vers, próza / Euterpé és a kalóz

Vaszilij Bogdanov
Euterpé és a kalóz[2017. december]



„Ciripelsz tücsök-kísértet, holott elhamvadt a ház.
Hamu, halál – hova lett a velencei aratás.
Lélek marad, ami lélek, nem múlik el az a láz.”
(Robert Browning:
Egy Galuppi-toccata. Fordította: Vas István)

1. AMIKOR NEM ISMERTEK EGYMÁSRA


Nagymama egy karneválon,
valamikor Velencében
Euterpének öltözött.
Szólott a bűvös fuvola,
megbolondítva nagyapámat,
félszemű, viharvert kalózt.
Szájában lógott pipája,
vörös kendő fedte fejét,
nem ismerte fel hitvesét,
mogorván szegődött nyomába.
Hogy nagymama felismerte-e
a kalózban imádott férjét,
nem derül ki immár soha.
Mágnesként vonzotta magához.
Vígan szólott a fuvolája,
egy garniszálló homálya
nyelte ideiglenesen el.
Nagyapa vakon ment utána.
Álarcuk sem vetették le.
Tényleg nem ismertek egymásra?
Ruhájukon alig lazítva
egyesültek egy nyoszolyán.
Életük legszebb éjszakája
várt rájuk, s künn a lagúnán
szólottak a mandolinok,
villództak vad tűzijátékok,
dörögtek az ágyúk, petárdák
lobbantak el, s a bús kalóz
Euterpé karjai közt,
a kékes, zöldes-lilás fényben
úgy érezte, hogy álmodik,
de sehogy se ért véget álma.
A múzsa forgott körülötte,
hívógatón szólt fuvolája.
Hajnalban álarcuk levették,
s döbbenten ismertek egymásra.
Egy korty grappát ittak gyorsan,
s levetkőztek a ragyogásban.
Kacagva simultak egymáshoz,
künn dübörgött a karnevál.
Önmaguk keresték a másik
szemében, kitárult a testük.
Feleslegessé vált minden
magyarázat. Vak szenvedély
sodorta őket a halálig.


2. KÉZENFOGVA A FORGATAGBAN

Nagymama sóhajt, megremeg.
Soha nem lehet vége már.
Szemhéja mögött dübörög
a velencei karnevál.

Euterpét és hódolóját
farsang sodorja, február,
hátuk mögött ólálkodik
veres álarcban a halál.

De nem talál rájuk soha,
hisz Euterpé nagymama
kézen fogja a vén kalózt.
Köröttük állatmaskarák,
tragikomikus maszkurák.
Feltűnik minden, ami volt.


3. A KARNEVÁLI LÁZ

Vad forgatagban tűnnek el,
nyomuk egy jégeső felissza.
Soha nem fordulhatnak vissza,
szenvedélyük sem szünetel.

Sodorják víg nyári napok,
és mélakóros orosz őszök
szomorú dekabrista ősök
árnya, táncoló asztalok

és békebeli nagy havak.
Megduzzad, kiönt a patak,
derékig vízben a nyírfák,

de az a karneváli láz
rázza őket, és fuvoláz
Euterpé, ahogy megírták.


4. A FELNŐTTEK IS JÁTSZANAK?

De jő a japán háború.
Váll-lövést kap nagyapa,
bal karja nem lesz régi már.
Üldögél a tóparti hintán
és hallgatja, amint nagymama
Chopin-kerengőket játszik,
diadalmas clavicordján.

Biliárdozni sem képes,
nem engedelmes a keze,
üldögél a csikorgó hintán,
és nézi, amint Euterpé
régi álarcát feltéve,
a kerten át közeleg.
Nem, még nem lehet vége. Már
kiönti tintáját az alkony
a nyírfákra, és közeledik
Euterpé, szól fuvolája,
felvillan a lovasroham,
nem süllyed el Mandzsúria,
de kalózjelmezével karján
jő Euterpé. Mit akar?
A bokrok közül leskelődünk,
Andrej és én. Nem értjük őket,
jelmezekben fonódnak össze,
egy általuk hallott keringő
dallamára lejtve tova,
tűnnek el a nyírfák között,
elnyeli őket a homály.
„A felnőttek is játszanak?” –
kérdezem Andrejt tétován,
s didergőzünk a sötétségben.


5. SZENT IVÁN ÉJJELÉN

Nem feledem soha el a júliusi éjszakát,
felpróbáltuk Andrejjel a két különös álruhát.
Megremegve éltük át a velencei karnevált.

Andrej kalózjelmezt öltött, Euterpé lettem én,
sétálgattunk a folyosón, Szent Iván vad éjjelén.
Hold ragyogott a tükrökben, lázas szemünkben a fény.

Kart karba öltve kószáltunk, két habókos árnyalak,
megszólalt a fuvola is, bűvölt a sok árnyalat,
melyet nem hoz vissza semmi, kitartott a kábulat.

Hirtelen gyúltak a lámpák, ott volt az egész család,
elsápadva, megremegve vettük észre nagymamát,
haragszik-e? találgattuk, levéve a maskarát.

Andrej akkor előlépett, a nadrágja lötyögött,
fél szemét kendő takarta, jobb szemében rőt körök
kavarogtak, felizzottak, rekedt hangon dörmögött.

„Még nem voltunk Velencében, de bűvöl a karnevál,
álarcosok, maszkarások, vízre száll a régi nyár,
halál bujkál a tömegben, és fejhangon kiabál.”

Visszavettük álarcaink. Euterpé s a kalóz,
hallgattuk, amint a kertben szép ruszalka halihóz,
csábítva sihedereket, és megtetszett ez a póz.

„Ilyenek lehettünk mi is!” – hallottuk még nagyapát,
beteg karjával ölelte, szorította nagymamát,
és ott voltunk Velencében, láthattuk a karnevált.

Közben nyírfák közt kószáltunk, patakból a rém kijött,
a ruszalkák közt totyogott, egy kis szöszkét üldözött,
de nem érte utol soha, a hintáknak ütközött.

Euterpé sem volt rest, és megfújta a fuvolát,
felénk fordult a szörnyeteg, nehézkesen táncikált,
akár láncra kötött medve, szemében izzott a láng.

Körülötte szép ruszalkák forogtak holdfényben el.
A Mennyei Nagyúr is víg. Mindent össze is kever.
Nem győzhet az éjszaka a bűnös förtelmeivel.

Nyolcvan éve is van ennek, el soha nem feledem.
„Ne adjátok soha fel, ne, győzni fog a szerelem,
akár Jézust jó Szent Kristóf, átalviszen a vízen.

Vetkőzzetek – szólt nagymama –, minket illet jelmezünk,
felvesszük még utoljára, mielőtt továbbmegyünk.
Ha testünk megöregedett is, fiatal még a szívünk.”

Máris álomlányok között forogtak önfeledten.
Járták a régi táncukat, örökös szédületben.
És közben szólt a fuvola, hangjától visszaretten

a bokrok között lapuló, rájuk leskődő halál.
Szent Iván éjjele van, és vízben fuldokol a nyár.
És tart egyre, azóta is az a régi karnevál.


* Az élete végén íródó nagy, emlékező versciklus felejthetetlen nagyszülei­nek állít emléket régi, velencei karneváli kalandjuk felidézésével, „amelynek – Léna nagymama emlékezete szerint – kitüntetett és frivol része volt a családi legendáriumban! A családtagok hitték is, meg nem is, hogy nem ismerték volna fel egymást jelmezeikben”. Erre a sugárzó élményre vetíti rá saját élményüket, ahogy kisgyerekként bátyjával, Andrejjel egyszer meglesték nagyanyjukat és nagyapjukat, amint a régi jelmezben kóvályognak a kertben, s egy Szent Iván-éjszakán, beteljesítve régi vágyukat, ők is beöltöztek a jelmezekbe. Azt hitték, botrány lesz, hiszen váratlanul leleplezték őket, de folytatódott a varázslatos Szent Iván-éj, s a nagyszülők nem haragudtak meg, átvették a jelmezeket, mintha mi sem történt volna, s Euterpévé és kalózzá változtak megint. – Tatjána Bogdanova


BOGDÁN LÁSZLÓ fordításai







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Vaszilij Bogdanov


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.
Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.