vers, próza / Emlék

Bodó Márta
Emlék[2017. november]



Nem nyilatkozom és nem is mesélek. Lehet, hogy itt hagytok örökre a padon. Nem váltottam be a hozzám fűzött reményeket. Nem mondtam el a szaftos történeteket. Ülök a téren, a csörömpölő forgalomban, még süt a nap, de már a bokámba kap a félhomály.
Úgy tudja mindenki, Bege Zoltán maga volt a megtestesült megbízhatóság. Elkötelezettje volt a munkájának, a családjának, a nemzetének... Egy napon halt meg a feleségével, akit rajongva szeretett, aki neki szentelte egész életét. Abbahagyta saját jól indult orvosi karrierjét, csak hogy a férje egészen a munkájának élhessen. A hitvesi ágyon feküdtek egymás mellett, a kezük összeért, mint két hal íváskor, amikor elindulnak a folyón felfelé, hogy a torkolatnál elérjék a beteljesedést. Azon a napon én cipeltem be mind­kettőjüket, én fektettem végig őket a hálóban a nászágyon. Micsoda nász! Az asszony aznap reggel jelentette be, hogy elege van, már réges-rég elege van, eddig hallgatott, ám most elhatározta: összepakol és elmegy. – De kiért, kivel? – ordította Bege Zoltán, arca eltorzult az indulattól. Sehogy sem értette, hogy a rabszolgája, akivel hosszú éveken át elhitette, hogy az istennője, megelégelte, és csak úgy, magától és önmagáért el akarja hagyni. Kék és zöld árnyékok villóztak a nyakán, a homlokán, az orrán. A kivörösödött, indulattól dagadó erek, az arc egésze lilás, ütésfoltokkal teli, undorító masszának látszott. Az asszony azt sziszegte a szemébe: „Lehullt a bálvány.” Az meg eszement dühében szíven szúrta a nőt, egyetlen mozdulattal tövig döfte a kézügyében levő piszkavasat. Maga a nő se hitte elsőre, még sistergett a dühtől. Amikor felfogta, mi történik, utolsó erejével az arcába röhögött: – Most aztán tényleg végleg elhagylak, féreg! – Mint rongyzsák hullt a lába elé. Bár vélhette volna a végső megadásnak, Bege Zoltán élesen érzékelte a különbséget: az asszony fellázadt, halálában sem hódol. Hiába akarta megadásra bírni a mozdulattal. A férfi még erősebben tombolt, arca immár valódi véres massza. A konyhát darabokra törte. Olyan módszeresen, minden egyes tárgyat, hogy az örökösök semmit nem tudtak felhasználni, apró darabokra, ronggyá tépte a törlőruhákat, a tányérok és csészék cserepein vad táncot járt, amitől nem is cserép, daraszerű morzsalék maradt a földön, kihúzta és felhasogatta a fiókokat, az azok belsejét borító viaszosvásznat ollóval vágta csíkokra, a vastag fejű rögzítőszegeket egyenként, mániákus gondossággal húzogatta ki, majd csapott rájuk kalapáccsal, egyenként téve használhatatlanná mindeniket. Alapos volt dührohamában is. Aprólékosan dolgozott a pusztításban.
Amikor a lerángatott bútorelemek mögött csíkosra kapart falat megláttam, rögtön összekapcsoltam a két képet: a laboratóriumban hajlongó kutatóét a dühöngésében is módszeresen pusztító férfiéval. A szigorú rendben zajló hétköznapok után kiszabadul a felgyűlt tartalék, és élvezettel rombolja sorra unalmasra fegyelmezett életének minden egyes szegletét.
Bege Zoltán maga volt a megtestesült megbízhatóság: rögtön látni lehetett a gondos figyelemmel használhatatlanná rondított egész korábbi életterén. Ő maga az ajtó előtt feküdt: beleereszkedett ugyanabba a piszkavasba, amivel a feleségét szúrta le. Bevett egy marék gyógyszert is nagy adag alkohollal, az üres üveg volt az egyetlen épen maradt tárgy a környéken. Felkészült, nehogy a fájdalomtól meggondolja magát. Nem volt könnyű a vasat úgy igazítania, hogy végezzen magával, hogy véletlenül se élje túl, hogy ne tudják az esetleg túl korán odatévedő jóindulatú, segítőmániás nézelődők megmenteni.
Én jöttem. Én találtam meg őket. Rögtön tudtam, mi történt. Mintha rég vártam volna erre. Fegyelmezett életük mélyén ott lapult a jövő. Egymásnak szentelt, csendes, békés estéikben ott rejtőzött, egyre gyűlt a lefojtott indulat. Az asszony gyűlölte Bege Zoltánt, mert elvette az élete értelmét, célját, s lassan-lassan szedegette össze a fényt a reggelekből, a ragyogást a szeméből. Gyűlölte magát, mert engedett, mert önként adta fel az életét. Bege Zoltán megvetette az asszonyt, lenézte, eszköznek tekintette. Úgy gondolta, a legnagyobb tisztelettel viseltetik iránta. Minden este hazatér, csendes csókot lehel a homlokára, a szokott módon elfogyasztja, amit elé tesz, még dicséri is. Nyaralni viszi, minden karácsonyra gyémánt jár, gyűrű, kar­kötő, nyakék, fülbevaló. Langyos, de rendszeres, kíméletes szex. Semmi durvaság, semmi elhamarkodott mozdulat.
Bege Zoltán volt az apám, Bege Zoltánné az anyám. Így látható a nagy, díszes hitvesi ágyat mintázó közös síremlékükön. Ahová sose megyek. A nevüket sem viselem. Ti sem tudjátok, senki sem. Sejtitek, valamit rejt a hallgatás, azt vélitek, szaftos pletykák hírességekről, amiket a munkám nyomán gyűjtöttem, halmoztam.
A tér a hűlő árnyaktól tágul. Engem az árnyak nem ijesztenek. Tízéves korom óta tudom, hogy az árny nem bánt. Kitombolta magát, kivérzett, lilás foltokkal tarkított, unalmas tésztaarc. Az árny ártalmatlan. Titkait sem tudja őrizni már, titkai végleg az enyéim. Nem az örökség, az apró darabokra zúzott. Nem a rokonok véget nem érő osztozása. A titok maradt rám. És ez megmarad, mert ezt én őrzöm. Én pedig megőrzöm. Egy lepedőn behúztam előbb apámat, majd anyámat. A tőlük látott megfontolt, gondos mozdulatokkal sikáltam le a vasat, a küszöböt, a padlót, a hasukat, mellkasukat annyira, hogy békésen szunnyadónak tűnjenek. Pizsamát adtam rájuk, a párnát is a fejük alá igazítottam. A konyhában semmit nem mozdítottam el, ezért aztán rablógyilkosságnak gondolta mindenki, nem is kutattak más után, nem sejtettek más motívumot a közismert álompár halála okaként. Ismeretlen tettes. Nagy tisztességgel temették őket. Úgy behúzódtam a szép, vésett fejfa árnyékába, hogy a temetést követően teljesen eltűnt a vézna gyerek alakja a sajtó figyelméből, amely pedig máig fel-felveti a nagy tudós és hű felesége emlékét egy-egy évfordulón vagy szakmai tanácskozás alkalmával.
Ha örökre itt felejtettetek is a téren, akkor sem mesélek. Az árnyak hű­vös, elegáns, módszeres hallgatása az örökségem, az egyetlen, ami teljesen ismerős, egészen az enyém.





Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Bodó Márta


A szerzőtől még

   Felismerés


Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.