Vers, próza / Egyszerre voltunk kommunisták és fasiszták (Beszélgetés Richard Wagnerrel)

Hajdú Farkas-Zoltán
Egyszerre voltunk kommunisták és fasiszták (Beszélgetés Richard Wagnerrel)

[Látó, 2009. június]




A közelmúltban magyarul is megjelent könyvének címe nem kis fejtörést okozott a fordítónak. A Habseligkeiten ugyanis magyarra lefordíthatatlan.


2006-ban, röviddel megjelenése után a Goethe Institut az év legszebb német szavának választotta, ami persze könyvem fogadtatásának is jót tett.


Hogy magyarázná el egy magyar olvasónak a szó jelentését?


Az író nemcsak a szavak elsődleges jelentésével foglalkozik, hangzásuk, a hozzájuk rendelhető képek is érdeklik. A szó elsődleges jelentése: azok a javak, amire egy embernek szüksége van, hogy életben maradjon. A szót a szellemiekre vonatkoztatva is lehet használni: mindarra, amire szellemileg szükségünk van az élethez. Íróként a legérdekesebb talán a harmadik magyarázat: valami, amit nemcsak birtokolsz, de ami boldoggá, megelégedetté is tesz, úgymond üdvözít.


A regény főszereplőjéről sok minden elmondható, csak az nem, hogy boldog.


Éppen erről az ellentmondásról van szó. Olyan valaki, aki képtelen megelégedni ezzel a kevéssel, ezzel az alapkészlettel, tartalékkal, mindig valami mást, többet akar. Zillich számomra egyfajta nyughatatlan embercsoportnak, esetemben honfitársaimnak, a bánáti sváboknak az emblematikus figurája. A svábok kivándorlók voltak, a XVIII. században a Habsburgok telepítették őket a Bánátba. A kitelepülők nemcsak szükségből hagyják el szülőföldjüket; van bennük egy adag kalandvágy is. Nyugtalanok. Ez a nyugtalanság jellemzi Zillichet is.


Ön szerint a bánáti svábok nyughatatlanabbak az erdélyi szászoknál?


Azok. A szászoknak más a viszonyuk a megtelepültséghez, a letelepedett életformához. Nyolcszáz év alatt volt idejük igazi közösséggé forrni, sőt, már a kezdetektől volt egy közös céluk, amit követtek is, míg hagyták őket. A bánáti sváboknál más a helyzet. Betelepüléskor nem voltak egységes népcsoport, a Habsburg Birodalom különböző részeiből és Dél-Németországból toborozták össze őket. Vagyis a szokásaikban egymástól nagyon különböző emberek a Bánátban forrtak közösséggé, itt alakult ki közös nyelvjárásuk, amely nagyon sokban különbözik például a baden-württenbergitől. Olyan heterogén népcsoportról van hát szó, amely életkörülményei folytán valamelyest összekovácsolódott, de amelynek csoportként sohasem voltak határozott, közös céljai.


Pedig a kívülálló számára a sváb faluközösségek is nagyon erőseknek tűnnek.


Erősek is voltak, a provincializmusban, a konzervatív magától értetődőségben. Habár a konzervatív szó itt talán nem a leghelyesebb, ez nem szellemi konzervativizmus volt, hanem inkább egyféle anyagias paraszti öntudat, amit az emberek kifejlesztettek, de amely kulturális szempontból végső soron sohasem volt termékenynek mondható. Elég, ha csak az irodalmat tekintjük, a XX. századig jóval szegényebb volt az irodalmi életünk, mint az erdélyi szászoké.


Ha a mai helyzetet tekintjük, azt látjuk, hogy a kortárs sváb irodalom sokkal ismertebb, sokkal nagyobb ívű, mint a szász. A szászok inkább a történelemtudományban és a nyelvjáráskutatásban jeleskednek.


Így van. De ez tényleg csak a kortárs irodalomra érvényes. Mi sokkal szabadabban írhattunk, mert nem kellett semmilyen hagyományhoz igazodnunk, illetve ellene fellázadnunk. Alig voltak előzmények, szabadok voltunk, ránk volt bízva, mit csinálunk. Az én generációm volt az első, aki az előbb említett provincializmuson túllépett, s olyan műveket írt és ír, amelyek nemcsak a közösség számára érdekesek, de általános érvényűek, Romániában és Németországban is figyelnek rá.


Noha az Ön generációja a kommunista érában szocializálódott, amit ugye nem éppen a művészet, az irodalom szabadsággal társítunk.


Ez egy paradox ügy. Mi egyrészt éreztük a bánáti falvak provinciális kisszerűségét, konfliktusaink adódtak vele, elsősorban azért, mert a zsinórmértéket számunkra akkoriban a popzene jelentette, amely a múlt század hatvanas éveiben az egész világra kiterjedő életérzés szószólója volt. Manapság, ha a hatvannyolcas diákmozgalmakról esik szó, mindig a politikai indíttatás kapja a főhangsúlyt, de ez főleg Németországban dívó, kései értelmezés, mert ennek a korosztálynak az alapérzését elsősorban a zene határozta meg. Szóval Jimmy Hendrix és Janis Joplin sokkal jobban érdekelte ezeket a fiatalokat, mint Mao vagy Marx. Minket is a zene érdekelt a legjobban. Romániában éltünk, de számunkra a legfontosabb, hogy úgy mondjam, a rádió volt. Figyeld a rádiót! S ezzel konfliktusba kerültünk földieinkkel, akik ki nem állhatták ezt a zenét, s akik számára hosszú hajviseletünk bűncselekményszámba ment. De ezt ugyancsak bűncselekményként értelmezte a kommunista rendszer falusi rendőre is. Ebben úgymond mindannyian egyetértettek. Másrészt ott volt ez, a Románia számára oly fontos jelenség, ez a nyitás, amit abban az időben helytelenül liberalizálódásnak neveztek. A sztálinizmus végével kezdődő nyitásról van szó, amikor 1965-ben Ceauşescu átvette a hatalmat. Róla úgy tudtuk, hogy a reformkommunista csoportosulás képviselője, akkoriban fontos személyiségnek tűnt. A Ceauşescu-korszak első éveiben egyszerre csak sok mindent megengedtek. Gimnazista kamaszokként mi voltunk az elsők, akik megismerkedhettünk az avantgárd költészettel. A szocialista realizmus érvényét vesztette, nem volt már kötelező; szabad volt polgári, nyugati világirodalmat olvasni, megszaporodtak a fordítások, mi pedig eredetiben olvashattuk a néhány évig áteresztőbb határon beérkező német, illetve németre fordított világirodalmat. Vagyis a kommunistákkal nem voltak olyan alapvető konfliktusaink, mint a szüleinknek, akik az ötvenes évek sztálinizmusában megélték a letartóztatásokat, a deportálást, a kisajátításokat. Másfajta viszonyban voltunk a rezsimmel, noha ez a jobb viszony félreértésen alapult. Mert az én generációm számára a prágai tavasz volt a meghatározó, a reformkommunista eszmeiség, amely elfogadta az egypártrendszert, belülről kívánta megváltoztatni a pártot. Hogy ez lehetséges, tévedésnek bizonyult, de kezdetben néhány dolgot lehetővé tett.


Apolitikus próza és költészet a nagystílűbbnek tűnő kommunista rendszerben?


Erről szó sincs! Legfontosabb példaképünk Brecht volt. Nagyon is politikai szövegeket írtunk, igyekeztünk a realitásból, az adottságokból kiindulni, hogy kialakítsunk valamifajta közvetlenséget a mindennapokkal. De Brecht mellett ott volt a beatgeneráció, Allen Ginsberg is, szóval sok minden lehetséges volt. Egy komplex háttér. Ekkor hoztuk létre az Aktionsgruppe Banat elnevezésű írói csoportosulást, amely egyrészt a romániai adottságok kritikus szemléletét, másrészt a korszerű, modern irodalom követelményeit, a nyugati irodalmi példaképeket tűzte zászlójára. Úgy akartunk írni, ahogy nyugaton írtak. Ennek az lett a következménye, hogy a Securitate felfigyelt ránk, s hamarosan legfigyelmesebb olvasónkká vált. Ahogy később kiderült, már a kezdetektől fogva árgus szemekkel kísért.


Mennyire volt ellenzéki ez az irodalom?


Így utólag nézve tényleg ellenzéki volt, s a rezsim is olyként kezelte, noha mi nem tartottuk magunkat ellenzékieknek. Mi a kritikus nyilvánosság szereplőinek hittük magunkat, alapvetően elfogadtuk azt a társadalmi rendet, amelyben éltünk, ugyanakkor elvártuk tőle, hogy nyitott legyen a kritikára. Ez volt az úgynevezett reformkommunista paradoxon.


Kik voltak az Aktionsgruppe Banat alapító tagjai?


Sokukat ma már nem ismerik. William Totok, Gerhard Ortinau, Ernest Wichner, Anton Sterbling, Johann Lippet és jómagam. A csoportot a titkosrendőrség 1975-ben szétverte. Következő korszakunkat a hivatalosságoktól is elismert temesvári Adam Müller-Guttenbrunn Kör fémjelzi, ahol ugyancsak megkíséreltünk irodalmi célkitűzéseinkhez hűek maradni. Ez az irodalmi kör az akkori kor furcsaságait híven tükröző alakulat volt. Névadója, Adam Müller-Guttenbrunn a bánáti svábok nemzeti írója volt, provinciális, enyhén nacionalista népi író, aki mindemellett elég érdekes intellektuális karriert futott be, mert az első világháború előtt bécsi színházigazgató volt, miközben a kör a romániai írószövetség hivatalos intézményeként működött, és hát mi voltunk a tagjai, a kritikus ellenzékiek. 1983–84-ben ezt a kört is szétverte a titkosrendőrség.


Milyen szerepet játszott az Ön életében a Securitate?


Néhány hónapja kaptam meg a „doszárom” másolatát. Az első iratok 1972-ből származnak. Akkor éppen húszéves voltam. Ahogy elkezdtem közölni, máris figyelni kezdtek. Ezt, mondjuk, még megértem. Ami a döbbenetes, hogy valahányszor valamit elértünk, ez egyértelműen kiolvasható az aktákból, azonnal ránk csaptak. Tehát végig azon voltak, hogy mindent szétverjenek. Volt erre a Securitáténak egy sajátos kifejezése: destrãmarea anturajului, a csoport felőrlése. Ezt tették az Aktionsgruppe Banattal, ezt az Adam Müller-Guttenbrunn Körrel is.


Mit érzett ezeknek a dokumentumoknak az olvasásakor?


Kedvetlenséget. Nem szívesen olvastam őket...


Akkor miért tette?


Mert tudni akartam, hogy ki hol állt. Ha eljön az a perc, amikor át szeretnénk ismételni az életünket, akkor a legfontosabb, hogy leszámoljunk a gyanúsításokkal, a híresztelésekkel. Hogy jobban megértsük kortársaink egykori viselkedését. Hogy közelebb kerüljünk a maga teljességében úgysem megismerhető igazsághoz. Íróként mindig is érdekeltek a valós összefüggések, és mint tudjuk, Románia kezdeteitől a híresztelések, a pletykák, a fikciók országa. Íróként a történelmi valóság rekonstrukciója is érdekel, kíváncsi vagyok, hogyan működik egy ilyen titkosszolgálat, hogy a valóságban mit is cselekedtek. Ez az írói kíváncsiság persze kétértelmű. De azt kell mondanom, hogy nagyjából nem tévedtem, néhány helyen talán egy kicsit, de nem volt semilyen tragikus élményem. Talán csak egyetlen esetben, ami kellemetlenül meglepett, de hát ezen is túlteszem magam.


Az erdélyi magyarság körében manapság divattá vált a „doszár” nyilvánossá tétele. Már arra is van példa, hogy az utódok próbálnak meg valamilyenfajta jelképes tőkét kovácsolni apjuk, anyjuk valós vagy állítólagos szenvedéseiből. Ebben a vonatkozásban a média hajlamos jelentéktelen, izgága emberkéket is héroszi magasságba emelni. De ha alaposabban megnézzük a sztálinizmus utáni történeteket, kiderül, hogy nagy részük mindenfajta drámaiságot, tragikumot mellőző, érdektelen ügy.


Igazat adok Önnek, az esetek nagy többsége el van ferdítve, fel van fújva. Eszem ágában sincs publikálni a doszáromat. De éppen egy Bukarestről szóló regényen dolgozom, amihez kapóra jött ez a nyersanyag.


Térjünk vissza a fiatal bánáti sváb írók csoportjához. Mikorra tehető a vég kezdete?


A kemény mag 1975-ben ismerkedett meg a Securitate egyértelmű módszereivel. Nyilvános szereplésünk harmadik évében négyünket letartóztattak azzal az ürüggyel, hogy törvénytelenül át akartuk lépni az országhatárt, hogy olajra akartunk lépni a jugoszláv határon keresztül. Pedig erről szó sem volt, a határzónában lakó barátunknál voltunk bulizni. A gyanúsítás hamissága már akkor szeget ütött a fejünkben, hiszen eszünk ágában sem volt elhagyni az országot. De a kommunista rezsim teljesen más, számunkra akkorjában még ismeretlen kategóriákban gondolkozott rólunk. Más helyre sorolt be minket. Ez volt a hivatalos ürügy, ezért ültünk egy hetet vizsgálati fogságban. Többször kihallgattak, óriási szöveganyag birtokában, minden versünket, írásunkat lefordították románra. Szóval szövegeinket nagyon hamar kezdték fordítani, csak sajnos nem közölték őket, most újra felbukkantak „doszárjainkban”. Egy hét múlva szabadon kellett engedjenek, mert kitört a botrány. 1975-öt írtunk, akkor kezdődtek a Helsinki Konferenciák, a kelet–nyugati tárgyalások, és Ceauşescu nagyon féltette az imidzsét, hogy ő a „Nyugat embere”, s letartóztatásunk sehogy sem talált bele a képbe. A kihallgatásokon szerzett tapasztalataink, az ott uralkodó hangnem, a Securitate embereinek feneketlen ostobasága nagyon levert, nagyon elcsüggesztett. Akkor vált számomra világossá, hogy két, teljesen más nyelven beszélünk, hogy semmi közünk egymáshoz. Hogy semmi értelme ezekkel szóba állni, mert ezek egyrészt nem értik, hogy mit akarunk, másrészt nem is akarják megérteni. Nekik megvoltak a maguk elképzelései, számukra minden szöveg, amely nem a pártot dicsőítette, államellenesnek minősült. Utólag kiderült az aktákból, hogy ez a primitív, csenevész gondolkodás úgynevezett témák szerint működött: az embereket témák, ahogy ők nevezték, problémák szerint csoportosították. A német származásúakat kivétel nélkül ugyanabba a témába sorolták, az volt a neve, hogy „német nacionalisták és fasiszták”. Tehát mindannyian a „nacionalisták és fasiszták” rovatba tartoztunk. Míg földieink kommunistáknak csúfoltak. Szóval egyszerre voltunk kommunisták és fasiszták. Ezen a szinten értelmetlen volt a további tárgyalás. Ez engem akkoriban rettentően elkeserített. A kihallgatás következménye az lett, hogy betiltottak, nem volt szabad közölnünk. 1976-ban aztán beléptünk a már említett hivatalos irodalmi körbe, mert azt hittük, hogy hivatalos körülmények között folytathatjuk elkezdett munkánkat. De ez alapjában véve már egyfajta disszidencia, leválás, kiválás volt. Persze, a hetvenes években még senki sem gondolt a kommunizmus bukására. Manapság nagyon sokan azt állítják, hogy ők mindig is tudták ezt, megsokasodtak a próféták. A hetvenes években egész Kelet-Európában nagyon lehangoló volt a helyzet. Az ellenzékiek apró csoportosulásokba szerveződtek, mint a Charta ‘77. Nem láttunk semmilyen perspektívát. A kommunizmus megbuktathatóságának lehetősége csak később mutatkozott meg, a Szolidaritás szakszervezettel. De ez a meghatározó fordulat csak 1981-ben történt, csak ettől a pillanattól fogva kezdtünk reménykedni.


Ön mikor települt ki?


1987-ben. De kitelepedési kérvényemet, s mint tudjuk, mindig ez volt a döntő pillanat, már 1985 őszén beadtam. Ebben az időszakban mindenki menekülni akart Romániából, ez már az „ólomkor” volt, már semmit sem lehetett elérni. Az élet már csak a túlélésről szólt. Nem volt mit enni, télen nem volt fűtés, az egész kultúra már Ceauşescu és a felesége magasztalásáról szólt.


Nehezére esett a döntés?


Igen. Tulajdonképpen nem akartam otthagyni szülőföldemet. Ha ki akartam volna telepedni, sokkal hamarabb megtettem volna, mert 1976-ban Románia kötött egy szerződést a Német Szövetségi Köztársasággal, amelynek értelmében a német származású lakosság megvásárolható lett. De nem akartam nyugatra menni, mert arra gondoltam, hogy amíg Romániában még élnek német kisebbségiek, van egy feladatom, ha meg kitelepszem Németországba, csak a már ottlévők számát fogom szaporítani, mert arra, amit írok, ott senkinek sincs szüksége, szóval semmi keresnivalóm egy idegen világban... Értelmetlen lett volna...


Mi volt Ön számára ez a feladat?


Ez, lehet, hogy most fennhéjázóan hangzik... szóval, hogy részt vállaljak saját, német nyelvű, modern irodalmunk létrehozásában. Hogy a bánáti svábok témáit modern formában kifejezzem, hogy ezek a provincián kívül is érdekesek legyenek.


Milyen volt a fogadtatása Németországban ennek az irodalomnak?


Sokáig semmilyen. Jobban mondva a múlt század harmincas éveiben, a Harmadik Birodalom korszakában volt egyfajta recepció, néhány romániai német író műveit nagy példányszámban kinyomtatták. Aztán sokáig semmi. A nagy áttörést Herta Müller Niederungen című elbeszéléskötete jelentette 1984-ben. Ettől kezdve a német irodalmi közvélemény is felfigyelt a bánáti sváb irodalomra. Egyesek már az „ötödik német irodalomról” beszéltek, ami nyilván túlzás. De kitelepedésemkor már megjelent ott az első könyvem, 1986-ban, egy verseskötetem, amit kétségtelenül ennek a ráfigyelésnek köszönhettem. Tehát szerzőként máris ismertek, volt könyvem és volt kiadóm, a darmstadti Luchterhand. Azt kell mondanom, hogy jól startoltam. De visszatérnék Herta Müller sikeréhez. Az ilyen nagy sikereket nehéz megmagyarázni. Ez a nagyon érdekes, eredeti könyv témafelvetésében is új volt. Mert nemcsak a román rendszerről, de a provinciális bánáti sváb mentalitásról is kritikusan szólt. Kommunizmusellenes volt, de nem provinciális, nem nacionalista. S ez valami új volt, 1984-ben ez már a német nyilvánosságot is érdekelte.


Herta Mülleréhez hasonlóan, az Ön könyveiben is a kivándorlás a legfontosabb motívum. A Habseligkeiten Zillich-je nem szívesen jön el, végső soron a felesége családja kenyszeríti rá. Új hazája iránt nem táplál nagy reményeket, azzal vigasztalja magát, hogy Németországban legalább becsületesen dolgozhat, megszabadul a csalástól és korrupciótól. Hogy néhány hónap után keserűen megállapítsa: alapvetően semmi sem változott, az emberi gyarlóság világméretű. Mennyiben osztja regényhősének a véleményét?


Zillich-hel egyfajta mentalitás bemutatása volt a célom. Egy csapda-mentalitásé. Ha valaki egy kommunista rendszerben született és nőtt fel, hajlamos személyes sikertelenségét a kommunizmusnak tulajdonítani. Összes egzisztenciális nyomoráért a mindenbe beleavatkozó kommunizmus a felelős. A kitelepülő aztán észreveszi, hogy ezeket a személyes problémákat az új környezet sem képes orvosolni, éppúgy meghiúsulhatnak a tervei, ott is a komolytalanság, az inkompetencia és a korrupció uralkodik, és hogy – főleg a földijeim által oly nagyrabecsült – Németország-kép csupán illúzió. Hogy az úgynevezett német erények távolról sem jellemzőek erre a világra. Ezt persze a legtöbben még önmaguknak sem merik bevallani. Zillich ebből a szempontból magányos farkas, megpróbál szembenézni ezzel a kellemetlen, új helyzettel. Azt kell mondanom, hogy én is hasonló dolgokat tapasztaltam, noha többet gondolkoztam ezeken a kérdéseken. De Németország számomra is ismeretlen volt, fikcióként élt a fejemben. Az igazi, a valódi Németországot én is csak kitelepedésem után ismertem meg.


Zillich csalódásokkal, kiábrándulásokkal, bukásokkal terhes életpályáját végigkövetve, az olvasó számára már-már egyértelművé válik, hogy a könyv tragédiával, öngyilkossággal fog végződni. Ehelyett jön egy – kérem, engedje meg, hogy ezt a kifejezést használjam – hamis happy end. A hős, a történések logikájának ellentmondó deus ex machina, a két budapesti prostituált gyökeresen megváltoztatja Zillich további sorsát.


Találó a kifejezés... Hát igen, Zillich mellé váratlanul odaszegődik a szerencse. De a kérdés nyitva marad: mit értünk szerencsén? Az elején nem is érti az egészet, nem tartja szerencsés fordulatnak ezt a változást. Attól kezdve, hogy megismerkedik a két lánnyal, majd üzleti kapcsolatba lép a budapesti pornóipar üzletembereivel, akik nyugaton akarnak befektetni – ezt tudatosan fordítottam meg, hogy itt nem nyugatról érkeznek a befektetők, hanem keletről –, feje tetejére áll az egész világ. Ezek után Zillich mindenfajta erkölcsi fenntartását a szemétre dobhatja. Szerencséje egyben balszerencse is. Azzal, hogy elfogadja a szerencsét, gyakorlatilag feladja önmagát. Átváltozik anyja kedvenc ponyvaregényeinek a főhősévé, további élete végső soron egy ilyen ponyvaregény. Könyvemet szándékosan fejeztem be ezzel a művies, csinált világgal.


Ráadásul még a lányát is visszaadta neki. Zillich még a rég elveszettnek hitt lánya szeretetét is visszakapja.


Ön szerint ez már túl sok?


Zillich megszabadul minden szenvedéstől. De nekem csak addig volt szimpatikus, amíg szenvedett.


Mert attól a pillanattól fogva, hogy elfogadja ezt a szintetikus világot, szenvedésre képtelen, szintetikus figurává válik. Többé nem engedheti meg magának, hogy az érzelmeire figyeljen. Közönséges bűnözők cinkosa lesz, egyre jobban függ tőlük, és szenvtelenné válik, már nem érez, csak működik: pénzt mos egy építkezési vállalatnál. Ha végiggondolná mindezt, akkor valóban az öngyilkosságot választaná.


A kivándorlás megszünteti azt a harmóniát, azt a boldogságot, amit csak szülőföldünkön érezhetünk.


Kihúzza lábunk alól a talajt.


Mennyiben függ a boldogság ettől a talajtól?


Ha elfogadjuk az Ön definícióját, akkor nem lehetünk többet boldogok. Mert elvesztettük a saját világunkat, tér nélkül maradtunk. Kitaszítottként idegen terekben mozgunk, valami hasonló után kutatunk. De ez már nem lehet az, ami valamikor volt, csak valami hasonló. És ezekkel a hasonlóságokkal valameddig áltathatjuk magunkat, de rá kell jönnünk, hogy a kivándorló számára egy világ süllyedt el. Egy kivándorló sohasem lehet többet otthon, elveszett ember, s ezzel szembe kell néznie a továbbiakban. Az írónak bizonyos szempontból könnyebb, mert lehetősége van „kiírni” magából a témát. Persze, ez is sok kockázatot rejt magában, veszélyes is lehet, de védelmet is nyújt.


Gadamer szerint szülőföldünk a gyermekkor, és a hazátlanság egyetlen orvossága a tanulás, a művelődés.


Lehet, hogy így van, de ez itt már áttételes, nem az eredeti. Mert ha a művelődést választjuk új hazánknak, akkor szülőföldünk a könyvtár. De a gyerekkor nem a tanulás helye, hanem a biztonságé, a védettségé. Hogy úgy mondjam, a szív művelődésének a helye. Ez olvasmányokkal nem pótolható. Az a tömérdek feltámadó érzelem, amely közül egy sem látható, sem hallható, sem szagolható, sem ízlelhető, és mégis érezhetően jelen van bennünk. Az olvasmánnyal lehet azonosulni, de amit érzünk, az valami térbeli. Például egy akácfa vagy egy eperfa. Ha valahol idegenben látunk egy ilyen fát, azonnal eszünkbe jut a gyermekkorunk, mert ott és akkor ismerkedtünk meg vele. Lelki szemeinkkel látjuk a nagy fekete epreket. És tudjuk, hogy az sohasem fog megismétlődni, hogy az csak egy emlék. Azt a helyet soha sem fogjuk viszontlátni. Vagy ha reggel kutyaugatásra ébredünk. Hát azok a szülőfalubeli kutyák. Ezek a képek mind az emlékezetünből jönnek elő, nem a ráció szintjén működnek, hanem ennél sokkal többek, egyfajta méz, amely már rég elfogyott, de az ízére valahogy még mindig emlékszünk. Ezt semmivel sem lehet pótolni.


Aki elhagyja kelet-európai szülőföldjét, felvilágosul: szembesülnie kell a szabadság egyik legkellemetlenebb vonatkozásával, az egyszemélyességgel, a magánnyal, a magárahagyatottsággal. Erre minket nem készített senki sem fel.


Nem is tudtunk volna felkészülni. Olyan világban éltünk, amelyet az abszurd, romboló kormány egyre jobban fenyegetett. Ebben a helyzetben csak védekezhettünk. A nyolcvanas években mást se tettünk, mint az elnyomó rendszer ellen védekeztünk. Én akkor jöttem el, amikor már nem volt maradásom, tehát nem jószántamból tettem meg ezt a lépést. A kivándorlóknak akkoriban egyetlen céljuk volt: valahogy kiszabadulni onnan. Sokaknak éppen ezért óriási sokk volt, amikor a problémáik itt újra jelentkeztek. Mert ilyesmivel ők nem számoltak. Sokuknak már nem is volt ereje, hogy ezeket az új harcokat megvívja. Mert itt is harcolni kell.


Sorsközösség – mit jelent Önnek ez a szó?


Nehéz szó. Kérdés az, hogy milyen összefüggésben használjuk. Mert ha a földijeimre, a bánáti svábokra utal, akkor az nekem kevés. Mint már említettem, ez a közösség túlontúl heterogén volt. Egy sorsközösséghez hozzátartozik a szellemiség is, amire hivatkozni lehet. Más volt a helyzet az erdélyi szászoknál, esetükben igenis beszélhetünk sorsközösségről, főleg az értelmiségieikben volt erős a közös sors gondolata, hogy kötelesség átsegíteni a közösséget a törénelmi sors mostohaságain. Ebben természetesen evangélikus egyházuknak is nagy szerepe volt. A bánáti svábok katolikusok voltak, s ezzel egy jóval nagyobb közösséghez tartoztak. Ha továbbgondolom ezt a kérdést, azt kell mondanom, hogy én sohasem éreztem magam kizárólag bánáti svábnak, hanem németnek. Számomra a német kulturális háttér volt mindig a fontos.


A dunai svábok és erdélyi szászok sorsában egy azonban közös: hogy „önkéntesen kiléptek a történelemből”, ahogy a neves szász író, Hans Bergel mondja.


A dolog nagyon összetett. Az utolsó felvonásnak végső soron a kommunizmus volt az oka és megindítója. A romániai kommunizmus.


Hogyan születik meg egy ilyen közösségi döntés? Tisztán gazdasági vagy kulturális okai vannak?


A kettőt nem lehet egymástól elválasztani. Az erdélyi szászok hanyatlása akkor kezdődött, amikor a Habsburgok elkezdték megnyirbálni középkori előjogaikat, a XVIII. század végén. Ezek a privilégiumok gyakorlatilag kulturális autonómiát biztosítottak számukra, amelyet a hatalom lépésről lépésre eltörölt. A második csapás 1918 után következett: a román politika a földreform segítségével kisajátította a szász intezmények javait, megfosztva ezzel őket gazdasági és pénzügyi függetlenségüktől. Gyakorlatilag elvesztették szellemi és anyagi bázisaikat. Mindezt betetőzte a kommunisták csapása, a teljes kisajatítás és intézményeik megtörése vagy betiltása. Ezek után képtelenek voltak önálló közösségként fellépni, elvesztették a belső fejlődésbe vetett hitüket, a jövőbe vetett bizalmukat. Ez történt a bánáti sváboknál is, ott talán még hangsúlyozottabban. A deportálások és a sztálinizmus gaztettei olyan károkat okoztak, amelyből már lehetetlen volt a kilábalás. Hozzá kell tennem, hogy a hatvanas években, amikor mi, fiatalok írni kezdtünk, a kitelepedés már véglegesen el volt döntve. A többség menni akart. S ha már akkor, a hatvanas években engedik, el is mentek volna.


Ennek a szétesésnek van egy kevésbé felkutatott momentuma: a náci gleichschaltolás. A nemzetiszocialista ideológiának nem volt mit kezdenie az erdélyi szász kultúra sajátosságaival, eltörlendő, múltbeli „eredendő bűnnek” tekintette.


Ebben a kérdésben a két közösségnél különböző mozgásoknak lehetünk tanúi. Az erdélyi szászoknál valóban ellentét feszült a népcsoport függetlenségét foggal-körömmel védők és a nemzetiszocialisták között. A sváboknál is jelen volt ez a konfliktus, de közel sem volt ennyire kiélezett. A bánáti sváb értelmiségiek fiatalabb generációi ugyanis nemzetiszocialisták voltak. A harmincas évek kezdetétől ezekkel az eszmékkel tértek haza németorszagi tanulmányi útjaikról. Politikai ellenfeleiknek, a katolikus körökben szerepet vállaló, elmagyarosodott sváb értelmiségieknek nem sok esélyük volt, mert őket „magyaronen”-nek, asszimiláns népárulóknak csúfolták. Ez ugyanakkor egy generációs konfliktus is volt, hisz az első világháború előtt tudatosuló sváb értelmiség zöme asszimilálódott, a német öntudat visszaszerzésének igénye Trianon után erősödött fel, amikor a megváltozott helyzet megkívánta, hogy a fiatalabb generációk újraértelmezzék politikai és kulturális irányultságukat.


Az első világháború előtti asszimilációhoz a budapesti egyetemek is nagyban hozzájárultak. Milyen szerepe volt Budapestnek a bánáti svábok életében?


Bánátnak az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó része Szeged–Budapest– Bécs orientáltságú volt. Szegedre jártak iskolába, Budapestre üzletet kötni vagy egyetemi tanulmányokat folytatni, aztán tovább, Bécsbe. Ezek a lehetőségek Trianon után hirtelen megszűntek, ellehetetlenült az európai kötöttség. A veszteség akkora volt, hogy még gyermekkoromban is emlegették az öregebbek. Zillich is hasonlóan gondolkodik. Sohasem volt még Pesten, de sokat tud erről a városról, mert fontos része a családi történetnek, mert joformán mindenki megfordult Budapesten, még Amerikába települő nagyszülei is. Bukarest nem volt tájékozódási pont, Bukarest a bánáti sváb számára valahol külföldön volt. Ezek a Budapest-fantáziák továbbéltek az emlékezetben, s az ötvenes évek bezártságában felerősödtek, az emberek azzal próbálták megszépíteni kilátástalan estéiket, hogy összeültek, s felemlegették fiatalkori budapesti élményeiket. Később megjelent a televízió, s a magyarországi adásnak mindenki nagyon örült. A hatvanas években én is szorgalmas nézője voltam, az akkori magyar rockzenére még ma is szívesen emlékszem, az Omegára, a Tízezer lépésre... Akkoriban Magyarország jelentette számunkra az „elérhető Nyugatot”. Magyarország és Jugoszlávia közelsége nagyban befolyásolta világnézetünk alakulását.


De Zillich számára nem Budapest az álmok városa.


Nem, Budapest számára egy átmeneti hely. Németországba akar menni, ez a célja. Budapesten le akarja ellenőrizni gyerekkori fantáziáit. Szeretné látni mindazt, amiről évekig annyit hallott.


Néhány napig jól érzi magát, költekezik, sétál, kávéházakban üldögél, láthatóan élvezi, hogy anyagilag úgyszólván mindent megengedhet magának.


A kivándorlóknak nagyon fontos volt a mihamarabbi visszatérés, hogy megmutathassák új autójukat, eldicsekedhessenek helyes választásukkal. Mert nyugaton nem volt, akinek ezeket az eredményeket fel lehetett volna mutatni, ott senkit sem érdekelt, hogy a kivándorló kemény munkájával új autót, lakást vásárolt, vagy hogy munkához jutott. Az ilyesmivel csak otthon lehetett büszkélkedni, haza kellett tehát menni látogatóba. Kivándorolt földijeim nagy része szabadságát még ma is a Bánátban tölti.


Említette, hogy egy Bukarest témájú regényen dolgozik.


Bukarest a bánáti sváboknak maga a megtestesült Balkán. A „határon túl” volt, mert az emberek tudatában a Déli-Kárpátok jelentették a határt. De ezt még a bánáti románok is így látták, lenézték az ókirályságbelieket. Az erdélyi románoknak pedig Trianon után kellett megtapasztalniuk, hogy a Monarchiából egy törökös kultúrába cseppentek. Tulajdonképpen az a célom, hogy leírjam ezt a balkáni román társadalmat, hogy jobban megértsem működését. Hisz ennek a társadalomnak a diktatúrájában éltünk, s nekünk, kisebbségieknek nem volt beleszólásunk, hogy milyen mentalitás alapján diktálnak. Azt szeretném megérteni, hogy ebből a fajta mentalitásból hogyan származhatott a Ceauşescu-diktatúrát jellemező elzüllés, lealjasodás. Mert a kommunizmus minden országban más volt, az ország nemzeti karaktere határozta meg. Érdekel, hogy a múlt század harmincas éveiben miképpen illeszkedett egymáshoz a bukaresti mondénság, ne feledjük, központjában a francia irodalom legújabb kiadványait is meg lehetett vásárolni, és a külvárosi „mahala”, a maga balkáni primitívségével, otrombaságával. És hogy miként hódította meg ez az alpári stílus a kommunisták révén a belvárost, hogy elindítsa az előbb említett lezüllést, amely születésnapi jókívánságokká degradálta a kultúrát.


A romániai népek kapcsolatáról szóló diskurzusban többször előfordul a kisebbségi érzés fogalma.


Erről Romániában sok szó esett az utóbbi időben. Tény, hogy a kisebbségi érzés bizonyos fokig meghatározta a román társadalmat és az államszervezetet, főleg Trianon óta. Ebből a kisebbségi érzésből alakult ki a diktatúra hatalmi szervezete. Komplexusaikat a diktatúrával akarták korrigálni. A romániai nemzeti kommunizmus kialakulását is erre a kisebbségi érzésre lehet visszavezetni.


Áttelepülése után voltak kisebbségi érzései?


Megkíséreltem, hogy legyenek, de sehogyan sem sikerült. Nem szerettem volna alulmaradni azokban az európai kultúrtörténetről, a kommunizmusról szóló vitákban, amelyekben az idevalósiak csődöt mondtak, s egy idő után elhatároztam, hogy nem hagyom magamat áltatni, mert rájöttem, hogy bizonyos dolgokról többet tudok, mint új honfitársaim, s ezt a tudást gyümölcsöztetni szeretném. Ettől fogva itt, Németországban is polemizálok.


Itt is valamilyenfajta kisebbségi érzésről van szó?


A második világháború utáni német társadalom védekezésre rendezkedett be, kulturális deffenzívára. Egy sor fogalmat tabusítottak. A jelenség a Harmadik Birodalom egyenes következménye. Véleményem szerint ezek az elképzelések, irányultságok, berögzülések elzárják a német társadalom elől a jelent és a jövőt. Ezek ellen küzdök, mert idejemúltaknak tartom őket, mert már semmi közük az eredeti problémákhoz, a balliberális értelmiségiek kiüresedett rítusaivá merevedtek. Ezek szerint gyakorlatilag mindenért hibásoknak kell éreznünk magunkat, nem védekezhetünk, ki vagyunk szolgáltatva a veszélyeknek. Például a totalitárius rendszerekből származó veszélyeknek, az iszlám totalitárius eszméinek, amelyek mindjobban beavatkoznak a mai német társadalomba. A németeknek mindig Auschwitzot hánytorgatják fel, tegyem hozzá, jogosan, a többi európai államnak a kolonializmust. Valahol a történelemben mindig akad egy-egy olyan bűncselekmény, amelylyel Európa folyton megvádolható. És kik ezek a vádlók? Hát Afrika vagy Ázsia vagy Dél-Amerika legnagyobb bűnözői, akik a kolonializmussal takargatják alkalmatlanságukat. Pedig Zimbabwe nem az angol kolonializmustól van ott, ahol ma van, Mugabe tette tönkre... Képtelenek lettünk felismerni a veszélyt, mert a hibát mindig csak magunkban keressük. Ezekre a veszélyekre szeretném felhívni a figyelmet publicisztikai írásaimban. A másik probléma, hogy elveszítettük a saját értékeinkben való hitünket. Hogy már nem látjuk az európai fejlődés jelentőségét, azokat a szellemi vívmányokat, amelyeket ez a kultúra létrehozott. A személyes szabadság alapvetéseit igenis meg kell védenünk.



Berlin, 2009. március 11.








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Hajdú Farkas-Zoltán


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.