Vers, próza / Evező, vitorla és kormánylapát nélkül

Szakács István Péter
Evező, vitorla és kormánylapát nélkül

[Látó, 2010. április]




Amikor fölébredtem, először nem tudtam, hogy hol vagyok. Aztán megéreztem magam mellett az éjszaka sírkamra-sötétjében, s eszembe jutott minden. Hozzábújtam. A teste jéghideg volt, mint akiből rég elszállt már a lélek. Borzongva kerestem márványtapintású arcát, ujjaim tétován követték a homlok domborulatát, körbejárták a lezárt szemhéjakat, kirajzolták az orr előreugró ívét, elidőztek a beesett ajkakon. Közben lassan világosodni kezdett, az arca földerengett előttem. Olyan, amilyennek a sötétségben elképzeltem: kemény és kifürkészhetetlen, akár a holtaké. Föléje hajlok a hajnali félhomályban, s várom, hogy végre magához térjen. Körülöttünk csend van, csak a tenger felől hallatszik néha a sirályok rekedt sikoltása. Aztán a nap első sugarai elérik fekhelyünket. Mintha széthajtogatott halotti lepelből, arca élesen kirajzolódik a fényben. Kezem lennebb csúszik, cirógatni kezdem a mellkasát, hasát, ágyékát; gyengéden csókolgatom, ajkammal próbálom életre kelteni. Érzem, amint érintéseim nyomán fokozatosan fölmelegszik a teste, bordái megnyugtató bizonyossággal emelkednek-süllyednek a keblemhez szorulva. Csuklójáról eltűnt a sötét folt, mely az imént még alvadt vérként tapadt a bőréhez. Felülök, ölembe vonom a fejét, ujjaimmal őszülő göndör fürtjei közt babrálok. Egy pillanatig mintha kívülről látnám kettőnket: a szerelem piétája, villan át rajtam, s a rám törő boldogságtól elhomályosul a szemem, sikerült visszaédesgetnem az árnyak birodalmából, újból az enyém lehet! Csak ki ne hunyjon ez a fény! Jól tudom, hogy egy középkorú asszonyhoz nem illik ez a csábító viselkedés, a bordélyházak kitanult kurváinak fortélyos bujasága. Rég elmúlt már felettem az idő, amikor hajam vöröslő örvényétől, tekintetem felizzó parazsától, csípőm hívogató hullámzásától eszüket vesztve verték le körülöttem egymást a férfiak. Akkoriban azt híresztelték rólam a Genezáret-tó környékén, hogy démonok lakoznak bennem, miattuk nem nyughat a vérem. Nem törődtem a szóbeszéddel, a féltékeny asszonyok és elhagyott férfiak rosszindulatú híreszteléseivel, s eszem ágában sem volt hamut szórni a fejemre. Huszonegy éves voltam, s királynőnek éreztem magam, a szenvedély mindennél hatalmasabb királynőjének, aki képes felfakasztani és beteljesíteni a legtitkosabb vágyakat is. Meghódítottam, akit csak akartam, s addig uralkodtam fölötte, amíg kedvem tellett benne. Vele azonban másként történt. Azon a hajdani napon Kapharnaumban voltam éppen. Kedvenc kereskedőm boltjában válogattam az újonnan érkezett drága kelmék és különleges illatszerek között, amikor egy suhanc rontott be az ajtón.
– Megérkezett – mondta köszönés helyett a kereskedőnek, s a szeme furcsán csillogott. – Gyere, már gyülekeznek a zsinagóga melletti téren!
A kereskedő lecsapta a pultra a mérőrudat, s mintha ott sem lettem volna, kirohantak a boltból.
Kíváncsian s növekvő bosszúsággal eredtem a nyomukba. Tudni akartam, ki lehet az, aki miatt engem, a szépségéről messze földön híres Magdalai Máriát egyszerre csak levegőnek néztek. Mire odaértem, már sokan várakoztak a templom közelében. Hirtelen nyugtalan morajlás hullámzott végig az előttem állókon: – Ott jön a Mester! – A Messiás – Jésua! – kiáltozták lelkesen, egymás szavába vágva az emberek.
Lábujjhegyre emelkedtem, hogy jobban láthassak. Tíz-tizenkét férfit pillantottam meg, a templom melletti sikátorból közeledtek felénk. A tömeg tiszteletteljesen utat nyitott előttük.
– Hányan vannak? – néztem értetlenül a jobb oldalamon álló magas, szikár vénemberre.
– Belőle csak egy van. Látod? Ott középen. Ő Isten fia, a Megváltó – mért végig megütközve. – A többi tizenkettő a tanítványa. Hát még ezt sem tudod?! – emelte föl inas karját figyelmeztetően.
– Dehogynem – vágtam vissza ingerülten. – Én mindenről tudok, ami a Genezáret-tó partján történik.
Valóban hallottam beszélni pár napja a piacon valakiről, aki magát Isten fiának nevezte, de hát annyi mindent összehordtak akkoriban az emberek. Egymás után tűntek föl mágusok és próféták, különleges képességekkel kérkedő vándorok, akikről hamarosan kiderült, hogy valójában közönséges csalók, akik visszaéltek földijeim, a jámbor, csodaváró galileaiak jóhiszeműségével.
Előrefurakodtam a tömegben, hogy minél közelebbről láthassam ezt az égi rokonsággal ágáló alakot. Nagy igyekezetemben szinte karnyújtásnyira kerültem tőle, így alaposan szemügyre vehettem: a harmincas évei elején járó, megnyerő arcú, jó kiállású férfi volt, az átlagosnál talán valamivel magasabb, abból a fajtából, akinek az oldalán biztonságban érezhetik magukat a nők. Az ilyesmiben nem szoktam tévedni. Amint azonban a tekintetünk találkozott, elbizonytalanodtam. Meg mertem volna esküdni, hogy azoknak a sötét szemeknek a mélyén valami kimondhatatlanul nagy félelem, egy űzött vad riadalma villant föl. Egy pillanatig tartott csupán, aztán mintha hirtelen kicserélték volna, az idegen bátorítóan rám mosolygott, és én önkéntelenül előbbre léptem. Már nem láttam mást, csak az arcát, s azokat a páros csillagként ragyogó nagy fekete szemeit, melyek ellenállhatatlan erővel vonzottak feléje.
Előbb azt hittem, valami tisztátalan praktikának, alattomosan kitervelt varázslatnak váltam az áldozatává, pedig csak egyszerűen szerelmes lettem. Igen, én, aki addig a napig annyi férfit szédített el a szépségével, amennyit csak akart, azon a hajdani délutánon lobbantam életemben először szerelemre.
– Higgyél bennem – simogatta meg az arcomat. – Megszabadítottalak a démonoktól.
– A démonoktól – ismételgettem engedelmesen. – A démonoktól.
Kiment minden erő a lábamból, térdre hulltam előtte a földön.
– Hogy hívnak? – segített föl gyöngéden.
Érintésétől olyan forróság öntött el, hogy azt hittem, a csontjaim megolvadnak.
– Magdalai Máriának – suttogtam kiszáradt torokkal.
– Mária Magdolna – igazított egyet mosolyogva a nevemen –, mától hagyd, hogy így szólítsalak.
Körülöttem fölmorajlott a tömeg.
– Csoda történt! Csoda! – kiáltozták elragadtatottan az emberek, és voltak, akik táncra perdültek a téren, mintha ugyanazt a kimondhatatlan örömöt érezték volna szétáradni a szívükben, mint én.
Igen, attól a naptól kezdve szegődtem Jésua nyomába, s kitartok mellette az utolsó pillanatig.
Sohasem fordult meg a fejemben, hogy a többi tanítványt háttérbe szorítsam. Csupán egy akartam lenni közülük, s nem az egyetlenegy. Ha beszélgetés közben a Mester elismerően nézett rám kérdéseimet, megjegyzéseimet követően, pillantása mindennél többet ért számomra. Mégis az a tizenkét férfi kezdettől fogva gyanakodva és féltékenyen figyelt engem. Erről, persze, az elején még nem beszéltek nyíltan, csak kétértelműen célozgattak arra, hogy betolakodónak tekintenek mindahányan, akinek az igazi célja nem az új hit megtapasztalása és terjesztése, hanem Tanítómesterük elcsábítása. Különben is milyen dolog az, hogy egy asszony olyasmivel foglalkozzék, ami nem tartozik rá, s amit ők maguk sem értenek még igazán?! Még ennél is jobban zavarta őket, hogy én álltam a kiadások nagy részét. Pedig a szüleimtől örökölt pénz nem is mehetett volna jobb helyre, mert szegények voltak valahányan, Jésuát is beleértve, s hiába éltek a legszigorúbb mértékletesség szabályai szerint, még annak a kevés pénznek a kifizetése is gondot okozott nekik, amivel a kereskedőknek és a fogadósoknak tartoztak. Férfigőgjük azonban erősebbnek bizonyult minden tanításnál, és sötét tekintettel méregettek, valahányszor elébük raktam a hiányzó összeget. Én azonban nem nehezteltem rájuk, miért is tettem volna, amikor addig soha nem érzett békesség és boldogság költözött a szívembe.
Három héttel a találkozásunk után lettem a Jésua asszonya. Azon a reggelen egyedül voltunk a tó partján, közel a halkan hullámzó vízhez, egy zöldellő liget illatos rejtekében. A magasra nőtt fűben feküdtünk, a lombokon átszüremlő napsugarak ölelésnyi tisztásán, s én – mint most is – az arcát néztem, ránctalan homlokát, lezárt, meg-megrezdülő szemhéjait, orrának merész ívét. Aztán föléje hajoltam, és gyengéden szájon csókoltam. Ajkai tétován szétnyíltak. Újra és újra megcsókoltam. Ezúttal én voltam a mester, Jésua jó tanítványnak bizonyult. Később a kezét óvatosan a keblemre húztam. Simogató ujjai alatt mellbimbóim megkeményedtek, s amikor éreztem, hogy ő is megkívánt engem, kibújtam a ruhámból, és lehúztam az ő köntösét is. Ami ezután következett, olyan volt, mintha álmodtam volna. Láttam magunkat eggyé olvadva a liget ölelésnyi fénytisztásán, lihegésünk a fövenyen fodrozódó hullámok halk morajlásába vegyült, felhevült, meztelen testünket lágyan cirógatta a mirtuszillatú szellő. Mintha sohasem akart volna véget érni, hol ő kerekedett fölül, hol én hajoltam föléje ebben az édes párviadalban. Aztán csak feküdtünk ki-kihagyó lélegzettel, összefonódva, s verejtékünk drága kenetként fénylett a bőrünkön. Felkönyököltem, s a szemét fürkésztem, azt a szavakba foglalhatatlan félelmet kerestem benne, amely három hete villant meg előttem.
– Meg kell halnom – simogatta meg az arcomat, mintha csak kitalálta volna, hogy mi jár a fejemben. – Magamra vontam a hatalmasok haragját. A helytartó parancsára ki fognak végezni hamarosan.
– Nem engedem! – rettentem meg. – Én sok befolyásos embert ismerek. El tudom intézni, hogy megkegyelmezzenek neked…
– Hát te sem érted, a legígéretesebb tanítványom?! – mosolyodott el szomorúan. – Ez az én sorsom. Meg van írva a csillagokban. Nem futamodhatok meg gyáván előle.
– Nem akarom, hogy meghalj! – kiáltottam riadtan, s hirtelen dideregni kezdtem, mintha jeges szél süvített volna végig meztelen testemen. – Te eddig az élet törvényéről beszéltél nekünk. A szeretetről. A megváltó tudásról. Hogy jön ide az erőszakos halál?! A Messiás nem végezheti úgy, mint egy utolsó gonosztevő!
– Ne félts, harmadnapra föltámadok – takart be gyengéden. – Akkor azonban el kell mennem innen…
– Aki elhagyja a társát, annak nincs joga többé a szeretetről prédikálni – jajdultam föl, s az sem érdekelt már, hogy megbántom.
Nem válaszolt, fegyelmezetten feküdt mellettem, az arcát azonban még soha nem láttam ennyire feszültnek, gondterheltnek. Mintha önmagával vitatkozott volna.
– Én nemcsak a tanítványod vagyok, hanem az asszonyod is – próbálkoztam újra, s szorosan hozzábújtam, hogy érezze, mennyire szeretem. – Nem hagyhatsz csak úgy itt! – makacsoltam meg magam, s a könnyeim eleredtek. – Te vagy nekem a mindenem…
A két tenyerem közé fogtam az arcát, és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. Tekintetében magamat láttam, de nem a szerelmes asszonyt, aki megosztja életét az urával, hanem a ruháját megszaggató, vigasztalan özvegyet. Könnyeim fátyolán keresztül mást is láttam: viharos tengert, s a haragos hullámok hátán vitorla, evező s kormánylapát nélkül hánykolódó, törékeny bárkát.
A tanítványok, persze, rögtön észrevették, hogy valami megváltozott közöttünk. Már a látszattal sem törődtek: leplezetlen rosszallással bámulták összeharapdált ajkainkat, s felrótták Jésuának, hogy egy nő miatt semmibe veszi valamennyiüket, pedig ők a családjukat s a biztos megélhetésüket hagyták hátra érte, arról nem is beszélve, hogy örökös veszélyben élnek. A felbőszült papság és a lázadástól tartó római fennhatóság alig várja már, hogy lecsaphasson rájuk.
Attól a naptól kezdve csak arra tudtam gondolni, hogy számomra hamarosan vége lesz mindennek. Miközben a Genezáret-tó környékét jártuk, Galilea termékeny tájait, a szerelem mellé rettegés költözött a szívembe. Jésua pedig kenyeret szaporított, beteget gyógyított, lecsendesítette a vihart, s közben tekintetével az enyémet kereste, mintha minden újabb csodatétele szerelmi vallomás is lett volna. Minek, ha úgyis itt hagy engem, futotta el ilyenkor a könny a szememet, s úgy éreztem, nincs nálam boldogtalanabb asszony a világon.
Sokáig töprengtem azon, mit tehetnék, hogy maradásra késztessem. Hogy én, a gyönge nő beavatkozhatom-e az ő csillagokba írt sorsába? Hosszas vívódás után Kánában jutottam végső elhatározásra. Egy menyegzőben voltunk. Ott ültem Jésua jobbján az esküvői sátorban, a két fiatal egybekelését, az új élet kezdetét ünneplő vendégek között. Rég nem láttam ennyire vidám vendégkoszorút. A jó hangulat azonban egyszeriben szertefoszlott, amikor kiderült, hogy elfogyott a bor. Jésua elmosolyodott a háziak tanácstalanságát látva, majd kútvízzel töltette meg a korsókat, s amikor azok az asztalra kerültek, már bíborcsillogású bor illatozott bennük. Miközben a vendégek álmélkodva ízlelgették a bort, tekintetem az asztalfőn ülő ifjú párra tévedt. Mintha valahol máshol lettek volna, fogalmuk sem volt, mi történik körülöttük, egyszerűen nem tudtak betelni egymással, s amikor többen is felkiáltottak: csoda történt, Jésua a vizet borrá változtatta, úgy néztek ránk, mint akik mély álomból riadtak föl.
Ekkor döntöttem úgy, mindent megteszek azért, hogy Jésua ne hagyjon el.
Nem sokkal a kánai menyegzőt követően, Júdeába mentünk. Galilea termékeny földjei, virágzó települései után szemfájdítóan kopár táj fogadott bennünket. Nyugtalanságom napról napra növekedett. Mintha minden a közelítő veszedelemre figyelmeztetett volna. Arra, hogy a megkezdett útról nem lehet letérni. Vagy ahogyan Jésua mondta: betelt az idő.
Félelmeim közepette egyszer éreztem úgy, hogy talán mégis minden jóra fordulhat. Akkor volt ez, amikor megérkeztünk Jeruzsálembe. Az utcákon hömpölygő tömeg uralkodónak kijáró tisztelettel fogadta Jésuát: az emberek énekeltek, éljeneztek, pálmaágakat lengettek hódolatuk jeléül, pedig Jésua díszes kíséret nélkül, szamárháton vonult keresztül az emberáradaton.
– Sokan közülük, akik most lelkesen ünnepelnek, nemsokára ugyanilyen buzgalommal fogják a halálomat is követelni – simogatta meg az arcomat, szomorkásan mosolyogva, amikor később végre magunkra maradtunk a városszéli fogadóban.
Hiába volt azon a délutánon minden odaadásom, szerelmes ölelésem, csókom és simogatásom, nem sikerült jobb kedvre derítenem. Később, amikor elaludt, lopva felkeltem mellőle. Szerencsére senki sem látott meg, amint kisurrantam a kapun, és végigsiettem a délután ájult csendjébe süllyedt forró sikátorokon.
Minden úgy történt, ahogy elterveztem, s ez valamelyest megnyugtatott.
Néhány nap múlva a helytartó parancsára Jésuát letartóztatták, és tömlöcbe vetették. Lázadással és istenkáromlással vádolták, olyan főbenjáró bűnök elkövetésével, amelyekért halálbüntetés jár. Másnap reggel hatalmas tömeg csődült a helytartó palotája elé. Voltak, akik szánalomból vagy kíváncsiságból jöttek, a többség azonban a megalázását és halálát akarta látni. Igazat mondott nekem. Ezek a senkiházik, akik pár nappal ezelőtt még egymás sarkára hágva tülekedtek körülötte, királyként dicsőítve s hálaénekeket zengedezve feléje, most vérben forgó tekintettel, teli torokkal üvöltötték Pilátus ablaka alatt: „Feszítsd meg! Feszítsd meg!”, s amikor déltájt kihirdették a halálos ítéletet, és elővezették, üdvrivalgásban törtek ki valamennyien gonosz örömükben.
A szívem majd kiszakadt a keblemből fájdalmában, amikor megpillantottam: egy töviskoronás, véresre vert, zavaros tekintetű emberroncs állt a palota kapujában. Mivé lett az én bölcs, kívánatos testű, szerelmetes társam?! Ó, én édes, egyetlen Uram, mit tettek veled?! Az ajtónálló kilökte a kapun. Aztán a katonák közrefogták, frissen ácsolt, durva fakeresztet tettek a vállára, és lándzsáikkal indulásra ösztökélték. A tömeg gúnyolódva eredt a nyomába. Meredek sikátorokon keresztül vezetett az út a város szélén magasodó kivégzőhelyig. A gyötrelemtől félájultan követtem a menetet. Jésua már alig állt a lábán. Jaj, csak meg ne haljon most, nyilallt belém. Azt hittem, már sohasem lesz vége annak a rettenetes útnak.
– Nézzétek, ez itt az ő lotyója! – kiáltotta valaki, amikor végre fölérkeztünk a dombtetőre. – Vigyétek melléje! Legyen együtt a királyi pár.
Megragadtak, előrevonszoltak, s a földre löktek. Mellettem, a porban térdelve, zokogva szólongatta a fiát Mária.
Végig kellett néznem, mint meztelenítik le Jésua meggyötört, drága testét, mint fektetik a keresztfára, s verik át kezén és lábán azokat a gyilkos szegeket. Ő viszont elfordította tőlem a fejét, nem akarta, hogy a szenvedését lássam. Fent, a kereszten is kerülte a tekintetem, a magasba nézett, az üresen kéklő égre, arca meg-megrándult, ajkai hangtalanul mozogtak. A tömeg kárörvendő arccal, lélegzetvisszafojtva leste a kínjait. Néha egy-egy trágár szitok hasított a csendbe, a közeli cédrusfaerdő felől gyászosan vijjogott egy kánya.
Már jól benne jártunk a délutánban, amikor Jésua felénk fordította a fejét.
– Vizet… – nyöszörögte alig hallhatóan. – Vizet…
A parancsnok intett az egyik katonának, aki nedves szivacsot nyomott Jésua szájához. Egy pillanatig tartott az egész. Jésua teste megfeszült, majd lehorgadt a feje. A parancsnok odalépett hozzá, és lándzsájával az oldalába döfött. Láttam, amint a vér végigszivárog az acélhegyen.
– Meghalt – fordult a tömeg felé. – Hazamehettek, nincs már több látnivaló.
Mária felsikoltott mellettem, és ájultan roskadt le a földre.
A nézők egy ideig csalódottan bámulták a keresztfán függő mozdulatlan testet, majd fölszedelőzködtek, és morgolódva megindultak a város irányába.
Miután meggyőződött arról, hogy senki sem figyel minket, a parancsnok odalépett hozzám.
– Megtettem, amire kértél, Magdalai Mária – mondta. – A szeretőd nem halt meg, csupán elkábult attól a szertől, amibe a szivacsot mártottam. Két-három napig is eltarthat, amíg magához tér. Legalább addig nem lesznek fájdalmai. Kerüljön színleg sírba, hogy senki se kételkedhessék a halálában, majd éjszaka vidd át onnan abba a romos, városszéli istállóba, amiről beszéltem neked. Ott mindent megtalálsz, ami az utazáshoz szükséges: szamarat, kordét, takarókat, több napra való vizet, élelmet. Várjatok legalább három napig, amíg a városban lecsillapodnak a kedélyek, aztán menjetek el minél messzebbre innen, hogy soha ne találhassanak rátok. Ha Pilátus megtudja, hogy becsaptam, veletek együtt engem is keresztre feszítenek.
Igen, ennek a kivégzést irányító római tisztnek köszönhetem, hogy az én Uram életben maradt. Azon a délutánon, amikor Jésua gyanútlanul aludt a fogadóban, s a várakozás ájult csendjébe süllyedtek Jeruzsálem forró sikátorai, ezzel a pogány rómaival kötöttem üzletet. Az összes pénzemet s ráadásként a testemet adtam oda neki Jésua életéért cserében.
Hat óra volt. Jésuát a sziklasírhoz vittük. Az arra járók látták, amint a frissen vájt üregbe fektettük. Éjszaka aztán visszatértem a sírhoz. A gondolat, hogy az én édes Uram ott fekszik magatehetetlenül a sötét üreg mélyén, erőt adott nekem, hogy elmozdítsam a hatalmas követ a bejárat elől. A halotti leplet gondosan öszszehajtogattam, majd Jésuát a szamaras kordéba fektettem, s a követ a helyére taszítottam. Rejtekhelyünkön kimostam Jésua iszonyatos sebeit, gyógyfüveket tettem rájuk, s szalmából készített fekhelyünkön két végeérhetetlennek tűnő napon és éjszakán át vigyáztam halálszerű álmát.
Harmadnapon, hajnaltájban, amikor még sötét volt, kimentem megint a sírhoz, elgördítettem a követ, majd az apostolok szálláshelyére siettem.
– Jésua feltámadott! – kiáltottam. – Gyertek velem!
Az apostolok először nem hittek nekem. Újra és újra el kellett mondanom nekik, hogy amikor kimentem a sírhoz, a követ félretaszítva találtam, a sírt pedig üresen.
– Amint tehetetlenül ott álltam – meséltem gyanakvó hallgatóságomnak –, eleredtek a könnyeim. Ekkor nagy fényesség támadt előttem. Közepében egy alak állott. Mintha belőle sugárzott volna az a szemkápráztató ragyogás. Ő volt az, Jésua. Akkor ismertem föl, amikor a nevemen szólítva megkérdezte, hogy miért sírok. Térdre vetettem magam előtte. A kezét nyújtva gyengéden fölsegített a földről, és arra kért, mondjam meg nektek, hogy legyőzte a halált.
– Beteljesedett az írás – suttogták később egymás között megilletődve az apostolok az üres sírbolt láttán. – A mi feladatunk, hogy folytassuk a Mester munkáját. Mindenkihez el kell juttatnunk az örömhírt. Jésua halálával megváltotta az Őt követőket.
Sietve elköszöntek tőlem, s egy szóval sem mondták, hogy tartsak velük. Megvártam, amíg eltűnnek a szemem elől, majd örömtől repeső szívvel rohantam viszsza az istállóhoz. Jésua még mindig kábultan hevert a szalmán. Vigyázva a kordéba fektettem, és zsákokkal letakartam. Dél felé járt az idő, amikor elhagytuk a várost.
Jésua még aznap magához tért, de úgy le volt gyengülve, hogy mozdulni sem bírt. Csak nézett azokkal a nagy sötét szemeivel, melyekbe mintha a világ minden fájdalma beleecetesedett volna, s néha alig hallhatóan mormogott valamit, ám hiába hajoltam közel kicserepesedett ajkaihoz, nem értettem meg, mit akar mondani. Így volt ez napokig, a sebei azonban szépen gyógyultak, s ez erőt adott nekem, hogy legyőzzem az utazással járó nehézségeket.
Esténként, miután biztonságos nyugvóhelyet találtam magunknak, hozzábújtam, s – mint most is – órákon át néztem. Néha ugyan a fáradtságtól lekoppant a szemem, de álmomban is azt láttam, hogy nem veszem le róla a tekintetem. Hogy én, a gyenge asszony, megváltoztattam a csillagokba vésett végzetet.
A tengerpartig nem történt semmi baj. Egy elhagyatott falu közelében azonban rablók támadtak ránk. A pénzünket akarták. Hiába mondtam nekik, hogy egy árva vasunk sincsen, csak röhögtek rajtam.
– Akkor kinyírjuk a társadat – húzta elő a kését komótosan a vezetőjük. – Eléggé rossz bőrben van már, nem lesz nagy kár érte. Előbb azonban még eljátszogatunk veled egy kicsit – kacsintott rám vigyorogva, s odalépett hozzám.
Eltaszítottam magamtól, majd az ostorral a szamárra csaptam. A meglepett bandavezér hanyatt vágódott a homokban. Mire az útonállók fölocsúdtak, már messzire jártunk. Ők azonban nem adták föl, dühösen ordítozva rohantak a nyomunkban. Végünk van, nyilallt belém, amikor a víz széléhez értünk. Innen már nincs kiút! A sors azonban kegyes volt hozzánk: pár lépésnyire tőlünk egy gazdátlan halászbárka ringatózott a sekély vízben. Jésuát a bárkába fektettem, majd beleültem én is. Ekkor azonban a rémülettől elakadt a lélegzetem: se evező, se vitorla, se kormánylapát nem volt abban a bárkában. Ezt láttam hát én a Jésua tekintetében! A menekülés hiábavalóságát. A hullámok felkapták a korhadt tákolmányt, s mire üldözőink a partra értek, mi már a nyílt tengeren voltunk.
Pár óra múlva elsötétült az égbolt, és hatalmas szél kerekedett. Napokon át hánykolódtunk étlen és szomjan a haragos hullámok hátán. Jésua végre megszólalt, ám a magas láztól félrebeszélt. Rettegve gondoltam arra, hogy nem fogja már sokáig bírni a megpróbáltatásokat. Az én erőm is rohamosan fogyatkozott, s a remény is, hogy hamarosan partot érünk.
Később lecsillapodott ugyan a vihar, ám szárazföldnek nyoma sem volt a láthatáron. A végtelennek tűnő víz egyhangúan hullámzott körülöttünk. Mintha megállt volna az idő is, a napok összemosódtak abban az irányítás nélkül sodródó csónakban.
Egy reggel aztán arra nyitottam ki a szemem, hogy aggódó arcok hajolnak fölém. Ott feküdtem a nedves fövenyen, Jésuától karnyújtásnyira.
Kagylót gyűjtögető gyermekek találtak ránk a parton. A közeli halászfaluból voltak. Jószívű emberek laktak abban a faluban. Nem kérdezték, kik vagyunk, honnan jöttünk, tettünk-e valami törvénytelen dolgot. Azt mondták, ha a tenger megkímélt minket abban a kormányozhatatlan bárkában, akkor ők miért ne fogadhatnának be.
Másnap estére lement a Jésua láza. Még gyenge volt ugyan, de mindenáron fel akart kelni. Fölsegítettem a fekhelyéről. A karomba kapaszkodott; lassan, meg-megállva sétáltunk le a tengerhez.
Ott ültünk a víz szélén, a napfénytől még meleg homokban. Elmondtam neki mindent.
– Nem hagytál meghalni – szólalt meg nagy sokára tűnődve, a fövenyen fodrozódó hullámokat nézve.
– Nem – simogattam meg az arcát. – Nagyon haragszol most rám?
– Amikor magamhoz tértem, haragudtam – hajtotta le a fejét.
– Szóval csak nekem volt igazam – csókoltam meg gyengéden sebhelyes kezét. – A szenvedés méltatlan az emberhez. Akkor hát hogyne lenne méltatlan Hozzád!? Nem te mondtad, hogy a szeretet a fontos? A gyötrelem azonban nem szeretetet és megértést, hanem haragot és gyűlöletet gerjeszt. Sötét gondolatokat. Még akkor is, ha vállaltad. Láttam, mint viaskodtál velük a kereszten.
– S most mihez kezdünk? – emelte rám a tekintetét, s először láttam tanácstalanságot benne.
– Élni fogunk.
– S a többi ember? – kérdezte bizonytalanul. – Velük mi lesz? Az egész munkám kárba vész amiatt, hogy életben maradtam. Többé már nem fognak hinni bennem.
– Ne félj, az apostolaid buzgón fogják hirdetni, amit tőled tanultak. Mondtam már, ők úgy tudják, hogy meghaltál a kereszten. S hogy harmadnapra feltámadtál. Azzal a római parancsnokkal meg ne törődj! A saját érdekében egy árva szót sem fog szólni arról, hogy valójában mi is történt veled.
Jeruzsálemtől messzire, a Nagy-tengeren túl, ebben a kis halászfaluban kezdtük újra az életünket. Jésua házat épített a közeli dombtetőre. Egyszerű, náddal fedett faház volt, semmiben sem különbözött a környékbeliektől, mi azonban a világ legszebb palotájával sem cseréltük volna el. Fény és szerelem ragyogta be ezt a helyet.
Napközben Jésua a falubeli férfiakkal a tengeren halászott, vagy csónakot javított, hálót foltozott az öbölben, én meg a házban és a kertben dolgoztam, s izgatott örömmel vártam, hogy hazatérjen. Esténként aztán lesétáltunk az olvadt ezüstként csillámló tengerhez. Egymás kezét fogva, önfeledten kószáltunk a part szélén, a lábunkat cirógató vízben, vagy szabadjára engedett gyermekekként kergetőztünk a parton. Mintha csak először, úgy bújtam ki mindig a ruhámból, s húztam le az ő köntösét is. Ami ezután következett, mindig ugyanolyan volt, és mindig más. Vérünk a fövenyen fodrozódó hullámok ritmusára lüktetett. Nem tudtunk betelni egymással abban az édes küzdelemben. Aztán csak feküdtünk ki-kihagyó lélegzettel a homokban, verejtékünk illatos olajként fénylett a bőrünkön.
Az évek gyorsan teltek, mintha csak napok lettek volna. Ámulva fedeztük föl egymás hajában az első ősz szálakat. Gyermekünk nem született. Talán ez volt az ára e titkos boldogságnak.
Jésua egyik este rosszkedvűen jött haza a faluból. Egy idegennel találkozott aznap az öbölben, aki egy kereskedőhajóval a tenger túlsó partjáról érkezett. Tőle hallott először az új hit terjedéséről. Az utazó lelkendezve számolt be arról, hogy milyen könnyen mennek a halálba a magukat keresztényeknek valló emberek. Szentül meg vannak győződve arról, hogy keresztre feszített Mesterük harmadnapra feltámadott, s megváltotta valamennyiüket, mesélte Jésuának. Számukra örömünneppé vált a halál. Az örök életbe lépés ünnepévé. Mielőtt kivégeznék, vagy vadállatok elé vetnék őket, énekelnek, hangos imával dicsérik az Urat.
Azon az estén nem mentünk le a tengerhez. Jésua lehorgasztott fejjel, némán ült a ház előtt. Mintha megszűnt volna körülötte minden.
– Holnap visszautazom azzal a hajóval Júdeába – szólalt meg váratlanul.
Hiába könyörögtem neki, hogy maradjon, minden próbálkozásom kudarcot vallott.
– Hát nem érted? – fakadt ki végül. – Minden fordítva történt, mint ahogy kellett volna. Nem én haltam meg ezekért az emberekért, hanem ők miattam! Az én áldozatom nélkül azonban az ő haláluknak semmi értelme sincsen. Semmi! – jajdult föl újra és újra. – Meg kell akadályoznom a további felesleges vérontást.
Egyedül maradtam. Napközben tétován tettem-vettem a házban, a kertben, esténként céltalanul bolyongtam a parton. Nem tudtam másra gondolni, csak őrá, s amikor már nem bírtam tovább, széttárt combokkal a hullámok elé feküdtem, s a vágytól félájultan vártam, hogy lehűljön a vérem.
Egy hónap sem telt el, és Jésua visszatért. Hiába bizonygatta Jeruzsálemben s a többi helyen, ahol hajdan járt, hogy ő a Messiás. Hogy nem halt meg a kereszten. Hogy egy távoli halászfaluból jött vissza elmondani az igazságot. A hívek mindenütt kinevették, vagy rendreutasították. Jésua a Mennybe ment. Még ennyit sem tudsz?! Hogy mersz így beszélni róla?! Végső kétségbeesésében csodákhoz folyamodott. Hiába szaporított azonban kenyeret és halat, s támasztott fel halottakat, szemfényvesztőnek vélték, közönséges csalónak, az életüket visszanyert embereket pedig a cinkostársainak.
Azóta már semmi sem olyan, mint régen. Jésua kerül engem, egyre több időt tölt távol az otthonunktól. Ha meg végre hazakerül, zavaros tekintettel mér végig, mintha nem ismerne, majd bocsánatkérő szavakat motyog. A lehelete borgőzös, alig áll már a lábán. Van, amikor nekem kell a fekhelyünkig támogatnom. Ott aztán horkolva dől hanyatt. Éjszakánként felriadok, riadt szívvel lesem ki-kihagyó lélegzetét.
Szerencsére már megint itt a reggel. Csak ki ne hunyjon a fény! Nézem az arcodat. Egy pillanatig mintha kívülről látnám kettőnket: a szerelem piétája, villan át rajtam a felismerés. Hirtelen kialszik a világosság. Borzongva ülök a sírkamra sötétjében. A tested jéghideg, arcod márványtapintású. Ujjaim tétován követik homlokod domborulatát, körbejárják lezárt szemhéjaidat, kirajzolják orrod előreugró ívét, elidőznek beesett ajkadon. Mindazt, amit átéltem eddig, egy szempillantás alatt sorra elnyelte a sötétség, kereszthalálod bizonyossága. Valahol kint bagoly huhog a kertben. Harmadnapja van már. Oh, én édes Uram, lásd, én kijöttem hozzád a sírhoz! Kérlek, nyisd már föl a szemeidet! Ha már nem tudtalak megmenteni, elsőként láthassam feltámadásod…







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Szakács István Péter


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.