[Látó, 2006. február]

Szikrázó cseppecskék az ablakon,
gyűlnek, s a gyűlő cseppek fürge fénye,
lassan, mintha alkony, homályba von.

Fény s homály, mintha álmok szövevénye,
ringatják a törékeny jelenlétet,
míg elnyeli a csend csukódó mélye.
Üres csend, távolodó, halvány képek
keresik még a lélekbe ragadt,
szétfolyó, maradék őszinteséget.

Néhány egymásba tűnő árnyalat,
ahogyan egyre észrevétlenebbül
a képzelet íriszén átszalad.

Ennyi, ennyi csak, minden sallang nélkül,
tisztán, akár a cseppecskék szikrái,
a kérlelhetetlen jelenbe épül.

E lélegzetnyi, e törött sugárnyi,
tán pillanat, névtelen alkalom,
sohasem volt, létező, semmi, bármi.

Lassan, mintha álom, homályba von.
A rések közt lágy alkony remeg át.
Szikrázó cseppecskék az ablakon.

Ez a hazád.