Vers, próza / Egyetlen szóban

Magyary Ágnes
Egyetlen szóban[2018. október]



A prózaírók gyávák. Vonakodnak megölni az első személyű narrátort rögtön a történet elején, de mivel sosem érdekelt1 túlságosan az irodalom – a regényolvasás felesleges időtöltés, az írók megbízhatatlan mihasznák –, ezért ez szinte lényegtelen körülmény.
Először ütést éreztem. Mintha rám esett volna egy gótikus katedrális mindenféle cirkalmas szoborral együtt, és nem tudtam ennél kellemetlenebb dolgot elképzelni, hogy pont egy katedrális zuhanjon, és hogy pont rám. Hamarosan kiderült, hogy távolról sem az a legnagyobb problémám, hogy hány kőbe faragott szent rúgja szét az agyvelőmet, hanem az, hogy úgy tűnt, a katedrális tűszerű tornya átszakította a koponyámat, majd a torkomon keresztül elért a szívemig, onnan mint szökőár nyomult tovább a májamig, leszakítva belőle egy darabot, utána nekiütközött egy harminc­háromban kigondolt, de soha meg nem írt esszém foszlányokban tébláboló gondolatainak. Ott megállt.
Meleg öntötte el a testemet. Majd fájdalmat éreztem. Utána valami olyasmit tapasztaltam meg, amit nem ismertem, és nem nagyon tudok rá szavakat sem. Később rájöttem, hogy a halál töltött be.
Szerencsére gyorsan kapcsoltam. Az a szimpatikus fiatalember2, aki a jelentéktelen titkárnőmnek3 csapta a szelet, és tőlem kért segítséget, hogy be tudja fejezni A proletárok végül a mennybe mennek, igaz? című dolgozatát, a hátam mögött állt. Mivel ketten voltunk a szobában, csak ő vághatott fejbe.
Na, igen. Végül csak igaza lett Móse4 rabbinak, aki szerint önhittségem lesz a végzetem. Ennek a fiatalembernek, aki úgy nézett ki, mintha most lépett volna ki egy hollywoodi filmből, elég volt csupán bámulattal beszélnie a munkásságomról, én már rögtön a szívembe zártam. Frida5 ugyan sokszor mondta, ő egyáltalán nem bízik benne, és hogy semmit sem tudunk róla. Egyszer csak feltűnik a semmiből, és halálosan szerelmes lesz Szilviába6.
– Miért ne lehetne bárki szerelmes Szilviába? – kérdeztem, miközben a fejem alatt igazgattam a párnát. – Mert nem elég szép?! Ugyan. Az a varangy7, aki itt lakik a házadban, és akit férjednek becézel, úgy beette magát az elmédbe, mint szú az évszázados gerendába. A szerelem vak. Te vagy rá a bizonyíték!
Frida, aki sosem szerette a heverészést, az ágy szélén ülve igazgatta a haját. Úgy tett, mintha nem is hallotta volna meg a piszkálódásomat. Szerettem nézegetni, ahogyan hosszú, fekete haja vidám táncot jár a meztelen hátán. Eltökélten igyekezett elkapni a rakoncátlan hajtincseket, de azok ravaszul bújtak ki keze szorításából.
– Ez a Jacques olyan, mint az autóbusz – mondta a nő –, amely minden szempontból egy hasznos jármű, hiszen elviszi az iskolás gyerekeket, a fáradt munkásokat, a cipekedő háziasszonyokat és a betegeikhez siető orvosokat. De aztán ez a kedves eszköz hirtelen megvadul, és úgy fog átgázolni rajtad, hogy minden porcikáddal azt fogod kívánni, bárcsak minél hamarabb meghalnál, mert a fájdalom kifacsarja belőled a lelket.
Mosolyogtam, mert Frida imádott túlozni, és bár énnekem is voltak fenntartásaim Szilvia barátjával kapcsolatban, mégsem tudtam elképzelni, mint elszabadult gyilkos autóbuszt. Valahogy nem illett a simulékony modorához és a legutolsó divat szerinti öltönyeihez.
Többet nem beszéltünk a férfiról, de Frida és Mosé rabbi látnokoknak bizonyultak. Mert egész egyszerűen az történt, hogy amíg odamentem az íróasztalomhoz, hogy jobban el tudjak mélyülni ennek a hirtelen autóbusszá változó szépfiúnak a dolgozatában, ő váratlanul fejbe csapott. Egy jégcsákánnyal.
Nem akarok most olyan felesleges dolgokba belemenni, hogy micsoda kémsztori és politikai konspiráció húzódott a koponyám meglékelése mögött, mert ezt mind nagyon részletesen és szenzációt hajhászva leírta a sajtó. Annak sincs sok jelentősége, hogy nem haltam meg azonnal, talán csak annyiban, hogy az agóniában végre megértettem Móse rabbi tanítását.
– Elég egyetlen szó, amikor Istenhez fordulunk.
Én persze már nyolcévesen sem bírtam magammal, és rögtön kipattantam a padból ott az odesszai iskolában, és szemrehányóan kérdeztem meg, miképpen lenne lehetséges egyetlen szóba beleszuszakolni egy embert. A rabbi szomorúan nézett rám, majd azt mondta:
– Aki nagyobbnak képzeli magát, mint a szó, arról mi nem beszélünk.
Én ott a csákányozás után egyetlen szóvá zsugorodtam, hiszen semmi mással nem lehetett jobban leírni engem, mint azzal: fájdalom. Igaza volt Móse rabbinak, nem volt szükség nyelvi díszítésre, csűrésre-csavarásra, mellébeszélésre, magyarázkodásra, mert megszűnt minden körülöttem, és semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra a kínra, amely átvette felettem a hatalmat.
Abban a nagyon kényes ügyben sem szeretnék állást foglalni, hogy van-e élet a halál után, nem beszélve Isten létezéséről. Élve vagy halva, én hiszek ügyünk győzelmében, és nem fogom itt blamálni magam olyasmivel, amiben én magam sem hittem. Annyit azért elárulhatok, nem feltétlenül az a legkellemetlenebb, hogy szembejön veled egy fehér szakállú öregember, hogy ő a Mindenható, hanem inkább az, amikor egy felhő mögül egyszer csak elő­ugrik gyerekkorom nevelője, barackot nyom a fejemre, majd azt mondja:
– Látod, hogy belefér az ember egyetlen szóba, tökfej?!
Tehát halálom után már nem sok beleszólásom volt a dolgok menetébe, ezért nem is nagyon érdekelt, hogy ki tudják-e deríteni, ki a gyilkosom. Nem tudták.
Szilviát sajnáltam. Mert ugyan kicsit késő volt, de beláttam, Fridának igaza volt, szegény jelentéktelen szürke béka semmilyen körülmények között sem ébreszthetett valódi szerelmet egy olyan férfiban, mint amilyen ez a Jacques.
Titkárnőnek azonban tökéletes volt. Tudta, mikor kell elhallgatni vagy feltűnés nélkül elhagyni a szobát; hol van vége a mondatnak, vagy hova kell még bebiggyeszteni két jelzőt és három módhatározót. A könyveket nem pakolta el, mert sosem bírtam elviselni, ha mások nyúlnak az olvasmányaimhoz. Viszont a papírok halálra idegesítettek, de Szilvia nagyon értett hozzá, hogyan rendezze el a fecniket úgy, hogy az, amire épp szükségem volt, kéznél legyen, ami viszont már nem kellett, az a felső fiókba kerüljön.
Amikor Fridával egymásba gabalyodtunk, ő volt az, aki egy nap a postámat rendezgetve megjegyezte:
– Natália8 vigasztalhatatlanul szomorú.
Mielőtt bármit is mondhattam volna, ki is ment a dolgozószobából. Én meg csodálkoztam. Mi baja lehet a feleségemnek? Beteg volna az unokám, csak nem szólt nekem senki? Esetleg összeveszett volna Szilviával valamin? Vagy Fridával zörrentek össze az ebédlőben az asztalteríték felett? Mivel ki nem állhattam a tányércsörgést, ezért este lefekvésnél megkérdeztem a fe­leségemtől:
– Van valami, ami bánt?
Natália értetlenül nézett rám. Lezártnak tekintettem az ügyet. Úgy véltem, nincs itt semmiféle rejtély, Szilvia élénk női fantáziája kavart össze mindent. Néhány nap múlva, amikor egy levelemet tisztázta le, meg is jegyeztem:
– Kedves Szilvia, jól felültetett a múltkor.
Nevettem. Majd elmondtam, hogy az én Natáliámnak semmi gondja senkivel. Szilvia ugyanolyan tekintettel méregetett, mint hitvesem néhány nappal korábban.
– A férfiak sosem vesznek észre semmit, a nők meg mindig hazudnak.
Igaza volt. Így eldöntött tény volt: ki kell költöznünk Frida és a varangy házasságából.
Szóval ez volt ő nekem: a jobbkezem és az élő lelkiismeretem.
Szerelmes nőnek viszont gyatra volt.
Ezt is utólag láttam be.

*
(Caridad 9)
Szilvia volt az első, aki azt mondta: nem szeretem a fiamat. Termé­szetszerűen azonnal felpofoztam. A kávéscsészék ijedten csörömpöltek. A többi asztalnál ülő vendég felkapta a fejét, és volt, aki megrökönyödve, mások meg kíváncsian kezdtek el méregetni minket, szaftos botrányban reménykedve. De sajnos nem voltam abban a helyzetben, hogy jelenetet rendezzek, ezért azonnal visszaültem, és olyan elmélyülten kavargattam a kávémat, mintha mi sem történt volna.
Mindig is rémségesen közönségesnek és ostobának tartottam. Nem illett az én Ramónomhoz, de a cél szentesíti az eszközt. Szükség volt rá, és emiatt én is elviseltem. De azt már nem tűrtem el, hogy kétségbe vonja anyai érzéseimet.
Néhai anyósom, akit mindig is tiszta szívből utáltam, de ennek ellenére sosem mertem volna vele olyan hangnemben beszélni, mint ahogy azt az a jelentéktelen szürke pápaszemes egér tette velem, mindig azt mondogatta, az életben két csapás érhet minket: a totális pénzügyi összeomlás és bizonyos kategóriájú nőszemélyek ostoba fecsegése. Mélységesen egyetértek, főleg ez utóbbival.
Annak a nőnek volt mersze azt állítani, hogy én juttattam a fiamat börtönbe, és hogy a kisujjamat sem mozdítottam, hogy kiszabadítsam.

Mexikóvárosban augusztusban esik az eső. Minden álló nap. Az emberek letargikusak, és olyan a hangulat, mintha mindjárt megelevenedne egy régi isten, és emlékezetes vérfürdőt tartana, mintegy bosszúként a valamikori sérelmekért. És ebben a várakozásban a legszörnyűbb az az érzés, hogy nem lehet tudni, mikor csap le. Lassan peregnek a percek, az esőcseppek monoton hangon kopognak, az eget baljóslatúan vonja be a szürkeség. Az idő vánszorog.
Így nem csoda, ha ínycsiklandozó lenne, ha végre történne valami.
Bármi.
A meddő várakozásnál már az eseménydús bosszú is sokkal kívánatosabb.

(Szilvia10)
Elkeserítően sznob és fennhéjázó volt. Úgy viselkedett, mintha ő volna Greta Garbo. Szerintem csak egyszerűen nem tudta elfogadni a korát. Erre utalt az erős smink, amit használt és az indokolatlanul szűk szoknya, amelyben alig tudott leülni. Amikor először találkoztunk, megvetően nézett végig rajtam, majd mintha a szobalány volnék, megkért, hogy fogjam rövidre, mert nincs sok ideje. Majd egy ezüst cigarettatartót vett elő és rágyújtott. Hosszú szipkájával majd kiverte a szememet, majd elnyújtott, mély hangon megkérdezte, hogy mióta vagyok a fia szeretője.
Mintha nem tudta volna, hiszen egészen biztos vagyok benne: ő tervelte ki az egészet. Egy szörnyeteg volt, aki a nagyvilági úrinő álcája alatt valójában gondolkodás nélkül áldozta fel a saját gyerekét.

Nagyon lassan vágta fel a bőrt. A kés lágyan futott végig a mellkason. A bal kezével a vállon támasztotta meg magát. Szerette érezni a test melegét a tenyere alatt, és a semmivel össze nem hasonlítható érzést, amit a szűz lányok bőrének selymessége jelentett. Ez volt a legjobb ebben a munkában. Na meg a szívverés. Úgy zakatol a mellkas, hogy még a kövek is beleremegnek, a fák, a hegyek a távolban, az ég, a tömeg a lépcsők aljában.
Nincs csodálatosabb az életért való küzdelem pillanatánál!

(Caridad)
Várni kellett. Nem sokat, de ilyen fontos ügy elintézésénél az idő is csigalassúsággal araszolgat előre. Jó mélyen befészkeltem a hátam az ülésbe, a visszapillantó tükröt magam felé fordítottam olyan szögben, hogy lássam a kaput. Lábam a gázpedálon. Nem kapcsoltam ki a motort.
Leonidász11 egy kicsit arrébb várakozott. A Berlin utcában. Én meg a Bécs utcában. Vicces volt, hogy a környék összes utcáját európai városokról nevezték el: Nápoly, Torino, Hamburg és Barcelona. Mindig is utáltam Barcelonát. Persze, lehet, inkább a férjemet nem bírtam elviselni.

(Szilvia)
Amikor Párizsban találkoztunk, azt mondta, Jacques Mornard12-nak hívják. Mélyen ülő fekete szemei úgy fürkészték az embert, hogy mindent elhittem neki. Sőt még tovább is gondoltam. Leányos fantáziálásaimban megjelent előttem, ahogy bemutat a szüleinek, akik állítólag Belgiumban élnek, és akikkel Brüsszel egyik elegáns vendéglőjében ebédelünk. Majd azt is elképzeltem, ahogy az Északi-tenger partján sétálunk, a szél vadul tépi a hajunkat, a napsugarak erőszakosan törnek utat maguknak a sűrű szö­vésű fátyolfelhőkön. Jacques édesapja sétabotjával az egyik kezében és a pipáját szorongatva a másikban lemaradva merül el gondolataiban, édesanyja viszont belém karolva meséli a kis Jacques csínytevéseit.
Álmodozásaimban azt gondoltam, hogy ha már komolyabbra fordul a kapcsolatunk, akkor lakást bérelünk a Boulevard Saint-Germainen, háromszobásat. Ha minden jól megy, azt is megengedhetjük magunknak, hogy bejárónőnk legyen, aki hetente egyszer eljön a nagytakarításra és nagymosásra, miközben mi a Café Flore-ben iszogatjuk a feketénket, hevesen vitatkozva a nemzetközi helyzetről. Az eszmének győznie kell, mondja ő, én bő­szen bólogatok, mert mindent elhiszek neki.
Sajnos hirtelen vissza kellett utaznom New Yorkba, így a párizsi idil­lünkből semmit sem lett.

(Caridad)
A terv tökéletes volt – Leonidász dolgozta ki. A legfontosabb a nyugalom – mondta. Ramón bemegy, megteszi, amit meg kell tennie, mi várunk kint. Külön kocsiban. A biztonság kedvéért.
Kihasználva a várakozás meddő idejét, elhatároztam, rendet teszek a retikülömben. Mindig csak bevágtam oda a szükséges dolgokat, de kidobni már nem dobtam ki semmit. Kiborítottam a táska tartalmát a mellettem lévő ülésre, és meglepődve láttam, hogy aljából egy üres chaneles üvegcse bukkan elő, amelyet azonnali hatállyal kihajítottam az ablakon, mert régi emlékeket ébresztett bennem. Még a férjemmel együtt vettük Párizsban. Azt hiszem, ő ragaszkodott ahhoz az illathoz.
Leonidász bár úgy néz ki, mint egy angol lord valamilyen elit klubból, fogalma sincs az ilyen finomságokról. Honnan is volna, elvégre a tajgáról jött. Neki aztán mindegy, hogy valami drága parfümöt vagy valami rémes pacsulit teszek magamra. Bolsevik realizmus jellemezi.
Szerettem használni ezt a két szót így együtt. Fogalmam sem volt a jelentésükről. A bolsevizmusról annyit tudtam, amennyit Leonidász mesélt, és a realizmus nem igazán jellemezte a természetemet.


(Szilvia)
Utánam jött New Yorkba. Azt mondta, a polgárháborús múltja miatt kénytelen volt „álnéven” beutaznia az országba Frank Jackson, kanadai állampolgár. Egy pillanatra meginogtam. Zavarosnak találtam a történetét, de aztán megragadta a vállam, és mélyen a szemembe nézett. Igen, Frank – mondtam engedelmesen.
Gyanakodnom kellett volna. Túl tökéletes volt. Frida meg is jegyezte, amikor áradoztam neki: minden férfi disznó, önzetlenül feláldozod magad értük, és hálaként rajtakapod őket az ágyban a saját húgoddal.
Mivel mindig is egy kicsit bolondnak tartottam Fridát, nem sokat adtam a szavaira. Ismertem a férjét, és teljesen érthető volt, hogy ilyen kese­rűen nyilatkozott. De én tudtam, biztos voltam benne, hogy az én Jacques Frankem más.
Tényleg az volt.

(Caridad)
Szerintem nagyon gyengéd voltam. Nem értem, miért sírta el magát. Különben is egy nő az ő korában nagyon nevetséges az ilyesfajta kislányos érzékenykedéssel. Ott ült és hüppögött, mint egy másnapos víziló. Lepe­dőnyi zsebkendőjét hosszasan cibálta ki a táskájából, majd szétterítette, mint valami bohém piktor a 17. századból, aztán kimért mozdulatokkal az orrához emelte. Lehangoló látvány volt. Megvetően kortyolgattam a kávémat, és együttérzően gondoltam Ramónomra, akinek ezzel a nővel kellett együtt lennie.
– Szegény Ramón – sóhajtottam, és az a perszóna meg úgy nézett rám, mintha valami hóhér volnék, és én döntöttem volna romba leányregénybe illő ábrándjait. Ostoba tyúk! De visszafogtam magam, és csak ennyit mondtam:
– Irtózott, ha hozzád kellett érnie, és az ágyban...
Itt csak legyintettem.
– Az én Ramónom egy hős – tettem hozzá.
Erre ez a buta liba ahelyett, hogy megköszönte volna az őszinteségemet, ráborult az asztalra, mint valami korrupt banktisztviselő főbelövés után. A kávéscsészék ijedten ugrottak fel és vetették le magukat a kávézó kövére. A cukortartó felborult, és az aprócska fehér szemek ezer irányba gurultak szét, a kanalak pedig felháborodottan csilingeltek.
Csak nem bírta ki, hogy botrányt ne okozzon!

(Szilvia)
Csak nem bírta ki, hogy botrányt ne okozzon. Álszent arccal dicsérte nekem a fiacskáját. Hogy milyen okos, milyen művelt. Hogy bárkit megkaphatna, még egy hercegnőt is. Próbáltam nem nevetni.
– Igen – mondtam komoly arccal –, a hercegnők előnyben részesítik a gyilkosokat.
Mérgesen csapta le a kiskanalát az asztalra. Megvetően mért végig. Majd arról kezdett el mesélni, hogyan éltek Barcelonában. Mintha érdekelt volna! Legnagyobb gyötrelmem nem az volt, hogy egy férfi ilyen álnok módon becsapott, hanem az, hogy az a férfi, akibe halálosan szerelmes voltam, megölte azt, akit apámként szerettem. Úgy éreztem, megőrülök. Olyan volt, mintha én magam mértem volna rá a halálos ütést. Vétkes voltam, és a bűn­tudat nem hagyott nyugodni. Erre ez a nő azzal szórakoztatott, hogy mi volt Ramoncito első szava, miképpen bukdácsolt elegáns barcelonai házuk kertjében első lépéseit megtéve, majd milyen jó tanuló is volt abban a jezsuita iskolában, ahová beíratták.
Nem érdekelt.
Ő úgy tett, mintha nem venné észre, milyen türelmetlenül kavargatom a kávémat. Könyörtelenül ömlött belőle a szó. Én meg csak arra tudtam gondolni, hogy ez a mama szeme fénye még arra sem volt képes, hogy valakit egyből megöljön, hanem ezt is elbaltázta, és szörnyű kínok átélésére kárhoztatta.
Ekkor váltott témát. Rólunk kezdett el beszélni. Mármint rólam és Jacques Frank Ramónról. Vérlázító volt. Én ott ültem a gyászommal, mert meghalt egy ember, akinek a halálát én is okoztam ostobaságommal, és az a nő arról kezdett el beszélni, hogy mennyire megvetett engem a nagyszerű fiacskája. Amikor befejezte a monológját, hátravetette a fejét, és nevetett. Hangosan. És hisztérikusan. Nagyon hangosan. És nagyon hisztérikusan.
Mindenki minket nézett.
Akkor lett világos, ennek a nőnek fogalma sincs semmiről. De nem is nagyon érdekli semmi se, önmagán kívül persze. Bár tiszta szívből gyű­löltem, de abban a pillanatban végtelenül megsajnáltam Ramón Jacques Franket.

(Caridad)
Amikor megszólalt a sziréna, éppen azon morfondíroztam, hogy talán ideje volna váltani az erősebb tónusú rúzsról valami világosabb, fiatalosabb árnyalatra. Szépészeti elmélkedésembe robbant be a vészjelző, és ahogy felpillantottam a retikülömből, azt láttam, hogy Leonidász teljes gázzal elhajt. Csak arra tudtam gondolni, nem hagyhat itt egyedül, így én is utána eredtem.
Leonidász őrültként száguldozott végig a sugárúton, és úgy fordult be a Balboa utcába, mint valami gengszterfőnök a karrierje csúcsán a szövetségi ügynökök elől menekülve, csak ott vette vissza a sebességet, mert ahogy ő fogalmazott: sosem szabad felhívnunk magunkra a figyelmet. Én is lassítottam.
Csak akkor jutott eszembe Ramón. Te jó ég! Vajon mi van a fiammal?!
De akkor már mindegy volt.

(Szilvia)
Igazi burzsuj volt. Minden pórusából sugárzott a nagypolgári dölyf. Érthetetlen volt, miképpen kötött ki egy szovjet kém ágyában. Illetve csak egyetlenegy magyarázat volt erre a jelenségre: halálosan unatkozott. Egy­kedvűen és ráérősen jött világra valahol a messzi Kubában szülei cukornád­ültetvényén, de miután Spanyolország elveszítette azt a gyarmatát is, unatkozva hajózott haza a kontinensre, ahol blazírtan járt az apácákhoz, majd minden különösebb érdeklődés nélkül hozzáment egy katalán gyároshoz. Szépen sorjában szülte a gyerekeket, ahogy az elő van írva, majd mivel már úgy érezte, az unalom a torkában bugyborékol, és nagyon kevés kell hozzá, hogy lávaként okádja rá a férjére, a gyerekszobára, a cserfes cselédlányra és az unalmas barcelonai úrinőkre, inkább otthagyta az egészet, és beállt anarchistának, még mielőtt teljesen megőrült volna a tökéletesre fazonírozott életétől. Nem mintha bármi fogalma is lett volna az anarchiáról, de sokkal izgalmasabbnak tűnt, mint bármi addigi életében. Ezt meg is vallotta nekem:
– Nézze, drágám – közben hatalmas karikákban fújta a füstöt –, én nem tudom, hogy kell a szocializmust építeni, csak azt tudom, hogy kell a kapitalizmust lerombolni.
És hogy megmentse a fiacskáját a hasonlóan unalmas élettől, rávette: öljön inkább embert, hiszen mennyivel izgalmasabb az, mintha franciát tanítana egy katolikus leányiskolában.

*

Nem az zavar igazán, hogy egyszer csak elém toppanhat Isten, hanem, hogy senki sem ismer fel. Kedvesen megkérdezik, ki vagyok, és amikor megmondom, áradozni kezdenek.
– Oh, Istenem, hogy én mennyire imádtam a Háború és békét. Pierre Bezuhov a példaképem! És Anna Karenina! Arra nincsenek szavak. A Gyónást sírva olvastam végig, minden szavában magamra ismertem. Én is pont így kerestem az élet értelmét, pont ilyen kétségek gyötörtek.
Mások, a kevésbé kiművelt elmék gróf úrnak szólítanak. Hevesen tiltakozom. Pont ez hiányzik nekem. Mondom:
– Nem, nem Tolsztoj, hanem Tro...
Cinkosan mosolyognak rám, egyesek még bizalmasan kacsingatnak is hozzá. Borzalmasan kínos.
– Igen, igen, hogyne – mondják, aztán csak tovább áradoznak olvasmány­élményeikről. Egy nő pirulva vallja meg, hogy O. hercegnő bálján egy sötét ablakmélyedésben örök szerelmet ígértem neki. Egy másik szemrehányást tesz, hogy nem őt vettem feleségül, hanem azt a bandzsító tramplit. Én kétségbeesetten tiltakozom:
– Nem, nem!
Egy férfi zokogva borul a nyakamba, hogy ő valamilyen távoli leszármazottam, aki szintén regényeket írt, de sose gondolta volna, hogy egyszer felmenője vállán tudja könnyek között örömét kifejezni. Most sem tudja, de nincs erő, amely meggyőzné ezeket az embereket a tévedésükről. Egyedül egy klasszikafilológus Szalonikiből a kivétel, akit elütött egy részeg autós. Ő elhitte, hogy nem vagyok a nagy orosz író.
– A regényírók a pokol legmélyebb bugyrában vannak – mondta –, és ez a félresikerült leszármazott – mutatott az én vállamon előszeretettel böm­bölő férfira –, csak azért lehet itt közöttünk, mert olyan fércműveket írt, hogy még oly hiányos irodalmi műveltségű mennyei bürokratáknak is gondot okozott az életművét a szépirodalom kategóriájába sorolni.
Végtelenül boldoggá tettek szavai, és lelkendezve meséltem neki az én valódi munkásságomról. Figyelemmel hallgatott, még a pápaszemét is feljebb tolta a homlokán. Inspiráló volt az érdeklődése, így lelkesülten meséltem neki a forradalomról, Leninről és mindenről, amit véghezvittünk.
– Értem – mondta olyan hangon, mint amikor az ember tizenhat évesen az apja elé áll, hogy ő nem szeretné átvenni a családi gazdaságot, hanem inkább elmegy forradalmárnak Szentpétervárra. Legszívesebben kiálltam volna egy felhő szélére, hogy levessem magam a Mariana-árokba. Sajnos nem lehet kétszer meghalni. És én még azt hittem, az a legrosszabb, ami velem történhetett, hogy Madridban ellopták a kabátomat!13
Szóval senki sem hiszi el vagy akarja megérteni, hogy ki vagyok. A szaloniki klasszikafilológus szerint az írók mindig sokkal érdekesebbek, mint a forradalmárok, bár ő személy szerint úgy véli, a két dolog egyáltalán nem áll távol egymástól. Amikor valaki regényírásba kezd, ugyanúgy nem tudja, hogy mi fog kisülni belőle, mint ahogyan a forradalmárnak sincs fogalma, hova fog vezetni a lázongás. Mégis az emberek valahogy a regényírókért rajonganak. Jobban kedvelik őket, annak ellenére, hogy többnyire elviselhetetlen pojácák, és hajlamosabbak tovább is élni, mint a rebellisek. Ez pedig megbocsájthatatlan, főleg ha számításba vesszük, hogy életük legfőbb művének megírása után gyakorlatilag teljesen feleslegesen foglalják az ontológiai teret. Ez az ő személyes véleménye – mondta a klasszikafilológus. Majd azt is ajánlotta, hogy ne foglalkozzam az egésszel, hagyjam rá a többiekre a tévedésüket, és élvezzem ki azt a dicsfényt, amely a méltán kiváló írónak jár.
Természetesen nem fogadtam meg a tanácsát, mert lehet, hogy az a félnótás jégcsákánnyal vágott fejbe, és én ennek következtében már alulról szagolom az ibolyát, de akkor sem hagyom magam. Pont mint nyolcévesen az odesszai iskolában. Felpattantam. Tudtam a megoldást. Szervezkedni kell.
Így mindenkit összecsődítettem, és elmagyaráztam nekik, hogy mi a különbség köztem és Tolsztoj között. Meséltem nekik Leninről, majd Sztálinról, ahogyan kapavágta hegyi parasztfiúból megalomán playboyjá vált. Az egész úgy kezdődött, hogy kapott egy fekete bőrkabátot Lenintől. Mondtam neki, Lenin nekem is adott egy hasonlót.
– És hol van? – kérdezte az a suttyó.
– Ellopták Madridban – válaszoltam szemlesütve.
– Na, látod – mondta lenézően –, ez a különbség köztünk.
Remélem, ha majd egyszer az ő fejébe is valaki gondosan elhelyez egy jégcsákányt, akkor az a fekete bőrkabát lesz rajta. Móse rabbiról is meséltem, akivel életem első ideológiai vitáját éltem meg, majd apámról, aki soha nem vitatkozott velem, de úgy hallgatott, hogy az beszédesebb volt ezer politikai agitációnál.
Feszült figyelemmel hallgattak végig. Volt, aki még bólogatott is. Elégedett voltam. Amikor befejeztem, megkérdeztem, van-e kérdés. Nagy csend volt a válasz. Egy hölgy jelentkezett, az, amelyik szerint én örök szerelmet ígértem neki valami ablakmélyedésben:
– Drága grófom – mondta –, nagyon érdekes történet volt, de nem gondolja, hogy nagyon elüt azoktól a regényektől, amelyeket eddig írt?
A klasszikafilológus Szalonikiből és Móse rabbi gúnyosan néztek rá. Engem meg elöntött a pulykaméreg. Dúlva-fúlva rohantam el. Beültem egy felhő mögé.
Azóta minden ugyanolyan. A különbség annyi, hogy a rabbi és az az őrült görög is művész úrnak szólít.
Rohadt burzsuj ez itt mind!


JEGYZETEK

1 Az egyes szám első személy nem más, mint T., a híres orosz forradalmár. Szeret kertészkedni, és nem olvas Tolsztojt. A regényeket egy letűnt világ avítt szokásának tartja, Tolsztojról meg az a véleménye, hogy ripacs volt, ráadásul még gróf is. Ugyanis nem szívleli az arisztokratákat. Utálja Sztálint, aminek nem sok jelentősége van, de ami sokkal nagyobb baj, Sztálin is utálja őt, ez pedig semmilyen álmoskönyv szerint nem jelent jót. Móse rabbi (lásd a 4. lábj.) szerint csak egy pose (a lábjegyzet lábjegyzete: pose – a vallás előírásait nem betartó zsidó). A kávét egy cukorral issza, negyvenkettes cipőt hord.
2 A szimpatikus fiatalember alias Jacques Mornard alias Frank Jackson alias Ramón Mercader, súlyosan anyakomplexusos gyilkos. Személyesen semmi baja sincs T.-vel, de mivel Leonidász (lásd a 11. lábj.) azt mondja, T.-t meg kell ölni, ő meg is öli. Szereti a tengert, a fülledt nyári estéket és a kedvenc írója nem Tolsztoj. Nem iszik kávét, mert egészségtelen szokásnak tartja, minden reggel negyedórát tornázik. Szereti, ha egy nőnek finom hosszú ujjai és tökéletes fogsora van.
3 A titkárnőm Szilvia (lásd 6. lábj.).
4 Móse odesszai rabbi (Richelieu utca 22), nős, öt gyerek apja. A felesége nem szép, de jól főz. Bölcs, tudós embernek tartják. Titokban Tolsztoj-regényeket olvas. Szerinte Sztálin tréfli (a lábjegyzet lábjegyzete: tréfli – nem kóser). Szeret hosszú sétákat tenni, horgászni a gyerekeivel és meleg tejet szürcsölgetve lekváros kalácsot majszolgatni.
5 Frida történetünk idején még ismeretlen festőnő egy híres mexikói fal­festő felesége (lásd 7. lábj.), akit gyerekkorában elütött egy autóbusz. A nagy szörny maga alá gyűrte, és porrá zúzta a testét. Legalábbis ezt érezte akkor és azóta minden nap. Hogy elterelje gondolatait a testét gyötrő fájdalmakról, egész nap meg sem áll. Szigorú napirend szerint él: hatkor kipattan az ágyból, irány a konyha és a kert, majd pihenésképpen olvasás – ekkor engedélyez magának egy kis üldögélést. Ezt követi a festés. Utána újabb olvasgatás – kizárólag csak mexikói szer­zőket (Gabriel Méndez Plancarte, Gregorio López y Fuentes, Enrique González Martínez, Mariano Azuela). Natália (lásd 8. lábj.) ajánlgatja neki az oroszokat is, de ő gyanakszik mindenkire, akinek nem tudja kiejteni a nevét, márpedig az orosz íróknak nem tudja. Délután vendégeket fogad. Este a sötétben az utcán sétálgat. Nem iszik kávét, helyette minden reggel egy csésze forrócsokoládét készít saját kezűleg a nagyanyja receptje szerint (csipetnyi piros paprika, vanília, fahéj és mandula). A férje fűvel-fával csalja.
6 Szilvia T. híres orosz forradalmár elkötelezett titkárnője, aki halálosan szerelmes Jacques Mornard-ba. Amikor megtudja, hogy Frank Jacksonnak hívják, még mindig szereti, de amikor kiderül, hogy Jacques valójában nem Frank, hanem Ramón, már egy kicsit meginog. Aprócska keze van tömzsi ujjakkal. A fogai sosem voltak túl jók. Gyerekkora óta fogorvostól fogorvosig jár. Minden héten van időpontja. Sosem nevet nyitott szájjal, mivel nincs kibékülve ezzel a fogyatékosságával.
7 A varangy (Diego María de la Concepción Juan Nepomuceno Estanislao de Rivera y Barrientos Acosta y Rodríguez) híres mexikói falfestő. Kedves, szívbéli jó barátja már próbálta megölni T.-t, de eltréflizte (tréfli lásd 4. lábj.), mivel abból a fránya háromszázötvenhat darab golyóból valahogy egy sem akart T. testében landolni. De ennek semmi köze ehhez a történethez.
8 Natália T. híres orosz forradalmár felesége, és nem a Tolsztojé. Bár erről nehéz eldönteni, hogy előny vagy inkább hátrány. Talán hátrány, hiszen az írófeleségeket mindig jegyzi az irodalomtörténet. Natália nem akar bekerülni az irodalomtörténetbe. Annál okosabb nő. Tudja, nincs hálátlanabb dolog, mint írófeleségnek lenni, nem mintha a festőfeleségeknek jobb volna (lásd Frida 5. lábj.). Tragikus hősnő. Eltemette két fiát, két mostohalányát. Mindennap félórát sír titokban, mert tudja, mi fog következni. Azzal az ürüggyel, hogy a piacra megy, a környék templomait járja, ahol a Guadalupei Szűzanyához imádkozik, hogy legalább az unokáját hagyja életben.
9 Caridad Mercader művelt, nagyvilági nő. A divat és a kozmetikumok megszállottja. Csak Simone de Beauvoirt olvas. Az Anna Kareninát unta. Öt gyerek anyja. Ramón a kedvence (lásd 2. lábj.). Alapvetően Simone de Beauvoirt is unja. Talán még Ramónt is egy kicsit.
10 Szilvia (lásd az 6. lábj.).
11 Leonidász nem azonos a hős spártai királlyal, aki maroknyi seregével tartotta fel a hatalmas perzsa birodalmat, ő történetünkben a szovjet James Bond, a szuperügynök. Gyakorlatilag senki sem tudja, hogy létezik, csak Caridad, Ramón és Sztálin. Na meg Tolsztoj, de neki itt most nem osztottak lapot. A jobb zsebében bicskát, a balban egy rakétát hord. A cipősarkában titkos fényképezőgép van elrejtve, a fogsorát bármikor elő tudja kapni, és képes agyonverni vele egy embert. Munkamániás. Nem olvas Tolsztojt, és nem hisz Istenben.
12 Jacques Mornard vagy Ramón Mercader (lásd 2. lábj.)
13 A spanyolokat mindig a franciák rosszabb verziójának tartottam. Az nem érdekelt, hogy pár napra börtönbe zártak, de a kabátom eltűnését sosem fogom megbocsájtani. Annak a kabátnak a története volt, sőt maga volt a történelem. Lenintől kaptam ajándékba. Ő mondta: nem lehet forradalmat kirobbantani meg­felelő ruházat nélkül.
– A tekintély – mondta Lenin. – Hogy akarod, hogy a tömegek rád hallgassanak ebben a lyukas régi kabátban?! Persze nem kell két sor gombnak lennie rajta, mert nem vagy te főherceg, sem prémnek, mert iparmágnásnak sem akarsz kinézni, selyembélést meg csak finnyás grófok hordanak. A kabát nem státuszszimbólum, hanem kényelmi célokat szolgál és tekintélyparancsoló.
Így jutottam hozzá életem első és egyetlen bőrkabátjához. Igaza volt mindenben Leninnek. Az egyszerű varrás, a cicoma nélküliség férfias fellépést biztosított, és nem volt ember, akiben ne keltett volna tiszteletet a fekete bőrkabát megjelenése.
Ez a ruhadarabom tűnt el Madridban, amikor a feleségemmel és néhány ismerőssel beültünk a Cervecería Alemanába. Mérgelődve akasztottam fel a kabátomat a fogasra, mert Natália megette az életemet azzal, hogy minél hamarabb menjünk el Európából, mert meg fognak engem itt ölni – mondta. Máshol is ugyanez lesz a sorsom, de persze ezzel nem sikerült megnyugtatnom, a nők mindig biztonságban akarják tudni magukat és a családjukat, mintha ez egyáltalán lehetséges lenne. A spanyolokat sem bírtam elviselni, mert életemben nem láttam még egy ilyen népet, aki ennyit ordibálna. És ezt itt visszafogott beszélgetésnek hívják. Fájt a fejem a sok üvöltözéstől. Kiabál a gyerek, a rendőr, a foglár, a pincér, a portárs, a járókelő, a kalauz, a szobaasszony. És amikor látják, hogy nem beszéled a nyelvüket, akkor még jobban rázendítenek, mintha a megértést a hang­erő befolyásolná.
Szóval ilyen lelkiállapotban akasztottam fel a Lenintől 1902-ben kapott bőr­kabátomat 1916. november 8-án, szerdán. Leültem az egyik szabad asztalhoz az ablak közelében, majd miután felálltunk, és nyúltam volna a kabátomért, az már nem volt ott. Vigasztalhatatlan voltam. Úgy éreztem, mint akinek meztelenül kell kilépnie az utcára, mint aki elvesztette egyéniségének egy meghatározó részét, mint akinek nincs már többet joga a tömeg elé állnia, vagy hosszú cikkeket megjelentetnie. Igaza lett a feleségemnek: Európa veszélyes hely, a spanyolok meg a legrosszabbak mind közül. És most nem a jégcsákányozásról beszélek!










Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Magyary Ágnes


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.