Vers, próza / ,,Ez a kötet valóban kísérlet'' - Ayhan Gökhan beszélgetése Korpa Tamással

***
,,Ez a kötet valóban kísérlet'' - Ayhan Gökhan beszélgetése Korpa Tamással[2020. október]



Az öt éve elhunyt Lászlóffy Csaba megkerülhetetlen szerzője az erdélyi irodalomnak. Nemrég Korpa Tamás költő, kritikus, szerkesztő közreműködésével jelent meg a Vasárnapi pszichoanalízis című Lászlóffy-könyv. Erről, a költő utóéletéről és egyéb érdekességekről is beszélgettünk vele.


Szerkesztésedben jelent meg a Vasárnapi pszichoanalízis című, Lászlóffy Csaba verseiből válogató kötet. Hogyan talált meg a feladat?

Nem váratlanul és nem derült égből, hiszen évek, sőt évtizedek óta aktuális lett volna egy válogatott kollekció publikálása, a szerző halálát köve­tően pedig a megfelelő alkalmat kerestük, amikor Lászlóffy Csaba művei­re irányítható a figyelem. A kötet megjelenését Lászlóffy Enikő, a szerző felesége, valamint Jánosi Zoltán professzor, a Magyar Napló Kiadó vezető­je tette lehetővé a nívós Rádiusz könyvsorozat részeként, ami célkitűzései szerint „olyan sugárzó életműveknek kíván otthona lenni, amelyek egyedi vagy átfogó erejűnek bizonyultak a magyar irodalomban”. A megjelenést ráadásul sikerült egy jeles, kerek évfordulóra, Lászlóffy Csaba nyolcvanadik születésnapjára időzítenünk, Balázs Imre József tanulmánynak beillő Utószavának társaságában. A szerkesztésre a család kért meg, ennek okairól később még szólok. Teljesen szabad kezet kaptam, s ezért a bizalomért nem lehetek eléggé hálás.

Milyen koncepciót követ a könyv, hogyan épül fel, a válogatás meg tudja-e mutatni ennek a költészetnek az értékeit, nem marad-e minden válogatott kötet kísérlet?

Ez a kötet valóban kísérlet. Kísérlet a mértéktartás értelmében, hiszen szándékaink szerint egy 1964 és 2015 között kibontakozó, 17 verskötetet magában foglaló költői pálya esszenciáját kívánja adni, mintegy 126 vers közreadásával 200 oldalon. Eredeti ambícióm 100 vers kiválasztása volt, de annyira erős és számos ponton önmagára reflektáló az anyag, hogy 26 versnyi engedményt kellett tennem saját rigorózus koncepciómmal szemben. Kísérlet a közreadás értelmében is, hiszen Lászlóffy Csabának eddig nem volt válogatott verskötete, ami egy-egy nagyobb pályaszakaszt összefoglalna és keretezne a szerző iránymutatása szerint, így, aki hozzálát a Vasárnapi pszichoanalízishez, most először tekintheti át az Aranyesőtől (1964) a Pózok a sebezhetőn // Átörökített magány (2013) című ikerkötetig, sőt azon is túlra vezető utazást (a válogatás utolsó verse 2014-ben született). Átolvashatja az elmúlt ötven év lírájának egy különleges adaptációját, amiből ki­tűnhet az az egyéni lépték, az a saját, egyébként mozgó, de mégis nyomon követhető fókusz, ami Lászlóffy Csaba líráját karakterizálja, és némileg el is különíti az erdélyi Forrás nemzedékek más alkotóitól. Személyes célom az volt, hogy ne egy nehezen megközelíthető monstrumként képzeltessük el az életművet, hanem egy olyan mértékadó és mértéktartó kollekciót kínáljunk közös olvasásra, ami ízig-vérig kortárs verseskönyv; vagyis egy pálya­kezdő irodalmár, aki a kurrens lírai tendenciák felől érkezik, és nem avatott olvasója az erdélyi magyar lírának, találjon kapaszkodókat benne, jöjjenek létre a rákapcsolódás és az örömszerző, delejező olvasás alkalmai esetükben is, és az a tapasztalat, amit úgy írhatunk le, hogy felhasználható irodalom, vagyis a Lászlóffy-életmű mint ötlettár, mint inspirációs platform is működ­hessen. A kötet keretes szerkezetű. A Vasárnapi pszichoanalízis kezdőverse a Forgatókönyv a karosszékben című poéma, ami az egész Lászlóffy-univerzum egyik ikonikus darabja. Nagyon sugallatos, hosszan indázó költemény. Ez a vers, „a vers mint olyan” keletkezését megelőző mindenkori pillanatot írja le, amikor már majdnem készen áll az alkotásra, az íródásra a vers, és ez egy termékeny, feszült, mégis megnyugtató figyelemmel teljes állapot. Úgy képzeltem, mintha a kötet egésze, ebből az íródás előtti állapotból, eb­ből a karosszék-állapotból indulna, és a nyitóverset követően olvashatnánk el az onnan kronologikusan szerveződő kötetegészben azt, hogy mi lett az egykori forgatókönyvekből. És a Potyautas című 3 soros költemény zárja („az élet kockázata / egy volt / a vers kockázatával”). E keretversek között szerepel a többi költemény ciklusokba rendezve. A ciklusok az alábbiak: 1964–1976, 1979–2000, 2002–2006, 2009–2015; a Vasárnapi pszichoanalízis anyagának kb. 60%-a 2002 és 2015 között keletkezett. Az 1979 és 2000 közötti hosszú, rendszerváltáson is átívelő időszakból csupán 22 verset válogattam be, igaz, ezek mind antológiadarabok, jelentős költemények.

Ki tudnál emelni olyan szakaszt, ami a több évtizedes pályán fordulópontnak tekinthető, új irányok megtalálásának?

Például a Boszorkánykör című 1968-as verskötetet, Csaba harmadik könyvét mindenképpen kiemelném, ami Bukarestben az Irodalmi Könyvkiadónál jelent meg. Ennél az 52 évvel ezelőtt publikált könyvnél tapasztaltam az egyik legradikálisabb poétikai különutasságot az életműben. A verseskönyv 79 rövidverse az indulás első két kötetének áradó, vallomásos, önfelmutató retorikájával szemben minimalista, roppant tömör, minden sorában változatos és meglepetést hozó versek gyűjteménye, amelyben sikerül az objektív-tárgyias líra, a hermetikus líra, a vallomásos líra és az intertextuális izgalmaknak egy kevercsét előállítani. Érdekesség a könyv tördelése is: a versek aszimmetrikusan, a lap alsó harmadába szedve kezdődnek. Majd következett ötévnyi publikációs szünet, és aztán hat év alatt megjelent négy verseskönyv; többek között a Levelek az időből című közismert kötet, amelyben a szerző gyakorlatilag a korai nyelvemlékektől kezdve Bornemissza, Zrínyi, Csokonai, Berzsenyi, Petőfi, Vörösmarty nyelvén át mintegy végigtanulja a magyar klasszikus költészetet, és előállítja azoknak a nagy szerepvers-szerű költeményeknek a prototípusait, amelyek Lászlóffy Csaba védjegyei. Engem jelen pillanatban Lászlóffy Csaba olvasójaként az foglalkoztat, hogy a Boszárkánykör-féle minimalista, képekben gazdag, mégis kontemplatív vonulat tetten érhető-e különféle változatokban az életmű későbbi szakaszaiban. És meg is adom a választ: igen, méghozzá az utolsó alkotói korszak döbbenetes és színvonalas időskori lírai robbanásában (a Maszk mögötti ájulatot, A waterlooi ganajtúróbogárt és a 2013-as ikerköteteket említeném).

Lászlóffy Csaba és Lászlóffy Aladár költészete közt fedezhető fel rokonság, akár a motívumok, a nyelvhasználat tekintetében, van-e átjárás a két költészet között?

Éppen a Rádiusz Könyvek bemutatóján került szóba, hogy a sorozat el­ső négy darabjában egyaránt ott van a két Lászlóffy, Torda, ahol születtek, és ahol manapság már nagyon kevés magyar él, fontos irodalmi kibocsátó bázis volt a 20. században: a Lászlóffyak mellett Székely János és Sigmond István, Anavi Ádám és Balázs Ferenc is itt született, a képzőművészek közül Gross Arnold és Nagy Albert. A két Lászlóffy, József Attilát citálva, „egy hangvilla két ága”. Vagy Torda-apropósan: két bejárat a római kortól fejtett sóbányába. Két felszálló nap a Hasadék felett. Nyilván én is érzékelek számos átjárási pontot – elsősorban az irodalomtörténeti hagyomány rétegeinek mámoros olvasása és adaptálása és az episztemológiai hasonlatosságok vonatkozásában – de mind a két költői oeuvre saját, autonóm, egyedi, felismerhető.

Ha visszagondolsz, tudod, mikor került az érdeklődési körödbe Lászlóffy Csaba? Mi fogott meg benne?

2005-ben, a már fentebb is szóba hozott Boszorkánykör című kötet volt az első szövegélményem tőle. Tizenhat éves voltam, egy kelet-magyarországi kis könyvtárból kölcsönöztem ki, mielőtt életem első kolozsvári útjára készültem, és ottani szerzőket szerettem volna olvasni ráhangolódás gyanánt. A személyes találkozásunkra 2006 júliusában került sor: a válaszúti táborból utaztam fel Kolozsvárra személyes ismeretségkötések, szerkesztő­séglátogatások reményében. Egy rövid telefonváltás után fogadott, ráadásul úgy, ahogyan fiatal, pályakezdő, teljesen ismeretlen idegeneket nem szokás: kollegialitással, a rá jellemző, utánozhatatlan, mohó, intenzív és őszinte ér­deklődéssel, kíváncsisággal. A hátizsákomban vittem egy akkoriban még közismert, mára már talán elfeledett adathordozón, egy floppy lemezen a verseimet. Csaba leültetett a konyhában, Enikő uzsonnát készített, Csaba eltűnt a lakás mélyén, a dolgozószobájában, elolvasott egy verset, majd kifutott a konyhába és véleményezte – így ment az ingázás addig, amíg a szövegek végére értünk. Ettől a végzetes találkozástól kezdve, amikortól voltaképpen második apámmá vált, kilenc éven keresztül naponta váltottunk levelet, az egyik első olvasója lehettem, több könyvét szerkesztettem, sok időt töltöttünk együtt a kolozsvári házukban, rengeteg könyv és festmény között. A Kolozsvárhoz való intenzív érzelmi kötődésemet és a nagy flow-élményeim jelentős részét, amiket azóta maximum finomítok, javarészt neki köszönhetem. Úgy érzem, ez a bonyolult személyesség és bizalom nyújtott támaszt ahhoz a Vasárnapi pszichoanalízis szerkesztésekor, hogy jóval szabadabban nyúlhassak a rendelkezésre álló anyaghoz.

Magyarországon, ez több erdélyi szerző életművére igaz, valamiért nem ismerik Lászlóffy költészetét, nem része az itteni irodalmi kánonnak. Mivel magyarázható ez, terv-e, hogy megváltozzon a helyzet?

A kánon, a kanonizáció és a kanonizálódás olyan sokrétű folyamat, ami legalább egy négy ismeretlenes egyenlettel érhetne fel, amiben x az író, y a kritikus, z az olvasó, zs pedig a részben a piacot és a véletlent is implikáló, roppant nehezen leírható (ismeretlen a négyzeten…), summa summarum, a „jókor jó helyen” kontextusa. Az idő az életmű lezárultával mindenképpen Lászlóffy Csabának dolgozik, még akkor is, ha ez az ötvenkötetes szövegvilág roppant módon rizómatikus, az alapos átolvasását pedig nem lehet megspórolni. Azt szeretném leszögezni, hogy rám mindig is hatással voltak a szerző művei, delejeznek, esztétikai örömöt jelent az olvasásuk, meggyőződésem, hogy vagyunk ezzel néhányan, és sok jövendő olvasót részesíthetnek a felfedezés örömében. Lászlóffy Csaba művészete meg fogja találni a helyét a romániai magyar (irodalmi) kultúra szerkezetében, ez nem kérdés. A fő kérdés az, hogy akadnak-e olyan magyarországi és erdélyi ér­telmezők és olvasók, akik életben tartják, mivel olvassák, azt az írói gondolkodásmódot és szövegemlékezetet, ami Lászlóffy Csaba által megterem­tődött. Lászlóffy Csaba mértékadó művészetének esélyeit jelentős módon növelheti, ha a Digitális Irodalmi Akadémia beharangozott nagy volume­nű bővítésekor vele is számolnak. Erre látok reményt.

A kötetszerkesztéssel lezárult a Lászlóffy verseivel való munka, esetleg foglalkoztat más, hozzá kapcsolódó egyéb terv megvalósítása, kiadvány megjelentetése?

Kettő is. A 2018-ban megjelent, Balázs Imre Józseffel együtt szerkesztett Memóriapróba – Lászlóffy Csaba Emlékkönyv és a válogatott verseskötet megjelenése után lelki szemeim előtt lebeg egy válogatott novelláskötet. Lászlóffy Csaba epika iránti vonzódása közismert, habár klasszikus értelemben vett nagyregény nem került ki a műhelyéből, 19 kötetnyi prózát publikált (elbeszélések, novellák, kisregények). Jól érzékelhetően voltak olyan éveken át tartó alkotói periódusai, amikor elsősorban íróként (sőt, drámaíróként) definiálták őt a művei. A Memóriapróbában nyújtottunk egy rövid ízelítőt az életművel foglalkozó értekező szövegek közül, most már idősze­rű volna összeállítani egy tanulmánykötetet, amibe, reményeink szerint – ha és amennyiben a szakma felfedezi magának a Vasárnapi pszichoanalízisben rejlő költői nagyságot – a válogatott verskötetről készült írások is szerepelhetnének.











Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

***


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.