Vers, próza / Egy sírkamra nyelvemlékeinek föltárása

Závada Péter
Egy sírkamra nyelvemlékeinek föltárása[2018. március]



(1)

A hó, ez a súlytalan nagyvonalúság,
ahogy megszüntetve-megőrizve
mindent belep.

A fehér udvaron állok.
A járdák sötét egyenesei
metszik egymást.
Keresztre feszítik a telet.

Nem messze a háztól,
a befagyott tavon
gyerekek korcsolyáznak.
Kiáltozásukat nem hallani.

Mintha láthatatlan kezek írnának a jégre.
A mondatokat fűzfák szegélyezik.
Eltűnnek, mire az utolsó betűt leírják.



(2)

Önmagát veszi körül a tisztás
köríveivel. Ott is a tisztás van,
ahol megsérti határait.

Emlékek nélkül, akár egy kőfal.
Átlépnék magamon a boltív alatt,
de a hóesés föltartóztat.
(3)

Mikor mivé roskad egy erdő.
Fehér zajjá, gazdátlan neszezéssé,
saját tömege alatt,
ha képtelen megtartani.

Ahogy árnyékukba húzódom,
a fák felelősségre vonnak a kezeimért.
Lassúbbak nálam,
mégis erősebben szorítanak.


(4)

Élő adásban a lomb.
Az emlékek felezési ideje a földben.

Ahogy a hágón fölfelé kapaszkodunk,
megcsap egy üszkösödő csillag szele.


(5)

A nap végére értem.
Áthajolok párkánya fölött.


(6)

Tavasszal, mikor a hegyekben megindul
az olvadás, víz alá kerülnek a völgyben
a turistaösvények.

Az elsüllyedt erdőben látható
az egyetlen híd, melynek pallója
felett is víz örvénylik.

Búvárok úsznak hozzá, hogy lefilmezzék,
ahogy végigsimítják,
mint egy roppant gerincet.


(7)

Megjegyezhetetlen nevű kősivatag
– talán Negev – gránit-
vagy bazalttömbje.

Belsejéből ki kell vésni a kifejezést,
mely befelé nőtt túl azon,
ami köré merevedett.

Elbontani a sírkamrát, a temetőfolyosókat,
a szóról lefejteni a hétközapi értelem
kovalens kötéseit.

Ami most még csak egy masszívumba zárt
némaság magja, egyszer majd megszólal
a fosszíliák, a pleisztocén egyszerűségével.


(8)

Az erjedés fanyar áfonyaillatát az eső
az ázott föld szagával
összemossa.

Mint amit elharaptak, az utcát az este
félig kimondja, az aszfalt beszédként
lassú, töredezett.

És szavaid a homályból előlépve
meglepnek. Megtanítják neked,
amit mondani akarsz.

(9)

A huzalon dér, zúzmara
a sodronykötélen.

Peremig telik magával a mozdulat,
és a váll rezzenése a csontok
katakombáin keresztül folyik át
egy újabb kétségbeesett rándulásba.

Mondataid túlfelén is áll valaki.
Az arcát nem látod. Kölcsönösség
helyett az ösztönök utóvédharca.

Így végződsz orrnehéz
szabadkozásban.
Bevackolsz árnyékodba.






Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Závada Péter


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.