több kitűnő költő fordította, angolul, franciául, németül, spanyolul, lengyelül stb. nagy anyag állott rendelkezésünkre.



A Dunánál című vers előadása lett volna az a szöveghely, a legszűkebb korpusz, amelyben végre a német, szlovák, szerb, magyar mellett (a nyelveken, „ahol" a Duna átfolyik) az adott versszakban románul hangzik el a költő által oly sokszor „lenyelt", az elhallgatással megterhelt személyes identitáskonfliktus („Anyám kun volt…" kezdetű rész), ami – pszichiátriai szempontból plauzibilis - oka lehet mindmáig megmagyarázatlan bűntudatának. A gyengébbek kedvéért: apja román (román-cigány) voltát kellett lenyelnie folyton.



Az öt erdélyi megyében megjelenő napilap, a Szabadság kétszeri, részletesen előadott felhívására mindössze 1 (azaz: egy) önkéntes hatodikos leányka akadt, aki a Nem emel föl-t el „merte" mondani három nyelven. Ő „emelte föl" végül Attilát onnan, ahova nemzeti alapon űztük.



Nem csoda. Nem csoda, ha az általam olvasott legutolsó, a legtekintélyesebb JA- kutatótól származó elemzése A Dunánál című költeménynek minden pszichiátriai érvet elővesz, hogy a vers megszületésének nehézségeit ábrázolja, összeveti a Szabad ötletek jegyzékének akkortájt, a verssel párhuzamosan született szövegével, csupán az apa bizonyítottan román-cigány és ortodox voltára nem tér ki. Pontosan arra nem tér ki a szakember, Tverdota György, ami feltehetőleg nem volt túl kellemes születési bizonyítvány és identitásminta egy politikailag (nemzeti szempontból) mérgező korszakban felnőtt gyermek számára.



A megemlékezésen egyébként a nagyváradi román színi főiskola hallgatói Carmen Vasile docens vezetésével saját 50 perces összeállításukkal vettek részt, tanárnőjük előadásában hallottuk az Ülni, állni, ölni, halni-t Terényi Ede, kolozsvári zeneszerző erre az alkalomra készült megzenésítésében, amelyben a kolozsvári Zeneakadémia két román nemzetiségű tanára szolgáltatta az ütőhangszerekre írt muzsikát. A Dunánál elképzelt előadását Frédérick Grosche, fiatal francia rendező és egy Ionuţ nevű román főiskolás mentette meg az utolsó órákban. Grosche nagyapja elzászi német lévén, a fiatalember a Duna forrása menti lakosok nyelvén meg tudta szólaltatni a verset, majd – szláv nyelvű versmondók hiányában - franciául folytatta, s a megfelelő sornál egy szintén huszonéves román fiú kezdte a szakaszt, hogy aztán magyarul fejeződjék be: a múltat – végre – be kell vallani.



Vagyis: nyílt kártyákat a véres Dunába…



És egyáltalán, miért nem időszerű a békességünk?

Ha másért nem, Széchenyi emlékének adózva nézzék el nekem a talán nem ide illő előbbi exkurzust, hiszen ő is szeretett példálózni, olykor csapongani látszott szigorúan logikai szempontból. Ám az effajta asszociáció csupán a tisztán ész- avagy érdekvezérlésű kanonizátor számára tűnhetik a tárgytól való eltérésnek: lelki, és - hogy ezt is bevezessem - spirituális szempontból nem szeszély, hanem a lényegre mutat. Az éppen soros nemzeti kanonizátorok számára még mindig nem eléggé „időszerű" Széchenyi avagy József Attila egyik-másik megnyilatkozásának erkölcsileg nem csekély mértékben kínos, ám kívánatosan mélyreható elemzése. A keserű pohár úgyszólván érintetlen maradt.




Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Cs. Gyimesi Éva


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.