Vers, próza / Ez, épp ez volt örömünk (1. rész)

George Orwell
Ez, épp ez volt örömünk (1. rész)[2016. május]



I.

Kevéssel azután, hogy megérkeztem a St. Cyprian’s-be (nem azonnal, hanem egy-két hét múlva, amikor már épp úgy tűnt volna, hogy beleszokom az iskolai élet rendjébe), elkezdtem az ágyba vizelni. Nyolcéves voltam, ez tehát visszatérés volt egy olyan szokáshoz, amelyet legkevesebb négy évvel azelőtt elhagytam. Gondolom, manapság ilyen körülmények közt az ágyba vizelés természetes dolognak számítana. Normális reakciónak egy olyan gyerek részéről, akit kiszakítottak az otthonából, és egy idegen helyre vetettek. Abban az időben viszont förtelmes bűnnek minősült, amelyet a gyerek szántszándékkal követ el, és aminek egyetlen megfelelő orvossága a verés. Ami engem illet, igazán nem volt szükség nekem ismételgetni, hogy bűnt követek el. Korábban sosem látott buzgalommal imádkoztam minden áldott este: „Édes Istenem, kérlek, ne engedd, hogy az ágyamba vi­zeljek! Jó Istenke, kérlek, ne hagyd, hogy az ágyamba vizeljek!", de fohászaim meglepően hatástalanok maradtak. A dolog hol megtörtént éjszaka, hol pedig nem. Akaratnak vagy tudatosságnak nem volt ehhez köze. A szó szoros értelmében nem megtetted: reggel egyszerűen arra ébredtél, hogy facsaró vizes a lepedő.
A második vagy harmadik kihágásom után figyelmeztettek, hogy ha még egyszer előfordul, verést kapok, de a figyelmeztetés furcsamód kerü­lő úton érkezett. Egyik délután, amikor libasorban vonultunk teára, Mrs. Wilkes, az iskolaigazgató felesége az egyik asztalfőn beszélgetett egy hölggyel, akiről csupán annyit tudtam, hogy délutáni látogatásra érkezett az iskolába. Tiszteletet parancsoló, férfias jelenség volt lovaglóöltözetben, legalábbis olyasvalamiben, amit én lovaglóöltözetnek néztem. Épp kifelé tartottam, amikor Mrs. Wilkes visszahívott, mintha a látogatónak akarna bemutatni.
Mrs. Wilkest magunk közt Fülesnek hívtuk, a továbbiakban én is így fogom hívni, hiszen nem is nagyon tudok rá másképp gondolni. (Hivatalosan persze „Tankem"-nek szólítottuk, ami valószínűleg a magániskola tanulói részéről a nevelőtanár feleségének kijáró „Tanárnő kérem" torzítása volt.) Zömök, csontos, feltűnően vörös arcú nő volt lapos fejtetővel, kiugró szemöldökkel és mélyen ülő, gyanakvó szemekkel. Bár legtöbbször ömlött belőle a hamis nyájasság, ahogy férfias szlengben vidította a társaságot („Csipkedd magad, kisöreg!" és így tovább), egészen odáig menően, hogy a keresztnevünkön szólított bennünket, a szeméből sosem tűnt el az a nyugtalan, vádló kifejezés. Nehéz volt úgy az arcába nézni, hogy az ember ne érezze magát bűnösnek még olyan pillanatokban is, amikor épp semmit sem követett el.
– Itt van egy kisfiú – mondta Füles rám mutatva –, aki minden éjjel az ágyába vizel. Tudod, mit teszek veled, ha még egyszer az ágyadba vizelsz? – tette hozzá felém fordulva. – Szólok a Hatodiknak, hogy verjen meg.
Az idegen hölgy arcára elmondhatatlan döbbenet ült ki, és felkiáltott:
– Ajánlom is! – És itt történt egy olyan elképesztő, már-már abszurd félreértés, ami a gyerekkor mindennapi tapasztalatának része. A Hatodik egy csoport nagyobb fiú volt, akiket azért válogattak ki, mert úgymond „karakánok" voltak, ezért fel voltak hatalmazva, hogy verjék a kisebbeket. Én még nem szereztem tudomást a létezésükről, és a „Hatodik" szót elértettem úgy, hogy „Hedda Dock". Azt hittem, az idegen hölgyre vonatkozik – vagyis, hogy őt hívják Hedda Docknak. Egyáltalán nem tűnt valószerű névnek, de egy gyerek nem gondolkozik az ilyesmin. Így hát azt képzeltem, hogy őt fogják megbízni a megverésemmel. Egy pillanatig sem tűnt furcsának, hogy ilyen feladatot átruházzanak egy alkalmi látogatóra, akinek semmi köze az iskolához. Egész egyszerűen azt feltételeztem, hogy „Hedda Dock" szigorú fegyelmező, aki élvezetét leli mások megverésében (a megjelenése is mintha ezt látszott volna alátámasztani), és azon nyomban meg is pillantottam a rémisztő jelenést, ahogy érkezik küldetését végrehajtani teljes lovagló-felszerelésben és lovaglóostorral. A mai napig érzem, ahogy a szégyentől majdnem elalélva állok ott, nagyon apró, kerek fejű fiúcska rövid kordbársony nadrágban, a két nő előtt. Meg se tudtam szólalni. Éreztem, belehalok, ha „Hedda Dock" megver. De a meghatározó ebben az érzésben nem a félelem, még csak nem is a sértettség volt, hanem a szégyen, amiért még valaki, ráadásul egy nő, tudomást szerez undorító vétkemről.
Kis idő múlva, már nem emlékszem, hogyan, megtudtam, hogy nem „Hedda Dock" fogja kiosztani a verést. Már nem emlékszem, azon az éjszakán vizeltem-e újból az ágyba, mindenesetre elég hamar megtörtént. Ó, az a kétségbeesés, a kegyetlen igazságtalanságnak az az érzete, amiért minden imám és fogadkozásom ellenére újból a lucskos lepedőn ébredek! Esélyem nem volt eltüntetni, amit tettem. A marcona, szoborszerű matróna, akit Margaretnak hívtak, külön azért jött a hálóba, hogy meginspektálja az ágyamat. Visszahajtotta az ágyneműt, majd felemelkedett, és a rettegett szavak úgy harsantak fel a szájából, mint az égzengés:
– HALADÉKTALANUL JELENTKEZZ az igazgatónál reggeli után!
A HALADÉKTALANUL JELENTKEZZ-t azért írtam csupa nagy­betűvel, mert a fejemben így jelent meg. Azt se tudom, hányszor hallottam ezt a mondatot a St. Cyprian’s-ben töltött első éveim alatt. És csak kivételes esetben nem jelentett verést. Ezek a szavak mindig vészjóslón csengtek a fülemben, mint a tompa dobpergés vagy a halálos ítélet kihirdetése.
Amikor jelentkeztem, Füles épp valamivel foglalatoskodott a hosszú, fényes asztalnál a dolgozószoba előszobájában. Szapora szemmel végigmért, ahogy elhaladtam mellette. Sambo gömbölyű vállú, különös mód bamba kinézetű férfi volt; bár nem volt tagbaszakadt, állandóan cammogott, az arca pedig pufók volt, mint egy nagyra nőtt csecsemőé, amelytől még a jókedv sem áll távol. Tudta jól, persze, miért küldtek hozzá, és máris kivett egy csontnyelű lovaglópálcát a szekrényből, de a jelentés büntetésének a része volt az is, hogy a saját száddal kellett kinyilatkoztatnod a vétségedet. Amikor a mondókámat bevégeztem, tartott nekem egy rövid, ám annál dagályosabb szentleckét, majd megragadott a grabancomnál fogva, megpenderített, és elkezdett ütni a lovaglópálcával. Az volt a szokása, hogy a szentleckét verés közben sem hagyta abba, és emlékszem, ahogy a suhintások ütemére jöttek a „te mocs-kos kis va-karcs" szavak. A verés nem fájt (lehet, hogy első alkalom lévén, nem ütött nagyot), és amikor kiléptem a szobájából, sokkal jobban éreztem magam. A tény, hogy a verés nem fájt, egyfajta győzelem volt, ami részben feledtette az ágyba vizelés okozta szégyent. Ráadásul annyira óvatlan voltam, hogy még vigyorogtam is hozzá. Néhány kisebb fiú ácsorgott ott az előszoba ajtója előtti átjárón.
– Pálcát kaptál?
– Nem is fájt – mondtam büszkén.
Füles mindent hallott. Érkezett is a hangja abban a pillanatban, sipítva:
– Ide gyere! Ide gyere ebben a pillanatban! Ismételd csak meg, mit mondtál!
– Azt mondtam, nem is fájt – makogtam.
– Nem szégyelled magad, ilyet mondani? Azt hiszed, illik ilyet mondani? Most azonnal menj be, és JELENTKEZZ MÉG EGYSZER!
Ezúttal Sambo istenigazából beleadta magát. Olyan hosszú ideig tartott, hogy megrémített és megdöbbentett – legalább öt percig, úgy tűnt –, és a végén eltörte a lovaglópálcát. A csontnyél keresztülrepült a szobán.
– Nézd, mi történt miattad! – sziszegte dühösen, kezében a törött pálcával.
Én egy székbe rogytam, elgyengülten szipogva. Emlékszem, egész gyerekkoromban ez volt az egyetlen alkalom, amikor a veréstől szó szerint sírva fakadtam, és érdekes módon még csak nem is a fájdalomtól sírtam. A második verés sem fájt olyan nagyon. A rémület és a szégyen, úgy tűnik, zsibbasztóként hatott. Részben azért sírtam, mert úgy éreztem, ezt várták el tőlem, részben valódi bűnbánatból, részben viszont valami mélyebb fájdalomból, ami a gyerekkor sajátja, és nem könnyű kifejezni: a vigasztalan magárahagyottság és tehetetlenség valamiféle érzése, az, hogy nem pusztán egy ellenséges világba vagyunk bezárva, de a gonosz és jó olyan világába, ahol a szabályok úgy vannak felállítva, hogy lehetetlen legyen betartani őket.
Tudtam, hogy az ágyba vizelés (a) megátalkodott és (b) olyasmi, amit nem tudok irányítani. A második ténynek személy szerint tudatában voltam, az elsőt pedig nem jutott eszembe megkérdőjelezni. Így tehát lehetséges volt vétkezni úgy, hogy nem tudtad, vétkezel-e, nem akartál vétkezni, és nem voltál képes megakadályozni, hogy vétkezz. A vétek nem feltétlenül olyasmi, amit elkövettél: lehetett olyasmi is, ami megtörtént veled. Nem akarom azt állítani, hogy ez a gondolat teljes újdonságként villant be az agyamba ebben a pillanatban, Sambo lovaglópálcájának ütései alatt: bizonyára töredékeiben eljutott hozzám már azelőtt, hogy elkerültem volna otthonról, kora gyerekkorom ugyanis nem volt felhőtlenül boldog. Minden­esetre ez volt fiúkorom nagy, maradandó leckéje: hogy olyan világban élek, ahol számomra lehetetlen jónak lenni. És a kettős verés ilyen értelemben fordulópont volt, mert először érttette meg velem annak a környezetnek a könyörtelenségét, amelybe belevetettek. Az élet borzalmasabb, én magam pedig megátalkodottabb voltam, mint képzeltem. Mindenesetre, miközben ott szipákoltam egy szék karfáján Sambo dolgozószobájában, és annyi lélekjelenlét sem volt bennem, hogy felálljak tajtékzó kirohanása alatt, a bűn, hiábavalóság és gyarlóság olyan meggyőződéses bizonyossága hatott át, amilyet emlékeim szerint soha azelőtt nem éreztem.
Általában életünk bármelyik időszakáról őrzött emlékeink szükségsze­rűen fakulnak, ahogy távolodunk. Az ember folyamatosan új dolgokat tanul, a régebbieknek pedig ki kell hullaniuk, hogy helyet engedjenek számukra. Húszéves koromban iskolás éveim történetét olyan pontossággal írhattam volna meg, amilyenre most képtelen lennék. De előfordulhat az is, hogy az ember emlékei hosszabb idő elteltével élesebbé válnak, mert friss szemmel nézünk vissza múltunkra, és képesek leszünk elkülöníteni és úgymond észrevenni tényeket, amik korábban sok másik közt elvegyülten léteztek az emlékezetünkben. Itt van tehát két dolog, amire bizonyos értelemben visz­szaemlékeztem, de amelyek egészen a közelmúltig nem tűntek sem különösebben furcsának, sem pedig érdekesnek. Az egyik az, hogy a második verés akkor igazságos és indokolt büntetésnek tűnt. Kapni egy verést és aztán egy másodikat, amely ráadásul az előzőnél sokkal durvább volt, csak azért, mert balga módon nem rejtegettem, hogy az első nem fájt: teljesen rendjén való volt. Az istenek féltékenyek, és nem szabad megmutatnod, ha jól megy sorod. A második pedig az, hogy a törött lovaglópálcát úgy fogtam fel, mint a saját hibámat. Mai napig fel tudom idézni, mit éreztem, amikor megláttam a szőnyegen heverő nyelét – azt az érzést, hogy neveletlen és ügyetlen dolgot követtem el, hogy tönkretettem egy drága dolgot. Én törtem el: ezt mondta Sambo, és én ezt hittem. A véteknek ez az elfogadása húsz-harminc éven keresztül észrevétlenül meglapult az emlékezetemben.
Ennyit az ágybavizeléses epizódról. Van azonban még egy dolog, amit meg kell említeni. Mégpedig az, hogy többé nem vizeltem az ágyba – azaz megtörtént még egyszer, amiért kaptam egy újabb verést, ezután viszont a zavar megszűnt. Talán ez a barbár gyógymód mégiscsak működik, bár afelől kétségem sincs, hogy nagyon nagy árat kell érte fizetni.

II.

A St. Cyprian’s drága és sznob iskola volt, amely gyors ütemben haladt a még inkább sznobbá és, mint sejtem, még drágábbá válás útján. A magángimnázium, amellyel különösen szoros kapcsolatot ápolt, a Harrow volt, de az én időmben a fiúk mind nagyobb arányban mentek Etonba továbbtanulni. Legtöbbjüknek gazdagok voltak a szülei, de túlnyomórészt nem az arisztokráciához tartozó gazdagok, hanem abból a fajtából valók, akik hatalmas, élő sövénnyel kerített házakban laknak Bournemouth-ban vagy Richmondban, autókat és komornyikokat tartanak, nincsen viszont vidéki birtokuk. Volt köztük néhány egzotikus példány – pár dél-amerikai fiú, argentin marhahúsbárók gyerekei, egy-két orosz, még egy sziámi herceg is, nekünk legalábbis úgy prezentálták, mint herceget.
Sambónak két nagy ambíciója volt. Az egyik, hogy nemesi címmel ren­delkező fiúkat csábítson az iskolájába, a másik pedig az, hogy a fiúkat addig trenírozza, amíg ösztöndíjat nem nyernek valamelyik magángimnáziumba, lehetőleg Etonba. Az én időm vége felé sikerült is megkaparintania egy-két, valódi angol nemesi címmel rendelkező fiút. Egyikük, jól emlékszem, nyápic, nyáladzó kis teremtmény volt, majdnem albínó, vaksi szemeit folyton felfelé meresztgette, hosszú orra végén állandóan harmatcsepp remegett. Sambo sosem mulasztotta el a nevük elé tenni a címüket, valahányszor egy harmadik személynek beszélt róluk, sőt iskolai életük első pár napján szemtől szembe is úgy szólította őket, „Lord XY". Mondanom sem kell, mindig megtalálta a módját, hogy felhívja rájuk a figyelmet, ha egy-egy látogatót kellett körbekalauzolni az iskolában. Egyszer, emlékszem, ennek a kis szőke fiúnak vacsoránál fulladásos rohama volt, és az orrából takonypatak folyt a tányérjába, rémes volt nézni. Bárki kevésbé fontos személyt ilyesmiért azonnal lemocskoskisvadállatoztak volna, és kizavarták volna a teremből: Sambo és Füles viszont elütötték a dolgot egy nevetéssel „a fiúk már csak ilyenek" szellemében.
A nagyon gazdag fiúk közül egy se volt, akivel ne kivételeztek volna többé-kevésbé nyíltan. Az iskola, halványan bár, de hordozta még a Viktória-kori „magánakadémia" légkörét a maga kiemelt státusú tanulóival, és amikor később erről a fajta iskoláról olvastam Thackeray-nél, azonnal láttam a hasonlóságot. A gazdag fiúk tízóraira tejet és kekszet kaptak, hetente egyszer vagy kétszer lovaglóórájuk volt, Füles anyáskodott velük, és a keresztnevükön szólította őket, és, ami a legfontosabb, a pálcát hírből sem ismerték. A dél-amerikaiak kivételével, akiknek a szülei biztonságos távolban voltak, kétlem, hogy Sambo valaha megpálcázott volna egyetlen fiút is azok közül, akiknek az apja jóval több mint 2000 font évi jövedelemmel rendelkezett. Néha azonban hajlandó volt a tanulmányi presztízs érdekében feláldozni a gazdasági profitot. Alkalmanként, külön megegyezéssel, drasztikusan leszállított tandíjért is felvett egy-egy fiút, akiről úgy ítélte, valószínűleg megnyerne egy ösztöndíjat, és így növelné az iskola hírnevét. Én magam is ilyen alapon kerültem a St. Cyprian’s-be: máskülönben a szüleim nem engedhették volna meg maguknak, hogy ilyen drága iskolába járassanak.
Először nem értettem, hogy csökkentett tandíjjal vettek fel: csak amikor úgy tizenegy éves lehettem, kezdte Sambo és Füles ezt a tényt a fejemhez vágni. Első egy-két évemben én is a szokásos oktatási taposómalmot ismerhettem meg; aztán alighogy elkezdtem a görögöt (a latint nyolcévesen, a görögöt tízévesen kezdtük), átkerültem az ösztöndíjas osztályba, amelyet nagyrészt maga Sambo tanított, a klasszikus nyelvekből legalábbis. Két vagy három éven keresztül az ösztöndíjas fiúkba olyan cinizmussal tömték a tananyagot, ahogy a libát szokták tömni karácsonyra. És micsoda tananyagot! Ez a vircsaft, hogy egy tehetséges gyerek pályáját egy alig tizenkét-tizenhárom éves korában abszolvált kompetitív vizsgától tegyék függővé, legjobb esetben is alávaló, a jelek szerint viszont akadnak olyan előkészítő iskolák is, amelyek tanulóikat Etonba, Winchesterbe stb. küldik továbbtanulni anélkül, hogy azt vernék a fejükbe, hogy az égvilágon mindenről kizárólag érdemjegyekben kifejezve gondolkodjanak. A St. Cyprian’s-ben, ha őszin­ték akarunk lenni, a teljes folyamat egyfajta szélhámosságra készített fel. Pontosan azokat a dolgokat kellett bebifláznunk, amelyek a vizsgáztatóval elhitethették, hogy többet tudunk, mint valójában, és mindezt úgy, hogy a lehetőségekhez képest az agyunkat semmi mással ne terheljük. A vizsgaértékkel nem bíró tárgyak, mint például a földrajz, majdnem teljesen el voltak hanyagolva, ahogyan a matematika is, hogyha történetesen „klasszikás" voltál; természettudományokat semmilyen formában nem tanultunk – mélységesen le voltak nézve, annyira, hogy még a biológia iránti érdek­lődésről is igyekeztek leszoktatni –, és még a szabadidős olvasásra ajánlott könyveket is úgy válogatták össze, hogy azok valamilyen módon segítségedre legyenek az „angol dolgozatodhoz". Ami számított, a latin volt meg a görög, a fő ösztöndíj-tantárgyaink, de még ezeket is szántszándékkal kül­sődleges módon, elhibázott alapon tanították. Sosem olvastuk végig például egyetlen latin vagy görög szerző egyetlen művét sem, csupán rövid pasz­szusokat belőlük, amelyek nagy valószínűséggel fordulhattak elő a vizsgán „első látásra" feladott fordításként. Az utolsó évben, mielőtt az ösztöndíjra vizsgáztunk volna, időnk nagy részét azzal töltöttük, hogy átrágtuk magunkat a korábbi években feladott ösztöndíjas vizsgatételeken. Sambo irodájában tornyokban álltak az ilyenek az összes jelentősebb magángimnáziumból. A legnagyobb merénylet viszont mégiscsak az volt, amit történelemtanításnak hívtak.
Létezett abban az időben egy ostobaság, amit Harrow Történelmi Ve­télkedőnek hívtak, egy évente megrendezett verseny, amelyre nagyon sok előkészítő iskola benevezett. A St. Cyprian’s hagyománya volt, hogy ezt a díjat évente elvigye, és el is vittük, hiszen bemagoltuk az összes kérdést, ami csak előfordult a vetélkedő történetében, a lehetséges kérdések halmaza pedig távolról sem volt kimeríthetetlen. Csupa olyan bárgyú kérdés volt, amire válaszul rá kell vágni egy nevet, vagy ki kell vágni egy idézetet. Kit terhel a két Begam kirablása? Kit fejeztek le egy nyitott tetejű bárkán? Ki ütött rajta a fürdőző whigeken és lopta el a ruháikat? Majdnem minden történelmi ismeretünk ezen a szinten mozgott. A történelem összefüggéstelen, érthetetlen, de – valamilyen titokzatos módon, aminek a mibenlétét sosem magyarázták el nekünk – mégiscsak fontos tények gyűjteménye volt, amelyekhez zengzetes frázisok társultak. Disraeli elhozta a béke és a tisztesség korát. Clive-ot megdöbbentette Disraeli óvatossága. Az Óvilág helyreállítására Pitt az Újvilágot használta fel. És azok a dátumok, és az emlékezéstechnikák! (Tudták például, hogy az „Barna néger volt az anyám, tejjel három határt bejárt bricskán" mondat kezdőbetűi egyben a Rózsák Háborújában vívott csaták helyszíneinek kezdőbetűi is?) Füles, aki „átvette" a felsőbb osztályokban a történelmet, valósággal lubickolt az ilyesmiben. Ma is fel tudom idézni a dátumok orgiáit, ahogy a tudálékosabb fiúk buzgalmukban helyükről felugrálva kiabálták ki a helyes válaszokat, miközben a leghalványabb érdeklődést sem érezték az emlegetett, titokzatos események értelme iránt.
– 1572?
– Szent Bertalan-éji mészárlás!
– 1707?
– Aurangzeb halála!
– 1713?
– Utrechti béke!
– 1773?
– Bostoni teadélután!
– 1520?
– Tankem, Tankem!
– Engem, Tankem, engem! Mondhatom én, Tankem?
– Nos! 1520?
– Aranybrokát Mezeje!
És így tovább.
De a történelem és néhány hasonló, másodlagos fontosságú tantárgy azért mégsem volt rossz móka. Az igazi igénybevételt a „klasszika" jelentette. Ha visszatekintek, rájövök, hogy akkoriban keményebben tanultam, mint az azóta eltelt időben bármikor, és mégis, az erőfeszítés, amit elvártak tőlünk, végig lehetetlenségnek tűnt. Ültünk a nagy, világos színű fából készült fényes asztal körül, Sambo ott noszogatott, fenyegetett, prédikált, néha viccelődött, nagy ritkán megdicsért valakit, de folyvást arra ösztökélt, arra sarkantyúzta az agyunkat, hogy fenntartsuk az összpontosítás kívánt szintjét, ahogy egy álmos embert próbálnak ébren tartani azzal, hogy tű­ket szurdalnak belé.
– Gyerünk, te kis lazsáló! Gyerünk, tunya, semmirekellő fiú! Az veled a nagy baj, hogy lustább vagy, mint egy lótetű. Túl sokat eszel, azért. Telezabálod magad, és aztán amikor idejössz, dőlsz fel az álmosságtól. Gyerünk, tegyed oda magad! Nem is gondolkozol. Nem látom, hogy izzadna az agyad.
És akkor megkopogtatta az ember koponyáját az ezüst ceruzájával, amely az én emlékeimben legalábbis akkora volt, mint egy banán, minden­esetre elég súlyos ahhoz, hogy dudor nőjön utána: és húzgálni kezdte a rövid hajtincseket az ember füle körül, néha pedig kinyúlt az asztal alatt, és jól sípcsonton rúgott. Voltak napok, amikor semmi sem ment, és akkor következett a „Hát jól van, most már tudom, mi kell neked. Egész délelőtt kérted. Gyere utánam, te haszontalan kis lazsáló! Gyere csak a dolgozószobámba!" És jött a supp, supp, supp, és már térhettél is vissza, tele vörös ütésnyommal és sajogva – a későbbi években Sambo a lovaglópálcát lecserélte egy vékony nádpálcára, aminek az ütései sokkal jobban fájtak – és ülhettél újra neki a munkának. Az ilyesmi nem fordult elő túl gyakran, de emlékszem még, hogy többször is ki lettem kísérve a szobából egy latin mondat kellős közepén, megkaptam a verésadagomat, majd folytathattam ugyanattól a mondattól, mintha mi sem történt volna. Hiba volna azt gondolni, hogy ezek a módszerek nem működnek. A maguk céljára nagyszerű­en megteszik. Annyira, hogy komolyan kétlem, vajon a klasszikus nevelés sikeres lehet-e testi fenyítés nélkül. Hatékonyságában maguk a fiúk is hittek. Volt egy fiú, Beecham nevű, egyáltalán nem jófejű, de nyilvánvalóan égető szüksége volt az ösztöndíjra. Sambo úgy korbácsolta a cél felé, mint egy összeroskadófélben levő versenylovat. És fel is ment vizsgázni Uppinghambe, visszajött azzal a meggyőződéssel, hogy gyengén szerepelt, majd egy-két nap múlva kapott egy kiadós verést a lustaságáért. Bárcsak azt a botot a vizsga előtt kaptam volna, mondta búsan: a megjegyzést megvetésre méltónak éreztem, de tökéletesen megértettem.
Az ösztöndíjas osztályba járó fiúkat egyáltalán nem kezelték egyformán. Hogyha egy fiú gazdag szülők gyereke volt, akik számára a tandíj megspórolása nem volt létkérdés, Sambo viszonylag atyáskodón buzdította, vicce­lődő oldalba vágásokkal, néha egy-egy suppintással a kobakjára a ceruzával, de hajhúzogatás és pálcázás nélkül. A szegény, de „okos" fiúk voltak azok, akik szenvedtek. A mi agyunk valóságos aranybánya volt, amelybe pénzt fektetett, az osztalékokat pedig ki kellett préselnie belőlünk. Már sokkal azelőtt, hogy felfogtam volna a Sambóval való pénzügyi kapcsolatom természetét, felvilágosítottak, hogy státusom nem azonos a többi fiúé­val. Az iskolában tulajdonképpen három kaszt létezett. Ott volt egy szűk kisebbség arisztokrata vagy milliomos háttérrel, ott voltak a közönséges kertvárosi gazdagok gyerekei, akik az iskola derékhadát adták, és volt néhány alárendelt, mint én, egyházfik, indiai tisztségviselők, szűkölködő özvegyek és hasonlók gyerekei. Ezeket a szegényebbeket leszoktatták arról, hogy olyan „különórákra" járjanak, mint például a céllövészet vagy gyakorlat, és folyamatos megaláztatásban volt részük ruhájuk és csip-csup holmijuk miatt. Sosem sikerült például saját krikettütőt kapnom, mivel „a te szüleid ezt igazán nem engedhetik meg maguknak". A frázis végigkísérte iskolás éveimet. A St. Cyprian’s-ben nem tarthattuk magunknál az otthonról hozott pénzünket, hanem „le kellett adnunk" a félév első napján, majd időnként felügyelet alatt elkölthettük. Az én és a hasonlóan szituált fiúk kísérleteit, hogy drága játékokat, például repülőgépmodelleket vegyünk, rendre elfojtották, még ha a szükséges pénzünk meglett volna is rá. Különösen Füles igyekezett nagyon tudatosan belenevelni a szegényebb fiúkba az alázatos világlátást. Emlékszem, ahogy mondja valakinek: „Azt gondolod, a hozzád hasonló fiúnak ilyesmit kell vásárolnia?" Ezt pedig az egész iskola előtt mondta: „Ugye tudod, hogy nem születtél bele a pénzbe? A te családod nem gazdag. Meg kell tanulnod ésszerűen élni. Ne költekezz erő­dön felül!" Ott volt aztán a hetenként esedékes zsebpénz is, amit édességben vettünk ki, és amit Füles osztott ki egy nagy asztalnál. A milliomosoknak heti hat pennyre volt joguk, de a normális összeg három penny volt. Nekem és egy-két társamnak azonban csak két pennyt engedélyeztek. A szüleim semmilyen utasítással nem láttak el ebben a dologban, és a heti egy penny nyilván nem jelentett volna nekik érezhető különbséget: a státus jelzésére szolgált. Ennél rosszabb csak a születésnapi torta volt. Az volt a szokás, hogy minden egyes fiú kapjon a születésnapjára egy nagy, porcukorral meghintett tortát, gyertyákkal, ezt a délutáni teánál felvágták, és az iskola összes tanulója kapott egy szeletet. Bevett dolog volt, amit hozzácsaptak a szülők által befizetendő csekkhez. Én sosem kaptam ilyen tortát, bár a szüleim készségesen kifizették volna. Évről évre, mivel kérdezősködni nem mertem, nyomorultul reménykedtem, hogy mégiscsak lesz torta a születésnapomon. Egyszer vagy kétszer meggondolatlanul még úgy is tettem az osztálytársaim előtt, mintha tudnám, hogy ezúttal lesz tortám. Aztán eljött a délutáni tea ideje, és torta sehol, és ez persze nem lendített a népszerűsé­gemen.
Már nagyon korán belém sulykolták, hogy esélyem sincs rendes jövő­re, ha nem nyerek ösztöndíjat egy magángimnáziumba. Vagy elnyerem az ösztöndíjat, vagy ott kell hagynom az iskolát tizennégy évesen, és akkor lehetek, Sambo kedvenc szavajárásával, „irodakukac évi negyven fonttal". Az én helyzetemben természetes volt, hogy ezt higgyem. És a St. Cyprian’s-ben valóban egyetemes igazságként kezelték, hogy hacsak nem jársz egy „jobb" magángimnáziumba (és összesen úgy tizenöt volt, ami ezt a mércét megütötte), az életed fabatkát sem fog érni. Nem könnyű egy felnőttel megértetni, micsoda erőfeszítéssel próbáltunk felkészülni valami rettenetes, mindent eldöntő csatára, amint egyre közeledett a vizsga időpontja – tizenegy, tizenkét, majd tizenhárom évesen, a sorsdöntő évben! Körülbelül két éven keresztül nem hiszem, hogy lett volna nap, amikor „a vizsga", ahogy hívtam, ne járt volna az eszemben. Az imáimból sosem hiányzott; és ahányszor csak sikerült a villacsontnak a hosszabbik felét letörnöm, vagy egy lópatkót találnom, vagy ha az újhold felé fordulva hétszer meghajoltam, vagy sikerült úgy átlépnem egy kívánságkapun, hogy ne érintsem egyik oldalát sem, az így nyert kívánságomat kivétel nélkül és természetesen mind „a vizsgára" fordítottam. Ugyanakkor pedig érdekes módon egy majdhogynem ellenállhatatlan késztetés is fojtogatott, hogy ne dolgozzam. Voltak napok, amikor egyszerűen összeszorult a szívem, ha az előttem álló robotra gondoltam, és a legelemibb nehézségek előtt is bambán álltam, mint egy állat. A vakációkban ugyancsak nem voltam képes dolgozni. Az ösztöndíjas kiemelt státusúaknak külön felkészítőket tartott egy bizonyos Mr. Batchelor, egy kedves, nagyon szőrös férfi, aki kopottas öltönyöket viselt, és valahol a városban, egy tipikus legénylakásban vagy roskadozó könyvespolcokkal és mindent átható dohányfüstszaggal teli „odúban" lakott. A vakáció alatt Mr. Batchelor minden héten egyszer szemelvényeket küldött egy nyaláb munkafüzetből. Valahogy képtelen voltam megcsinálni. Az üres papírlap és az asztalon he­verő fekete latin szótár, a nyilvánvaló kötelesség alóli kibújás tudata megmérgezte a szabadidőmet, valamiért mégsem tudtam nekikezdeni, és a szün­idő végéig alig ötven vagy száz sort küldtem Mr. Batchelornek. Az egyik ok kétségtelenül az volt, hogy Sambo és a pálcája messze voltak. De a fél­év alatt is sorjáztak a tunyaság és butaság periódusai, amikor egyre mélyebbre süllyedtem a kegyvesztettségbe, és még valami harmatgyönge, szipákoló ellenállást is megvalósítottam, vétkem tökéletes tudatában, mégis képtelenül arra, vagy nem akarva – nem voltam biztos benne, a kettő közül melyik –, hogy jobban teljesítsek. Ilyenkor Sambo vagy Füles értem küldetett, és már nem is pálcázás következett.
Füles ilyen alkalmakkor baljóslatú szemekkel végigpásztázott. (Milyen színű volt a szeme vajon? Emlékezetemben zöld szemek élnek, de egyetlen emberi lénynek sincsen tulajdonképpen zöld szeme. Talán világosbarna.) Nekikezdett a maga sajátos behízelgő, megfélemlítő stílusában, amely mindig ellenállhatatlanul áthatolt az ember védekezésén, és gólt lőtt a jobbik természetünknek.
– Nem hinném, hogy nagyon becsületes dolog a részedről így viselkedni, nem gondolod? Vagy azt hiszed, korrekt dolog édesanyáddal és édesapáddal szemben, hogy ellustálkodd az idődet hétről hétre, hónapról hónapra? Hát tényleg sutba akarod dobni minden esélyedet? Azt tudod, ugye, hogy a családod nem tartozik a gazdagok közé? Tudod, hogy nem telik nekik olyasmire, mint a többi fiú szüleinek. Hát hogyan küldjenek téged magángimnáziumba továbbtanulni, ha nem szerzel ösztöndíjat? Tudom, mennyire büszke rád az édesanyád. Hát tényleg csalódást akarsz neki okozni?
– Azt hiszem, már egyáltalán nem is akar magángimnáziumba menni – mondta ilyenkor Sambo Fülesnek, úgy téve, mintha én nem is volnék ott. – Azt hiszem, feladta. Irodakukac akar lenni évi negyven fonttal.
A könnyek rettenetes érzése – az a feszítés a mellkasban, az a csiklandozás az orr mögött – máris ostromolt. És akkor Füles előhúzta az adu ászt:
– És gondolod, hogy velünk szemben tisztességes, ahogy viselkedsz? Mindazok után, amit érted tettünk? Mert azt csak tudod, mi mindent tettünk érted, vagy nem? – A szeme mélyen belém hatolt, és annak ellenére, hogy sose mondta ki szemtől szemben, tudtam. – Itt tartottunk ezek alatt az évek alatt végig, egy hétig még a vakáció alatt is, hogy Mr. Batchelor felkészíthessen. Igazán nem akarjuk, hogy el kelljen küldenünk, nekem elhiheted, de nem is tarthatunk itt egy fiút csak azért, hogy a kosztunkat egye félévről félévre. Nem hiszem, hogy becsületes dolog, amit művelsz. Te mit gondolsz?
Soha nem volt erre más válaszom, mint egy nyomorult „Nem, Tankem" vagy, „Igen, Tankem", attól függően, hogy a helyzet mit követelt. Nyilvánvalóan nem volt becsületes dolog, ahogyan viselkedtem. És egy adott ponton a nem kívánt könnyek minden ellenállásom dacára feltörtek a szemem sarkából, végigcsorogtak az orromon, és placcs, lecsöppentek.
Füles sosem mondta ki nyíltan, hogy nem vagyok tandíjas diák, nyilván, mivel egy olyan homályos frázis, mint „mindaz, amit érted tettünk", jobban hatott az érzelmekre. Sambo, aki nem törekedett arra, hogy megszerettesse magát a tanítványaival, brutálisabban fogalmazott, bár szokása szerint dagályos nyelvezettel. Ebben a kontextusban „az én jótékonyságomból élsz" volt a kedvenc szófordulata. Legalább egy alkalommal suhogó pálcaütések közepette hallgattam ezeket a szavakat. Azt le kell szögeznem, hogy az ilyen jelenetek nem voltak gyakoriak, és egyetlen kivétellel nem a többi fiú jelenlétében zajlottak. Nyilvánosan emlékeztettek ugyan arra, hogy szegény vagyok, és hogy a szüleim „nem engedhetnek meg maguknak" ezt vagy azt, a függőségemre azonban nem történt nyílt utalás. De ez volt a végső, replika nélküli érv, amit kínzóeszközként elő lehetett húzni, ha a munkám kifejezetten pocsék kezdett lenni.
Ahhoz, hogy felmérjük az ilyesminek egy tíz-tizenkét éves gyerekre gyakorolt hatását, nem szabad elfelednünk, hogy a gyereknek alig van érzéke az arányokhoz vagy valószínűséghez. Egy gyerek lehet egy halom önzés vagy dac, de nincs olyan felhalmozott tapasztalata, ami alapján bízhatna a saját ítéletében. Egészében véve elfogadja azt, amit mondanak neki, és a legképtelenebb módon bízik a környezetében lévő felnőttek tudásában és hatalmában. Következzék erre egy példa.
Említettem már, hogy a St. Cyprian’s-ben tilos volt pénzt tartanunk magunknál. Volt viszont lehetőség arra, hogy megtartsunk egy-két shillinget, és én néha stikában édességet vettem, amit a sportpálya falának borostyánjában rejtettem el. Egyik napon, amikor valami kiküldetésben voltam, bementem egy cukorkaboltba, amely az iskolától legalább egy mérföldnyire volt, és vettem egy kis csokoládét. Amikor kijöttem a boltból, a túlsó járdán megláttam egy alacsony, keskeny arcú férfit, aki mintha nagyon fürké­szően bámulta volna az egyensapkámat. Abban a pillanatban páni félelem fogott el. Kétség nem férhetett hozzá, ki ez az ember. Nyilván kém volt, akit Sambo állított ide! Lazán megfordultam, majd mintha a lábam magától iramodna, sután szaladni kezdtem. De amikor befordultam az első kanyarban, kényszerítettem magam, hogy sétáljak, mert a futás a bűntudat jele, és nyilvánvalóan további kémek is leselkedtek itt és a város további pontjain. Egész nap és a következő nap végig arra vártam, mikor idéznek be a dolgozószobába, és nagyon meglepődtem, hogy ez nem történt meg. Egyáltalán nem tűnt furcsának a gondolat, hogy egy magániskola igazgatójának kémek hada álljon a rendelkezésére, azt sem képzeltem, hogy fizetnie kellene őket. Készpénznek vettem, hogy az iskolán belül vagy kívül bármelyik felnőtt szívesen együttműködne, megakadályozandó, hogy mi, gyerekek, áthágjuk a szabályokat. Sambo mindenható volt; természetes volt, hogy az ügynöke mindenütt ott legyen. Amikor ez az epizód történt, legalább tizenkét éves voltam.
Gyűlöltem Sambót és Fülest, egyfajta önmagam előtt is szégyenkező, lelkiismeret-furdalásos gyűlölettel, de egyetlen pillanatra sem jutott eszembe megkérdőjelezni az ítéletüket. Amikor azt mondták, hogy vagy elnyerek egy ösztöndíjat, amivel magángimnáziumba mehetek, vagy irodakukac lesz belőlem tizennégy évesen, elhittem, hogy előttem ez a két kikerülhetetlen alternatíva áll. Mindenekfölött pedig elhittem, amikor azt mondták, hogy a jótevőim. Ma már látom persze, hogy a Sambo szemszögéből nézve kifizetődő spekuláció voltam. Pénzt fektetett belém, és presztízs formájában akarta visszanyerni. Hogyha „rossz útra tértem" volna, ahogy az ígéretes gyerekekkel néha megtörténik, feltételezem, egykettőre kitette volna a szűrömet. De úgy esett, hogy amikor eljött az idő, ösztöndíjakat nyertem neki, és fikarcnyi kétségem sincs, hogy ezeket maximálisan kiaknázta az iskolát hirdető prospektusokban. Egy gyereknek viszont nagyon nehéz belátnia, hogy egy iskola elsősorban gazdasági vállalkozás. A gyerek azt képzeli, hogy az iskola a tanításért van, és hogy az iskolamester vagy a saját érdekében fegyelmezi őt, vagy pedig azért, mert szereti megfélemlíteni a gyerekeket. Füles és Sambo úgy döntöttek, barátságosak lesznek velem, és a barátságukba beletartoztak a pálcázások, szemrehányások és megalázások, amelyek a javamra váltak, és megmentettek az irodaszéktől. Ez volt az ő változatuk, én pedig elhittem. Ezért aztán világos volt, hogy óriási hálával tartozom nekik. Csakhogy én nem voltam hálás nekik, és ezt tudtam jól. Épp ellenkezőleg, mindkettőjüket gyűlöltem. Nem tudtam szabályozni a szubjektív érzéseimet, és magam előtt sem tudtam őket elrejteni. Pedig hát gonoszság, ha az ember gyűlöli a jótevőit, nem igaz? Így tanítottak, és így is hittem. A gyerek még akkor is elfogadja a neki nyújtott viselkedési kódot, ha megszegi. Nyolcéves koromtól vagy még korábbtól kezdve a bűn tudata sosem hagyott el. Hogyha érzéketlennek vagy dacosnak próbáltam tettetni magam, az csupán vékony álca volt a szégyen és szorongás halmazán. Egész fiúkoromban meg voltam győződve róla, hogy nem vagyok jó, és hogy az időmet pazarolom, eltékozlom a tehetségem, borzasztó dőreséggel, gonoszsággal és hálátlansággal viselkedem – s úgy tűnik, mindez kikerülhetetlen volt, mivel olyan törvények közt léteztem, melyek abszolút érvényűek voltak, akárcsak a gravitáció törvénye, de amelyeket számomra egyszerűen nem volt lehetséges betartani.




III.

Senki sem tekinthet úgy vissza az iskolás éveire, hogy igazságosan azt mondhassa, mindenestől boldogtalanok voltak.
A St. Cyprian’s-ről vannak jó emlékeim is, a légiónyi rossz között. Nyári délutánokon néha csodás expedíciók indultak a Downson, a dél-kenti tengermelléken keresztül egy Birling Gap nevű faluig, vagy Beachy Headig, ahol nem egészen veszélytelenül fürödtünk a sziklák között, hogy horzsolásokkal és vágásokkal borítottan térjünk vissza. És voltak még csodásabb nyárközépi esték, amikor különleges kegyként nem zavartak ágyba a szokásos órában, hanem megengedték, hogy a késő esti félhomályban sokáig a pályán császkáljunk, és végül kilenc óra körül beleugráljunk a medencébe. A nyári reggeleken ott volt a korai ébredés öröme, amikor a napfényes, alvó hálóban egy órán keresztül zavartalanul olvashattunk (Ian Hay, Thackeray, Kipling és H. G. Wells voltak fiúkorom kedvencei). És ott volt a krikett, amiben ugyan nem voltam jó, de amellyel egyfajta reménytelen szerelembe bonyolódtam egészen körülbelül tizennyolc éves koromig. És ott volt a hernyótenyésztés öröme – a selymes zöld és lila barka-pille, a kísérteties zöld nyárfaszender, a középső ujjnyi nagyságúra növő fagyalszender, melyeknek a példányait pult alatt be lehetett szerezni a városban, darabját hat pennyért – és ha sikerült elég hosszú időre megszabadulni a tanártól, aki „a sétát vezette", ott volt annak az izgalma, hogy a Downs tavacskáit átkutassuk hatalmas, narancssárga hasú tarajos gőték után. Hogy séta közben hirtelen a valami lebilincselőre bukkanás pillanatában el is rángat onnan a tanár egy ordítása, ahogy kutyát szokás pórázon rángatni, az iskolai élet fontos összetevője volt, és segített megerősíteni azt a meggyőződést, ami mélyen beleivódott sok gyerekbe: hogy azok a dolgok, amelyekre a leginkább vágysz az életben, majdnem mindig elérhetetlenek.
Kivételes alkalmakkor, talán nyaranta egyszer lehetséges volt minde­nestől kiszabadulni az iskola kaszárnyaszerű légköréből, amikor Brown, a második nevelőtanár engedélyt kapott, hogy egy vagy két fiút elvigyen lepkevadászatra egy néhány mérföldre fekvő közlegelőre. Brownnak ősz haja volt és olyan piros arca, mint a szamóca, a természettudományok voltak az erőssége, modelleket és gipszöntvényeket készített, laterna magicák és hasonlók kerültek ki a keze alól. Ő és Mr. Batchelor voltak az egyedüli, az iskolához valamiképp kapcsolódó felnőttek, akik nem voltak ellenszenvesek, és nem is féltem tőlük. Egyszer bizalmasan bevitt a dolgozószobájába, és mutatott egy ezüstborításos, gyöngyház berakásos revolvert – az ő „hatlövetűjét", ahogy nevezte –, amelyet az ágya alatt tartott egy dobozban, és ó, azoknak az alkalmi kirándulásoknak a boldogsága! A két- vagy három mérföldes vonatozás egy-egy magányos kis szárnyvonalon, a nagy, zöld hálókkal ide-oda rohangászással töltött délután, a fűszálak fölött le­begő hatalmas szitakötők szépsége, a baljóslatú csapdaüveg a ragacsos szagával, majd a tea egy pubban, hozzá nagy szelet sápadt süteménnyel! A dolog lényege a vonatút volt, amely, úgy tűnt, mágikus távolságra röpít az iskolától.
Jellemző módon Füles rosszallással nézett ezekre az expedíciókra, bár tiltani azért nem tiltotta őket. „Na, és fogtatok olyan kicsi pillangókat?" – kérdezte rosszmájú lekicsinyléssel, mikor visszatértünk, próbálva gyerekesen selypegve ejteni a szavakat. Az ő szempontjából a biológia (amit valószínűleg nem is hívott másképp, mint „bogárvadászat") gyerekes heccnek minősült, amiről a fiúkat megfelelő gúnnyal minél hamarabb le kell szerelni. Mi több, kicsit plebejus íze is volt, hagyományosan a szemüveges és a sportban reménytelen fiúkkal társították, nem segített át a vizsgákon, mindenekfölött pedig tudományos íze volt, és így a klasszikus oktatást veszélyeztette. Komoly erkölcsi erőfeszítésbe került elfogadni Brown hívását. Hogy rettegtem az ajkbiggyesztve kimondott kicsi pillangók gúnyjától! Brown viszont, aki az alapítás óta volt az iskolánál, kiépített magának bizonyos fokú függetlenséget: úgy tűnt, képes kezelni Sambót, Fülesről pedig legtöbbször egyszerűen tudomást sem vett. Ha előfordult, hogy mindketten egyszerre utaztak el, Brown volt a helyettes nevelőtanár, és ilyenkor a reggeli áhítaton a kijelölt szentlecke helyett az Apokrifekből olvasott fel nekünk történeteket.
Gyerekkorom és serdülőkorom legtöbb jó élménye, egészen úgy húszéves koromig, valamilyen módon állatokhoz kötődik. Ami pedig a St. Cyprian’s-t illeti, úgy tűnik, az összes jó emlékem nyárra datálódik. Télen egyfolytában folyt az orrunk, az ujjaink annyira meg voltak gémberedve, hogy alig tudtuk az inget begombolni (ez különösen a vasárnapok nyomorúsága volt, amikor az Eton-gallérunkat kellett viselnünk), ott volt a futball mindennapos rémálma – a hideg, a sár, ahogy az undorító zsíros labda szembecsapódik, bele az ember arcába, a nagyobb fiúk belénk nyomott térde és belénk taposó bakancsa. Ehhez járult az is, hogy télen, miután a tízet betöltöttem, csak nagy ritkán voltam egészséges, félév alatt legalábbis. Gyengék voltak a hörgőim, és károsodott az egyik tüdőm, amit csak sok évvel később fedeztek fel. Emiatt aztán nem csupán krónikus köhögéstől szenvedtem, de a futás valóságos kínszenvedést jelentett. Abban az időben a „göthösség" vagy „zihálás" vagy áltünetnek vagy pedig alapjában erkölcsi zavarnak minősült, amit a túlzabálás okozott. „Úgy lihegsz, mint egy harmonika" – mondogatta Sambo érezhető rosszallással a hangjában, amikor megállt a székem mögött. „Hát persze, hiszen egyfolytában tömöd magad." A köhögésemet csak úgy emlegették, „gyomorköhögés", amitől aztán egyszerre hangzott undorítónak és elítélendőnek. Az írja pedig a kemény futás volt, amely, ha elég kitartóan művelted, „megtisztította a mellkast".
Furcsa belegondolni, hogy akkoriban az előkelő iskolákban a – voltaképpeni nélkülözés helyett álljon itt inkább – mocsok és elhanyagoltság milyen mértékét tekintették magától értetődőnek. Szinte, mint Thackeray napjaiban, természetesnek vették, hogy egy nyolc-tízéves kisfiúnak boldogtalan, taknyos kicsi teremtménynek kell lennie, akinek az arca jóformán állandóan maszatos, a kezei ki vannak cserepesedve, a körme tövig rágva, a zsebkendője egy lucskos borzalom, a feneke pedig gyakran csupa kék-zöld ütésnyom. Részben a testi megviseltség, kényelmetlenségérzet perspektívája tette, hogy a félév kezdete, az iskolába való visszatérés gondolata a vakáció utolsó napjaiban ólomsúllyal nehezedett az ember mellkasára. Egyik jellegzetes emlékem a St. Cyprian’s-ből az ágy döbbenetes keménysége a félév első éjszakáján. Mivel kifejezetten drága iskola volt, nagyot léptem fölfelé a társadalmi ranglétrán azzal, hogy ide jártam; ennek ellenére a közönséges testi kényelem foka mélyen elmaradt attól, amit a saját otthonomban megszoktam, sőt attól is, ami egy jómódú munkáscsaládban természetes lett volna. Meleg vízben hetente csak egyszer fürödhettünk például. A koszt nemcsak rossz volt, hanem kevés is. Sem azelőtt, sem azután nem láttam olyan vékonyan kenyérre kent vajat és dzsemet, mint az iskolában. Nem hiszem tehát, hogy kitaláció volna részemről azt írni: alultápláltak voltunk, ha eszembe jut, milyen stratégiákat voltunk képesek kidolgozni csak azért, hogy élelmet lopjunk. Emlékszem, hogy párszor éjjeli kettőkor vagy háromkor settenkedtünk végig, úgy tűnt, több mérföld koromsötét lépcsőfeljárón és folyosón – mezítláb, minden lépés után megállva hallgatózni, miközben majdnem megbénított a félelem Sambótól, a szellemek­től, a betörőktől –, hogy száraz kenyeret lophassunk a kamrából. A segédtanárok velünk ettek az asztalnál, de ők valamivel jobb ételt kaptak, és valahányszor alkalom adódott, megfújtuk a maradék szalonnabőrt vagy főtt krumplit, mikor a tányérokat eltakarították az asztalról.
Szokásom szerint ebben az állandó élelemhiányban sem a bölcs gazdasági megfontolást láttam. Egészében véve elfogadtam Sambo vélekedését, hogy a fiúk étvágya beteges vadhajtás, amit minden eszközzel vissza kell nyesegetni. A St. Cyprian’s-ben állandóan ismételgetett szállóigék egyike szerint egészséges, ha evés után pont olyan éhesen állsz fel az asztaltól, mint amikor leültél enni. Alig egy nemzedékkel korábban az volt az úzus, hogy az iskolai vacsorák egy darab édesítetlen birkafaggyús pudinggal kezdőd­tek, amelytől okkal várták el, hogy „mérsékeli a fiúk étvágyát". De az alultápláltság valószínűleg kevésbé volt szembeötlő az előkészítő iskolákban, ahol a hivatalos koszton kívül a gyerek semmire sem számíthatott, mint a magángimnáziumokban, ahol megengedték neki – mi több, elvárták tőle –, hogy kiegészítésképp élelmet vásároljon magának. Egyik-másik iskolánál a tanulók szó szerint nem kaptak eleget enni, hacsak rendszeresen ki nem pótolták a zsebpénzükből tojással, kolbásszal, szardíniával stb; a szülőknek pedig erre a célra pénzt kellett küldeniük. Etonban például, a Kollégiumban legalábbis, a fiúk ebéd után nem kaptak meleg, konzisztens ételt. Uzsonnára járt egy nyomorúságos, levesből vagy sült halból álló fogás, vagy leggyakrabban kenyér sajttal, hozzá italnak víz. Sambo elment Etonba meglátogatni a legnagyobb fiát, és amikor visszajött, sznob elragadtatásban ömlengett, hogy micsoda luxusban élnek a fiúk. „Sült halat kapnak vacsorára!" – kiáltott fel, és pirospozsgás arca csak úgy sugárzott. „Nincs még egy ilyen iskola a világon!" Sült hal! A gyári munkások legszegényebbjének mindennapos vacsorája! A nagyon olcsó bentlakásos iskolákban minden bizonnyal ennél is rosszabb volt a helyzet. Egyik nagyon korai emlékem az, amikor láttam, hogy állami gimnáziumi tanulóknak – valószínűleg mező­gazdálkodók és boltosok fiainak – főtt tüdőt adnak ebédre.
Mindenkinek, aki a gyerekkoráról ír, őrizkednie kell a túlzástól és az önsajnálattól. Nem állítom, hogy mártír voltam, vagy hogy a St. Cyprian’s egyfajta Dotheboys’ Hall lett volna a Nicholas Nicklebyből. Meghamisítanám viszont a saját emlékeimet, ha nem jegyezném fel, hogy ezek nagyrészt az undor emlékei. A túlzsúfolt, alultáplált, mosdatlan élet, amiben éltünk, undorító volt, amennyire fel tudom idézni. Hogyha lehunyom a szemem, és kiejtem azt a szót, „iskola", először persze a helyszín ugrik be: a lapos sportpálya a krikettpavilonnal és az apró fészerrel a lőtér mellett, a huzatos hálótermek, a poros, szálkás folyosók, az iskolaépület előtti aszfaltnégyszög, hátul a kicsi, gyalulatlannak kinéző fenyőfa kápolnácska. És egyre-másra előtűnik valami szennyes részlet. Ott voltak például az óntálkák, amiben a reggeli zabkásánkat kaptuk. Kiugró peremük volt, így a perem alatt mindig lerakódott a megsavanyodott, megkeményedett kása, amit csíkokban lehetett lehámozni. Magában a zabkásában is több volt a csomó, szőr, hajszál és azonosíthatatlan fekete micsoda, mint elképzelhető, hacsak valaki nem szántszándékkal rakta bele. Nem volt biztonságos nekilátni anélkül, hogy előzőleg tüzetesen át ne vizsgáltuk volna. Ott volt aztán a medence nyálkás vize, amelybe bele kellett csobbannunk – tizenkét-tizenöt láb hosszú volt, az egész iskolát belehajtották minden áldott reggel, és erő­sen kétlem, hogy gyakran cseréltek volna vizet –, és a folyton nyirkos, sajtszagú törölközők; a ritka téli látogatások alkalmával pedig a helyi fürdő zavaros tengervize, amelyet egyenesen a közeli partról vezettek be, és amelyen egyszer láttam egy emberi ürüléket lebegni. És az öltöző izzadságszaga, a zsíros kagylók és mindennek a tetejébe a lerohadt, szennyes vécéfülkék sora, amelyeknek az ajtóján semmiféle retesz nem volt, úgyhogy valahányszor bent ültél, egészen biztosan kivágta valaki az ajtót. Nem könnyű úgy visszagondolnom az iskolai éveimre, hogy közben ne tűnne úgy, mintha valami hideget és bűzöset lélegeznék be – egyvelegét az átizzadt zoknik, szennyes törölközők kipárolgásának, a folyosót belengő ürülékszagnak, a villák ágai közt megszilárdult elmosatlan ételnek, a birkanyakból készült vagdaléknak, a vécéfülkék csapkodó ajtóinak és a hálókban visszhangzó biliknek.
Tény, hogy természetemtől fogva nem vagyok társasági ember, és az élet latrina- és mocskos zsebkendő-oldala óhatatlanul nyomasztóbb, ha nagyszámú emberi lény van összezsúfolva egy szűkös térben. A katonaságnál nyilván épp ilyen rossz a helyzet, a börtönben nyilván még rosszabb. Ráadásul a serdülőkor az undor kora. Mihelyt valaki megtanul különbséget tenni, de még mielőtt hozzákeményedne a körülményekhez – úgy hét és tizennyolc éves kora között, mondjuk –, mintha szüntelenül egy pöcegödör fölött kifeszített zsinegen próbálna egyensúlyozni. Ennek ellenére nem hiszem, hogy eltúloznám az iskolai élet mocskosságát, amikor felidézem, mennyire el volt hanyagolva az egészség és a tisztálkodás a sok, friss levegőről meg hideg vízről meg kemény edzésről szóló ricsajozás ellenére. Megszokott dolog volt a több napig tartó székrekedés. Mi több, egyáltalán nem próbálták elősegíteni a rendes bélműködést, tekintve, hogy az egyetlen hashajtó, amit megtűrtek, a ricinus meg egy majdnem olyan borzalmas ital volt, amit medvegyökérpornak hívtak. Elvárták, hogy minden áldott reggel megmerülj a medencében, de egyik-másik fiú kibújt ezalól úgy, hogy egyszerűen leléptek, amikor megszólalt a csengő, vagy végigsurrantak a medence szélén a tömegben, majd egy kis, a padlóról felmártott mocskos vízzel megnedvesítették a hajukat. Egy nyolc-kilencéves kisfiú nem fog feltétlenül odafigyelni a saját higiéniájára, hacsak valaki a körmére nem néz. Volt egy újonnan jött fiú, Hazel, egy szép, elkényeztetett fiúcska, aki kevéssel azelőtt került az iskolába, mielőtt én elmentem onnan. Az első dolog, amire felfigyeltem, szabályos fogainak szép, gyöngyszínű fehérsége volt. Annak a félévnek a végére a fogai a zöldnek valami elképzelhetetlen árnyalatára váltottak. Úgy tűnik, egész idő alatt senki sem vette a fáradságot, hogy ellenőrizze, mossa-e őket egyáltalán.
Persze, az iskola és az otthon közti különbségek nemcsak testiek voltak. Attól a csomótól a kemény matracon a félév első éjszakáján általában úgy éreztem, hirtelen felébredek olyan érzéssel: „Ez a valóság, ez az, aminek ellenállsz." Lehet, hogy az otthonunk nem volt mindenben tökéletes, de legalább olyan hely volt, ahol inkább a szeretet uralkodott, mint a félelem, ahol nem kellett állandóan védekeznünk a körülöttünk levőktől. Nyolc­éves korodban egyszerre csak kiszakítottak ebből a meleg fészekből, és belevetettek az erő, csalás és titoktartás világába, mint egy aranyhalat egy csukákkal teli tartályba. Elvileg korlátlan mértékű terrorizálásnak kitéve, ellenszer nélkül. Önmagadat csupán sunyi árulkodással tudtad volna megvédeni, ami néhány mereven meghatározott helyzeten kívül a legmegbocsáthatatlanabb bűnnek minősült. Hazaírni a szüleidnek és kérni őket, hogy vigyenek el, még ennyire sem volt elképzelhető, hiszen ha így tettél, azzal beismerted, hogy boldogtalan vagy, és népszerűtlen, ilyesmit pedig egy kisfiú sosem tesz. A fiúk Meslohes-lakók2: úgy gondolják, a szerencsétlenség szégyenteljes, és mindenáron leplezni kell. Azt talán még el lehetett volna fogadni, hogy a koszt miatt panaszkodj a szüleidnek, vagy egy igazságtalan pálcázásért vagy valami más bántalmazásért, amit a tanárok, nem pedig a fiúk mértek rád. Az, hogy Sambo sosem verte meg a gazdagabb fiúkat, arra enged következtetni, hogy időnként voltak ilyen panaszok. De az én sajátos körülményeim között sosem tudtam volna a szüleimtől azt kérni, hogy avatkozzanak be az érdekemben. Még mielőtt megértettem volna a csökkentett tandíj mibenlétét, felfogtam annyit, hogy valamilyen módon le vannak kötelezve Sambónak, így engem nem is tudtak megvédeni vele szemben. Említettem már, hogy az én időmben a St. Cyprian’s-ben sosem volt saját krikettütőm. Azt a választ kaptam, azért, mert „a szüleid nem tudnák megengedni maguknak". Egy vakációs napon valami teljesen esetleges megjegyzés kapcsán kiderült, hogy kifizettek tíz shillinget krikett­ütőre nekem: ennek ellenére a krikettütőnek híre-hamva sem volt. Nem protestáltam a szüleimnél, Sambo előtt pedig végképp nem említettem a dolgot. Hogy is tehettem volna? Hiszen tőle függtem, és a tíz shilling csupán töredéke volt annak, amivel tartoztam neki. Persze most átlátom, mennyire valószínűtlen, hogy Sambo elsüllyesztette volna a pénzt. A dolog biztosan egyszerűen kiment a fejéből. A lényeg, hogy azt feltételeztem, elsüllyesztette, és hogy jogában állt így dönteni.
Hogy milyen nehéz egy gyereknek a viselkedésében bármi kis valódi függetlenséget kialakítani, azt a Fülessel szembeni magatartásunk példázza. Azt hiszem, nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, az iskolában minden fiú gyűlölte őt és félt tőle. Ugyanakkor viszont a legalávalóbb módon hízelegtünk neki, és az iránta érzett indulataink legtetején egyfajta bűntudatos lojalitás rétege húzódott. Füles, bár az iskolai fegyelem jobban függött tőle, mint Sambótól, nem is nagyon próbálta megőriz­ni a szigorú igazságszolgáltatás látszatát. Nyíltan szeszélyes volt. Egy olyan tett, amiért egyik nap még pálcát kaptál, másnap el lett ütve egy nevetéssel, mint gyerekes csínytevés, esetleg akár egy megjegyzést is ért: megmutatta, „van benned kurázsi". Voltak napok, amikor mindenki rettegve kushadt a mélyen ülő, vádló szemek előtt, voltak viszont napok, amikor olyannak tűnt, mint egy kacérkodó királynő, akit körüldongnak udvaronc szeretői, ahogy nevetgélt és viccelődött, bőkezűen szórta az adományait vagy az adományok ígéretét („És ha megnyered a Harrow Díjat, kapsz tőlem egy új fényképezőgéptokot!"), néhanap pedig akár be is ültetett három-négy kivételezett fiút a Fordjába, és elvitte őket a városba, a teázóba, ahol vehettek kávét és süteményt. Füles a fejemben szétválaszthatatlanul összefonódott Erzsébet királynővel, akinek a Leicesterhez és Essexhez és Raleigh-hez fű­ződő viszonya számomra már nagyon korán megvilágosodott. Az egyik olyan szó, amit állandóan használtunk, ha Fülesről beszéltünk, a „kegy" volt. „Beestem a kegyeibe", mondtuk, vagy „kiestem a kegyeiből". A maroknyi dúsgazdag vagy nemesi rangú fiú kivételével senki sem örvendezhetett állandó jelleggel a kegyeinek, másrészt viszont még a számkivetettek is beestek időnként a kegyeibe. Így annak ellenére, hogy főleg ellenséges emlékeket őrzök róla, voltak meglehetősen hosszú periódusok, amikor sütkéreztem a mosolyában, amikor „öregfiúnak" hívott, és a keresztnevemen szólított, bejárást engedett a magánkönyvtárába, ahol először ismerkedtem meg a Hiúság vásárával. A kegy csúcspontja az volt, ha meghívott, hogy vasárnap esténként felszolgálj az asztalnál, amikor Sambónak és Fülesnek vacsoravendégei voltak. Amikor az asztalt le kellett szedni, persze ragyogó alkalom kínálkozott felfalni a maradékot, de volt valami szolgai élvezet abban is, hogy álltál az asztalnál ülő vendégek háta mögött, és ha valamire szükség volt, hódolatteljesen azonnal lódultál. Valahányszor esély volt nyalni, nyaltunk, és az első mosolyra minden gyűlöletünk valamiféle szervilis szeretetté olvadt. Mindig borzasztó büszkeséggel töltött el, ha Fülest meg tudtam nevettetni. A felszólítására még vers d’occasion-t is írtam, az iskola történetének emlékezetes eseményeit megörökítő tréfás verselményeket.
Nagyon szeretném tisztázni, hogy nem voltam lázadó, hacsak a körülmények kényszerítő ereje folytán nem váltam azzá. Elfogadtam a létező előírásokat. Egyszer, az időm vége felé még énekeltem is Brownnak egy gyaníthatóan homoszexuális esetről. Nem tudtam pontosan, mi a homoszexualitás, csak annyit tudtam, hogy megtörtént és hogy rossz, és hogy ebben a helyzetben a besúgás helyénvaló volt. Brown azt mondta, „ügyes fiú" vagyok, ami mélységes szégyennel töltött el. Füles előtt mind olyan kiszolgáltatottak voltunk, mint kígyó a kígyóbűvölő előtt. Volt egy lényegében változatlan szókészlete a dicséretre és szidalmazásra, egész sor elő­regyártott frázis, és mindegyik azonnal előhívta a megfelelő reakciót. Ott volt a „Csipkedd magad, kisöreg!", amely kirobbanó energiára sarkallt; ott volt a „Ne légy már ilyen ostoba!" (vagy, „hát, ez szánalmas"), amitől gyengeelméjűnek érezted magad; és ott volt az „Ez nem túl becsületes dolog a részedről, nem gondolod?", ami azonnal a sírás szélére juttatott. Ennek ellenére a szívünk mélyén végig úgy tűnt, van egy kikezdhetetlen belső én, amely tudja, hogy bármit tegyünk is – akár nevetünk, akár szipogunk, akár magunkon kívül vagyunk az apró kegyekért érzett hálától –, igazából gyű­lölünk.

IV.

Már pályám elején megtanultam, hogy akaratunk ellenére is vétkezhetünk, nemsokára pedig megtanultam azt is, hogy vétkezhetünk akár anélkül is, hogy valaha megtudnánk, mit tettünk, és hogy miért rossz az, amit tettünk. Voltak bűnök, amelyek túl kényesek voltak, semhogy el lehetett volna őket magyarázni, és voltak bűnök, amelyek túl szörnyűségesek voltak ahhoz, hogy néven lehessen nevezni őket. Ott volt például a szex, ami állandóan ott parázslott a felszín alatt, és aztán hirtelen és váratlanul rettenetes botránnyá lángolt fel, amikor tizenkét éves lehettem.
Egyik-másik előkészítő iskolában a homoszexualitás nem jelent problémát, a St. Cyprian’s-ben viszont, azt hiszem, a dél-amerikai fiúk jelenlétével adva volt bizonyos „rossz alaptónus", ők ugyanis az átlagos angol fiúknál talán egy-két évvel hamarabb váltak éretté. Abban a korban nem érdekelt az ilyesmi, így nem is tudom pontosan, mi zajlott, de úgy képzelem, csoportos maszturbáció lehetett. Mindenesetre egy szép napon kitört a fejünk felett a vihar. Jöttek a beidézések, kihallgatások, vallomások, vesz­szőzések, bűnbánat, ünnepélyes erkölcsi prédikációk, amiből egy kukkot sem értettünk, kivéve, hogy valami jóvátehetetlen bűn lett elkövetve, amit „disznólkodásnak" vagy „állatiasságnak" neveznek. Az egyik főkolompost, egy Horne nevű fiút szemtanúk szerint legkevesebb negyed órán keresztül vesszőztek szünet nélkül, mielőtt kicsapták az iskolából. Az egész épület visszhangzott az üvöltözésétől. De mindnyájan benne voltunk valamennyire, legalábbis benne éreztük magunkat. A bűntudat úgy lógott a leve­gőben, mint egy füstfátyol. Egy kenetteljes, fekete hajú, féleszű segédtanárunk, akiből később parlamenti képviselő lett, az idősebb fiúkat beidézte egy külön szobába, és tartott nekik egy szónoklatot Testünk Templomáról.
– Hát nem fogjátok fel, milyen csoda a ti testetek? – mondotta komolyságtól áthatva. – Beszélgettek az automobiljaitokról, a Rolls-Royce-okról és Daimlerekről és így tovább. Hát nem értitek, hogy egyetlen ember alkotta motor, egyetlen emberkéz alkotta gép sem versenyezhet valaha a testetekkel? És akkor tessék, fogjátok magatokat és tönkreteszitek – egy életre!
Barlangmélyen ülő fekete szemét rám szegezte, és hozzátette, elég szomorúan:
– És még te is, akiről végig azt hittem, egész becsületes fiú vagy a magad módján. Úgy hallom, te voltál az egyik legrosszabb.
Rám telepedett a végzetszerű bukás tudata. Tehát én is hibás vagyok. Én is elkövettem azt a szörnyűséges dolgot, bármi legyen is az, ami egy életre testileg-lelkileg tönkretett, és ami után vagy öngyilkosként vagy pedig az őrültekházában végzem majd. Mindaddig reménykedtem az ártatlanságomban, és a rajtam most erőt vevő meggyőződés, hogy vétkeztem, talán annál erősebb volt, mivel fogalmam sem volt, mit követtem el. Engem nem hallgattak ki és nem vesszőztek meg, és csak a skandalum elmúltával szereztem egyáltalán tudomást a triviális véletlenről, amely a nevemet összefüggésbe hozta ezzel az egésszel. És még akkor sem értettem semmit. Még vagy két évnek kellett eltelnie, hogy végre felfogjam, mire is vonatkozott az a szónoklat Testünk Templomáról.
Ebben az időben majdnem teljesen aszexuális állapotban éltem, ami normális, de legalábbis általános abban a korban; így hát egyszerre tudtam is meg nem is, mire vonatkozik az, amit akkoriban az Élet Dolgainak neveztek. Öt- vagy hatéves koromban sok más gyerekhez hasonlóan átéltem a szexualitás egy bizonyos fázisát. Barátaim a vízszerelő gyerekei voltak, akik a mi utcánkban laktak, és néha halványan erotikus játékokat játszottunk. Az egyik ilyet „doktorosdi"-nak hívtuk, és emlékszem, hogy enyhe, mégis határozottan kellemes izgalmat éreztem, amikor egy sztetoszkópul szolgáló játéktrombitát rátettem egy kislány hasára. Ugyanabban az idő­ben történt, hogy nagyon szerelmes lettem – rajongóbb szerelemmel, mint életemben valaha – egy Elsie nevű lányba a kolostori iskolában, ahová jártam. Akkoriban felnőttnek tűnt, hát feltételezem, hogy meglehetett tizenöt éves. Azután, ahogy gyakran megtörténik, minden szexuális jellegű érzés hosszú évekre távozott belőlem. Tizenkét évesen többet tudtam, mint kisgyerekkoromban, viszont kevesebbet értettem, hiszen már nem tudtam a lényeget, hogy a szexuális tevékenységben van valami kellemes. Durván hét- és tizennégy éves korom közt az egész téma tökéletesen érdektelennek, sőt, ha valamiért kénytelen voltam erre gondolni, egyenesen visszataszítónak tűnt. Tudásomat az Élet úgynevezett Dolgairól az állatvilágból eredeztettem, így természetesen torzított, mindenesetre kihagyásokkal mű­ködött. Tudtam, hogy az állatok párosodnak, és hogy az emberek teste az állatokéhoz hasonlít: de azt, hogy az emberek is párosodnak, csupán, hogy úgy mondjam, vonakodva tudtam, ha kényszerűen eszembe juttatta valami, mondjuk egy bibliai ige. És mivel vágy nem élt bennem, kíváncsi sem voltam, és sok kérdést meghagytam megválaszolatlanul. Elméletben tudtam például, hogyan kerül a gyerek a nő hasába, azt viszont már nem, hogy hogyan kerül ki onnan, mert nem követtem a témát. Ismertem a csúnya szavakat, és rossz pillanataimban magamban ismételgettem őket, de nem tudtam és nem is akartam tudni, mit jelentenek a legcsúnyábbak. Ezek a szavak elvont módon voltak gonoszak, mint egy rituális ráolvasás. És mindaddig, amíg megmaradtam ebben az állapotban, nem is szereztem tudomást mindazokról a szexuális bűnökről, amelyek körülöttem lezajlottak, és még akkor sem lettem okosabb, amikor kitört a botrány. Legfeljebb annyit értettem Füles, Sambo és a többiek homályos és rettentő figyelmeztetései­ből, hogy a bűn, ami mindnyájunkat terhelt, valahogyan a nemi szerveinkkel állt kapcsolatban. Különösebb érdeklődés nélkül is észrevettem már, hogy a pénisz néha mintegy magától feláll (ez a fiúknál sokkal a tudatos nemi vágy megjelenése előtt kezdődik), és hajlamos voltam azt hinni, félig-meddig komolyan legalábbis, hogy biztosan ez az a bűn. Mindenképp a pénisszel volt kapcsolatos – ennyit értettem. Nyilván hozzám hasonlóan sok másik fiúnak sem volt halványlila sejtelme sem a dologról.
A Testünk Templomáról tartott szónoklat után (visszatekintve úgy tű­nik, erre napokkal később került sor: mintha a botrány napokig tartott volna) mintegy tucatnyian ültünk egy hosszú, fényes asztalnál, amelyet Sambo az ösztöndíjas osztály foglalkozásaira használt, Füles komor tekintete alatt. Valahonnan egy emeleti szobából elnyújtott, vigasztalan jajgatás hallatszott. Egy Ronalds nevű, nagyon kicsi, tízévesnél nem idősebb fiú vesszőzése folyt épp – talán akkor tért magához a verés után –, aki valahogyan belekeveredett a dologba. A hangra Füles szeme végigvizslatott az arcunkon, és megállapodott rajtam.
– Most láthatod – mondta.
Nem mernék megesküdni, hogy azt mondta, „Most láthatod, mit tettél", de ez volt az értelme. Mind összekushadtunk szégyenünkben. A mi hibánk volt. Így vagy úgy, mi vittük tévútra szegény kicsi Ronaldsot: mi voltunk a felelősek a kínjaiért és a végromlásáért. Aztán Füles egy másik, Heath nevű fiúnak állt neki. Harminc éve történt, és nem emlékszem pontosan, vajon egyszerűen egy igét idézett-e a Bibliából, vagy kihozta a Bibliát, és Heath-szel olvastatott fel egy passzust. A kiválasztott szöveg minden­esetre a következő volt: „A ki pedig megbotránkoztat egyet ama kicsinyek közül, a kik én bennem hisznek, jobb annak, ha malomkövet kötnek a nyakára, és a tengerbe vetik."
Ez is rettenetes volt. Ronalds egyike volt ama kicsinyeknek, mi pedig megbotránkoztattuk őt; jobb lett volna nekünk, ha malomkövet kötnek a nyakunkra, és a tengerbe vetnek bennünket.
– Gondoltál már erre, Heath, belegondoltál abba, ez mit jelent? – kérdezte Füles. És Heath azonnal rázendített, hogy taknya-nyála összefolyt.
Egy másik fiú, Beecham, akit említettem már, ugyancsak szégyentől lesújtottan állt, amikor azzal gyanúsították, hogy „fekete karikák vannak a szeme alatt".
– Néztél tükörbe mostanában, Beecham? – kérdezte Füles. – Nem szégyelled magad, ilyen arccal járni-kelni? Hát azt hiszed, nem tudja mindenki, mit jelent, amikor egy fiúnak fekete karikák vannak a szeme alatt?
A bűntudat és rettegés újra rám nehezedett, sokadszorra. Vajon nekem is fekete karikák vannak a szemem alatt? Néhány év múlva rájöttem, hogy ezt tünetnek tartották, ami alapján fel lehet ismerni az önkielégítőket. De már akkor, erről mit sem tudván elfogadtam, hogy a fekete karikák a romlottság, valamiféle romlottság jelei. És sokszor, még mielőtt felfogtam volna állítólagos értelmüket, szorongva fürkésztem az arcom a tükörben ennek a rettegett stigmának, a titkos bűnös által a saját arcára írt bűnvallomásnak az első jelei után kutatva.
Ez a rettegés idővel alábbhagyott, legalábbis időszakossá vált anélkül, hogy komoly hatással lett volna arra, amit hivatalos hiedelmeimnek nevezhetnék. A dolog az őrültekházával és az öngyilkosoknak fenntartott parcellával még mindig állt, de már nem töltött el bénító rémülettel. Néhány hónap múlva véletlenül újra találkoztam Horne-nal, a főkolompossal, akit megvesszőztek, majd kicsaptak. Horne egyike volt a számkivetetteknek: alsóbb középosztálybeli, szerény anyagi körülmények közt élő szülők gyereke volt, ami nyilván szerepet játszott abban, hogy Sambo olyan kegyetlenül elbánt vele. A kicsapása utáni félévben az Eastbourne College-ban tanult tovább, a kis helyi magángimnáziumban, amelyet a St. Cyprian’s tanulói mélységesen lenéztek mint „nem is igazi" magángimnáziumot. A St. Cyprian’s-ből csak nagyon kevés fiú tanult ott tovább, és Sambo ezekről mindig egyfajta megvető szánakozással beszélt. Semmi esélyed nem volt az életben, ha ilyen iskolába kerültél: legjobb esetben is csak a hivatalnokságig vihetted. Horne-ra úgy gondoltam, mint aki tizenhárom évesen felhagyott a tisztességes jövőbe vetett minden reménnyel. Testileg, erkölcsileg és társadalmilag kampec volt neki. Ráadásul feltételeztem, hogy a szülei csak azért íratták az Eastbourne College-ba, mert a kegyvesztettsége után egyetlen „jobb" iskolába sem vették volna fel.
A következő félévben egy kimenőn találkoztunk Horne-nal az utcán. Teljesen normálisnak nézett ki. Erős testfelépítésű, egész jóképű, fekete hajú fiú volt. Azonnal észrevettem, hogy jobban néz ki, mint amikor utoljára láttam – korábbi sápadtabb arcszíne most rózsaszínesebbnek tűnt –, és cseppet se jött zavarba attól, hogy találkozott velünk. Nyilvánvalóan nem szégyellte azt sem, hogy kicsapták, vagy hogy az Eastbourne College-ba jár. A módból, ahogy végignézett rajtunk, miközben kettős sorban masíroztunk, egy dologra következtethettünk: hogy szívből örül, amiért kiszabadult a St. Cyprian’s-ből. De a találkozás nagyon kevés nyomot hagyott bennem. Semmilyen következtetést nem vontam le a tényből, hogy Horne, aki testileg-lelkileg tönkre van menve, szemmel láthatóan boldog, és jó egészségnek örvend. Még mindig hittem abban a szexuális mitológiában, amit Sambo és Füles vert belém. A titokzatos, borzalmas veszély továbbra is ott leselkedett. Bármelyik reggel arra ébredhettél, hogy ott vannak a szemed alatt azok a fekete karikák, és attól fogva tudtad, hogy te is az elveszettek közé tartozol. Az egyetlen különbség az volt, hogy mintha nem számított volna már olyan nagyon. Ezek az ellentmondások könnyedén megférnek egymással egy gyerek fejében, a vitalitása miatt. Elfogadja – mi mást is tehetne? – a sok bárgyúságot, amit a felnőttektől hall, de fiatal teste és az anyagi, testi világ édessége más történetről mesél neki. Ugyanez volt a helyzet a Pokollal is, amelyben hivatalosan egészen úgy tizennégy éves koromig hittem. A Pokol egészen biztosan létezett, és néhanapján egy-egy élénk, fantáziadús prédikáció a paroxizmusig menően megrémített. De a dolog valahogy sosem volt tartós. A tűz, amely rád várt, igazi tűz volt, és éppúgy fog majd fájni, mint amikor megégetted az ujjadat, és mindörökké, de legtöbbször minden aggodalom nélkül elmélkedhettél róla.

V.

A különféle – vallási, erkölcsi, társadalmi és intellektuális – szabályok, amelyeket a St. Cyprian’s-ben megismertettek velünk, homlokegyenest ellentmondtak egymásnak, ha vetted a fáradságot, és megvizsgáltad a következményeiket. A lényegi konfliktus a tizenkilencedik századi önmegtartóztatás hagyománya és az 1914 előtti világ valóságosan létező luxusa és sznobizmusa közt húzódott. Egyfelől ott volt az anglikán evangelicizmus bibliai kereszténysége, a szexuális puritanizmus, a munka és a szorgalom ethosza, a tanulmányi kiválóság tisztelete és a szibarita életmód elítélése; másfelől az „eszesség" megvetése, a sport kultusza, az idegenek és a munkásosztály lenézése, a szegénységtől való már-már neurotikus rettegés és mindenekfölött a tétel, hogy igazán csak a pénz és a privilégiumok számítanak, ráadásul jobb, ha valaki ezeket örökli, mint ha meg kell dolgoznia értük. Nyersen szólva, arra buzdítottak, hogy egyszerre legyél keresztény és társadalmilag sikeres, ami lehetetlenség. Akkoriban nem fogtam fel, hogy a követendőnek beállított eszmények egymást többnyire kioltják. Csak azt láttam, hogy majdnem egytől egyig elérhetetlenek, az én szempontomból legalábbis, hiszen nemcsak attól függtek, hogy mit tettél, hanem attól is, hogy mi voltál.
Már nagyon korán, alig tíz-tizenegy évesen arra a következtetésre jutottam – ezt senki nem mondta nekem, viszont nem is egyszerűen a saját fejemből pattant ki: valahogy benne volt a levegőben –, hogy semmit sem érsz, ha nincs 100 000 fontod. Ez a bizonyos összeg talán Thackeray olvasásának hatására rögzült a fejemben. 100 000 font évi kamata 4000 (a magam részéről a biztos 4% pártján voltam): ez tűnt számomra a minimális évi jövedelemnek ahhoz, hogy valaki a felső tízezerhez tartozzon, a vidéki rezidenciákkal rendelkező emberek közé. Csakhogy világos volt, hogy én ebbe a paradicsomba sosem juthatok be, hiszen oda csak azok tartoztak, akik beleszülettek. Számomra pénzt legfeljebb szerezni volt lehetséges, ha egyáltalán, egy titokzatos művelettel, amit úgy hívtak, „felkerülni a Citybe", de mire kikerültél a Cityből a 100 000 fontoddal, már öreg voltál és kövér. A társadalom krémjében az volt igazán irigylésre méltó, hogy fiatalon voltak gazdagok. A hozzám hasonlók, az ambiciózus középosztálybeliek, a jól vizsgázók számára a sikernek csak egy fáradságos, sivár változata kínálkozott. Felverekedted magad az ösztöndíjak létráján a köztiszt­viselői karba vagy az indiai gyarmati közigazgatásba, esetleg az ügyvédi kamarai tagságig vihetted. És hogyha bármelyik ponton „ellazsáltad a le­hetőségeidet", vagy „rossz útra tértél", és kihagytad a létra egyik fokát, lett belőled „irodakukac évi negyven fonttal". És még ha felmásztál is a számodra elérhető legmagasabb pozícióig, végül csupán egy beosztott lehettél, aki az igazán fontos embereken csimpaszkodik.
És még ha Sambo és Füles nem is tette volna ezt világossá, megtanultam volna a többi fiútól. Visszatekintve döbbenetesnek tűnik, milyen ben­sőségesen és intelligensen voltunk sznobok mindnyájan, mennyire értettünk a nevekhez és lakcímekhez, milyen villámgyorsan tudtunk olvasni az apró különbségekből kiejtésben, viselkedésben, a ruhák szabásában. Volt néhány fiú, akinek mintha a pórusaiból is pénz szivárgott volna, még a téli félév kietlen nyomorának kellős közepén is. A félév kezdetén és végén különösen megszaporodott a naivan sznob csevej Svájcról meg Skóciáról, a nyírfajdvadászatoknál segédkező ghilliekről3, meg „a bácsikám yachtjáról" meg „a vidéki vityillónkról". Meg „a pónimról" meg „atyám túraautójáról". Azt hiszem, a világ történetében nem volt még olyan korszak, amikor annyira tüntető lett volna a vagyon mezei, vulgáris zsírossága, amit semmiféle arisztokratikus stílusérzék nem ellensúlyozott, mint az 1914 előtti években. Az a korszak volt ez, amikor felfelé kunkorodó karimájú cilinderes, levendulaszín mellényes, őrült milliomosok pezsgős partikat tartottak a Temzén állomásozó rokokó vitorlásokon, a diaboló és a lefelé szűkülő Humpelrock kora, a szürke keménykalapos, frakkos „knut" kora, a Víg özvegy, a Saki-regények, a Peter Pan és a Túl a szivárványon4 kora, amikor csoki lett a csokoládé, és cigi a cigaretta, és minden pompás volt, pazar és mennyei, amikor felséges hétvégére ruccantak ki Brightonba, és príma teát ittak a Trocban.5 Az 1914-et megelőző egész évtized mintha a luxus lehető leg­ordenárébb, legkevésbé felnőtt válfajának a levegőjét árasztaná, a brillantin, a crème-de-menthe és a konyakos bonbon illatát – olyan hangulatot, mint amikor eperfagyit eszünk véget nem érően a zöld pázsiton az etoni evezősinduló dallamára. Az volt a rendkívüli, ahogy mindenki magától ér­tetődőnek tartotta, hogy az angol felső tízezer és a felső középosztály min­denből szivárgó, dagadó bősége örökké fog tartani, és a világ rendjéhez tartozik. 1918 után már semmi sem volt ugyanolyan. A sznobizmus és a költséges szokások visszatértek, persze, de már tudatosak voltak, és mint­egy defenzívába szorultak. A háború előtt a pénz imádata teljesen reflektálatlan volt, és nem zavarta meg a lelkiismeret mégoly gyenge furdalása sem. A pénz jósága éppolyan megkérdőjelezetlen volt, mint az egészség vagy a szépség jósága, és az emberek fejében egy csillogó autó, egy nemesi cím vagy a lakájok hordája összefonódott az igazi erkölcsi kiválóság eszményével.
A St. Cyprian’s-ben félév közben az élet általános szűkössége ránk kényszerített egyfajta demokráciát, de a vakáció első említésére haladéktalanul beinduló, egymásra licitáló hetvenkedés az autókról, komornyikokról és a vidéki vityillókról azonnal életre keltette az osztálykülönbségeket. Az iskolát áthatotta Skócia valami furcsa kultusza, és ez előhozta az értékhierarchiánkban megbúvó alapvető különbségeket. Füles skót felmenők­kel dicsekedhetett, és nyíltan a skót fiúknak kedvezett, bátorította őket, hogy az iskolai egyenruha helyett is hagyományos skót szoknyájukat viseljék – sőt, legkisebb gyermekének gael nevet adott. A skótokat állítólag azért kellett csodálnunk, mert „bőszek" és „eltökéltek" (talán a „zord" lett volna a kulcsszó), a csatamezőn pedig legyőzhetetlenek. Az iskola nagytermében volt egy rézmetszet a Skót Szürkék waterlooi rohamáról, ahol mintha mindnyájan remekül szórakoztak volna. Skóciáról alkotott képünk csupa csermelyből, martból, skót szoknyából, bőrerszényből, klémorból6, dudából és hasonlókból állt, amelyek valahogy mind elkeveredtek a zabkása, a protestantizmus és a hideg éghajlat éltető hatásával. De mindezek alatt egészen másvalami bújt meg. A Skócia-kultusz valódi oka az volt, hogy csakis a nagyon gazdagok engedhették meg maguknak, hogy ott töltsék a nyarat. És a skótok felsőbbrendűségébe vetett színlelt hit a megszálló angolok rossz közérzetét volt hivatott álcázni, akik a skót felföldek parasztjait kiszorították a farmjaikról, hogy helyet csináljanak a vadaskertjeiknek, majd szolgasággal kárpótolták őket. Füles arca mindig ártatlan sznobizmustól ragyogott, valahányszor Skóciáról beszélt. Skócia magánparadicsom volt, amelyről a kevés beavatott úgy beszélhetett, hogy a kívülállók ettől kicsinek érezzék magukat.
– Skóciába mész a szüniben?
– Naná! Minden évben oda megyünk.
– A fateromnak három mérföld folyója van.
– A fateromtól puskát kapok a tizenkettedik szülinapomra. Príma siketfajd van ott, ahová járunk. Mit izélsz, Smith! Mit hallgatózol? Sose jártál Skóciában. Fogadjunk, azt se tudod, hogy néz ki a fajdkakas.
Erre következett aztán a fajdkakas dürgésének, a szarvasbőgésnek, a „mi ghillie-jeink" akcentusának az utánzása stb., stb.
És azok a keresztkérdések, amelyeknek néha alávetették a megkérdő­jelezhető társadalmi státuszú fiúkat – egészen meglepő alávalóságú részletkérdések, tekintve, hogy a kis inkvizítorok alig tizenkét-tizenhárom évesek voltak!
– Mennyit keres a faterod évente? Londonnak melyik részében laktok? Az Knightsbridge vagy Kensington? Hány fürdőszoba van a házatokban? Hány cselédet tartanak az őseid? Van komornyikotok? Na jó, szakácsotok, az van? Hol csináltatjátok a ruháitokat? Hányszor voltál színházban a szüniben? Mennyi pénzt hoztál otthonról? Stb.
Láttam egy új kisfiút, alig lehetett több nyolcévesnél, aki kétségbeesetten próbálta keresztülhazudni magát ezen a kátén:
– Van az őseidnek autója?
– Van.
– Milyen márka?
– Daimler.
– Hány lóerős?
(Szünet, majd ugrás a sötétbe):
– Tizenöt.
– Milyen lámpája van?
A kisfiú értetlenül néz.
– Milyen lámpája van? Elektromos vagy acetilén?
(Hosszabb szünet, újabb ugrás a sötétbe.)
– Acetilén.
– Páhh! Azt mondja, a faterjának acetilénlámpás autója van. Évek óta nem gyártják már. Biztos valami régi tragacs.
– Túrót! Csak kitalálja az egészet. Nincs is kocsija. Csak egy kubikos. A faterod egy kubikos.
És így tovább.
A körülöttem érvényesülő társadalmi mércével mérve semmit nem értem, és nem is érhettem soha. De az erények összes különböző fajtái, úgy tűnt, titokzatos módon összekapcsolódnak, és ugyanazokhoz az emberekhez tartoznak. Nemcsak a pénz számított: ott volt még az erő, a szépség, a varázs, a sportosság is, és valami, amit „kurázsinak" vagy „karakánságnak" neveztek, és ami valójában azt jelentette, hogy képes voltál az akaratodat másokra rákényszeríteni. Én ezeknek a tulajdonságoknak egyikével sem rendelkeztem. Sportokban például reménytelen voltam. Elég jó úszó voltam, és krikettben sem egészen megvetendő, de ezeknek a sportoknak nem volt presztízsük, mivel a fiúk csak az olyan sportot tartják valamire, amely testi erőt és bátorságot igényel. A futball számított, ahol én csak egy nyuszi voltam. Utáltam, és mivel nem láttam benne sem élvezetet, sem hasznot, nagyon nehéz volt bátornak mutatkoznom benne. A futballt, legalábbis nekem úgy tűnt, nem a labda körberugdosásának az öröméért játsz­szák, hanem azért, mert a birkózás egy fajtája. A futball kedvelői általában megtermett, nagyhangú, hőzöngő fiúk, akik ügyesen tudnak náluk valamivel kisebbeket felrúgni és letaposni. Ez volt az iskolai élet képlete is – az erősek folytonos diadala a gyengék fölött. Az erény a győzelemben rejlett: abban állt, hogy valaki másoknál nagyobb, erősebb, jobb képű, gazdagabb, népszerűbb, elegánsabb, gátlástalanabb – hogy másokon uralkodik, megfélemlíti őket, fájdalmat okoz nekik, nevetségessé teszi őket, minden értelemben föléjük kerekedik. Az élet hierarchikus volt, és bármi történt, úgy volt rendjén. Voltak az erősek, akik megérdemelték, hogy nyerjenek, és mindig nyertek, és voltak a gyengék, akik megérdemelték, hogy veszítsenek, és mindig veszítettek, örökkön örökké.
Nem kérdőjeleztem meg az uralkodó szabályokat, mert amennyire meg tudtam ítélni, nem volt alternatívájuk. Hogy is tévedhetnének a gazdagok, az erősek, az elegánsak, a divatosak, a hatalmasak? Az ő világuk volt, és a szabályok, amelyeket megalkottak, bizonyára a helyes szabályok voltak. És mégis, már egészen kora gyerekkoromtól tisztában voltam bármilyen szubjektív alkalmazkodás lehetetlenségével. Szívem mélyén a belső énem mindig éberen mutatott rá az erkölcsi parancs és a pszichológiai tény közti különbségre. Bárhová néztem is, ugyanezt láttam mindenben, világiakban és túlvilágiakban. Vegyük például a vallást. Elvárták, hogy szeressük Istent, és ezt nem is kérdőjeleztem meg. Egészen mintegy tizennégy éves koromig hittem Istenben, és hittem, hogy a róla szóló elbeszélések igazak. De azzal is tisztában voltam, hogy nem szeretem. Épp ellenkezőleg, gyűlöl­tem, éppúgy, ahogy Jézust és a héber pátriárkákat is gyűlöltem. Ha volt az Ótestamentumnak olyan szereplője, aki iránt bármi kis szimpátiát éreztem, hát olyan emberek, mint Káin, Jezebel, Hámán, Agág, Sisera; az Újtestamentumbeli barátaim, ha voltak ilyenek, Ananiás, Kajafás, Júdás és Poncius Pilátus voltak. De ez az egész vallás-vircsaft tele volt lélektani képtelenségekkel. Az imakönyv például arra intett, hogy szeresd és féld Istent: de hogyan lehet szeretni valakit, akitől félünk? És ugyanez volt a helyzet a magánjellegű érzelmeinkkel is. Hogy mit illene érezned, elég világos volt, de a megfelelő érzelmet nem lehetett előkommandírozni. Nyilvánvalóan kötelességem volt hálával gondolni Fülesre és Sambóra, de nem éreztem hálát. Az is épp ilyen nyilvánvaló volt, hogy szeretnünk kell atyánkat, de nagyon is jól tudtam, hogy ellenszenvet érzek saját apám iránt, akit nyolcéves korom előtt alig párszor láttam, és aki úgy jelent meg előttem, mint egy zsémbes, idős férfi, aki folyton azt mondta: „Ne!" Nem arról volt szó, hogy az ember ne akart volna rendelkezni a megfelelő tulajdonságokkal, vagy képes legyen érezni a helyes érzelmeket, hanem arról, hogy nem volt képes. A jó és a lehetséges sosem estek egybe.
Volt egy verssor, amelyre nem akkoriban bukkantam rá, amíg a St. Cyprian’s tanulója voltam, hanem egy vagy két évvel később, és amely egyfajta ónos visszhangot keltett a szívemben. Így hangzott: „A másíthatatlan Törvény hada".7 Tökéletesen megértettem, mit jelentett Lucifernek lenni, legyőzöttnek és igazságosan legyőzöttnek, a bosszú lehetősége nélkül. Az iskolamesterek a pálcáikkal, a milliomosok a skóciai kastélyaikkal, az atléták a göndör hajukkal – ők voltak a másíthatatlan törvény hada. Nem volt könnyű akkoriban rádöbbenni, hogy tulajdonképpen igenis megmásíthatók. És annak a törvénynek a szellemében én kárhozott voltam. Nem volt pénzem, gyenge voltam, csúnya, népszerűtlen, krónikus köhögéstől szenvedtem, gyáva voltam és büdös. Ez a kép, hadd tegyem hozzá, nem egészen kitaláció. Bájtalan fiú voltam. A St. Cyprian’s rövid idő alatt azzá tett, még akkor is, ha eredetileg nem lettem volna ilyen. De a tények nem sokban befolyásolják a gyerek meggyőződését a saját elégtelenségeiről. Úgy hittem például, hogy „bűzlök". Ez egész egyszerűen általános valószínűsé­gen alapult. Köztudott volt, hogy a visszataszító emberek büdösek, így va­lószínűleg én is. Még jóval azután is, hogy egyszer s mindenkorra elkerültem az iskolából, elkísért a tudat, hogy mértéktelenül ronda vagyok. Ezt mondták az iskolatársaim, és rajtuk kívül nem volt más tekintély, akire hivatkozzam. A meggyőződés, hogy számomra a siker nem lehetséges, elég mélyre hatolt ahhoz, hogy jócskán a felnőtt életembe húzódóan is meghatározza a cselekedeteimet. Egészen úgy harmincéves koromig az életemet végig nem csupán arra a biztos tudatra alapozva terveztem, hogy minden nagyobb vállalkozásom szükségszerűen kudarcra van ítélve, de arra is, hogy alig néhány évem van hátra az életemből.

MIHÁLYCSA ERIKA fordítása


(Folytatás a júliusi számunkban.)


JEGYZETEK
1
A Such, Such Were the Joys cím utalás William Blake Az Ekhó-teli Zöld (The Echoing Green) c. Az ártatlanság dalai c. kötetében megjelent versének soraira: „Such, such were the joys / When we all, girls and boys, / In our youth-time were seen / On the Echoing Green" (Devecseri Gábor fordításában: „Ez, épp ez volt nekünk / Fiú-, lány-örömünk, / Mikor miránk köszönt / Az Ekhó-teli Zöld") (a ford.).
2 Utalás Samuel Butler (1835–1902), a késő viktoriánus angliai szellemi élet fenegyerekének Erewhon c. disztópiájára (1872), amely görbe tükröt tart a Viktória-kor utilitarizmus-hívő, merkantil, álszent társadalmának. A gyakran a Gulliver utazásaihoz hasonlított regény fikciós színhelye, Erewhon, a „nowhere" (sehol sem) anagrammája. Magyarul Meslohes címmel jelent meg (ford. Saszet Ágnes, Kolozsvár, Koinónia Kiadó, 2006). (a ford.)
3 Skót gael szó, jelentése: halászatnál vagy vadászatnál segédkező fiú, férfi; hajtó (a ford.).
4 Where the Rainbow Ends (1911) Clifford Mills és John Ramsey népszerű gyerekszínműve, egy csoport gyerek kalandos utazásának története, akik Szent György, Anglia védőszentjének oltalma alatt varázsszőnyegen bejárják a Brit Birodalom távoli tájait, és végül kiszabadítják a fogságba ejtett szüleiket. A darabból 1921-ben Horace Lisle Lucoque filmet forgatott. (a ford.)
5 A London Trocadero, a századelős London egyik legnevezetesebb ven­déglőjének és szórakozóhelyének rövidítése. A Shaftesbury Avenue-n a West End színházaihoz közel álló épületben 1896-ban nyílt meg a vendéglő, amely a Cádizi-öbölben vívott trocaderói csatáról kapta a nevét. (a ford.)
6 Kétélű skót kard (a szerk.)
7 George Meredith Lucifer in Starlight c. versének zárósora: „The army of unalterable law" (a ford.).





Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

George Orwell


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.