1989 / Egy tézis, egy vers, egy emlék

Kenéz Ferenc
Egy tézis, egy vers, egy emlék[2014. december - 1989Látó]




ANNAK, AKI...

1989. március 16-án léptünk le a Balt-Orient lépcsőjéről Budapesten, kilenc hónap múlva otthon bekövetkezett a fordulat. És nem rohantam vissza az első vonattal. A tizedikkel sem. És a századikkal sem. Úgy éreztem: ahhoz, ami történt, csak annak van joga, aki kitartott a legeslegutolsó, reménytelen estéig...
(De hát mi az, hogy kitartani?
Hát ez ama nagy tematika, ez az a szó, amely 89 előtt mindent jelentett, s azután már semmit. E köré az egy szó köré színdarabok, regények, versek, életművek íródtak, sőt, erre az egy szóra tulajdonképpen egy egész irodalmi élet épült, s amikor ennek a szónak az értékfenntartó ereje aktualitását vesztette (mert kiderült, hogy egyfajta hadi állapotra való utalás a leg­főbb mozgósító képessége), belereccsent egy egész irodalom. Nem, nem dőlt össze, csak belereccsent. Ám erre a recsegésre-ropogásra kellett ráhangolni minden azután született szimfóniát.
És mi az, hogy legutolsó?
Az, amikor már mindenki felsorakozott köréd, vagy amikor már senki sincs melletted? Amikor már minden barátod fél tőled, vagy amikor már te félsz minden barátodtól? Amikor a jövő olyan távoli, mint egy délibáb, vagy olyan közeli, mint egy puskagolyó? Amikor már csak az xyz maradt meg az ábécéből, vagy amikor már az ábécé sem? Amikor már csak az írógép a tied, a betűi nem?
S mi az, hogy reménytelen?
Amikor cserépben akarunk diófát nevelni, vagy amikor pusztulásra ítéljük diófásunkat? Amikor a szobroktól remélünk vérátömlesztést, vagy amikor vírussal fertőzött már a szobrok vére is? Amikor a gyermek uzsonnatáskájába maroknyi búzaszemet pakolunk tízóraira, vagy amikor egy búzaföldön végignyúlva a hangyaboly nesztelenségéből próbáljuk kihallani a feltámadás harsonáját?
S mi az, hogy este?
Az-e, amit a költők éppen egymilliomodszor írnak le, vagy az, amit éppen egymilliomodszor törölnek a versből? Amikor az utolsó vonat is befutott, vagy amikor már az utolsó is kiszaladt az állomásról? Amikor a sötét égboltozatnak fordítom az arcom, és rám ragyog a világmindenség, vagy amikor az öreg kutya már nem ugrik a vacsoramaradékra sem?)
Mondhatnám: 1989 decembere óta miden nap tűnődöm ezen.
És jó ideje ott ülök minden hazamenő vonatban.


APRÓSÁGOK, ALKATRÉSZEK

Ledűtötték
és darabjaira szedték
szerkezetét

az építmény ott feküdt
hosszan kinyúlva a füvön
a város felett

se égbe mászni
se égből ugrani
nem volt mód többé

a magasság ott volt
közönségesen kinyújtva kiterítve
talajszinten

de akiknek a magasság
egykor még jelentett valamit
egy-két szerelőkulccsal
éjszaka visszajártak

s ilyen-olyan apró
kis alkatrészekkel tértek meg
dombalji nyugtalan
otthonaikba.
Ma itt-ott polgári lakterek
tükrös vitrineiben állnak
az intarziás komód fölött
bársonnyal bélelt dobozok mélyén

vagy megroggyant családi
házak poros padlásterében
a ruhaszárító kötelek alatt
rongyokba csavartan.

Ami ott maradt fönn
az már nem az igazi
hiszen hogyan is lehetne igazi
egy ugrótorony
ahonnan csak emlékezés
és nem bátorság kérdése többé
a halálugrás.



VALER ŞI APARATUL DE SUDURĂ

Az utcán hirtelen rám köszönt egy vadidegen, mosolygós fiatalember. „Bună ziua!” Meglepetten vettem szemügyre, vártam, mit akar, ám az csak állt, nem mondott semmit, nézett mosolyogva. „Bunaaa...”, válaszoltam kissé elnyújtva, némileg időt próbálván nyerni a szokásos második kérdés előtt. Az ám, csakhogy a második kérdés igencsak meghökkentő volt. „Ce mai faceţi?” – kérdezte a fiatalember mosolyogva. De hiszen én ezt a fiatalembert nem ismerem! „Ei bine, bine, foarte bine!” – mondtam, fejemet igenlőleg himbálva, kissé tanácstalanul, mire jött a következő meghök­kentő kérdés: „Şi doamna, familia?” Némileg csodálkozva magamon, a le­hető legszívélyesebb hangon adtam tudtára, hogy ő is, ők is, igen, mindenki nagyon jól van... Majd, némi, mindkét részről megmutatkozó elégedett bólogatás után, vettem a bátorságot, s bár kissé sután, de rákérdeztem: már elnézést, de ne cunoaştem noi de undeva?… Majd kiütött a veríték, amikor megdöbbent ábrázatára pillantottam. Elhűlve nézett, hallgatott picit, majd így szólt: „Vai, domnule...!” S kissé kínos, kényszeredett mosollyal folytatta: domnule, hát én jártam ott, a lakásukban, tudja... Felvidulva kaptam erőre. Legalább annyi ideje nem lakom Kolozsváron, ahány éves lehet ez a fiatalember, megvan, összetévesztenek valakivel! S mondtam is rögtön, nevetve, nu, nu, itt valami tévedés van, mi nem ismerhetjük egymást! Döbbenten bámult a szemembe... Ei domnu, domnu, hát hogy mondhat ilyet, nem emlékszik... nem, nem, ráztam a fejem, most már mintegy kívül kerülve, felülemelkedve a helyzeten, itt valami tévedés van, nem kapcsol össze semmi bennünket, dar domnu, az nem lehet, hogy nem emlékszik, domnu, nem lehet, gondolkozzék csak, szaporázta a fiatalember, tudja, amikor ott jártunk, tudja, én meg a társam, nem, nem, ráztam a fejem, az emlékkép ellenére, nem, nem, fiatal barátom, nekünk semmi közünk egymáshoz, mondtam, és az ismétlődő sok vai domnu, domnule között kezemet nyújtva léptem is volna tovább, ám ő fogta a kezem, nézett hitetlenkedve, állt mozdulatlanul, mint akinek földbe gyökerezett a lába, s hajtogatta egyre, vai, domnule, vai domnule, amikor ott voltunk maguknál, én és Valer, „eu şi Valer, Valer, cu aparatul de sudură...” Hát attól a pillanattól kezdve a „kötődés” újfent világossá vált számomra: ide vagyok forrva, úgy ide vagyok forrva, ehhez a közösséghez, mintha ki sem szakadtam volna, meglehet, nem is vagyok más, mint egy kolozsvári lélek pesti alteregója csupán, hiszen az nem lehet, hogy egy vadidegen ember, aki ennyire emlékszik rám, ne tudná nálam jobban, hogy ki vagyok én...





Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Kenéz Ferenc


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.