Sétatér / Féregjáratok az emlékezetbenv(Széljegyzetek Márton László könyvéhez)

Csutak Gabriella
Féregjáratok az emlékezetbenv(Széljegyzetek Márton László könyvéhez)

[Látó, 2009. június]



Márton László: Amit láttál, amit hallottál. Jelenkor, Pécs, 2008.


„Furcsán hangzik, amit most mondani fogok, de így igaz: sohasem felejtem el azt a május végi szombati napot, noha jóformán semmire sem emlékszem belőle.” Így készíti elő a Sárga című novellában a szereplő-elbeszélő a történet elmondását, de valójában a kötet egyetlen szereplőjének szájából sem hangzana furcsán.
A szereplők nagy része a Kádár korszakban született, és a rendszerváltás idején felnőtté vált „önmagát kereső” átlagember, és ez döntően meghatározza emlékezetük működését. Ahhoz a generációhoz tartoznak, akiknek szüleit gyermeksorban tartották (megfosztva az önálló döntések szabadságától), így maguk is nehezen válnak felnőtté, különösen egy olyan világban, amelyhez semmilyen korai élményük nem fűződik, és amelyre a szüleik nem készíthették fel őket. Határozott énkép nélkül nem lehetséges jól artikulált emlékezet, mert nincsenek racionalizálható szempontok, amelyek mentén emlékezetté szövődnének az emlékképek. Ezek a figurák mégis igyekeznek élményeik felidézésén keresztül megragadni valamit, ami sorsuk alakulása szempontjából meghatározó, de ebben a folyamatban is mindvégig kifejezésre jut eredendő bizonytalanságuk.
Pócs Gáborné meglátogatja nemrég elhunyt férje szeretőjét, úgymond azért, hogy közölje vele a halálhírt. Beszélgetésük során a férfi hétköznapjainak felelevenítését szinte bekezdésenként félbeszakítja a mondat: „De ez most teljesen mindegy.” (Ez csak egy hétköznapi látogatás); az elbeszélő által csupán „barátom”-ként megnevezett szereplőnek az a szokása, hogy minden találkozás alkalmával más-más okkal magyarázza, élete zátonyra futását, a meglehetősen részletes fejtegetés során rendszeresen elhangzik, hogy valójában már semmire nem emlékszik, csupán arra hogy… („Mitévők legyünk az elérhetet…”); a fiatal nő, aki a Fehér ing vörös folttal elbeszélője, nagyon kényes helyzetben van (útlevelének bevonásával fenyegetik, ha nem tér azonnal haza Milánóból), mégsem ennek taglalását tartja fontosnak: „… én csak azt akarom elmesélni, hogy hogyan szarták le a fagylaltomat a galambok.”
Az emlékezet bizonytalansága szorosan összefügg azzal, hogy ezek a figurák mindvégig jelenlétük peremén egyensúlyoznak. Nincsenek ott. Nem véletlenül bukkan fel Funes, az emlékező a címadó novellában, akiben a nyomorékká válás, a környezet iránti valós érdeklődés elveszítése következtében alakult ki a mindenre emlékezés homogenizáló mechanizmusa. Funes azért nem tud elvonatkoztatni, azért egyenértékű számára minden egyes emlékkép, mert valójában már nem figyel oda.
A diffúz jelenlétre számos példát láthatunk, ami gyakran együtt jár azzal, hogy a szereplők képtelenek felfogni a hozzájuk intézett szavak értelmét, és akárcsak gyerekkorukban, saját értelmezéseket kreálnak, amelyekben az elvonatkoztatás képességének hiánya mutatkozik meg. E. fejében (Régi rigó) ilyen gondolatfoszlányok kavarognak, miközben élettársa kissé elhomályosuló alakját nézi, amint egy vállalkozás tervét ecseteli nagy hévvel: „A zöld mező merőben felszínes volt, ő maga volt a felszín, a megtestesült mélyrepülés, mely a beruházás jóvoltából kizöldült. Ezen a zöld mezőn látta most már Dezsőt is, amint kiszabadul nyomasztó gondjai közül, és ötletekkel gazdálkodik.” Itt még humorosan jelenik meg a magányból és zavarodottságból fakadó figyelmetlenség, ellenben a Halált megvető gyávaságban már végzetes következményekkel jár: egy kisgyerek beesik a sínek közé, mert elhagyatott anyja nem figyel eléggé az agresszív idegenre, a Buta Halálra, mert éppen a nagyanyja által kapott pofonokat éli át a sejtek túlságosan is jól működő emlékezete révén.
Az egzisztenciális dekoncentráltság nem csupán a valódi önismeretet teszi lehetetlenné, hanem még a spontán adódó és esetenként egészen elfogadhatóan működtetett szerepekkel való azonosulást is kikezdi: a meggyőződéses marxista matematikaprofesszor felhőket gyűjt, és amikor gyermeke súlyosan megbetegszik, a sürgős elintéznivalók feljegyzésére szolgáló cetlik egyikére azt a kérdést írja: „Istenem, mit vétettem én?” Császár Norbert, a jól szituált jogász és családapa az internetről letölthető műholdas megfigyelőprogram segítségével, Jólányka egy ismerőse által írt könyvben próbálja „meglesni önmagát”. A legabszurdabb külső segítség is több reménnyel kecsegtet, mint az önmeghatározásra irányuló meddő próbálkozások.


A szereplők gyerekkorát felelevenítő történetek tűnnek a leghitelesebbnek, és ezeknek a leggazdagabb a képi és nyelvi világuk, de ugyancsak az eredendő elveszettségről szólnak. Ezekben a szeretet hiánya a legintenzívebben érzékelhető jelenlét. A világ idegensége, sőt a gyermekek számára fenyegető jellege elsősorban a nyelvhez való viszonyban mutatkozik meg: az első iskolai napon azt mondják a kislánynak, hogy aki kíváncsi, az hamar megöregszik, és úgy alakul, hogy ő hirtelen meg is öregszik anélkül, hogy valaha is valóban érett felnőtté tudna válni. Szülei magára hagyják, ráadásul eredendő bűnként magában hordozza meg nem született testvérét, egy „jóindulatú daganatot”, amely körülbelül olyan jóindulatúnak tűnik számára, mint az a Jóisten, aki merő jóindulatból teremtette meg ezt az érthetetlen és ezért félelmetes világot (Régi rigó). A gyermek számára a nyelv mágikus erejű, még nem a fogalmi elvonatkoztatás szintjén működik. Fantáziája voltaképpen visszatér az átvitt értelemben használatos kifejezések eredetéhez, a végeredmény pedig ugyanannyira humoros, mint amilyen félelmetes. „Azt hallottam, hogy a kovászbácsi a kezébe temeti az arcát, ezért az arca olyan volt, mint egy koporsó, a keze pedig olyan volt, mint egy temető. Úgy képzeltem, hogy sírkő formájú pikkelyekkel és hősi mauzóleumra emlékeztető szemölcsökkel van tele az egész tenyere.” (Az arc temetése)
Egy idő után az olvasó is felteszi magának valamilyen formában a kérdést, hogy mit vétett a kötetben megjelenő karakterek mindegyike. Miért boldogtalan, magányos és bizonytalan a tanítónőből lett takarítónőtől az egyetemi professzorig, a kisgyerektől, a szenilis öregasszonyig mindenki?
A szövegekben nem találunk erre konkrét választ, az azonban világossá válik, hogy magukban hordozzák az apák bűnét, árulásait, gyávaságát, saját árulásaikkal és közönybe vagy agresszivitásba forduló gyávaságukkal együtt, ami lehetetlenné teszi számukra a másokkal és önmagukkal való találkozást egyaránt. Halált megvető gyávaságuk és az ehhez kapcsolódó lelkiismeret-furdalás több ízben is az ürítés motívumában konkretizálódik: E-re egyszerre tör rá a hányás és a hasmenés, amikor felnőttként újra elköveti az állatkínzás bűnét; a székrekedéses házasságtörő férjet egyszersmind beszari alaknak tartja a felesége; a felettesétől rettegő önmagából kiforduló katona a WC-re rohan; még a megbántott szirén is azokon áll bosszút, akik a vízbe végzik a dolgukat; sőt, a már említett fagylaltot is leszarja egy megijesztett galamb. Mintha a szövegekben megjelenő Isten nélküli világban a hasmenés lenne az egyetlen lehetőség a megtisztulásra.
Miközben ezek a figurák megkísérlik kiásni a múltjukba vezető féregjáratokat, valójában nincsenek jelen, és arra már végképp nem futja erejükből, hogy a jövő felé forduljanak. A kötet leglényegesebb motívumait összefoglaló zárónovella arra utal, hogy a jövőben nincs esély a változásra: „Császár érdeklődve figyelte a felmérgesített fiúcskát, és a személyiségek egymásra hatásának erőterében az üresség mintázatait csodálta, mint egy különlegesen szép németalföldi csendéletet.”
Ezen a ponton felmerülhet az olvasóban a gyanú, hogy itt már nem a csekély esztétikai érzékkel megáldott Császár Norbert beszél, hanem maga a szerző, aki a kötet minden novellájában az emberi kapcsolatokban tapasztalható hiány mintázatainak megírására vállalkozott, mégpedig oly módon, hogy tudatosan előnyben részesítette az esztétikai nézőpontot a morálissal szemben. Nem ítélkezik, hanem tanúságot tesz arról, amit látott, amit hallott. Pontosabban arról, hogy a rendszerváltáskor felnőtté vált generáció tagjaként, saját emlékezetének féregjáratait bejárva milyennek látta, milyennek hallotta azt a világot.









Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Csutak Gabriella


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.