[Látó, 2010. február]

A fák közé szorulva egész éjjel
vergődött a szél, próbált szabadulni,
ki-kinéztem, én sem tudtam aludni,
megtelt a kert sötét, megalvadt vérrel,

minden mindennel összekapcsolódott,
minden mindent jelentett, s nem jelentett
semmit, csak rángatta a szél a kertet,
birkóztak, de nem váltak szét a dolgok,

én foglak-e vagy te tartasz meg engem,
magamban újra s újra szétszereltem
az éjszakát, majd ismét összeraktam,

együtt feküdtünk, két külön darabban,
akár két alkatrész Isten kezében:
tört ág, szakadt lomb a reggeli fényben.