Vers, próza / Esztrád

Papp Sándor Zsigmond
Esztrád



Regényrészlet

7.
Lehet, hogy ezt mások sosem hinnék el, de Rudolf bácsinál Nicu Zmeura mindig félszegen viselkedett. Most is úgy kellett beterelni az ajtóból, akár egy csitrit, majd leültetni a legkényelmesebb székbe, hogy pár perc múlva már felszabadultabban nézzen körül. Rudolf bácsi mégis megértette őt. Túl öreg volt már ahhoz, hogy ne értse, vagy ami még rosszabb, lebecsülje ezt a szálkás, parfümszagú férfit.


Sokan estek ebbe a tévedésbe, s csak akkor kezdtek másként vélekedni róla – hacsak a fájdalom meg nem akadályozta a töprengést –, amikor már reccsent a csontjuk, s a mutatóujjuk különös szögben meredt fölfelé. Nem volt ebben semmi meglepő. Az alkotás vágya néha a legfurcsább helyzetekben üti föl a fejét. Akkor döntötte el, hogy nem lesz csak egy, a számtalan belügyes tiszt között, amikor hosszas utánajárás után idevezényelték Bukovinából. Fiatal volt, tele az élet iránti megnevezhetetlen követeléssel. Emlékszik, nagyon hamar berendezkedett a városban, pedig más húsa volt itt a nőknek, a férfiak is másként fogtak kezet, és még verekedés után is a szemedbe néztek, nem a hátad mögé, vagy a vérrel pettyezett padlóra. Kedvelte ezt a helyet. Azt, hogy gyorsan jött a tavasz, mint egy bejárónő, aki mindig méltatlankodik a szétszórt ruhák és az egymásra tornyozott tányérok miatt, de azért rendre kitakarít. Azt, hogy sietősen, hadarva beszéltek, mintha bármikor félbeszakíthatnák a mondatot, és hogy még a legjelentéktelenebb mozdulatban is volt valami harsány és követelőző szeretete az életnek, amit, persze, sosem vallottak volna be idegen előtt. És igen, azt is, hogy még a legforróbb ölelésben, a legoldottabb pillanatban, amikor már egymás vállát lapogatták a kocsmában, akkor is maradt bennük annyi józanság, ami különbséget tett betolakodó és helybéli között, és ezen nem változtatott sem a kevert, sem a felkínált gyönyör. Ennek ellenére befogadták volna, de Zmeura nem kért belőle. Ő igazából nem barátkozni jött. Nem is engedhette volna meg magának. Ha barátokat akar, borbély lesz vagy állatorvos. Segéd a vegyesboltban. De ő többet szeretett volna. Valami olyasmit, amit hallgatással is el lehet érni, nem csak fecsegéssel és óvatos dörgölődzéssel. Ami jár neki, mégis meg kell dolgoznia érte. Mégis majdnem pályaőr lett, akárcsak az apja. Egy szótlan, olajos ember, aki csak vonatcsattogásra képes elaludni, és egész életét a menetrendhez igazítja. A hathúszas személlyel megy, a nyolcnegyvenötös gyorssal érkezik. És akinek a gyomra is összeugrik, ha meglát egy öltönyöst.


Ez a félelme sosem derült volna ki, ha a kétórásit le nem dobja a vágány, valahol Szentpatak közelében. Az testvérek között is harminchét-negyven kilométer, jött haza az apja, mert akkor már városszerte rebesgették, hogy vizsgálat lesz. Nem is akármilyen. Fejesekkel, mindenhova eljutó jelentéssel a végén. Az apja körzete Dumbrea határáig tartott, odáig kellett havonta kétszer fölmennie a hajtánnyal, ami elvileg harmincöt kilométer, de erről sosem volt papír, még térkép se nagyon. Az ilyesmit az ember megörökölte az elődjétől, hogy a patakmederig hajtasz, ott megtöltöd a kulacsod forrásvízzel, s már fordulhatsz is vissza. Nem nagy ügy. De, persze, lehet ez harmincöt, akár negyven is. Ki hogyan számol. Azt még ilyenkor meg lehet tenni, hogy az ember feltelefonál a megyeszékhelyre, és eligazítást kér méterre pontosan, de akkor nem lesz többé becsülete a vasutasok között. Még jó, ha csak a kalauz röhögi ki. Így aztán Turcu elvtárs megérkezéséig, az apja nem is tehetett mást, mint várt, és egy ceruzacsonkkal újra és újra számolta a lehetséges távot, rosszabb pillanataiban Prãila lankáit is beleszámította, máskor meg jóval a patakmeder előtt megállt, szomjasan gondolva a forrásvízre. De mivel a ravaszság nem volt a mindennapi kenyere, csak annyit talált ki a közelgő baj ellen, hogy egy idő után legkisebbik fiát, Nicuşort is magával cipelte a bakterházba, mert ha gyerek van, akkor vér csak nem fog folyni. És tényleg, miután Turcu Dimitri vakkantva bemutatkozott, meg is simogatta a gyerek fejét, ebből bányász lesz, ha el nem rontja, nézett az apára vádlón, s ettől a tekintettől nem is nagyon akart megválni, még akkor se, amikor zakóját otthonos mozdulattal a felkínált szék támlájára kanyarította. Ehhez értett. És ahhoz, hogy folyton keserű arckifejezést erőltessen magára, mintha gyomorbajos volna, vagy gennyedző seb nyílna a hónaljában, amely minden mozdulatra égő fájdalommal felel. A bakterre is úgy nézett, mintha az is csak valamilyen pirula lenne, egy újabb főzet, amit feltétlenül ki kell próbálnia, bár tudja, úgyse használ semmit.


Remélem, annyit már tud, hogy szabotázs történt, kezdte kicsit unott, kicsit éneklő hangján Turcu, és rosszkedvű elégedettséggel vette tudomásul, hogy a bakter arca a szóra megrándul, majd egészen elfehéredik. És ez így is ment tovább. Turcu trükkje egyszerű volt, mint ő maga. Az apja minden egyes válaszát dünnyögve megismételte, egyenként ejtve ki a szavakat, mintha azon töprengene, hogy kiköpje vagy inkább lenyelje őket, és bizony tagadhatatlan: a legtöbbjét azon mód kiköpte volna maga elé a földre, hogy a másik is jól lássa, micsoda komisz, milyen förtelmes dolgokkal traktálja őt. Nem csoda, ha félóra múltán az apja már minden lehetséges választól irtózott, attól is, ami már elhangzott, és attól is, ami csak most fog. Éppúgy félt az igenektől mint a nemektől, hiszen egyik sem tompította a másik undorát, de a legjobban talán a fogalmam sincs fordulatot gyűlölte, mert ettől Turcu arcára a rosszkedvűség tovább már aligha fokozható árnyai ültek ki. Várható volt, hogy egy, még a korábbiaknál is meggondolatlanabb felelettel végképp elveszíti Turcu maradék jóindulatát is, és akkor ez a halfejű ember összecsomagol, s kezében a vallomásával meg sem áll a központig. Így aztán meg sem várva az újabb kérdést, felpattant, és már-már ellentmondást nem tűrő hangon, csak ennyit mondott: jöjjön velem! S bár Turcu kelletlenül pakolta össze a papírjait, kelletlenül követte a Bucsinka erdőt is érintő ösvényen, valahogy mégis sejtette, hogy miért baktatnak ki a város végén kígyózó Tigleag patakhoz, ahol a hegyeken átszökdöső ruszinok rézüstjei álltak. Messziről hozták ide a kissé már szotyós gyümölcsöket, és mivel nehéz volt az út, és a lovak se mindig bírták a terhet, nagyon meg kellett becsülniük a nyersanyagot, és évről évre finomítottak a módszereken, hogy a végeredmény tényleg elvegye az ember eszét, fűszeres legyen és telt, sűrű és kiszámítható, mint a nászéjszaka. A helybéliek is csak találgatni tudtak, hogy vajon mi kerülhet bele: volt, aki krumplihéjat, volt, aki tyúkszart mondott, mások szerint viszont a Tigleag kristálytiszta vize lehetett az egyetlen csodaszer, de hogy másról, mint csodáról, mégsem lehet szó, nos, ezt most már Turcu is tanúsíthatta, hiszen amikor a bakter hajnalban feltette a központ felé tartó tehervonatra, hiszen csak ennyit kért az elvtárs, hogy lehetőleg teher legyen és ne személy, ahol sokan vannak, sok kérdéssel és még több hajlandósággal a feljelentésre, és ezt a kérést a bakter önzetlen örömmel teljesítette, hiszen tudta, vendége a tehervagonok baráti zakatolásában tényleg úgy öleli majd magához az ajándékba kapott butéliát, mintha édesgyermeke volna. Így történhetett, hogy Nicu apja volt az egyetlen, aki nem szörnyülködött a pár hét múlva érkező híren, hogy három pályakezelőt fogtak el Prãilã mellett, akik egyből beismerték a tettüket, hogy bizony ők helyeztek köveket a nyílt vágányra, hogy megpróbálják feltartóztatni a szocializmus robogó vonatát.


Mindig ott terem a bűn, ahol kevés a pálinka, hunyorított rá cinkosan az apja. Nicu Zmeurában mégsem ez maradt meg. Nem Turcu elanyátlanodó, részeg testét látta maga előtt, a folyton mellére csukló fejét, hanem azt az igen hosszú órát, amikor az apja csatakosan, a félelemtől átitatva próbál rálelni az egyetlen üdvözítő feleletre. Az igazságra, amit úgysem lehet bevallani.


Ez volt az ő terepe, érezte meg alig tízévesen. És nem is volt más választása, mint követni ezt az utat. Amikor áthelyezték, már azt is tudta: csak egy módszer kell, egy gesztus, valami, ami mindenki mástól megkülönbözteti, amit úgy hagyhat ott, mint egy névjegyet. A Kripta légköre minden szempontból alkalmas terep volt a kísérletezésre, így nem is kellett fél évnél többet rászánnia az útkeresésre, hogy végül az ujjaknál kössön ki. A bemelegítő kérdések után szinte azonnal rátért a mutatóujjra, és akit az első reccsenés nem térített észhez, annak egy anya türelmével és egy apa gondosságával, egyetlen mozdulattal roppantotta el a hüvelyk-, a gyűrűs-, majd a középső ujját. És aki még ilyenkor sem volt kapható az együttműködésre, aki még ekkor sem tért észhez, az azt is kipróbálhatta, hogy milyen pokoli nehéz törött ujjakkal a fekvőtámasz. Ebben hitt. Az emberi test spártai fegyelmében és soha nem látott összetettségében, amely mindig képes meglepni valamivel semmit sem sejtő birtoklóit. És végül mindig bejött a számítása: a közös leleménnyel előcsalogatott fájdalom hálás szolgákká változtatta az eléje kerülő renitenseket.
Ahhoz sem kellett hosszú idő, hogy a legnehezebb esetekhez osszák be. Embercsempészek, vérgőzös rebellisek, szamizdatot szerkesztő, riadt írók – mind-mind hozzá tartoztak. S amikor már híre ment a városban, amikor a begipszelt ujjú emberekről már nagyjából tudni lehetett, hogy hol járt, mibe keveredett, már nyert ügye volt. Olyan esete is akadt, nem is egy, aki egyből elsírta magát, ahogy belépett az ajtón.


– A másik helyében maga eltörte volna az apja ujját? – szedte össze a bátorságát Rudolf bácsi.
– Turcu.
– Tessék?
– Nem másik, hanem Turcu. Így hívták.
– Most fontos ez?
– Szeretem a pontosságot.
– Még mindig nem válaszolt.
– Nem túl demagóg ez a kérdés magához? Nem ilyennek ismertem meg.
– Volt kitől tanulnom.
Nicu Zmeura sötéten nézett maga elé. Talán nem ivott még eleget az őszinteséghez, találgatott magában Rudolf bácsi. Pedig már kétszer is teletöltötte a poharát.
– Turcu ügyetlen volt. Egy iszákos kontár. Még az is lehet, hogy csak a saját szakállára nyomozott.
– Tehát ez a válasza?
– Sejtem, hogy mit szeretne hallani, de az nem lenne őszinte.
– Kár, pedig ez lenne az igazi vízválasztója a módszerének. Idegenekkel szemben, tudja, könnyen elbízza magát ez ember.
– Nevetni fog, de akkor is ez a leghumánusabb eljárás – mondta Rudolfnak.
– Semmi kedvem nevetni.
– Szóval nem hisz nekem? – nézett rá tűnődve Zmeura. – Pedig már ismeri a rendszert.
– Még maga se hinne magának.
– Akkor tegyek úgy, mint az a bukaresti tapló, aki addig üti-vágja azokat a szerencsétleneket, amíg egy szót se tudnak kinyögni? Pedig ő is tudja, hogy csak a vallomásuk vethet véget az egésznek! A múltkor is az egyiknek úgy felrepedt az ínye, hogy...
– Kíméljen meg a részletektől! Ma még enni szeretnék.
– Pedig én azt hittem, azt is lehet kíméletnek nevezni, ha valaki a legkevésbé rosszat választja. Tudatosan.
– Nocsak, filozofálgatni is szokott?
– Olvasok ezt-azt.
– Kíváncsiság? – töltötte tele ismét Zmeura poharát Rudolf.
– Utálom, ha fölényeskednek. A múltkor egy határsértő fejből idézte Arisztotelészt. Gondoltam, akkor már én is belenézek.
– És továbbra is úgy véli, hogy maga a leghumánusabb?
– Nézze, ha valaki hozzám kerül, annak már többnyire alapos oka van. Előbb vagy utóbb úgyis bevallanának valamit. Így van kitalálva az egész. Persze, ordibálhatnék velük, megvonhatnám az éjszakai alvást, hideg vízzel locsolhatnám őket, de ez senkinek se jó. Fogy az idő, mindenki ideges. Így megspórolok néhány órát.
– Aki pedig időt nyer, az életet nyer.
– Azért ne legyen cinikus – intette meg mosolyogva Zmeura.
– Igyekszem.
– Maga nem egyezne ki ezzel? Egy-két törött ujj, és már túl vagyunk rajta. Begipszelik, és már el is felejtheti az egészet.
– És mi lenne, ha egyszer enélkül próbálkozna?
– Nem figyelt eléggé. Az őszinteséghez mindig kell egy kis fájdalom. Ez a felhajtóerő, a nyomaték. A barátkozás túl sok egérutat hagy. De gondolom, ezt már maga is megtapasztalta.
– Ezek szerint elégedett a módszerével?
– Minden munkát lehet jól végezni. Ez nem az én bűnöm.
– Egyszer megéljük, hogy még kitüntetik ezért.
– Megint cinikus. És pontatlan. Fél éve már, hogy kitüntettek.


Zmeura eltolta a poharát. Mostanság hirtelen tört rá a rosszkedv. És azt is utálta, hogy legtöbbször lepleznie kell. Persze, nem itt. Ebben a vakolatig levetkőztetett lakásban senki sem tudná megjátszani magát. Talán ezért szeret idejárni. Meg azért is, mert olyan kevés hely akad manapság, ahol az őszinteségnek alig van következménye. Beissza a csend, a falak, a bútorok helye.
Rudolf már ismerte ezt a tűnődő, lusta arckifejezést. Az elfáradt őrszem tekintete ez, aki már túl sok ideje bámulja a rábízott területet, hátha változik valami, de hát mi változna? Ilyenkor kellett lemennie Kalcsekért. Zmeura nyelve rendszerint már csak akkor oldódott meg, amikor a lakóbiztos is elfoglalta a helyét közöttük. De most sem változott semmi: Kalcsek épphogy köszönt, s máris vizespohárba kérte a rumot, hogy egyhajtásra kiigya.


– Maga mindig ennyit iszik? – kérdezte váratlanul Zmeura, s egyszerre érződött csodálat és némi rosszallás a hangjában. Kalcseket ez nem billentette ki a nyugalmából. Úgy ült a sarokban, mintha pártgyűlésen szorongna, ahonnan nem lehet lelépni, legfeljebb gondolatban, és eltorzult arccal várta az alkohol hatását. – Így nem is érzi az ízét – tette hozzá most már egyértelmű rosszallással Zmeura.


A mondat valahogy úgy maradt, súlyosan lebegve a fejük felett, akár egy sötét felhő. Egymást nézték. Kalcsek lopva és kicsit sértődötten, mert nem elég, hogy majd szétreped a gyomra, de még dilettánsnak is tartják, pedig tud ő lassan is inni, az ínyencek álszent pofájával, a szájában lötybölve az italt, amíg az aroma meg nem mutatja magát, s akkor lehet beszélni termésről meg évjáratról, a kubai vörösréz üstökről, a kincset érő páratartalomról, csak nem így, nem ilyen körülmények között. S ahogy egyre jobban hevítette a rum, már arra is gondolt, hogy ezt akár meg is mondhatná, csak ezt az egyet, isten őrizz, hogy elszaladjon vele a ló, de mindent mégse lehet, mert parancsra szarjon inkább az elvtárs, de ő az élvezeteket tekintve igenis ragaszkodna a szabad akarathoz, és nem akkor fütyülne, amikor mások táncolnak, ezt fogja mondani, vagy valami nagyon hasonlót, s már az állát is felszegte, és megpróbált, amennyire a szék csak engedte, egyenesen ülni. De akkor már késő volt. Rudolf bácsi óvatosan közelebb húzta a sámlit, hogy azonnal közéjük lépjen, ha történne valami, mert ha az a hülye Kalcsek tesz akár egy apró megjegyzést is Zmeura vörös képére, akkor itt tényleg elszabadul a pokol. Felesleges volt az óvintézkedés, mert Zmeura meg se rezzent. Olyan arccal nézte őket, mint aki már lemondott arról, hogy megtalálja a megfelelő csalit ehhez a sötét, hínáros vízhez.


Félóra múlva már csak Kalcsek hortyogását lehetett hallani. A kitárt ablakon dőlt be a friss, szeptemberi levegő. Inkább langyos volt, mint hideg. Langyos, akár egy szék, amelyen sokáig ült egy szép, de ismeretlen nő. Zmeura most már egészen nyugodt arccal ült a helyén. Úgy tűnt, hogy miután a szemével kinyittatta az ablakot, ki is fogyott a parancsokból. Igazából nem szerette őket. A rend nem utasításokból épül, mondta egyszer Rudolf bácsinak első látogatásai valamelyikén. Rudolf akkor még nem tudhatta, hogy Zmeura azt kedveli, ha a beosztottjai ráéreznek a teendőikre. Ha megtalálják azt a ritka pillanatot, amikor a parancs még nem kényszerű teher, hanem kínálkozó lehetőség. Így történhetett, hogy az első bakikat nem számítva, Rudolf mindig idejében ment le Kalcsekért, ő maga ajánlotta fel, hogy másokat viszont távol tart a látogatásoktól, de a rendszer még olyan apróságokban is megmutatkozott, mint a kávé vagy a taxi, amely mindig idejében került az asztalra, illetve állt meg a ház előtt. Cserébe Zmeurára sem lehetett panasz: egyszerű vendég maradt, aki mindig ügyelt az ajándékba hozott ital minőségére. És többnyire igaza volt: a taxi tényleg akkor jött, amikor már egyikükbe se fért több az italból, a beszélgetés is oldottabb volt így, hogy senki sem háborgatta őket, és most is minden bizonnyal áporodottabb lehetett már a szoba levegője a megszokottnál.


A friss levegőben tisztábban látszottak a tárgyak is. Az egyre jobban terjeszkedő folt a plafonon, az itt-ott levert vakolat, a megmaradt bútorokon megtelepedett, ezüstös porszőnyeg.
– Szóval, még mindig nem békültek ki a feleségével? – emelte fel a fejét Zmeura.
Rudolf csak intett a fejével.
– Pedig mind a ketten megérdemelnék.
– Lehet, de ez még nem elég.
– Miért, mi hiányzik? – élénkült fel Zmeura. – A szándék, ha jól sejtem, mindkettőjükben megvolna.
– Akkor sem fog menni.
– Ne legyen kishitű! Nem áll jól magának.
– Nem erről van szó. Két ember csak akkor békülhet ki, ha előtte összeveszett. Ezt mondja az elemi logika.
– Olyan nincs, hogy egy házaspár sose veszekedjen. Talán a mesékben.
– Pedig van. Csak másfajta mesékben.

– Azt akarja mondani, hogy sosem kiabáltak? Még egy tányért sem törtek össze?
– Mi valahogy mindent csendben intéztünk el.
– Hát akkor vesszenek össze. Nem nagy ügy. Találkoznak egy eldugott helyen, ahol nyugodtan kiabálhatnak, és akkor mindent bele.
Rudolf tudta, hogy ezzel a tapintatlansággal Zmeura most fizeti vissza az előbbi merészségét, hogy az apjáról faggatta. Azt is tudta, hogy ilyenkor már nem segít semmi, csak az őszinteség.
– Az rosszabb lenne, mintha megölnénk egymást – mondta csendesen Rudolf.
Zmeura egyenként emésztette a szavakat. Majd úgy kezdett kotorászni a zsebében, mintha cigarettát keresne, de Rudolf most is megelőzte. Szűz paklit nyújtott felé.
– Ezek szerint már nem is beszélnek egymással? – gyújtott rá az ajándék Snagovra.
– Nincs miről.
– Ennyire biztos ebben?
– Ennyire.
Zmeura a padlóra pöckölte a hamut, majd úgy nézte, mintha ki akarna olvasni belőle valamit.
– Tudja, hogy van ez – intett végül Rudolfra, majd magára Zmeura –, csak elkezdeni nehéz, aztán az egyik mondat már hozza a másikat. Gondolom, egy kezdő löketet még össze tudna szedni valahogy – mondta, és kacsintott egyet. Gúnyosan, mégis tele cinkossággal.
– Inkább kérdeznék, ha már nagyon muszáj.
– Még jobb. És mi lenne az?
– Az azért még érdekelne, hogy... az én fiam volt-e Balázs vagy sem?
Zmeura nyelt egyet.
– Arra gondol, hogy Mecseki előtt is…


Rudolf bólintott. Hirtelen közel érezte magához a tisztet. Ahogy vezeklő a gyóntatóját, bűnös a messziről jött megmentőjét. Mert épp ez volt a legfurcsább az egészben. Ha jobban belegondol, akár a legjobb barátja is lehetne ez a csöndes, szénszemű ember, hiszen mindent tud róla. Még ha az a minden néha nem több, mint ami egy dossziéba beleférhet. De másutt, egy másik, talán egészségesebb világban ez egy egész életre elég lenne. Számon tartanák egymás névnapjait, együtt járnának meccsre vagy horgászni a bányatóhoz, és közös történeteik lennének, ha unalmasabbak, ha kiszámíthatóbbak is, de hát az unalom is olyan, mint a szerelem, csak akkor kezdjük értékelni, ha végképp elpárolgott. Zmeura ismerte őt a legjobban, és ehhez nem is kellett egyéb, minthogy figyelmesen elolvassa a jelentéseit, némi türelemmel egymáshoz illessze a túlburjánzó részleteket. Megfejtse, ami megfejthető. Mert igen, alig egy hete hasított belé a gondolat, hogy az a szerencsétlen gyerek, az ő talált kincse, akit már úgy-ahogy eltemetett, talán nem is az övé, soha nem is lehetett az. Hiszen akkoriban épp elegen lebzseltek Márta körül, a művezetőtől egy-két kanos kollégáig. És akiket még nem is vett számításba. Miért pont akkor lett volna hűséges, miért pont akkor tartotta volna be egy alig létező házasság szabályait? És ha ez úgy van, ahogy sejti, akkor Balázs halála éppolyan bohóckodás volt, mint az élete.


– Ne gondoljon erre – mondta végül Zmeura. – Van épp elég baja ezen kívül is.
Rudolf észrevétlenül biccentett. A feltörő keserűség mellett volt valami különös elégedettség is benne, hiszen tudta: a tiszt soha többé nem hozza szóba Mártát. Itt már nincs mit bolygatni.
– Megyek, és főzök egy kávét – mondta, és felállt.
– Még ne – tartotta vissza Zmeura. – Még maradnék egy kicsit.
Rudolf kíváncsian ült vissza a székére. Nyomós oka lehetett annak, ha Zmeura el akar térni a látogatások menetétől. Már az is furcsa volt, hogy nem nézett rá. Egy kilógó cérnaszálat piszkált a nadrágján. Majd elfogadta az újabb szál cigarettát is.
– Olyan furcsa, hogy sose kérdezte, miért is vagyok itt.
– Eszembe se jutott – vallotta be Rudolf.
– Nem merte, vagy a svábok tényleg ilyen barátságosak?
– Azt hittem, ez is a...
– ... a munkám része? Nem, én nem járok terepre.
– Akkor nem tudom. Lehet, hogy féltem egy kicsit.
– Nem hiszem. Amikor fél, egészen más az arca. Sokkal alázatosabb – mondta Zemura, és próbálta megmutatni. Addig figurázott, amíg Rudolf el nem mosolyodott.
– Most már nyugodtan megkérdezheti – mondta a produkció végén. – Felkészült a válaszra.
– És ha nem akarom megkérdezni?
– Olyan nincs, hogy nem akarja.
– Attól tartok, hogy van.
– Hát nem könnyű ember maga – ingatta a fejét Zmeura. Már nem volt kedve mosolyogni.
– Nem is ígértem, hogy az leszek.
– Pedig úgy számoltam, öt-hat találkozás elég lesz, hogy megbízzon bennem.
– Ez nem bizalom kérdése.
– Akkor másképp mondom: ha az én fiam hal meg, én mindent megtettem volna, hogy kiderítsem az igazságot.


Rudolf halk roppanást érzett. Valahonnan a bőre alól jött. A csontból. Mintha az ujját törték volna el. A legelsőt. Amely inkább figyelmeztetés, nyitány. Belépő egy hosszú és bonyolult cselekményhez. És a teste is úgy reagált, mintha izzó fájdalom öntené el. Nyirkos lett a homloka, és észrevétlenül remegni kezdett. Többször is be kellett hajlítania a mutatóujját, hogy meggyőződjön, képzelődik csupán. Zmeura megértően nézett rá.
– Én tudom, hogy mi történt – mondta végül Rudolf.
– Mi?
– Figyelmeztetés nélkül hátba lőtték. Pár méterre a határtól.
– Végeredményben ez is egy hihető változat. A maga húszéves fia transzportokat visz át egy olyan úton, ahol csak az amatőrök próbálkoznak.
– Egyedül volt.
– Tényleg?
– Meg akart szökni. Nem maguktól. Tőlünk.
– A szüleitől?
– Igen.
– És ez elég?
– A többi már részletkérdés.
– Mikor is halt meg a fia? – kérdezte hirtelen a tiszt.
– Lassan két éve.
– Valami olyasmit olvastam, hogy ilyenkor jön el a holtpont.
– Miben?
– A gyászban. Elfáradnak az idegek, és az emlékezet is tompulni kezd. Egyre nehezebb fenntartani a fájdalmat, pedig gyakorta ez az utolsó kapocs, ami az elhunyttal még összeköt.
– Most maga cinikus.
– Ezt csak biztatásnak szántam.
– Biztatásnak?
– Hogy ne halogassa tovább. Tegyen fel kérdéseket! Most már úgysem eshet bántódása. Most már a mi emberünk.
– De miért kérdezősködjek?
– Mert az ember csak igaz történetekkel szerezhet barátokat.
– Barátokat? Miféle barátokat?
– Ma mindent a szájába kell rágni?! – nézett rá dühösen Zmeura. Majd felpattant, és járkálni kezdett. – Azt gondolom, maga is belátja, hogy ez nem tarthat örökké.
– Micsoda?
– Hát ez az egész! Nem azt mondom, hogy holnap vagy holnapután, de öt vagy tíz év múlva egyszer csak összedől. És mi még akkor is élni fogunk.
– Ha maga mondja.
– És most gondoljon bele, ha egyszer a nyakunkba szakad az a másik világ, akkor magát hogyan találja? Mi lesz maga akkor?!
– Fogalmam sincs.
– Hát akkor én megmondom. Maga egy piti besúgó lesz. És mindenki magára fog mutogatni – Zmeura elégedetten ült vissza a helyére. Olyan volt, mint az orvos, aki végre elmondta a betegének a diagnózist. És innen már minden a betegen múlik.
– Ezért akarja elmondani az igazságot?
– Ezért is.
– Felesleges.
– Miért?
– Mert akkorra már ez is rég hazugságnak fog tűnni.
– Én pont fordítva gondolom. Szerintem minden igazságnak eljön egyszer a maga ideje. Amikor ki lehet mondani.
– Viszonylag kevés kockázattal.
Zmeura legyintett.
– Ki szeret hiábavalóan kockáztatni? Talán csak az őrültek, vagy akiknek az élet nem több, mint egy tévedés. Találkoztam már ilyenekkel. És nem az a baj velük, hogy nem hisznek semmiben, hanem az, hogy még csak nem is tudnak róla.


Kalcsek megmozdult a széken. Úgy mocorgott, mintha az ágyban próbálna a másik oldalára fordulni. Rudolf bácsi felállt, és a hálószobából kikopott pokrócot hozott át. Azzal takarta be Kalcseket. Volt benne egy olyan indulat, hogy kinyitja a bejárati ajtót, és kitessékeli Zmeurát. Talán még ordítani is fog. De aztán úgy ült le a helyére, mint aki még a gondolatért is szégyelli magát. Rágyújtott, pedig már így is hullámzott a gyomra.
– Ha jól értem, az enyém most jött el. Megkérdezhetem, hogy miért?
– Ez is csak matematika, mint minden más. Ha maga hős lesz, akkor majd nekem is jól jöhet egy-két szívesség.
– Ettől még nem válik szentté.
Zmeura megint mosolygott.
– Egyelőre csak szívességről beszélek. Nem csodáról.
– Arra nem is lennék képes.
– Tudom. És ha megnyugtatja, ezt később sem fogom számonkérni.
Rudolf kétkedve nézett a tisztre.
– Nem kell magának az én segítségem. Egyedül is meg fogja oldani.
– Könnyen megtörténhet, de azért sose lehet tudni. Az elővigyázatosság mindig jól kamatozik.


Az egész városban rebesgették, hogy a Kripta tisztjeinek és a nagyobb fejeseknek mind lapul egy-egy cím a zsebében. Egy plasztikai sebészé, aki, ha beütne a krach, szépen átszabja az arcukat. Ők nem járnak úgy, mint a nácik, ezeket senki sem fogja tíz-húsz év után összeszedegetni Argentínából, mondta Keller Öcsi, és a Négy Dukátban mindenki bólogatott erre. Ezért volt úgy, hogy ahányszor a Kellert megverte valaki, otthon még bedagadt szemekkel lerajzolta. Emlékezetből. Nehogy már ezen múljon. Első pillantásra Zmeurára különösen ráfért volna a sebész. Az utóbbi években ráadásul összeszedett valami májbetegséget is, mert ha túl zsírosat evett, vagy ha úgy permetezték a paradicsomot, hát néhány falat után vörös foltok ütöttek ki az arcán, de mint a cékla, és néhány hétig nem is múltak el. Állítólag már külföldre is küldték, hogy kezelje ki ezt a nyavalyát, mert a párttitkár felesége nem bírta öklendezés nélkül nézni, de Zmeura nem kért belőle. Az ilyesmi ezzel jár, vonta meg a vállát, és még fenyegetésre sem pontosította volna, hogy mindezt jogos büntetésként fogja föl, vagy egyszerűen nincs gusztusa kis dobozokba gyűjtenie a szarát a vizsgálatokhoz. Rudolf bácsi viszont több százast is feltett volna rá, hogy ha igaz is, amit a Keller Öcsi mond, Zmeurának akkor sincs ilyen címe. Nem kell neki. Egyszerűen nincs rá szüksége. Ő a saját pofájával fogja kihúzni.
– De minek ehhez a Kalcsek? – kérdezte Rudolf.
– Minden ilyesmihez kell egy tanú. Bár, azt hiszem, itt egy kicsit elszámoltam magam – és a széken kornyadozó lakóbiztos felé intett.
Nem akart nevetni, mégsem tudta visszatartani. Ha Márta látná, biztosan nem úszná meg cirkusz nélkül. Kiröhögni a legártatlanabbat...
– Nagyon szép és megtisztelő, amit ma este elmondott. Talán még hálás is vagyok érte.
– Nem kell erőltetni.
– Azt viszont senki sem fogja elfelejteni, hogy itt valaki kollaborált magukkal. És hiába takarózom majd a fiammal. – Rudolf bácsi arca most egészen megkeményedett.
– Akkor majd megkapják az emberüket.
– Hogyhogy?
– A hivatal sehol sem szeret egy lábon állni.
– Ki az?
– Ennyire azért nem akarok őszinte lenni. Remélem, megérti.


Vége volt. Tudták mindketten. Rudolf fáradtan nézett körbe. Úgy érezte magát, mintha egy igen hosszú utazás után végre megérkezett volna valahová. Egy helyre, amiről semmit nem tud, és nem is így képzelt el, annyit mégis sejt róla, hogy ha ezt látta, már nem mehet tovább. Nagy felfedezők mesélnek efféle bizonyosságról. Zmeura csöndben készülődött. Taxit nem kért, inkább gyalog megy haza, mondta. Most olyan jó a levegő. Ahogy állt a gangon az emeleti ablakokból kiszűrődő fényben, egészen esetlennek tűnt, viszont az sem volt kétséges, hogy az éjszakai járőr ideges sietséggel csapná össze a bokáját, ha véletlenül igazoltatnák.
Már nagyon kellett fülelni, hogy elcsípjenek valamilyen zajt. Veterényiéknél a csapvíz zubogott halkan, talán fogat mostak, Rakucsineczéknél az ingaóra kezdett el zörögni. Ez az óra, amikor az ember leginkább megbecsüli a csöndet. Nem hatódik meg tőle, és nem csodálja, azzal a megmagyarázhatatlan félelemmel szívja magába, hogy holnap már nem lesz része benne. Miért épp a Teremtő lenne ilyen bőkezű?
Zmeura végül még egyszer odafordult Rudolf bácsihoz. Szinte parancsolóan kérdezte:
– Tehát nem érdekli, hogy mi történt azon a napon?
– Nem úgy érdekel, ahogy maga gondolja.
– Pedig ez a maga töténete, nem az enyém.
– Akkor hadd gazdálkodjam vele én!
Vállat vont, és pár perc múlva már csak egy savanyú felhő maradt utána. Némi erjedt parfüm, és cigaretta. Behúzta maga mögött az ajtót. Arra gondolt, hogy pár perc múlva felébreszti Kalcseket, akit már egyre idegesebben vár a felesége. Holnaptól teát iszik, és pár napig pirítóson kívül nem is kap egyebet. Aztán megveti az ágyat, és addig forgolódik, amíg elfelejti ezt a napot is. De az is lehet, hogy le se fekszik. Addig üldögél a széken, amíg reggel lesz.


Persze, addig még néhány dolgot meg kell oldania. Amit már nem is nagyon lehet halogatni. Talán ezért lesz könnyebb. Tudta, ki kell találnia valamit, hogy Zmeura ne jöhessen többé, miközben azt is tudta, hogy ennél soha nem jut majd közelebb ahhoz, hogy valaki bocsánatot kérjen tőle. Bárki is. De most már abban sem volt biztos, hogy egyáltan vágyik-e még erre. Mert ha igen, akkor ő sem spórolhatja meg a bocsánatkéréseket. Mártától, Kalcsektől, a fiától, Taller profeszszortól, az egész rohadt kompániától.


Nem lenne képes rá.
Talán majd egyszer. Egy másmilyen napon.
Két évet várt rá, hogy eljöjjön, mormogta még maga elé. A szarházi. És azon sem csodálkozott, hogy már-már irigykedve gondol Nicu Zmeurára. Ahogy egy nagyon pontos svájci óra nyűgözi le az embert. Az sok kis lélektelen alkatrész, az a sok gonosz tik-tak. Gyűlölte. Leginkább azt, hogy ez a hang, ez az embernek is nehezen nevezhető szerkezet most már mindörökre hozzá tapad. Nem, nem úgy, mint az árnyék. Szorosabban. Belülről talán.


A lakás csöndje olyan volt, mint egy ordítás. Egy hosszan kitartott, tiszta hang. Rudolf bácsi egyre biztosabb volt benne, hogy ezt hallja gyerekkorától kezdve. Ahogy kinyitotta a szemét. Ahogy a világ birtokba vette. Ezt a hívást vagy mit.
Nem is tudta, hogy eddig miért nem engedelmeskedett neki.



Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Papp Sándor Zsigmond


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.