színház / Férj karrier

Szabédi László
Férj karrier[2013. augusztus-szeptember]



ELSŐ FELVONÁS


1. JELENET

ZSUZSI (szobalány. Jön az első ajtón, és kinyitja a második ajtót. Pukedlit csinál az érkezőknek): Kezüket csókolom!
Gizi bejön. Utána kézenfogottan Csibi, majd Áron. Gizi körülnéz.
ZSUZSI: Ajtay nagyságos asszonyék tetszenek lenni?
GIZI: Igen. Hol van a nagyságos asszony?
ZSUZSI: A nagyságos asszony azt üzeni a nagyságos asszonyéknak, hogy mindjárt jön, feltétlenül tessék megvárni, és ne tessék haragudni, ő majd megmagyarázza. (Lesegíti a Gizi kabátját. Közben Áron és Csibi is levetik a kabátjukat) Azonnal itthon lesz A nagyságos asszony nagyon pontos szokott lenni.
GIZI: Jól van, fiam, ne fecsegjen annyit, vigye a kabátokat! Maga nélkül is megleszünk valahogy.
ZSUZSI (megy ki a kabátokkal, már a második ajtónál van)
GIZI (utánakiált): Hogy hívják magát?
ZSUZSI (megfordul): Zsuzsi. (El)
GIZI: Zsuzsi! Zsuzsikaa!
ZSUZSI (visszajön a kabátok nélkül)
GIZI: Hozza csak ide egy pillanatra a nagyságos úr kabátját... a fekete az övé!
ZSUZSI (kimegy)
GIZI (vizsla szemekkel körültapogatja a szobát. Gyorsan): Még ebben a laká­sában nem voltam, minden lakásában csak egyszer voltam, nem értem ezt a Katalint, mindegyre változtatja a lakását.
ZSUZSI (jön a kabáttal)
GIZI (belenyúl a kabát belső zsebébe, és kivesz onnan egy pénztárcát): Visszaviheti. (Megvárja, amíg Zsuzsi kimegy) Áron! Már megint a nagykabátod zsebiben hagytad a pénztárcádat! Hányszor megmondtam neked, hogy nekem ne hagyd a pénztárcát a nagykabátod zsebiben; jó lenne, ha egyszer már megfogadnád a szép szót, nézd meg, hogy egyszer meglopnak téged! (Megvizsgálja a tárca tartalmát) Szerencséd, hogy mindig kiürítem. Mi is lenne belőled nélkülem! Mi lenne belőled, ha én nem volnék, rossz rágondolni is! (A tárcát Áronnak adja, aki elteszi) Üljetek le!
Áron és Csibi leülnek. Gizi az egyes bútordarabokhoz megy, vizsgálja azokat; a kredenc ajtaját ki akarja nyitni, nem sikerül; az ablakhoz megy, kinéz rajta; az ablak melletti asztalka terítőjét vizsgálja stb.
ÁRON (eközben Csibihez): Aranyasszony, barátom, gyémántasszony. Mi lenne belőlem nélküle, én erre nem is merek gondolni. Vagy akár ha csak pénz lenne nálam – nem is merek gondolni rá! –, mi lenne! Kocsma, Csibi fiam, kávéház! (Egyre lelkesebben) Éjjeli mulatóhelyek, züllött, kedves, vidám barátok!, bor!, pezsgő!, nők!, barátom, micsoda nők vannak a Palace bárban, egyet ismerek!... illetve ismer egy barátom...
GIZI (tulajdonképpen nem is hallotta): Mi?
ÁRON: Illetve annak a barátomnak egy barátja ismeri.
GIZI: Melyik barátodnak?
ÁRON: Annak a barátomnak, amelyik ismeri, illetve amelyik nem ismeri... amelyiknek van az a barátja, amelyik ismeri... na, annak a barátja... az a barátja, amelyiket én nem ismerem... az ismeri... hírből... Én? Á! Gondolni se merek rá!
GIZI: Mire?
ÁRON: Hogy mi lenne belőlem nélküled. (Csibihez) Házasodj meg, barátom, mihelyt teheted, ennél jobb tanácsot nem adhatok.
GIZI: Azt bízd csak Csibire; egy joghallgatónak más gondja is van egyelő­re; ez a minta csodaszép, ezt le fogom venni, elkérem Katalintól, Juci rajong az ilyen édes filéterítőkért. Nem mondom, azért jó, ha tudja, hogy házas élet: boldog élet, legényélet, kutya élet; de nem kell erőltetni, arra ő magától is rájön. Igen, ezt elkérem, hogy Juci levegye róla a mintát, Juci imádja a kézimunkát, én imádom Jucit, oly házias; ha én férfi volnék, mást nem is vennék feleségül, kérdés, hozzám jönne-e? Oly válogatós, jelzem, igaza van, oly ritka a jó férj. – Ha én vendéget hívnék, semmi pénzért nem mennék kóricálni, hogy várjanak reám; találod?
ÁRON: Nem szabad olyan szigorúan venni a dolgot, biztosan nem tehet róla, mással is megtörténhetik. Emlékszel, te is, mikor a kicsi sógornő huszonkilencedik születésnapját ültük...
GIZI: Ne emlegesd mindegyre Jucikát, jelzem, csak a huszonötödik születésnapja volt...
ÁRON: Véletlenül tisztán emlékszem, arról a születésnapról beszélek, mikor a főjegyző is meg volt híva, de kimentette magát, a tavalyelőtt.
GIZI: Először is tavaly volt, mondhatnám, az idén, mert még nincs egy esztendeje, másodszor pedig Juci ki nem állhatta a főjegyzőt, harmadszor pedig ne emlegesd annyit Jucit; Csibi azt találja hinni, hogy rá akarod terelni a figyelmét, micsoda tapintatlanság ez tőled! Különben is, nincs rá semmi szükség, mert Csibi a te figyelmeztetésed nélkül is tudja értékelni Jucit, nem igaz?
CSIBI (szórakozottan, hirtelen): Természetesen.
GIZI (diadalmasan Áronhoz): Na látod! Egy oly ügyes, házias, intelligens művelt leánynak igazán nincs szüksége reklámra, mert anélkül is észreveszik a férfiak; igaz, Csibi?
CSIBI (mint fent): Természetesen.
GIZI: Nono, fiacskám, ez a dolog még korai volna egy kicsit; arra nem lehet mérget venni, hogy megvár téged, de... sohase lehessen tudni. Ábrándozni mindenesetre szabad.
CSIBI (mint fent): Természetesen.
GIZI: Gyere csak ide!
CSIBI (odamegy Gizihez)
GIZI (megköti a Csibi nyakkendőjét): Addig a nénik elgondoznak téged, megkötik a nyakkendődet; na, eredj csak vissza, ülj le szépen!
CSIBI (leül)
GIZI: Állj fel!
CSIBI (feláll)
GIZI: Hogy ülsz le? Húzd fel a nadrágodat, hogy ne menjen ki a vasalás!
CSIBI (felhúzza a nadrágját)
GIZI: Most ülj le.
CSIBI (leül)
GIZI: Úgy. (Sóhajt) Istenem, mennyi mindent kell még megtanulnod, amíg tökéletes férj-anyag lesz belőled!
CSIBI (szégyenkezve): Ez az első hosszú nadrágom.
ÁRON: Hagyj békét szegénykének; mi örömed telik abban, hogy zavarba hozod?
GIZI: Zavarba hozom! Neked elmentek hazulról? Foglalkozom vele, mert úgy veszem észre, hogy túlságosan el van gondolkozva, csak persze, te nem látod meg az effélét; te és a figyelmesség! Mind gondolkozol olyan mélyen, Csibi?
CSIBI: Természetesen.
GIZI (Áronhoz): Na látod!
CSIBI: Pardon, nem szoktam.
GIZI: Nem szoktál gondolkozni? Nahát, jópofa vagy!
CSIBI: De igen, szoktam, természetesen, most is éppen azon gondolkozom... Mit akarok mondani... bocsánat, nem figyeltem... Juciról tetszett beszélni?
GIZI (boldogan): Már megint Juci! Mindig Juci!
CSIBI: Bocsánat, nem figyeltem; nem róla volt szó? Azt szeretném tudni, de ne tessék kikacagni, olyan ritkán jártam társaságba, valamit szeretnék megkérdezni... Mit gondol, Áron bácsi...
ÁRON: Na?
CSIBI: Vajon illik-e, hogy érdeklődjem Katalin néninél a kis fia egészsége után?
ÁRON: Miféle kérdés! Magától értetődik.
CSIBI: Gondoltam, esetleg nyomorék, vagy valami... Szóval lehet. Hát akkor érdeklődni fogok. És azt megkérdezhetem-e – mondom, nagyon járatlan vagyok az effélékben –, hogy hogy van, Katalin néni, a kedves leánya?
ÁRON: Hát persze hogy megkérdezheted. Örvendeni fog.
GIZI (élénken figyelte a beszélgetést): Nem muszáj éppen.
CSIBI: Nagyszerű! Olyan boldog vagyok, hogy végre tisztában vagyok ezzel a kérdéssel! Szóval, Katalin néninek van egy fia s egy leánya, azt mondja Áron bácsi.
ÁRON: Mondja a jóféle fene!
GIZI (idegesen): Mikor fogod már leszokni ezeket a kocsis tempókat?!
ÁRON: Én azt mondom, hogy, ha valakinek van egy fia, akkor attól az il­letőtől meg lehet kérdezni, hogy hogy van a kedves fia, vagy ha van egy leánya, meg lehet kérdeni, hogy hogy van a kedves leánya. Én nem mondom, hogy Katalinnak van egy fia meg egy leánya!
CSIBI: Szóval nincs. Nekem mindegy. Szóval Katalin néninek nincsenek gyerekei, azt mondja Áron bácsi.
ÁRON (fenyegető nyájassággal): Kedves barátom, mondd meg nekem igaz lelkedre: megvadultál?
GIZI: Az istenért!
ÁRON: Én nem mondom, hogy nincs! Én azt mondom, hogy nem mondom, hogy van.
CSIBI: Ja? Szóval Áron bácsi se tudja. (Kétségbeesetten) Édes istenem, most már kinek az egészsége után érdeklődjem?
ÁRON: A Katalin nénédé után.
CSIBI (előrehajol, Áron felé, bizalmasan): Kicsoda az a Katalin néni?
ÁRON (egy pillanatig némán mered Csibire, majd ordít): Zsuzsi!
ZSUZSI (jön az első ajtón): Tessék parancsolni.
ÁRON (a zsebéből Zsuzsinak adja a pénztárcáját; sürgetőn): Szaladjon, édes fiam, a patikába, de azonnal, és hozzon brómot!
ZSUZSI (kiszalad a második ajtón)
GIZI: Mit csinálsz?
ÁRON: Ennek az ifjúnak idegcsillapítóra van szüksége. Vizitbe jön a Katalin nénjéhez, s aztán megkérdi, hogy az kicsoda. Ugrassa az öregapját!
GIZI (mintha a fogát húznák): Csak beszélj finomabban!
ÁRON: Otthon nem hallottál róla?
CSIBI (mentegetőzve): Sohase hallottam róla. Azt se tudtam, hogy rokon, azt is csak Áron bácsiéktól hallottam. Éppen meg is akartam kérdezni, hogy milyen réven rokonom...
ÁRON (azzal a hangsúllyal: hogy lehet ilyent nem tudni!): Milyen réven rokonod! Na, tiszteltetem apádékat, csinos nevelésben részesültél!
CSIBI (várja a választ)
ÁRON: Persze, most azt várod, hogy megmondjam. Gizi nénéd jobban tudja az effélét...
GIZI: Véletlenül a te rokonod.
ÁRON (kis szünet múlva): Te, apáddal vagy anyáddal vagyok-e én rokonságban?
CSIBI: Anyukával.
ÁRON (diadalmasan): Hát persze! Ez az! Látod, ezért nem tudom! Nekem nem is rokonom, ezt te jobban kell hogy tudjad; az apádnak rokona a te Katalin nénéd!
CSIBI: Hát legalább azt mondja meg Áron bácsi, hogy ki a Katalin néni férje.
ÁRON (hangsúly: hogy lehet ezt nem tudni!): Ki a férje?! Mért nem kérdenéd mindjárt, hogy ki a te anyád! Ki a férje! Azt mondd meg nekem, kedves barátom, de most mindjárt mondd meg, hogy ennek a te Katalin nénédnek – mert nekem utóvégre semmi közöm hozzá, nekem nem is rokonom! –, hogy ennek a te Katalin nénédnek van-e férje, vagy nincs? Mert ha éppen tudni akarod, én megmondhatom neked, hogy én nem tudom! Ha éppen tudni akarod, én ezt a te Katalin nénédet egyszer láttam, akkor is szilveszter volt, és össze is tegeződtem vele, ha érdekel, mert feleségemnek leánykori barátnője. Ha kíváncsi vagy, azt is megmondhatom, hogy a feleségem ennek a te Katalin nénédnek minden lakását egyszer látta, pedig többször is szerette volna, mert ez a te Katalin nénéd az egyetlen lény, akiről még az én feleségem se tud semmit, pedig szeretne, de csak minden tíz évben egyszer találkoznak, mert úgy látszik, hogy a te Katalin nénéd nem óhajtja a feleségemmel való közelebbi nexust...
GIZI: Nem is igaz, akárhányszor találkoztam vele az utcán, mindig hívott magához.
ÁRON: Igen, csak az új lakásának mindig elfelejtette közölni a címét, s te mindég csak a régi lakásán értesültél, a házmesternétől, hogy elköltözött, de nem tudja, hová. (Csibihez) S most azért vagyunk itt, ha éppen tudni akarod, mert a tegnap találkozott a feleségemmel, és kivételesen megadta a lakása címét és említette, hogy téged is szeretne látni; mint mondta, rokona vagy. A feleségem pedig azt mondta, hogy ide nyugodtan elhozhat, itt nincs fiatal leány, aki megzavarja a tanulmányaidat. Ha tudni akarod...
ZSUZSI (beront a második ajtón; lihegve): Azt mondták a patikában, hogy borjúbőrért nem adnak brómot. (A pénztárcát Áronnak adja. El az első ajtón)
GIZI: Add csak ide! (Megkapja, megvizsgálja minden rekeszét) Te! Ebből minden pénzt kiszedtek – minden pénzt kiszedtek volna! Ha nem ürítettem volna ki! Még rágondolni is rossz, hogy mi lenne veled, ha én nem volnék. (Áronnak nyújtja a tárcát) Ez s a szemed!
ÁRON: Ha pénz lett volna benne, nem adtam volna ki a kezemből. Azt hiszed, hogy nyomtalanul tűnhettek el felettem a veled együtt töltött évek? (Elteszi a tárcát)
CSIBI (csak töpreng): Ki lehet ez a Katalin néni, ki lehet?
GIZI: Légy nyugodt, most mindent kiszedek belőle, mit gondolsz, mért jöttem én ide?
ÁRON (Csibihez): Te túlságosan aprólékosan akarsz tudni mindent. (Titokzatosan) Mondd, tudtad te rólam, hogy a jobb lábamról hiányzik a kisujjam?
CSIBI: Nem.
ÁRON (diadalmasan): Na látod. Bele kell nyugodnod, hogy mindenkinek az életében vannak felderítetlen körülmények.

2. JELENET

KATALIN (beront a hálót elzáró függöny mögül. Utcára van öltözve): A férfiak! Óh, a férfiak! (Égnek emeli a két kezét) Atyaisten! Egy hibád van: hogy férfi vagy. Csak legalább ne teremtetted volna a magad képére és hasonlatosságára az embert! Muszáj volt neked férfit teremteni?
ÁRON (a Katalin berohanásakor Csibivel együtt felállt volt): Igen. Mert kinek a bordájából teremtette volna a nőt?
KATALIN: Eméssz! Eméssz! Éppen téged bízott meg az úristen, hogy ezt tudtomra add. Csak beszélj, isten követe, beszélj, te mennyei különkiadás, biztosan ki tudsz találni valamit, amivel keseríts. Beszélj, mert máma még nem hallottam eleget. Oh, a férfiak! Hol tanuljátok, csak azt szeretném tudni, hol tanuljátok, mert nagyszerűen értitek a módját, hogy hogy kell elepeszteni egy szegény gyámoltalan nőt. (Minden átmenet nélkül Gizellához, nagyon kedvesen) Szervusz, drágám, hogy vagy? (Gizi feláll, csók után leül) Ne haragudj, hogy nem vártalak, de egész délután lótottam, futottam, nem tudtam hamarább hazakerülni, most is csak azért jöttem (Siralmasan), hogy búcsút vegyek tőletek. (Kézcsókra nyújtja a kezét Áronnak)
ÁRON: Kezedet csókolom. (Kezet csókol)
KATALIN (méltósággal, mint egy háziasszony): Isten hozott.
GIZI (Csibire mutat): Csibi. Akiről beszéltünk.
KATALIN (siralmasan): Oh, végbúcsút. (Csibinek nyújtja a kezét) Isten hozott, Tibor!
CSIBI: Kezét csókolom, Katalin néni. (Kezet csókol)
KATALIN: Szólíts Katalinnak.
CSIBI (szolgálatkészen): Igenis, Katalin néni, né! Ni! Né-né-né! Ninini!
KATALIN: Mi az?
CSIBI (zavarban): Ni-ni-ni. Valamit láttam. Á, egy cérnaszál van a kabátján! (Boldogan leveszi)
KATALIN (tragikusan): Igen, csak azért jöttem, hogy végbúcsút vegyek! (Áron­hoz és Csibihez, akik általában quasi haptákban állnak, amíg Katalin beszél; kedvesen) Parancsoljatok helyet foglalni. (Ismét tragikusan) Jövök s megyek, istenem, ez a nő sorsa, mért? Mert férfiakat teremtett az isten erre a világra!
ÁRON (őszintén): Szánom, bánom, hogy férfi vagyok.
KATALIN: Eméssz, csak eméssz! Beszélj, én hallgatni fogok, magamba fojtom a panaszt, hogy alkalmad legyen rossz vicceket faragni a nyomorúságomból. Hallgatni fogok, mert mi a nő neve? Hallgass! Hallgass és szenvedj, némán, amíg a férfiak fecsegnek és tréfálkoznak a klubokban, a törvényszékeken, a parlamentben, intézik a sorsodat, és kigúnyolnak a saját lakásodban! Mindenütt ott vannak, tőlük hangos a föld, tőlük hangosak...
ÁRON: ... az összes Galli Curci-lemezek.
KATALIN (megsemmisítő tekintetet vet rá, és Csibihez fordul): Hány éves vagy?
CSIBI (harsányan): Huszonkettő! (Halkabban) Leszek. Háromszázhatvannégy nap múlva. Tudniillik tegnap múltam huszonegy éves. (Büszkén) Törvény szerint nagykorú.
KATALIN (Áronhoz): Befejezted? (Nem vár választ, hanem égnek emelt kezekkel kezdi) Óh, milyen...!
ÁRON: Befejeztem.
KATALIN (dühös, amiért a mondatát nem tudta zavartalanul befejezni): Ne hagyd, az istenért, ne hagyd az utolsó szót! (Ismét égnek emeli a kezeit) Oh, milyen boldogtalan vagyok! (Lerogy a székre, ami legyen középponti helyen, s a másik három félkaréj formán vegye körül)
GIZI, ÁRON, CSIBI: De hát mi a baj?
KATALIN: Jaj, nem is próbálom elmondani kezdeni, mert úgyse tudom befejezni. Nincs már annyi időm, hogy legalább elpanaszolhassam a bajt, amin már segíteni úgysem lehet. Törvény, mondották, kik mondották? – kérditek; férfiak mondották! – ők csinálják a törvényt, ami az igazságtalanságot szentesíti; nekem, szegény nőnek, nem marad más hátra, mint összepakolni és vándorútra kelni, mint a kis madárka. (Érzelmesen) Igen, kis madárka vagyok én, összepakolok és repülök... rosszul mondottam... még arra sincs időm. (Szemeit törülgeti) Összepakolatlanul kell repülnöm... Óh, istenem, ki segít rajtam?
GIZI (fúrja ki az oldalát a kíváncsiság): Drágám, miről van szó? Mit tehetnék? Legalább mi, nők tartsunk össze, csak mondj el mindent, mondj el mindent, mindent!
KATALIN: Te nem segíthetsz, csak férfi segíthet. Egy talpig jellem férfi, aki kész letörülni egy szenvedő nő könnyeit, miket a kín sajtolt a szép sze­mekből. (Könnyeit törülgeti. Hirtelen Csibihez, rendes hangon) Tibor! Hatnak rád a női könnyek?
CSIBI: Nem.
KATALIN (fojtott fájdalommal): De nem sírok, viselem összeszorított fogazattal ezt az én keservemet. Ilyen vagyok, ah, sírni nem tudok. Nem sírok... nem hullatok könnyeket... Könnyeimet elrejtem a nagyvilág elől, mely csak nevet, mulat... (Kirobban; Csibihez) Hát mi hat reád? Könnyek nem hatnak, egy szegény gyámoltalan nő keserve nem hat... hát nincs neked szíved?
CSIBI (rettenetes zavarban): Én... én... én...
KATALIN: Makogj, lelkem, makogj, te szívtelen gonosz, te, te, te... férfi! Az én sorsomat jól eligazítottátok.
CSIBI: Bocsánat...
KATALIN: El! Földönfutóvá tettetek, kiraboltatok, igen, kiraboltatok, mert már arra sincs időm, hogy magammal vigyem... bár egy rongyot vigyek magammal, emlékbe bár... ezt tettétek velem, ezt tettétek...
CSIBI: De hiszen én...
KATALIN: Ezt tetted velem!
CSIBI: Én?!
KATALIN: Tettesd magad csak, add az ártatlant! Oh, be jól áll egy harminckét éves embernek a gyermeket játszani!
CSIBI: Huszonkettő leszek... egy év múlva...
KATALIN: Harminckettő leszel... tizenegy év múlva; olyan nagy különbség? Hazudtolj meg, hiszen lovag vagy, megtanultad, hogyan kell bánni egy szegény szerencsétlen nővel, mutasd meg, mit tudsz, hazudtolj meg! Nem fájhat jobban most, amikor már úgyis egészen tönkretettetek. (Kis szünet után, más hangon, méltatlankodva) Hát senki sem kérdi, mi történt velem?
GIZI és ÁRON: Mi történt?
KATALIN (nyög): Oh, Nagyvárad, drága nörszöm! (Hatásosan) Kiutasítottak! Kiutasítottak! Kiutasítottak az országból! Fel is út, le is út! Mehetsz. Menj, gyenge nő, mert így rendelkeztünk mi, az erősek, a férfiak! (Nyög) Oh!
GIZI: Oh, a gyalázatosak! Hihetetlen! Nem hiszem, nem hihetem, drágám, mondd még egyszer...
KATALIN: Kiutasítottak!
GIZI: ... amíg elhiszem.
KATALIN: Kiutasítottak!
GIZI: Most már elhiszem.
KATALIN: Kiutasítottak!
GIZI: Ne mondd, ne mondd többet, Katalin édes, mert fáj a lelkemnek ezt hallani. (Áronhoz) Áron! Sajnálni!
ÁRON (tört hangon): Mélyen megrendülve...
CSIBI (kétségbeesetten): De én nem csináltam, bizony atya úristen, én nem csináltam. Csak azt ne tessék hinni, hogy én csináltam ezt!
KATALIN (keserűen): Nem, te nem csináltad, te csak engedted, hogy megtörténjék. Te semmit sem csináltál, csak – semmit sem akadályoztál meg.
CSIBI (szinte sír): De hiszen nem is tudtam!
KATALIN (maró gúnnyal): Nem tudtam! Jól adod, kis felelőtlen; hiszen csak egy év múlva leszel tizenkét éves. Ismerlek, álnok férfiak. Behunyjátok a szemeteket, ahol tenni kell, és nyugodtan mondjátok: nincs semmi, mert semmit se látunk.
CSIBI (sír): Istenem, igazán...
KATALIN: Hunyd be hát a szemed, hunyd be, ha semmit sem akarsz látni, mert ha nyitva hagyod, muszáj lesz végignézned, mint toloncolnak a határra, csörgő láncok közt, egy szegény gyámoltalan nőt. Hát ezt érdemlem én tőletek?! (Sír)
GIZI (Csibihez): Az Isten szent szerelmére, ne légy már olyan lelketlen!
CSIBI (kétségbeesetten, tanácstalanul): Én... én mindent megteszek... vitam et sanguinem... itt állok, másként nem tehetek... hát mit csináljak?
ÁRON: Megpróbálok beszélni Fratilával, a prefektussal.
KATALIN (sírás közben): Az nem segít... az haragszik rám... mindenki összeesküdt egy szegény gyámoltalan nő ellen...
ÁRON: Miért haragszik?
KATALIN (folyvást sírás közben): Megpofoztam...
ÁRON (megütődve): Hm!... Hát... akkor talán... Majd Pávelnek szólok. Ő is tehetne valamit.
KATALIN (mint fent): Nem tesz... haragszik.
ÁRON (megdöbbenve): Csak nem...?
KATALIN (mint fent): Ühüm... kétszer...
ÁRON (egy kicsit felháborodni mer): Muszáj annyit pofozkodni egy szegény gyámoltalan nőnek?
KATALIN (harciasan): Még azt se? Az az egyetlen fegyvere. De te azt is elvennéd, te krisztusi jóság. Szidalmazzál csak, most mindent el kell tűrnöm, szegény...­
ÁRON: ... gyámoltalan...
KATALIN: ... összetaposott nő létemre. Keseríts még jobban, próbáld, hátha sikerül. Jaj, jókor, most mindjárt jönnek a csendőrök, hogy bilincsekbe verjenek, mint egy gonosztevőt, s te most jössz nekem az evangéliummal, te kiáltó szó Nagyváradon.
ÁRON: Tulajdonképpen miért utasítottak ki?
KATALIN: Miért?! Légy te is gyermek. Miért! Mert gyalázatosak! Miért! Együgyű kérdés! Mert férfiak! – Mert nincs rendben az állampolgárságom: kapnak ürügyet, légy nyugodt.
ÁRON: És – tényleg nincs rendben az állampolgárságod?
KATALIN: Nincs; hiszen tulajdonképpen magyar állampolgár vagyok, s ezek a gazemberek képesek beléakadni!
ÁRON: Akkor, nekem úgy rémlik, van valami igazuk.
KATALIN: Neked rémlik, neked! Állj a pártjukra te is, kergess ki a világból, hajszolj te is, te közrendőr civilben! Gyilkolják az embert, s ez azt kérdi, miért? s ennek rémlik! Kérdenéd azt, hogy hogy lehet megakadályozni. (Sikolt) Jönnek! Mindjárt jönnek. (Zokog) Csörgő láncokkal. (Csibire néz; nyög) Nem tudok sírni, oh. (Kis szünet) Én bárkiért megtenném. – Ennyit bárki megtehetne értem... kötelessége is. (Csibire néz)
CSIBI: Én...
KATALIN (gyorsan): Te megakadályozhatnád! Úgy hallottam, jogász vagy.
CSIBI: Istenem, nem mondom, már elsőéves. De oly kevés, amit tehetek e minőségemben.
KATALIN: Úgy, úgy. Térj ki a kérés elől. De hunyd bé a szemed, ha nem akarsz csörgő láncok közt látni, brutális csendőrkarok közt. De neked nincs szíved, te csak nyisd ki a szemed, mert te hidegen nézed végig, egy szegény nő kínszenvedéseit, te örömet találsz benne, hiszen azért kínzasz.
CSIBI (odavan): Én nem kínzok senkit, én még egy tüskésdisznót sem tudnék eltaposni, ne tessék ilyeneket mondani nekem... én... én mindent megtennék...
KATALIN: Hogy szól a honpolgársági törvény?
CSIBI (mint a diák, aki végre olyan kérdést kapott, amire tud felelni): A romániai törvények értelmében román honpolgárnak tekintendők: először...
KATALIN: Csak a nőkről beszélj.
CSIBI: A nők ugyanúgy, kivéve egy esetben. Ha egy idegen nő román állampolgárhoz megy nőül, akkor ő maga is román állampolgárrá lesz.
KATALIN (amíg Csibi beszél, bólint: úgy, úgy. Most, ragyogón): Azt akarod mondani, hogy... ha férjhez mennék valakihez...
CSIBI (a fenti hangsúllyal): A törvény megengedi, hogy méltányos esetekben, ha például a menyasszony igen öreg, otthon is meg lehessen tartani az anyakönyvelési ceremóniát.
KATALIN: Mi közöm hozzá! – Szóval azt mondod, hogy ha férjhez mennék valakihez, román állampolgárhoz természetesen, akkor nem kergethetnének ki engem, akkor én is elnyerném az állampolgárságot. Csak hozzá kéne mennem egy román állampolgárhoz...
CSIBI (lelkesen): Micsoda ragyogó ötlet!
KATALIN: ... akinek teljesen rendben van az állampolgársága, mint például Áronnak, csakhogy ő is nős...
CSIBI: Zseniális!
ÁRON (a neve hallatára megrezzen): Először tesz boldoggá, hogy nős vagyok.
KATALIN (rájuk se figyel): Áron nős, ő nem jöhet számításba, csak nőtlen ember jöhet számításba.
CSIBI: Micsoda ötlet! Ez nekem...
KATALIN: ... mint például te...
CSIBI: ... sohase jutott volna eszembe!
KATALIN: Igen, ez segítene rajtam. Tibor! Kimondhatatlan hálás vagyok neked ezért a tanácsért!
CSIBI: Nem érdemlem meg. Ne tessék...
KATALIN: Mégiscsak van még tisztesség a férfiak között! Csakhogy...
ÁRON (ugyanabban a pillanatban): Csakhogy...
KATALIN (elhallgat): Tessék.
ÁRON (elhallgat): Tessék. Én ráérek.
KATALIN: Mondd csak.
ÁRON: Azt akartam mondani...
KATALIN (nem figyel rá): Istenem, mekkora kő esett le a szívemről! Így van ez: az ember megijed, elveszti a fejét, már veszve érzi magát, feketének látja az egész világot, szidalmazza az embereket; de ugye megértitek, hogy egy ilyen kétségbeesett helyzetben nemigen válogattam a kifejezéseket... De mondd már, mit akartál mondani, ne várakoztass, ne gyötörj a szótlanságoddal.
ÁRON: Azt akartam mondani...
KATALIN: És akkor kisül, hogy még minden rendbe jöhet. Csak gondolkozni kell, csak hallgatni az okos szóra, és mindjárt kiderül az ég, sehol semmi baj. Nagyon, nagyon hálás vagyok neked, Tibor.
CSIBI: Bizonyisten, nem érdemlem meg, meg tetszik szégyeníteni. Hiszen...
KATALIN: Hogyne, ne tiltakozz, ne beszélj! Áron akart valamit mondani, ne szakíts félbe (Áronhoz), hát mért nem mondod már? Beszélj az istenért!
ÁRON: Azt akartam mondani...
KATALIN: Megöli az embert ezzel a málésággal! Hát nem tudod már kimondani?
ÁRON: Hamarabb kellett volna gondolkozni. Most már késő. Hiábavaló beszélni róla.
CSIBI: Én is éppen azt akartam mondani!
KATALIN (végigméri Csibit egy tekintettel, amitől halálos csend lesz): Jól mondod, hiábavaló! Minden szép tervnek, fennkölt elgondolásnak az itt a sorsa, hogy megtörjék a férfiak közönyén, mit közönyén! Gyalázatosságán, felületességén. Pedig mit kellene tenni? Úgyszólva semmit. Egy szót kibökni. Egy formai házasság volna az egész, hiszen értitek. Rögtön utána válás. Arra, arra én nem is gondolok. Ez megmentene... S ti csodálkoztok, hogy megvetem az egész férfinemet! Hogyan! Egy szót kellene kimondani csupán, hát olyan nagy dolog ez? S azzal megmentene egy szegény nőt a gyalázattól, a szégyentől, a földönfutástól. De azt a szót ki mondja ki? Na, ki mondja ki? Halljam! Ki mondja ki? – Senki. Samunadrágja vagytok az egész banda.
ÁRON: Sokkal hamarább kellett volna...
KATALIN: Mit akarsz? Amikor te voltál legény? Álltam volna ki az utcasarokra, dobbal: idejöjjetek, férfiak? Az őrültek házába akarsz juttatni?... És ha megtettem volna, gondolod, hogy akadt volna egy is, bár egy...?
GIZI: Nem létezik!
KATALIN: Eh, nem érdemes beszélni róla. (Csibire mutat) Itt van egy díszpélda, egy férfi; nézzétek meg jól; hát ugrott ez? Hát ajánlkozott? Hát mondta ez egy szóval is, hogy ő megment?
CSIBI: De kérem, hiszen...
KATALIN: Nincs jogod beszélni! Egy férfi, aki nem siet szenvedő embertársa segítségére, pláné, ha az illető egy szegény gyámoltalan nő, nem méltó arra, hogy beszéljen. (Az istenhez) S még ő biztatott, hogy ezt kell megpróbálni! Hiszen ez csúfolódik velem! Hiszen ez gúnyt űz belőlem!
CSIBI (kétségbeesetten): De ha úgyis mindegy! Úgyis hiába; úgyse lehet már megcsinálni.
KATALIN: Miért? Az anyakönyvvezető ide öt percre van, még annyi sincs!
CSIBI (felsoroló hangsúllyal): De könyörgöm, oda tanúk kellenek...
KATALIN: Vannak jó emberek az anyakönyvvezetőnél.
CSIBI (mint fent): S három héttel hamarább be kell jelenteni...
KATALIN: Félrebeszélni, ahhoz értesz, azt nem vitatom el tőled. Nem is erről van szó; de te nagyszerűen értesz ahhoz, hogy hogyan kell eltérni a tárgytól. Az a kérdés, igen vagy nem, hogy akarsz-e házasságra lépni velem, igen vagy nem?
CSIBI: De ha egyszer nem lehet!
KATALIN: Lehet, nem lehet, az nem akadály. Attól felajánlhattad volna segítő karodat.
ÁRON (Csibihez): Ajánld fel. Úgyse lesz belőle semmi.
CSIBI: Biztos?
ÁRON: Biztos.
CSIBI (kinyújtja a karját; gyámoltalanul): Hát itt van.
KATALIN (örömmel): Feleségül veszel?
CSIBI: Ha lehet, ha nem lehet...
KATALIN: Mindenképpen! Férfi vagy! Szóval beleegyezel. Gondold meg... különben ne gondold meg, már nincs idő a meggondolásra, mindjárt jönnek a csendőrök, sietni kell, igazad van, vedd a kabátodat, mindjárt itt van az autó... (Áronhoz és Gizihez) Ti ugye megvártok, azonnal itt vagyunk, csak egynehány perc az egész...
ÁRON (rengeteg csodálkozással): Hová mentek?
KATALIN: Az anyakönyvvezetőhöz.
ÁRON: De hiszen...
KATALIN (gyorsan közbevág): Bele akarsz szólni? Tudsz talán valami jobbat? Egyet persze nagyon jól tudtok, elemészteni egy szegény gyámoltalan nőt.
ÁRON: Csak azt akartam mondani...
KATALIN: Szeretném tudni, mi van itt mondanivaló?
ÁRON: Az, hogy...
KATALIN: Na ki vele! Igazán kíváncsi vagyok, hogy mit tud mondani egy ilyen okos ember, akitől még soha az életben egy jó tanácsot nem vettem.
GIZI (Áronhoz): Szedd össze magad!
ÁRON: Arról van szó...
KATALIN (bedugja a fülét): Ah, Tibor, ne engedd, hogy beszéljen! Ne engedd, hogy gúnyt űzzön egy szegény védtelen nőből.
ÁRON: De hallgass hát ide...!
KATALIN (int Csibinek)
CSIBI (harciasan közeledik Áron felé; mikor odaér, Katalinra pillant, látja, hogy az nem nézi őket. Áronhoz, szerény, kérő hangon): Tessék már hagyni.
KATALIN: Nem akarja megérteni, hogy itt egy gyáva, félénk nő keres oltalmat és nektek férfiaknak (Fenyegetőn), mondd, hogy nem igaz! (Sír), nektek éppen az a kötelességetek, hogy megoltalmazzátok az oltalomra szorulót (Fenyegetőn), és mondd, hogy nem igaz! (Sír)
CSIBI (közeledik Katalinhoz, és úgy próbál beszélni, mint egy nagy): De igaz, istenem, ez olyan természetes. (Súgva Katalinnak) Jól odamondtam neki! (Simogatja a Katalin haját) Mi vagyunk az erősek, a bátrak, nekünk gyerekjáték erősnek lenni, hiszen...
KATALIN (ránéz Csibire): Édes...
CSIBI (megriad és elugrik): ... utána mindjárt válóper, különben is, a legrosszabb esetben is.
ÁRON: Különben is, a legjobb esetben is, be kell szerezni a születési anyakönyvi kivonatokat.
KATALIN: Jaj, jó, hogy eszembe juttatod. (Kiált) Zsuzsi!... Mindjárt hozza Zsuzsi.
CSIBI: Izé, az enyém is kéne... s három héttel előbb be kell jelenteni...
ZSUZSI (jön az első ajtón, és hozza az írásokat, átadja Katalinnak. El)
KATALIN (átveszi az írásokat): Ez az enyém... (Egyiket Csibinek adja) ez a tiéd. (Visszaveszi) Add vissza, nálam jobb helyt van. (Elteszi az írásokat) Tibor! Én tudtam, hogy te egy gavallér vagy; én már bejelentettem, én már mindent elintéztem, az ember nem várhat az utolsó percre, nem igaz? Ezt te mondtad, Áron, nahát. Azért, amért az ember egy szegény gyámoltalan nő, mindent megtesz, ami tőle telhetik, (Csibihez) annál könnyebb lesz a te dolgod. (Szirénabúgás kívülről) Hány óra? (Karját, amin óra van, a Csibi orra elé nyújtja)
CSIBI: 6 óra 40 perc.
ANDRÁS (herkulesi alak. A második ajtónál): Az autó előállt; a sofőr azt mondja, hogy hat óra negyvenre lett iderendelve. (Csibi kabátját átadja)
KATALIN: Igen; elkészültem. (Megragadja a Csibi karját, aki közben gépiesen felöltözött) Gyere! (Mindketten el. A színen csak Áron és Gizi maradnak.)

3. JELENET

GIZI (összecsapja a kezeit): Mi volt ez?
ÁRON (megkönnyebbülten felsóhajt): Végre! Hála istennek!
GIZI (egyhuzamban): Mi volt ez? Mi volt ez? Mi volt ez? Szűzmáriám, megáll az ember esze! Mi volt ez? Csak dadogok, mint egy hülye, s nem tudok szóhoz jutni, mukkanni sem tudok, megnémulok, hát ez hallatlan, egészen meg vagyok némulva, mit szólsz te ehhez? Én egy szót sem tudok szólni, én csak bámulok; légy szíves és ne bámulj reám és ne röhögj, mi van ezen röhögni való? – hát ez kész kacagás, ez egy cirkusz! Hogy ilyen rafinált tudjon lenni egy nő! Ezt nevezem a szemtelenség tetejének, ezt a szemérmetlenséget; álmodom én ezt? Mi volt ez? Hát gondolkozzál az istenért, mert az én eszem teljesen felmondta a szolgálatot, hiszen ez a rafináltság netovábbja!
ÁRON: Bizony: ez egy házasság.
GIZI: Ez, házasság?! Ez egy háló, egy tőr, egy verem, egy lép, ez (Hisztérikusan) egy Fox-papír, igen, igen, ez egy Fox-papír, mit bámulsz?
ÁRON: Nem tudom, mi az a Fox-papír.
GIZI: Mert buta vagy, mert nincs konyhai műveltséged. Az egy légyfogó papír, a legjobb minőség. (Folytatja az előbbi iramot) És légy szíves, és háborodj fel, én nem értelek téged, hogy te olyan nyugodtan tudsz ülni, ez igazán hallatlan, ez a te hidegvéred; ez a te hidegvéred direkt felforralja az emberben a vért; hogy nincs benned egy parányi nemes érzés! (Felháborodva) S még azt mondod, hogy hála istennek; ez minden határon túlmegy!
ÁRON: Nem is azért mondtam. Azért mondtam, hogy na végre elmegy ez az áspiskígyó, gondoltam, végre szóhoz juthatok. Istenem, egy pillanatra megfeledkeztem a jelenlétedről. Ennyi az egész.
GIZI: Hogy jössz te ahhoz, hogy engem összehasonlíts azzal a nővel! Ehhez is pofa kell. Szerencséd, hogy már szokva vagyok; csak én tudom, hogy mit szenvedtem melletted, de te tévedsz, ha azt hiszed, hogy ki tudsz hozni a sodromból; tűrök, ha megpukkadsz is, némán tűrök, hogy pukkadj meg dühödben, amiért hiába hergelsz, mit szólsz hozzá, azért nem muszáj haragudni, mit szólsz te ehhez a cirkuszhoz, azért megmondhatod a véleményedet erről a nőről; ez egy úrinő? Egy sárkány! Igaz? Csak rám ne tégy célzásokat; valóságos vasorrú bába, na mondd, egy hisztérika. De így behúzni azt a szegény gyereket! – Óh, Juci! Ne bízz a férfiakban!
ÁRON: Mit szólok hozzá? Látod, ez egy ideális házasság. Mondhatnám, a jól kötött házasságnak az eszményképe. Persze, ha egy rendes házasságnak veszed, amilyen a miénk is, akkor nevetséges, sőt szomorú...
GIZI: Kikérem magamnak!
ÁRON: ... de nem olyan. Mondom, ez egy ideális házasság. Mert hiszen, ismétlem, nem olyan, mint például a miénk.
GIZI: Áron!
ÁRON: Jó, hát olyan. Te mindenáron félre akarsz magyarázni.
GIZI: Nevetséges! Komédia! Krajcáros újságba való szenzáció. Vénasszony és csecsemő házasságot kötöttek, csak két krajcár, a legújabb! Tündér Ilona dajkája feleségül vette Árgirust! Legújabb kiadás!
ÁRON: Talán fordítva.
GIZI: Miért? Csibinek nincs szakálla, Katalinnak van, csak te ne oktass engem történelemre, tudom én, mit beszélek. Hallatlan! Hallatlan!
ÁRON: Ha már történelemről van szó, nem olyan hallatlan. Zrínyi Ilona is idősebb volt némileg Thökölynél...
GIZI: Némileg! Jó példa! Hülye példa! Van egy kis különbség Katalin és Zrínyi Ilona között.
ÁRON: Hogyne! Zrínyi Ilona a 17-ik században született, Katalin pedig alig a múlt században; amiből látszik, hogy az utóbbi sokkal fiatalabb; pláné, ha tekintetbe vesszük, hogy te is a múlt században születtél.
GIZI: Nem értem, hogy hogy lehet valakinek olyan rögeszméje, jelzem, ez rávall az illetőre, hogy folyton összehasonlítgasson engem azzal a nő­vel, mintha én képes volnék kikacagtatni magamat egy taknyossal, mint az a nő, jelzem, jobb sorsot érdemelne; az a taknyos tudniillik. Katalint csak hadd kacagják, arra ráfér a vén bolondra, úgy kell neki, micsoda gondolat! Jóságos ég, ha-ha-ha!
ÁRON: Ugyan. Ezt a dühös fújást nevezed te röhejnek? Azt hinném, hogy irigyled tőle Csibit...
GIZI: Mit mondsz? Gondold meg, mit mondsz!
ÁRON: ... de mivel ismerlek téged is, (Melankolikusan kihangsúlyozva) ismerem magamat is, én ezt nem hiszem, (Cigarettára gyújt, s háttal fordul Gizinek, hogy a gyufát a hamutartóba helyezze; szóval nem látja az asszonyt) én ezt – tudom.
GIZI (felragad egy vázát, és Áronhoz akarja vágni)
ÁRON (anélkül, hogy odanézne): Tedd le! Nem vagyunk otthon.
GIZI (leteszi a vázát)
ÁRON (visszafordul Gizi felé): Különben is, miről van szó? Egy nőnek szüksége van egy állampolgárságra, férjhez megy, hogy elnyerje az állampolgárságot, s miután elnyerte, elválik. Iskolapéldája egy céltudatos műve­letnek. A házasság megtette, amit tőle vártak, tehát nincs többé szükség reá. Felbontják. Ideális házasság, ha mondom; minden félreértés kizárva. Ezt és ezt akarjuk elérni; ha az épület kész, elhordjuk az állványokat. Milyen más ez, mint az Ábrahám Lajos esete...
GIZI (lecsap rögtön a névre): Ki az az Ábrahám Lajos?
ÁRON: Az Elza férje. Iskolapéldája a rosszul sikerült házasságnak.
GIZI: Ja? (Roppant kíváncsian) Miért? Rosszul élnek? Hallottál valamit róluk? (Diadalmasan) Emlékszel, mit mondtam? Megmondtam előre, hogy ez a parti nekem gyanús. Én már akkor megmondtam: itt baj lesz, ennek nem jó vége lesz. Gyanús volt nekem ez a Lajos mindjárt, mikor említették a nevét, még nem is láttam, csak a nevét hallottam, már láttam, hogy nem Elzához való, ahhoz a gyöngéd lélekhez, amilyen család az övék, az Elzáéké; egy olyan nevelésű leány, az a finom úri környezet, gyöngédség, érzékeny mentalitás; emlékezz csak, mit mondtam: ezek a korrekt úri emberek nem fognak kijönni azzal a hogyhívjákkal, nem jut eszembe a neve, akkor még nem is láttam, csak azóta hallottam emlegetni, egy ilyen jöttmenttel, mondtam, az egy hozományvadász. Én Jucinak nem is engedtem volna, hogy szóba álljon bele, nem is állott!
ÁRON: De hogy befejezzem: az Ábrahám célja a hozomány volt, s mit kapott? Elzát kapta s az anyósát? Az apósban volt ugyanis annyi becsület, hogy a bukás után megszökött.
GIZI: Hát csődbe mentek? Jesszusom, s te ezt most mondod nekem! Hát nem volt igazam? Az az örökös flanc, az a nagylábonélés, az az ánzágolás, francia kisasszony, német kisasszony, mondtam, hogy ez lesz a vége; a nyavalyás! Alig nézett felém, háromszor hívtam, amíg egyszer jött, s akkor is csak (Utánozza): Jó napot! Benéztem egy percre, de sietek, zongoraórám van, koncertre készülünk. Most bezzeg jó volnék én is úriasszony barátnénak, meg Juci, de nem mer felkeresni, s jól is teszi. Te, hogy hogy fumigálták azt az Ábrahánt, fogalmad nincs; most megeszik, amit az szerez, persze: éhez kutya jó kutya. Mennyi gavallér volt annál a háznál! Ne félj, mikor hozzánk jött, egyet se hozott magával, nehogy valamelyik Jucira vesse a szemét. Ki is kergettem volna az egész bandát; Jucit nem lehet mindenkinek végigtapogatni, mint Elzát; mert csak arra voltak jók. Azt az Ábrahánt valósággal dugták előlem; kellett is Jucinak! Mintha nem kapna mást! (Kirobban) Én mindjárt kipukkadok dühömben, ha erre a Katalinra gondolok, hogy jön ő ahhoz, hogy elvetesse magát Csibivel, a ronda!
ÁRON (csillapítólag): Jucihoz sokkal jobban találna, az bizonyos; nincs is akkora korkülönbség közöttük; de ne felejtsd el...
GIZI: Az a tíz év már nem számít, jobb is egy komoly asszony, mint egy olyan Elza-féle icki-vicki...
ÁRON: De ne felejtsd el, hogy egy formai házasságról van szó...
GIZI: Az, az, formális házasság!
ÁRON: Formai házasság!
GIZI: Formás kis házasság. Ha már egyszer az anyakönyvvezető kimondta az áment, kampec Csibinek.
ÁRON: Ha egyszer Katalin elnyeri az állampolgárságot, elválnak. Éppen ez a nagyszerű benne. ez egy ideális házasság, mert nem folytatódik akkor is, amikor már nincs reá szükség. Hány példát tudnék mondani, ahol csak nyűg a hitvesi kötelék; csak járom, amit nyakukba vettek egykor, mert rózsakoszorúnak vélték, s hordják életük végéig, pedig már semmit sem várnak tőle.
GIZI (gyanakvón): Ezt miért mondod?
ÁRON: Mert eszembe jutott. Sok minden jut az ember eszébe, ha úgy elgondolkozik. Eszembe jut például (Álmodozón), emlékszel-e, ezelőtt harminc esztendővel, mikor az a zsúr volt a születésnapodon, kint a kertetekben, nyáron, estefelé, s mi ketten elvonultunk egy kicsit a többi­ektől, te meg én, a langyos szellő futkorászott lenge hajadban...
GIZI (ábrándosan igazgatja a haját)
ÁRON (halk fájdalommal): Nem az. Az már elhullt. (Ismét álmodón) S én megfogtam a kezedet, s meg akartalak csókolni, s te nem engedted...
GIZI (emlékszik): Óh, szép fiatalság...
ÁRON: ... s én azt hittem: ha nem adsz egy csókot, meghalok. (Halkan sóhajt; Gizi nem hallja) Óh, milyen marha is az ember, amíg fiatal...
GIZI: Óh, milyen boldog is az ember, amíg fiatal!
ÁRON: Látod, én azért vettelek feleségül, hogy azt a csókot megkapjam.
GIZI (kedvesen): S nem kaptad meg?
ÁRON (visszazökken a prózába, s konstatál): Megkaptam.
GIZI: Hát akkor?
ÁRON (óvatosan; rezignáltan): Látod, éppen ez az. Megkaptam. Már rég megkaptam. Nagyon siettem, nagyon kergettem én azt a csókot. Harminc évvel ezelőtt megkaptam. Mi célja volt azután a házasságunknak? (Térdére üt) Kinn van!
GIZI: Áron! Én mindjárt olyan pofot adok neked...!
ÁRON (örvendezve): Megéri! Gondold el: harminc éve mind szeretném megmondani! Adj két pofot; de megmondtam végre! Különben ne adj, mert amilyen hangulatban most vagyok, vissza foglak ütni; nem szeretném, ha Katalinék verekedés közben lepnének meg...
GIZI: Hóhér! Menjünk csak haza!
ÁRON: ... Mindjárt itt vannak!
GIZI: Szűzmáriám! Te egy lelketlen, gonosz ember vagy, te képes volnál meggyilkolni a feleségedet; nem is csodálom, mit várjon az ember egy olyantól, aki nyugodtan tűri, hogy elhalásszák a sógornője vőlegényét. Nyugodtan ül...
ÁRON: Hát vőlegény még éppen nem volt. Egyet különben megtehetek. – Tyű, be jó kedvem van! – meg is teszem, hogy szerezzek neked egy kellemes pillanatot. Hülyének fogom tetetni magamat, mintha azt hinném, hogy a barátnéd...
GIZI: Barátnéd neked!
ÁRON: Soha! – Szóval, mintha azt hinném, hogy Katalin és Csibi komolyan férj és feleség, és sok szerencsét kívánok nekik. Képzelem, milyen képet vágnak majd hozzá! (Nagyon ostobán próbálja a jelenetet) Szerelmük üdén virágozzon – fiam! Üdén virágozzon! – szerelmük üdén virágozzon sokáig. Az ifjú férj s az ifjú asszony – nem! az ifjú férj s az ifjú menyecske... találják örömüket... – Tökéletes lesz! Te azt nem is képzeled, hogy milyen tökéletesen tudom én játszani a hülyét!
GIZI: Jesszusom, hát te egész életedben mindig játszottál, s csak most mondod!

4. JELENET

Katalin és Csibi mérsékelt viharként berobognak a második ajtón.
KATALIN: Na, már itthon is vagyunk; hamar ment, ugye? Remélem nem untátok magatokat túlságosan.
ÁRON: Igyekeztem mulattatni a feleségemet; én mindenesetre jól mulattam. Hát megtörtént?
KATALIN: Meg, hála istennek, túl vagyunk rajta; úgy ment minden, mint a karikacsapás, ugye, Tibor? Nagyon kedves volt; nem járt itt senki? Most már jöhetnek...
CSIBI: Igen, csuda muris volt. Az anyakönyvvezető megkérdezte, hogy hol a menyasszony. Mikor megmondtuk, hogy Katalin a menyasszony, akkor megkérdezte, hogy hol a vőlegény.
KATALIN (hidegen): Na és? Mi van abban? Nem kíváncsiságból kérdezte.
CSIBI: Csak azt nem értettem...
KATALIN (súgva): Tessék?
CSIBI (hangosabban): Csak azt nem értettem, hogy miért tetszett azt mondani...
KATALIN (feltűnően súgva): Tessék?
CSIBI (szintén súgva): Hogy miért tetszett azt mondani az anyakönyvve­zetőnek, hogy a „Vadászlap" munkatársa vagyok?
KATALIN (mint fent): Mert kérdezte, hogy mi a foglalkozásod.
CSIBI (mint fent): De én nem vagyok a Vadászlap munkatársa.
KATALIN: Véletlenül rögtön be tudom bizonyítani, hogy az vagy. (A reti­küljéből papirost vesz elő) Itt a szerződésed. (Elteszi az írást. Hangosan) Szólj a leánynak, hogy vigye ki a kabátomat. (Leveti és odaadja a nagykabátját Csibinek)
ÁRON (köhög): Szót kérek, tisztelt társaság.
CSIBI: Zsuzsi!
ZSUZSI (jön és elviszi a Katalin nagykabátját)
CSIBI (a maga kabátját leveti, és egy székre teszi)
ÁRON: Szót kérek, tisztelt társaság.
GIZI: Beszélj helyettem is, mert én meg vagyok némulva.
ÁRON: Én, vagyishogy mi, a kedves feleségem és én, ebből az ünnepélyes alkalomból, hm, midőn két ifjú elindul az élet útjára...
CSIBI (rábámul az Áron ünnepélyes arcára, és harsányan röhögni kezd. Aztán, amíg Áron beszél, Gizire néz, majd Katalinra, és fokonként, mire Áron befejezi a beszédet, csuklásba fullad a röhögése)
ÁRON: ... azt kívánjuk az ifjú párnak, az ifjú férjnek s az ifjú menyecskének, hogy (Katalin tekintetének a hatása alatt ő is megijed, és dadogni kezd), hogy szerelmük üdén virágozzon, üdén virágozzon sokáig, sok boldogságot, szerencsét, hm, kívánunk, izé, bort, búzát, békességet, izé, gyermekáldást az ifjú... (Ijedten a szájára teszi a kezét) hosszadalmas örömük legyen egymásban... (Hadar) Hölgyi nők és urak, bocsánat az alkalomért, hogy ím, becses szavammal felszólalok... nem megy, ámen. (Egyik kezével a fejét fogja, a másikat nyújtja Katalinnak)
KATALIN (elfogadja az Áron kezét): Mindketten, részint a férjem nevében is, meghatottan (Csibi csuklik, szörnyűt) fogadjuk és köszönjük a kedves jó kívánságokat. (Gizihez) Neked is köszönöm, drágám. (Megcsókolja Gizit) Jucit üdvözlöm, részint a férjem nevében is.
GIZI: Nem! Egy percig sem maradunk tovább, fáj a fejem, pukkadj meg! (Mentegetőzve) A fejem! Áron!
ZSUZSI (megjelenik a nagykabátjaikkal)
GIZI: Hozd a kabátomat, igyekezz már, ne idétlenkedj annyit; hová tettem a fejemet, mikor hozzád mentem! (Észreveszi, hogy Zsuzsi máris hozza a kabátokat; még dühösebben) Mind bolond, aki férjhez megy, kötnivaló bolond mind, mind! Velem együtt! Nincs kivétel!
KATALIN (eközben kissé kihívóan a közönséggel szembeni falnak támaszkodva szemléli a Giziék elvonulását)
GIZI: Bocsáss megy, nem akartalak bántani... (Áronhoz, aki felsegíti épp a kabátját) ... hülye!... (Katalinhoz) ... fordítva gondoltam: minden férfi hülye, aki megházasodik, nincs kivétel! Egy-egy pláné hülye! Erősíti a szabályt! (Nagyon dühösen Csibinek) Neem, nem terólad beszélek, gyöngyvirágom, a bátyád az a bájos. na, nem készülsz?
CSIBI (tényleg készülni akar, de Katalin egy mozdulattal leinti)
KATALIN: Nagyon fájhat a fejed, szívem; egy negyedórával ezelőtt az enyém fájt, megértelek. Jelzem, gondoltam is rá; a te korodban nem ritkaság egy ilyen migrén; szóltam is a sofőrnek, hogy várjon meg titeket, egy pillanat alatt hazavisz, ugyanabban az autóban, amivel az anyakönyv­vezetőnél voltunk. Kényelmesen elfértek benne: kétszemélyes.
GIZI: Az én koromban! Köszönöm, drágám, a figyelmedet; nem ülök abba az ugyanabba; az én koromban egy pillanatra otthon vagyok, gyalog; én nem vagyok az a nő, aki ötperces távolságra is autót kénytelen használni. Az én koromban! Muszáj nevessek! Együtt jártunk az apácákhoz ezelőtt huszon... e pillanatban nem fontos, hány évvel ezelőtt.
KATALIN: De nem egy osztályban!
GIZI: Na nézd! Nem egy osztályba! Ha én a te helyedben volnék, én azt a nem egy osztályt nem emlegetném! Mindenki tudja, hogy te jártáé felettem egy évvel!
KATALIN: Ja, te lelkiismereti kérdést csinálsz a pontos adatokból? Mindenki tudja, hogy te viszont három évet veszítettél... azon az éven kívül, amit betegség miatt mulasztottál; s kérdés, hogy hány éves voltál, amikor beírtak az állami elemibe.
GIZI: Drágám, ne izgasson annyira az életrajzom. Csak azon csodálkozom, hogy még itt vagyok; isten ments, hogy jelenlétem felidézze benned a régi emlékeket, látom, zseníroznak téged. Csibi, még nem vetted fel a kabátodat? Ne várd, hogy hozzák, ott van a széken, egy percig sem maradunk tovább.
CSIBI (a kabátja után nyúl)
KATALIN (leinti Csibit; Gizihez): Nem tartalak, szívem, ha nincs kedved maradni...
GIZI: Ma utoljára voltam ebben a házban! (Kirohan)
KATALIN (utánamegy, és az ajtón kikiált): Én is! Holnap költözünk a Kossuth Lajos utcába, 56 szám, földszint, jobbra; szívesen látlak, bizonyára a férjem is. Jucit ne felejtsd magaddal hozni...
ÁRON (eközben félrevonja Csibit): Kérdezted egy félórával ezelőtt, hogy ki a Katalin férje. Amennyiben még mindig tudni szeretnéd, most megmondhatom, hogy hívják: Bölöni Tibornak. (Katalinhoz) A feleségem... kissé ideges volt...
KATALIN: Szegény asszony, úgy sajnálom; gyakran vannak ilyen rohamai?
ÁRON: Ajaj! Hát, ha nem haragszol, én most szaladok utána; képes magában tenni kárt, ha nincs valaki a közelében... s még mindig jobb, ha én vagyok az a valaki a közelben... én nem teszek feljelentést. Csókolom a kezedet. (Kezet csókol)
KATALIN: Igen, igen, természetesen, a férjnek jóban-rosszban a felesége mellett a helye.
CSIBI: Kezit csókolom, Áron bácsi!
ÁRON: Szervusz. (El, a második ajtón)
KATALIN (egy kis ideig némán néz Csibire): Ezt a kezitcsókolomot utoljára mondtad.
CSIBI: Miért?
KATALIN: Mert én nem mondhatom Áronnak, hogy kezit csókolom. (Töprengés után) Semmi esetre sem mondhatom.

MÁSODIK FELVONÁS

1. JELENET

Csibi és Katalin ugyanabban a pózban, mint az első felvonás végén.
CSIBI (szünet után): Azt hiszem, Gizi néni megharagudt.
KATALIN: Igen, úgy vettem észre, valamivel megbosszantottad; fogalmam nincs, mit csinálhattál. Te bosszantottad meg, és reám haragszik, ez jellemző. Tehet az ember arról, amit a férje csinál? Csak nem korlátozhatlak; furcsán gondolkozik. Ha akarod, nem is érintkezünk velük. Hidd el, nem nagy áldozat, ne is próbálj lebeszélni; mit nem tennék meg érted!
CSIBI: Én éppen náluk kosztolok...
KATALIN: Náluk kosztoltál? Most jut eszembe, nem falsz valamit? Ma ké­sőn fogunk vacsorázni, de ez ma kivétel. Nahát, náluk kosztoltál?! Képzelem, milyen kellemes lehetett. Ezek biztosan azt hitték, hogy el fogod venni Jucit; van ennek a Gizinek egy húga, mindenkinek a nyakába akarják varrni. Vénebbnek néz ki, mint Gizi, pedig Gizi is elmúlt már (Nyel) negyvenéves, hogy ne mondjak sokat. Az nem igaz, hogy együtt jártunk az apácákhoz. Én csak egy évig jártam az apácákhoz; hát akkor már együtt jártunk? Úgy örvendek, hogy megszabadultál tőlük!
CSIBI: Külön szobám van náluk...
KATALIN: Ja igen, hogy hol fogsz aludni? (Körülnéz) Egy kicsit szűkön vagyunk...
CSIBI: Óh, a világért sem akarok a terhére lenni...
KATALIN: Terhemre! Az csak magától értetődik, hogy itt maradsz.
CSIBI (makacsul): Külön szobám van...
KATALIN: Oda nem mehetsz vissza.
CSIBI: Utóvégre rendesen fizetek azért a szobáért...
KATALIN: Nem, nem! Te nem ismered azt az asszonyt. Az most haragszik rád, az megesz téged, ha a közelébe kerülsz, az egy olyan szcénát fog rendezni neked... semmi esetre sem engedlek oda. Te azt nem is képzeled, hogy mi vár ott rád. Az az asszony seprűnyéllel vár téged, képes rá. Hogy az milyen csármát csapna, mihelyt meglátna téged! Hogy neked mi mindent kellene végig hallgatnod rólam! – Mindenesetre itt maradsz. Elférsz, légy nyugodt.
CSIBI (önkéntelenül körülnéz)
KATALIN (félrehúzza a függönyt, és bemutat a hálóba. Két ágy egymás mellett): Te a másikban alszol.
CSIBI: Hogyhogy a másikban? (Nem látja az ágyakat, amiket a közönség lát)
KATALIN: Én alszom az egyikben, te alszol a másikban.
CSIBI (benéz a hálóba, és megpillantja a hitvesi ágyakat): legfeljebb megver!... nem én leszek az első, akit megver... (Megint bekukkint a hálóba) Azt se bánom, ha az első leszek, nem halok belé – abba a verésbe. Csak annyi bajom legyen az életben!
KATALIN: Nem tudod, mit akarsz!
CSIBI: Én erre a hónapra már kifizettem a szobát, én le akarom lakni a pénzemet, én már a kosztomat is kifizettem erre a hónapra, én le akarom enni a kosztomat!
KATALIN: Összetöri a csontodat!
CSIBI: Hát összetöri! Még én fogok röhögni. Nem tetszett olvasni, hogy ma már olyan tökéletesen forrnak a csontok, hogy másodszor legfeljebb a forradás mellett törik el, a forradás semmi esetre sem. Engem nem lehet terrorizálni! Én nem ijedek meg egy seprűnyéltől! Én nem ijedek meg egy nőtől! Én nem hagyom az apuka pénzét. Kezit csó...
KATALIN: Nem, nem; most nem mehetsz. Később nem bánom, ha felkeresed őket; most beszélni akarok veled.
CSIBI: Inkább visszajövök később... pontosan itt leszek, amikorra parancsolni tetszik... talán holnap (Nyel) után... esetleg egy hét múlva... reggel.
KATALIN: Most azonnal akarok veled beszélni, még ebben az órában, még ebben a percben, ez sürgős, amit mondani akarok, nem tűr egy pillanatnyi halogatást sem (Valami eszébe jut), várj csak egy néhány pillanatig, kinézek, vajon itt van-e még a sofőr; mondtam neki, hogy várjon (Kinyitja az ablakot, és kihajol rajta. Csibi eközben, szemeit Katalinra szegezve, megindul az ajtó felé, háttal, nagyon lassan) Halló, sofőr, halló! (Visszafordul Csibihez) Azonnal drágám. (Csibi megrezzen s megáll, mint a cövek) Hallja, mit mondok? Igen? Figyeljen ide jól! Most menjen el Ionescuhoz; nem érti? Ionescu! Io-nes-cu!... Ahhoz, ahhoz... és mondja meg neki, hogy már ne jöjjön... halló, ismételje!
EGY HANG (éppen még ki lehet venni): Ionescu... ne jöjjön.
CSIBI (amellett a szék mellett megy el, folyvást farolva, amelyikre letette volt a nagykabátját és a kalapját; most a kalapot a fejébe teszi, és a kabátot magára rántja)
KATALIN: Jól van!... halló!, mondja, van magánál pénz? Igen? Hogy mennyi? Például száz lej! Egy és két nulla! Van? Jó! Adjon neki száz lejt... Ionescunak, természetesen! (Beteszi az ablakot, mire Csibi megmerevedve megáll; majd hirtelen felrántja és kihajol) Halló, mondja meg, hogy ki küldi... Álljon meg! (Tölcsért csinál a tenyeréből) Bölöni Tiborné! (Csibi megrezzen, és gyorsabban igyekszik az ajtó felé; a fal mellett van, és a kezével tapogatja, keresi a kilincset. Katalin beteszi az ablakot. Csibi megmerevedik. Katalin ismét kinyitja az ablakot) Egyúttal nézzen be a Szarvas nyomdába, ugyanis útba esik, és rendeljen 500 db névjegyet a nevemmel. (Tölcsért formál a tenyeréből) Bölöni Tiborné! (Beteszi az ablakot)
Ebben a pillanatban Csibi, aki a kezével már megérezte az ajtófélfát, villámgyorsan megfordul, hogy kinyissa az ajtót, de éppoly villámgyorsan felpattan a második ajtó, és belép rajta
ANDRÁS (majdnem összeütközik Csibivel; a háta mögött a kilincsen tartja a kezét, és farkasszemet néz Csibivel)
CSIBI (kis szünet után, zavartan): Jó estét! (Tudja, hogy Katalin már figyeli őket)
ANDRÁS (mély tisztelettel): Jó estét kívánok.
CSIBI: Izé... (Hirtelen ötlettel) Vigye ki a fogasra a kalapomat (Odanyújtja a fejét András keze ügyibe, aki leveszi róla a kalapot) és a kabátomat (Úgy áll, hogy András levegye róla a kabátot)
ANDRÁS (nesztelenül el)
KATALIN (nézi Csibit)
CSIBI (elfogulatlan akar maradni, de nem sikerül): Idehoztam a kalapom és a (Nyel) kabátom az inasnak, hogy akassza a fogasra. (Szünet) Izé, mit akarok mondani? Valamit akarok mondani... az imént még tisztán tudtam, hogy mit akarok mondani... például ki az a Ionescu?
KATALIN (folyvást nézi Csibit; vontatottan): Ki az a Ionescu?
CSIBI: Például. Nem fontos. Csak úgy kérdeztem. Tanár úr, kérem, én készültem. Engem minden érdekel. De nem fontos; ha nem tetszik megmondani akarni, akkor nem érdekel; semmi sem érdekel; szinte lehetetlen, hogy mennyire tudnak engem nem érdekelni a dolgok... egyes dolgok. Én ilyen vagyok.
KATALIN: Persze, jogod van megtudni. Egy férjnek mindent tudnia kell. Én azt mondom: egy nőnek ne legyenek titkai a férje előtt.
CSIBI: Á, kérem; én azt mondom: a legteljesebb szabadság. Én igazán nem azért kérdeztem. Úgy a férfi, mint a nő részére, természetesen. Hol vagyunk mi kérem a pornokráciától?!
KATALIN: Ne szakíts félbe, mert akkor nem tudom elmondani... Furcsák vagytok ti férfiak! Kérdeztek valamit, s aztán meg vagytok lepve, ha az ember felelni akar; megházasodtok, s aztán meg vagytok lepve, hogy férjekké kell válnotok; nem lehet rajtatok elmenni. Én igenis megmondom neked, hogy ki az a Ionescu. Akkor is megmondtam volna, ha nem kérdezted volna. Emiatt ne legyenek neked lelkiismereti furdalásaid. Ez a Ionescu egy csendőrőrmester, csodálom, hogy nem emlékszel; már említettem kétszer is, hogy jönni fog, csörgő láncokkal; hát most megüzentem, hogy ne jöjjön.
CSIBI: Miért ne jöjjön? Azért kár volt kidobni száz lejt; úgyis hiába jön.
KATALIN: Ne légy buta, azt hiszed, jókedviből jött volna? A száz lejt azért kapta, hogy jöjjön.
CSIBI: Hiszen... azt tetszett üzenni neki... hogy ne jöjjön...
KATALIN: Ne jöjjön, hát persze hogy ne jöjjön. Most már minek jöjjön?
CSIBI (értetlenül): Ne jöjjön... száz lejt kap, hogy jöjjön... de ne jöjjön! Miért jöjjön, ha ne jöjjön?
KATALIN Miért jöjjön? Együgyű kérdés, rád vall! (Szenvedélyesen, keserűn) Te, te nem ismered az embereket! Te nem tudod, hogy a férfiak milyen aljasak, gazemberek... te is!... Én ismerem őket; ó, sokba került nekem, amíg kiismertem őket! Ráment életem szebbik fele, ráment a szívem... Eh, mi közöd hozzá! Miért jöjjön? (Szinte sír) Mert kellett számítanom arra, hogy nehezen szánod el magad. Kellettek ezek a csörgő láncok! Ez a toloncolás! Ez a Ionescu! (Sír)
CSIBI (meghatva, vigasztalón): Ne tessék... tessék már hagyni. Hiszen nem jön; meg tetszett üzenni, hogy ne jöjjön...
KATALIN (felderül): Édes istenem, hát ez megható, hogy valaki ennyire buta tudjon lenni!
CSIBI (lelkesen): Anyuka is pont így szokta mondani!
KATALIN (haragszik a hasonlatért): Mint ki?!
CSIBI (nem tudja, hogy szólítsa): Mint... mint az előttem szóló.
KATALIN: Ki az az előtted szóló?
CSIBI (félénken Katalinra mutat egy ujjal)
KATALIN: Beszélj már!
CSIBI (küszködés után gyorsan): Mint ön, mint maga, mint önkegyed.
KATALIN (felháborodva): Önkegyed? Mint az anyja! Nézd, Tibor, te engem ne önkegyezz többet. Nekem halálom, ha házastársakat magázódni hallok. Egy férj tegezze a feleségét, az a helyes.
CSIBI (nevet)
KATALIN: Mit röhögsz, mint egy fakutya, mi?
CSIBI: Hogy milyen vicces tetszik lenni.
KATALIN (fenyegetőn): Adok én neked viccet! Most azonnal tegezni fogsz!
CSIBI (tétován): Hát érdemes? Arra a néhány napra?
KATALIN: Megáll az eszem! Most azonnal kérdezz tőlem valamit, tegezve. Kérdezd meg például azt, hogy hogy hívnak.
CSIBI: Hogy hívják?
KATALIN (gyorsan): Bölöni Tibornénak. De nem jól kérdezted. Értsd meg, tegezni fogsz egy percen belül, erre nem szánhatok több időt.
CSIBI: Bocsánat, én nem is tudom, hogy hogy kell tegeződni, én soha senkivel se tegeződtem, nekem sohase volt egy tegező barátom, én egyedül vagyok, ezen a nagyvilágon, ezer veszélynek kitéve...
KATALIN: Figyelj ide, ha például táncolok, akkor azt mondod nekem, hogy táncolsz. Érted? Egy esz betű az egész. Na gyorsan. (Táncmozdulatokat tesz, ügyetlenül, mintha ülne) Mit csinálok most?
CSIBI (félrefordítja a fejét; szemérmesen): Szégyenlem megmondani.
KATALIN: Disznó! Táncolok. (Közeledik Csibihez, megsimogatja a hátát) Mit csinálok most? Simogatlak. Mit csinálok most? Cirógatlak. (Csókra tesz előkészületeket) Mit csinálok most?
CSIBI (ijedten felordít): Ssz! Molesztálsz. (Nyugodtan) Stimmt. Most már megy.
KATALIN (az ordításra elriadt): Jaj! Mi az?!
CSIBI (ki akarja magyarázni magát): Izé... ráléptél a lábamra.
KATALIN (dühösen): A negyedikre?
CSIBI (bután): A balra.
KATALIN: Evvel is rendben vagyunk. – Szóval azt akarom mondani, ez sürgős, azonnal megmondom. (Indul a hálóba) Mindjárt jövök vissza.
CSIBI (utánakiált): Kimész!
KATALIN (visszafordul): Tessék?
CSIBI: Gyakorolok. Tegezlek.
KATALIN (csókot int neki, és eltűnik a függöny mögött)
CSIBI (megrázkódik és utánalopózik, kissé félrebillenti a függönyt, és benéz rajta, aztán rohan a második ajtónak. Mikor már nyitná, az felpattan és belép)
ANDRÁS (mint előbb)
CSIBI (gyökeret ver a lába): Szervusz. Akassza fel magá... gá... Gábor a kabátomat. (Gyorsan leveti a kiskabátját, és Andrásnak adja) Roppant melegem van.
ANDRÁS: Igenis kérem. (Mély tisztelettel meghajol) Andrásnak hívnak, igenis. (Kiegyenesedik)
CSIBI (mivel András még áll; tétován): Zsuzsi hol van? Zsuzsit keresem.
ANDRÁS: Zsuzsi! (Az első ajtóra mutat; nesztelenül el)
ZSUZSI (jön az első ajtón)
CSIBI (nem is sejti, hogy mit mondjon neki, de elfogulatlannak akar látszani): Zsuzsi, kérlek, szoktál te rejtvényeket fejteni?
ZSUZSI: Ne tessék engem tegezni.
CSIBI (teljesen elveszti a contenance-ot): Ugyan kérlek, én nagyságát is tegezem, ez egy olyan gentry szokás, szokásom; majd magát fogom én magázni! Nem is tudok magázódni; ne oktass engem, én nem ijedek meg (Fenyegetőn néz a második ajtóra, ahol András eltűnt) egy háztartási alkalmazottól, egy alantasomtól. Nevetséges! Senkitől sem fogadok el direktívákat... (Most már nem tudja, hogy Zsuzsival beszél) Kikérem magamnak, hogy én tegezzem magát, nem vagyunk olyan jóba’, igaza van! Hogy jövök én ahhoz, hogy én tegezzelek. Hagyj már nekem békét, kérlek szépen (Mindinkább zokogásba fullad a hangja), én megtettem mindent, plusz tegeződés (Könyörög), úgyse jön már Ionescu... s kilencre otthon kell legyek; én megígértem anyukának, hogy sohase maradok ki kilenc után. Légy belátással, kérlek szépen, nekem már úgy sincs sok hátra.
ZSUZSI (megrendülve): Nagyságos úr!
CSIBI: Ne sírjon, Zsuzsi, már elmúlt. (Nem túlzottan szipog)
ZSUZSI (szemeit törülgeti): Úgy megijedtem. Miért tetszett hívni?
CSIBI (gondolkozik, hogy mit kérdezzen): Hát csak azt akartam... megkérdezni magától... hogy... hogy mit jelent az, ha valakinek a negyedik lábára lépnek?
ZSUZSI: Azt, hogy az illetőnek négy lába van.
CSIBI: Mi? (Titokban számba veszi a lábait) Egy... kettő...
ZSUZSI: Szóval, hogy az illető ökör, mert annak van négy lába. Olyan nehezen érti meg a nagyságos úr, mintha éppen a nagyságos úrnak léptek volna a negyedik lábára. (Indul ki, az első ajtó felé)
CSIBI (utána néz): Megálljon csak! Hová vezet ez az ajtó?
ZSUZSI (megáll): A konyhába. (Indul)
CSIBI: Megálljon csak! Van kijárás a konyhából?
ZSUZSI (megáll): Van. (Csibi megörvend) Az inas szobájába.
CSIBI: Hmmm!
ZSUZSI (gyorsan védi a tisztességét): De én azt mindig zárva tartom!
CSIBI (másfelé gondol): Furcsa. Hogy találkozik az inassal?
ZSUZSI: Óh, egy véletlenen múlik. A kulcsot mindig nála felejtem. (El)
CSIBI (egyedül; összekulcsolja a kezét): Kérem szépen, kérlek alássan, édes jó Katalin néni drága… mindjárt visszajövök... csak beadom a válópert... csak ha akarod, természetesen.
KATALIN (jön tintával, tollal, papírral; meglátja, hogy Csibi ingujjban van): Mi ez? Te vetkezel? Le akarsz feküdni?
CSIBI: Szent Katalin mentsen meg attól! Pardon! Melegem van. Egy kicsit nekivetkeztem. Tetszik tudni, vagyishogy tetszel tudni kérlek alássan otthoniasan, mint egy férj. (Betapasztja a száját) Azonnal felveszem kérlek alássan (Indul az ajtó felé), csak egy pillanat, mindjárt visszajövök... csak beadom... nem adom be... ne tessék azt hinni.
KATALIN: Kérlek, ne zsenírozd magad, viselkedjél csak minél természetesebben. Elvégre otthon vagy; csak nem fogod a feleséged előtt szégyellni magadat. (Az írószereket az ablak melletti kis asztalra rakja) Gyere ide, ezt sürgősen el kell intézni; hoztam hozzá papírt, tollat és tintát.
CSIBI (odarohan szilaj örömmel): Kata! Akarom mondani: Kate! (Megragadja a Katalin kezét) Ha megengeded, Katónak foglak szólítani. (Kezet csókol. A kézcsók technikája: Katalin emeli a kezét, Csibi leszorítja, és kétrét görbül utána) Köszönöm, köszönöm, drága Katóka! (Az asztal mellé ül, tollat ragad) Csak bízd rám, angyalom, rögtön megírom, egy negyedóra elég, mit! Tíz perc alatt megleszek, s még így is sokat mondtam! (Homlokára üt) Megvan már itt az egész, készen van, ragyogó fogalmazásban; (Villámgyorsan beszél) rég elkészítettem én már, csak papirosra kell vetni. (Hirtelen felugrik, és még egyszer kezet csókol Katalinnak, s éppoly hirtelen visszaül, és tollat ragad)
KATALIN: Hozok borítékot is. (Visszamegy a hálóba)
CSIBI (mindössze egy szót ír, a többit ellihegi): Tekintetes Törvényszék! Alul­írott Bölöni Tibor, férjezett Bölöni Tiborné... (Leteszi a tollat és feláll. Vé­dőbeszéd a Törvényszék előtt. Kitörve) Tessék engem felmenteni! Méltóztassék tekintetbe venni, hogy már eléggé megszenvedtem. Többet nem csinálom, ezt megígérem, soha-soha többé! Én most se akartam, csak kényszerítve lettem. Nem azért mondom, finom úri asszony, bár hihetetlen, tessék elhinni. Szegényke félt Ionescutól. (Szenvedélyesen) Az a Ionescu a hibás! Büntessék a legszigorúbban; életfogytiglani házas­élet Katalin mellett – ne tessék jegyzőkönyvbe venni! Életfogytiglani fegyházat akartam mondani. Indítványozom a halálbüntetés visszaállítását. Tisztelettel vállalkozom az ítélet végrehajtására; nem fogok sírni, erős leszek. Kegyelmes urak, kegyelmezzenek. (Leül)
KATALIN (visszajön egy borítékkal): Na, itt a boríték is, ezt címezd meg (Elhelyezi kézügybe Csibi előtt) Bölöni János úrnak, Nagyszalonta.
CSIBI (nem figyel oda): Pszt! A bíróság tanácskozásra vonult. Bátorság, szívem... Még csak egynehány perc...
KATALIN (felháborodva): Csak egynehány perc! Lopom én az időt? (Felveszi a papírt) Mit írtál ide? Tekintetes! Megbolondultál? Csak nem fogod az apádat tekintetes úrnak szólítani! nem tudtad megvárni, amíg én diktálom? Most elrontottad ezt a levélpapírt, szerencsére kettőt hoztam; hát lopom én a pénzt?... Édes jó apám!
CSIBI (felugrik): Én nem vagyok neked apád!
KATALIN: Ne hülyéskedj; ma nem vagyok olyan launéban. A levelet diktálom, amit az apádnak írsz.
CSIBI (visszaül; megdörzsöli a homlokát): Amit a zapámnak írok? Én nem írok a zapámnak... Zapám... Zapám... Apukának?!
KATALIN: Igen, igen! Csak nem fogsz titkolózni előttük. Tudatod, hogy megházasodtál. Na egykettőre!
CSIBI (magához tér): Semmi közük hozzá! Nagykorú vagyok!
KATALIN (türelmetlenül): Jó, jó, nem az engedélyüket fogod kikérni. A nagykorúság csak meglazítja, de nem tépi el a családi kötelékeket. Különben is, a boldogság megosztva teljesebb, és ki örvend jobban a fia boldogságának, mint egy apa? Édes jó apám és anyám, na írjad, örömmel tudatom, hogy életem leghőbb vágya teljesült: megnősültem!
CSIBI: Muszáj azt nekik tudni?
KATALIN: Tessék?
CSIBI: Hogy életem leghőbb vágya volt a nősülés?
KATALIN: Azt hagyd ki. Ha nem akarod írni, hát ne írd. Úgy csinálsz, mintha tőlem függne. Ne folytassuk. Írd: Bárdosi Katókával törvényes házasságot kötöttem.
CSIBI (szerényen): Nekem nem fontos, hogy ők tudják.
KATALIN: Önző! Nekem fontos. Történik valami, ne adj’isten, meghalsz...
CSIBI (riadtan): Haljon meg maga! Bocsánat, marhaságot mondtam. Halj meg te!
KATALIN: Ne vitatkozzunk. Azonnal írjad: Bárdosi Katókával törvényes házasságot kötöttem.
CSIBI (bátortalanul): Talán... ha nevet nem írnánk... (Suttogva) és a házasságot kihagynók...
KATALIN: Te mondtad, hogy Katókának akarsz nevezni; megjegyzem, szép név. És írd meg, hogy az egyházi szertartás dátumát legközelebb közölni fogjuk. Addig még meg kell hogy beszéljünk egyet-mást.
CSIBI: Egyházi szertartás!! Hogy mi köze van ehhez a jó istennek!?!
KATALIN (méltósággal, ellentmondást nem tűrő hangon): A mi családunkban a szimpla polgári házasság vadházasság számba megy. Ez az a pont, amiben nem tűrök ellentmondást. De ne szólj mindegyre közbe, írd, amit mondok!
CSIBI (kétségbeesetten; maga sem hiszi, amit mond): Hívjam is meg Őket!
KATALIN: Nem. Megírod nekik, hogy szűk családi körben nálunk fogjuk megülni az esküvőt.
CSIBI (a haját tépi): Kidobnak!
KATALIN: Tessék?!
CSIBI (gyengébben): Kidobnak!
KATALIN: Kidobnak, kidobnak; ne beszélj rébuszokban! Mit dobnak ki?
CSIBI (meghunyászkodva): Kidobnak – egy csomó pénzt!
KATALIN: Na azért nem csapunk olyan nagy cécót! A mai nehéz viszonyok közt. Én különben sem vagyok barátja a fényes esküvőknek; egyáltalán nem sokat adok az effélére. Sajnos az emberke nem fogják megkérdezni az én véleményemet. Én, én azt hiszem, a házasság sallangok nélkül is házasság; de ismerem az embereket. Amit az illem megkíván, annak eleget kell tenni. (Csengetés hallatszik; Katalin felfigyel) Itt rossz a világítás, itt nem tudsz írni. Eredj a másik szobába, ott is kapsz egy kis asztalt. (Csibi kezébe adja az írószereket, aki feláll) Tudod, mit írsz. Édes jó apám és anyám…
CSIBI (rezignáltan): Tudom, tudom. Öröm, leghőbb vágy, név… (Indul a hálóba; visszafordul; némi reménnyel) Te… te átnézed ezt a levelet? (Leplezi a gondolatát) Helyesírási szempontból, kérlek alássan…
KATALIN: Igen, igen. A székre kiterítve kapsz egy ruhát is, azt vedd fel!
CSIBI (egy darabig vontatottan megy a háló felé, aztán mintegy megkapatva valami gondolattól, besiet).

2. JELENET

ZSUZSI (jön)
KATALIN (idegesen): Ki csengetett?
ZSUZSI: Két úr keresi a nagyságos asszonyt.
ELSŐ és MÁSODIK ÚR (bejönnek a második ajtón): Kezét csókolom.
ELSŐ ÚR: Megjöttünk kérem alássan.
KATALIN (felháborodva): Megjöttek! Miért jöttek meg?
ELSŐ ÚR (elképedve): Bocsánat, asszonyom, legyen szabad emlékeztetnem, hogy a nagyságos asszony kérésére…
KATALIN: Ne emlékeztessen, nem vagyok egy hülye, aki nem tud magától emlékezni. Tudom, mire kértem magukat. Már elfelejtették? Majd eszükbe juttatom én: arra kértem, hogy legyenek itt hét órakor…
ELSŐ ÚR: Engedelmével, asszonyom, a kapuban megnéztem az időt, még tíz perc volt hétig. Azt hiszem elég pontosak voltunk.
KATALIN: Ezt maga pontosságnak nevezi! Mit gondolnak, lopom én az időt? Azt hiszik, nem volt nekem szükségem arra a tíz percre? Rablók! (Lélegzetvétel után; más hangon) Mindent elintéztek?
ELSŐ ÚR: Igen, asszonyom, most már csak a kedves férje jelenléte szükségeltetik.
KATALIN: Mennybéli isten, hogy fogom én megmondani neki?
ELSŐ ÚR (nagy csodálkozással): Még nem tudja?
KATALIN: Honnan tudja, ha nem mondtam. Maguk ellopták a tíz percemet, amit erre szántam!
ELSŐ ÚR: Mi mehetünk, ha csak arról van szó…
KATALIN: Most képes megsértődni, most el akar menni! Most hová akar menni?! Hiszen már hét óra. Most itt akarnak hagyni, holott most kellett volna hogy jöjjenek. S ne álljon meg az ember esze! (Cseréptörés zaja hallatszik. Katalin összerezzen) Még nem is tudja, még halványan sem sejti – és máris dühöng! Máris tör-zúz mindent! Mit fog az csinálni, ha beszélni kezdek vele. Maguk még nem ismerik az uramat!
ELSŐ ÚR (komolyan): Még nem volt szerencsém.
KATALIN: Hát lesz! Na üljenek le. Előbb-utóbb túl kell esnem rajta. (A háló felé indul; vissza) Imádkozzanak!
ELSŐ ÚR: Parancsára. (Imádkoznak)

3. JELENET

Katalin félrelebbenti a háló előtti függönyt. A függönyt a zsinórpadlásról teljesen elgördítik a háló elől, hogy a közönség tanúja lehessen a következő jelenetnek. Az Első és Második Úr nem lát be a hálóba és nem hallja a Katalin és Csibi közt lefolyó beszélgetést, csak a Csibi ordításait.
KATALIN: Tibor!
CSIBI (az ágy alól búvik ki, ami az ágy melletti asztalka szélén volt, annak a zaját hallottuk): Nem akartam! Bizony isten nem akartam! Éppen ide volt téve…
KATALIN: Egy kicsit elsietted, később kellett volna…
CSIBI: Nem akartam! Ahogy a kabáthoz nyúltam, muszáj volt, hogy leessék. Én csak a kabátot akartam felvenni. Mondtad, hogy vegyem fel, hát fel akartam venni. (A kabátot magára is veszi; meglett embernek néz ki benne)
KATALIN: A lábaddal?
CSIBI: A kezemmel. A negyedikkel. Kérlek szépen. Hát te nem tudod, mi a darwinizmus? (Kétségbeesetten) Én sehol se kapom az ajtót! Már mindenütt kerestem. Nem azért kerestem!
KATALIN: Mit kerestél?
CSIBI: Ajtó... Nem tetszel tudni, mi az? Kijárás, nyílás a falban; az nem fontos, hogy mekkora, csak akkora, amekkorán az ember kifér. Én nem akartam kiférni rajta, csókolom a kezedet; hogy magyarázzam meg? Itt muszáj, hogy legyen egy ajtó; hol van? Én megbolondulok. (Gyors töprengés után, elszántan) Fogd meg a kezemet! (Katalin felé nyújtja a kezét)
KATALIN: Mit akarsz?
CSIBI: Fogd meg a kezemet; én nem bánom. Szorítsd jó erősen, te erősebb is vagy, mint én. Csak mondd meg: hol az ajtó?! Mutasd meg! Te itt jöttél haza, ezen a szobán keresztül. Hol? Hol?
KATALIN: Megbolondultál? A fejem ezerfelé, s te most ilyen ostoba kérdésekkel jössz az embernek.
CSIBI: Emlékezz csak! Ott ültünk (Kimutat) Áron bácsiékkal; s akkor te itt (A függöny helyére mutat) bejöttél, kabátban, kalappal. Még mondtad, hogy nem tudtál hamarább hazajönni, mert sürgős dolgod volt a városban…
KATALIN: Ja? Igen, igen. Persze! Becsaptuk Áronékat, hogy elkerüljük a hosszadalmas magyarázatokat.
CSIBI: Becsaptuk? Kik?
KATALIN: Hát te meg én. Képzeld, ők nem is tudják, hogy innen nincs kijárat, a szamarak. Azt hiszik, hogy tényleg valami dolgom volt.
CSIBI: … a szamarak! Ha-ha-ha! (Fogja a hasát) Ha-ha-ha!
KATALIN: Téged csak azért nem avattalak be, hogy nehogy eláruld magad.
CSIBI: Ha-ha-ha! S én még azt hittem (Kacag), hogy én vagyok becsapva!
KATALIN: Na, de elég volt ebből. Légy szíves, hallgass ide, ez fontosabb. (Súlyosan) Mit szólnál te ahhoz, ha egy aljas pofa azt állítaná, hogy a feleséged, Bölöni Tiborné…
CSIBI (irtózattal): Ez csak te lehetsz!
KATALIN: Istenem, ne szólj közbe! Megcsalt téged. Én, téged.
CSIBI: Te! Engem! (Latolgatja) Az a kérdés, hogy hogy gondolja…
KATALIN: Légy szíves, ne idegesíts. Hogy gondolja! Jól gondolja. Úgy gondolja, ahogy gondolni szokták az effélét. Még csak az hiányzott, hogy részletezzük. Úgy gondolja, hogy megcsaltalak valakivel.
CSIBI (értetlenül): Mindenki megbolondult?!
KATALIN: Kérlek, ne eméssz! Mit szólnál hozzá, az a kérdés.
CSIBI: Nagyon érdekel ez téged?
KATALIN (dühösen): Biztosan nem érdekel, azért kérdem. Felelj már!
CSIBI: Te, megcsaltál, engem! Az egy vadállat, aki ilyent mond!
ELSŐ ÚR (a Második Úrhoz): Nem szeretnék a Gyöngyösi bőrében lenni.
KATALIN: Csitulj, szívem.
CSIBI: De Kati, hisz ez képtelenség.
KATALIN: Na ugye. És látod? Akadt valaki, aki ezt merte állítani rólam.
CSIBI: Az az alak megőrült. Az egy kötöznivaló bolond!
KATALIN: Bolond. Több annál. Egy szegény nő becsületébe gázolt. A legkényesebb pontomon sértett meg. Ó, Tibor, védj meg!
CSIBI: Izé…
KATALIN: Ha rólam volna szó, eltűrném. Egy nő tanuljon meg tűrni, ah! Megtanultam. De rólad van szó, s ezt én nem bírom ki. A te felesé­gedről senki se mondjon rosszat, mert a te becsületed mindennél fontosabb nekem. Ha rólam volna szó, hallgatnék. De rólad van szó, Tibor. Értsd meg, nem hagyhatom rajtad száradni. Értsd meg!
CSIBI (végighúzza a kezét a homlokán): Mikor mondta? Az a hülye.
KATALIN: Tegnap.
CSIBI: Hát ő már tegnap tudta, hogy te ma megcsalsz engem? A fejem hasad ketté!
KATALIN: De Tibor, értsd meg. Ő azt mondta a tegnap, hogy én a teg­napelőtt csaltalak meg.
CSIBI (megtántorodik): Tegnapelőtt! Ah!
KATALIN: Tudniillik…
CSIBI: Tegnapelőtt! (Ordít) Le kell lőni! Közveszélyes!
ELSŐ ÚR: Nem szeretnék a Gyöngyösi bőrében lenni.
CSIBI: Le kell lőni!
KATALIN: Hát jó. Te le fogod lőni. Erre én is gondoltam.
CSIBI (ijedten): Hát ő célba áll nekem?
KATALIN: Igen; kényszeríteni fogjuk. Kihívod, ill. kihívtad…
CSIBI: Én nem!!!
KATALIN: Hát nem személyesen. Az effélét mindenütt a világon mások intézik. Két úr megtette a nevedben.
CSIBI: Én senkit se kértem meg, hogy megtegye a nevemben.
KATALIN: Hagyjuk most az istenért, hagyjuk most ezeket a nuance-okat. Nem is kérhetted meg, amíg nem tudtál a dologról. Ők kéretlenül is megtették ezt a szívességet, annál kedvesebbek. Meg fogod köszönni nekik.
CSIBI: Megköszönni, azt igen. Lőjék le a kutyát! Az én nevemben! Meg fogom köszönni.
KATALIN: Úgy csinálsz, mintha nekem volna fontos. Igazán kíváncsi vagyok, kinek a felesége Bölöni Tiborné, nekem vagy neked? Nekem semmi közöm hozzá, de ha volna, megnyugtatlak, nem ijednék meg egy golyótól.
CSIBI: Mit, hát olyan őrült nagy dolog az? Nem is kell oda két ember, egy is elég. Csak az egyik menjen, lője le; a másikra nincs is szükség.
KATALIN (keményen Csibire néz): Te fogod lelőni.
CSIBI (meghunyászkodva): Jó. Majd gyakorolok.
KATALIN: Gyakorolni fogsz, helyes; mégpedig azonnal, és Gyöngyösi maga fog célba állani neked.
CSIBI: Nem, nem!
KATALIN (keményen): Tessék?
CSIBI: Nem…
KATALIN (mint fent): Tessék?!
CSIBI: Nem… tudok, hogy vajjon… elfogadhatok-e tőle ekkora szívességet? Még egy jó baráttól is sok volna.
KATALIN (ingerülten): Mit gondolkozol te más helyett; én nem értelek, milyen különös vagy. Törődj te a magad dolgával! Én sohase avatkozom a mások dolgába. Na, készen vagy? Az urak már várnak, igyekezz!
CSIBI (szorongva): Most rögtön kell?... gyakorolni… célba lőni… (Fojtott tűzzel) célba állani… (Irtózva) lelövettetni (Ordít), mint egy kutya!
KATALIN (csillapítja): Ne légy olyan vérengző!
ELSŐ ÚR: Nem szeretnék a Gyöngyösi bőrében lenni.
KATALIN: Na gyere! (Indul s int Csibinek, hogy kövesse őt)
CSIBI (nem megy utána; remegve): Itt? (Elfehéredett ajkakkal susog) Itt is van?
KATALIN (folytatva): Siessünk, mert az urak már türelmetlenek.
CSIBI (Katalin után kiált suttogva): Akkor várjunk még egy kicsit.
KATALIN (Csibi felé fordul): Mi?
CSIBI: Hátha megunják, s – elmennek!
KATALIN (kézen fogja Csibit, s kivezeti): Gyere. (Kijönnek)

4. JELENET

A háló függönye helyére gördül. Csibi meglapul a Katalin háta mögött.
Első és Második úr felállnak.
KATALIN (maga mellé mutat, ahol Csibit gondolja): A férjem.
ELSŐ és MÁSODIK ÚR (meregetik a szemüket)
KATALIN (Első Úrhoz): Mit néz?
ELSŐ ÚR: Semmit. Azazhogy… A kedves férjit nézem, csak nem látom… Rövidlátó vagyok. (Katalin félrelép) Á!... á!... á!...
CSIBI (irtózva bókol): Uraim, örvendek, uraim, ennek a kolosszális szerencsének. (Kezet fog Első Úrral) Kedves, drága jó Gyöngyösi úr, édes barátom…
ELSŐ ÚR: Marosi vagyok.
CSIBI: Úgy? (Második Úrhoz) Valami megmagyarázhatatlan rokonszenv vonz önhöz…
MÁSODIK ÚR (kezet fog Csibivel): Körmendi vagyok.
CSIBI (hirtelen körülkémlel): Még nincs itt…
KATALIN: Figyelmeztetem az urakat, hogy az uram tréfás ember, de a haragja rettenetes.
ELSŐ ÚR (lelkesen): Hallottuk! Az a „le kell lőni!", az grandiózus volt. Bámultuk uram az ön fejlett erkölcsi orgánumát, amellyel oly spontán kifejezést adott nemes férfiúi felháborodásának. (Kezet nyújt Csibinek) Gratulálok, gratulálok!
CSIBI (kezet ad, miközben szorongva kémlel körül): Uraim, ordítani elvégre tudok.
ELSŐ ÚR: Ismétlem a párbaj feltételeit. A felek húsz lépés távolságban állanak fel…
CSIBI (hevesen): Az kevés!
ELSŐ ÚR (csodálkozva): Kérem…
KATALIN (gyorsan): Tudniillik férjem kitűnő céllövő, a Vadásztársaság tagja.
ELSŐ és MÁSODIK URAK (bámulattal adóznak Csibinek): Á!... á!... á!
CSIBI (büszkén kihúzza magát): A Vadászlap munkatársa. (Katalinhoz) Mutasd meg nekik a szerződést!
KATALIN (bemegy a hálóba)
ELSŐ ÚR (folytatja): Mindkét fél hoz magával fegyvereket, s a helyszínen kicserélik azokat. (Pisztolyt mutat) Ezt ön hozza. (A pisztoly csöve Csibi felé áll)
CSIBI (villámgyorsan megfordítja, és kiveszi az Első Úr kezéből a pisztolyt): Meg van ez töltve? (Messze tartja magától) Ezzel ő fog lőni, az a Gyöngyösi?
ELSŐ ÚR: Igen, ő. A dolog úgy áll, kérem alássan, hogy ez vaktöltéssel van töltve, amint már az szokás. De persze ezt nem szokás a fél tudomására adni. Tetszik tudni, így férfiasabb, ha ezt ön nem tudja.
CSIBI (egy pillanatra megnyugszik, aztán ismét szemügyre veszi a pisztolyt; nyugtalanul): Azért ez mégis rettenetes. Mint szakember mondom önöknek – a Vadászlap munkatársa vagyok –, az ilyen lövő izékkel az ember sohasem tudhatja. Még a kapanyél is elsül néha, bizonyos körülmények között. (Borzadva visszaadja a pisztolyt) Tessék vigyázni rá!
KATALIN (jön; írást tart Csibi elé): Nincs sok időnk, kérlek, légy szíves, írd alá hirtelen ezt az írást, amíg nem felejtem el.
CSIBI: Mi ez?
KATALIN: Egy formalitás; végeredményben nem is fontos, hiszen minden az én nevemre van írva. De én el akarok kerülni minden kellemetlenséget, különösen jó atyáddal szemben…
CSIBI: Nem értelek.
KATALIN: … ha esetleg megbicsakolná magát, annak idején, s nehézségeket támasztana a rád eső rész kiadása körül…
CSIBI (csak összekulcsolja, lassan, a kezeit): Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, szenteltessék meg a te neved…
ELSŐ ÚR (megnézi az óráját): Voltaképpen már indulhatnánk.
CSIBI (felfigyel): Hová??
ELSŐ ÚR: A vívóklubba. (Magyarázón) A párbaj színhelyére.
CSIBI (élénken Katalinhoz): Add ide! Írjam alá. (Elveszi az írást, aláírja és visszaadja; közben beszél) A vívóklubba? Nem itt lesz a párbaj? El kell mennünk? A vívóklubban lesz? Ez igaz? Mondja kérem, igazán mondja meg: nekünk most, azonnal, lehetőleg minél hamarább el kell menni innen?
ELSŐ ÚR: Sajnos, itt az ideje.
CSIBI: Drága Katóm, az isten áldjon meg, ne aggódj értem, megyek, repülök, istenem, szervusz. Kimondhatatlanul boldog vagyok, hogy mennem kell…
ELSŐ ÚR: … őnagysága becsületének a megvédésére… helyes! Ez megható. (Zsebkendőt vesz elő és könnyet törül ki szeméből)
CSIBI (türelmetlenül): Gyerünk, uraim, gyerünk! (A második ajtó felé siet)
ANDRÁS (kinyitja az ajtót, és félreáll)
CSIBI (amint megpillantja Andrást, a Második Úrhoz): Maga csak menjen előre.
MÁSODIK ÚR (el. Csibi gyorsan a nyomában el)
ELSŐ ÚR (eközben Katalinhoz patetikusan): Asszonyom, köszönöm! Köszönöm, asszonyom! Ön visszaállította bennem az emberiség jövőjébe vetett hitemet. Az ön otthonában tisztelni tanultam a társadalom talpkövét, a tiszta erkölcsöt, amelyet hiába kezd ki a rágalom… (Körülnéz, látja, hogy Csibiék nincsenek ott; közvetlenül) Na, elég a dumából! (Firtató pletyka-hangon, nagyon kíváncsian) Hát magának csakugyan van férje?
KATALIN (hűvösen): Láthatta. Úgy vigyázzanak rá, mint a szemük fényére; hozzák vissza sértetlenül. Siessen!
ELSŐ ÚR (fejcsóválva el a második ajtón).

5. JELENET

KATALIN (megnézi az óráját): Zsuzsi!
ZSUZSI (jön az első ajtón)
KATALIN: Menjen, nyisson ajtót Mártonfi úrnak.
ZSUZSI: Senki se csengetett.
KATALIN: Mire odaér, csengetni fog. (Csengetnek) Még itt van?
ZSUZSI (el a második ajtón)
KATALIN (szépíti magát. Mártonfi jön): Drágám!
MÁRTONFI (ötven körüli, komótos polgári úriember): Szervusz.
KATALIN: Meg se csókolsz?
MÁRTONFI (unottan homlokon csókolja Katalint)
KATALIN: Azért üzentem…
MÁRTONFI: Azért jöttem, hogy megmondjam, hogy máskor ne üzenj. Ideges ember vagyok, és hamar kijövök a sodromból. (Kényelmesen elhelyezkedik egy karosszékben) Nem szeretem az újításokat. Eddig is mindig akkor jöttem, amikor én üzentem, hogy jövök. Adj egy cigarettát!
KATALIN (egy dobozból cigarettát ad Mártonfinak): De drágám, ez nagyon fontos, ezt meg kell mondanom neked.
MÁRTONFI: Tüzet!
KATALIN (meggyújtja a Mártonfi cigarettáját): Te azt nem tudod…
MÁRTONFI: Hamutartót!
KATALIN (hamutartót tesz Mártonfi elé): Te azt nem tudod, mi az én éle­tem…
MÁRTONFI: Honnan hozattad ezeket a cigarettákat?
KATALIN: Kleintól, drágám. – Mit szenvedek én, istenem…
MÁRTONFI (dühösen): Megmondtam, hogy ne pártold azt a bitangot! Nem tudja kezelni a cigarettákat. Gyalázatosan szelel!
KATALIN: Te nem is törődöl…
MÁRTONFI: Hallgass ide! Én az az ember vagyok, aki csak egyszer tudok röhögni egy viccen. Ha másodszor hallom, unom. Én tudom, hogy te mit akarsz mondani.
KATALIN: Nem tudod.
MÁRTONFI: Hanem ezúttal megelőzlek. Én az az ember vagyok, aki a sajt ízit érzi, ha sajtot eszik, és a kolbász ízit érzi, ha kolbászt eszik.
KATALIN: Mit akarsz mondani?
MÁRTONFI: Ne türelmetlenkedjél! Én az az ember vagyok, aki megmondja, amit meg akar mondani. Te most ismét a régi nótát akarod kezdeni. Már megint a becsületedbe gázoltak. Ezúttal értesüléseim szerint Gyöngyösinek hívják azt a (Gúnyosan, Katalint utánozva) gazembert!
KATALIN: Drága szívem…
MÁRTONFI: Igaz, vagy nem igaz?
KATALIN (szólni akar)
MÁRTONFI: Egy szót se többet, csak ezt: igaz, vagy nem igaz?
KATALIN: Igaz.
MÁRTONFI (diadalmasan): Na látod! Én az az ember vagyok, akit nem lehet becsapni, aki mindent megtud, mert nyitott szemmel jár az életben.
KATALIN: Nem elég azt megtudni…
MÁRTONFI: Ta-ta-ta! Persze, intézkedni is kell! Be kell fogni a Gyöngyösi száját, mi?! Provokálni kell, mi?! Ki kell röhögtetni magamat, mi? (Teljes kényelembe helyezkedik; felteszi a lábát az asztalra) Te mindent elkövetsz, hogy mozgalmassá tedd az életemet, hogy ne hagyj nekem egy percnyi nyugtot. (Nyeg) Tönkreteszed az életemet. – Húzd egy kicsit arrébb az asztalt!
KATALIN (arrébb húzza az asztalt): Hiszen én egy szóval sem mondtam…
MÁRTONFI: Mert most kivételesen én mondtam el helyetted. Nézd, én az az ember vagyok, aki ugyanazt a vizet nem issza meg kétszer. Ezt az ügyet most egyszer s mindenkorra le fogjuk tárgyalni.
KATALIN: Ha szeretsz…
MÁRTONFI: Ez egy hülye feltevés.
KATALIN: … akkor be fogod látni…
MÁRTONFI: Fiam, ha egyszer feltételezed rólam, hogy téged szeretlek, akkor nincs jogod feltételezni rólam annyi okosságot, hogy valamit beláthatok. De egész biztos, hogy be fogom látni, hogy te is lásd be, hogy én téged nem veszlek feleségül. Egy férfi csak kompromittálja magát, ha olyan nőt vesz feleségül, amilyen te vagy.
KATALIN: Gondold meg, mit mondasz!
MÁRTONFI: Na, csak ne idegeskedjél. Mihelyt rólad van szó, mindjárt elveszted a tiszta ítélő képességedet. Hagyjuk az álszemérmet! Te egy tisztességtelen nő vagy.
KATALIN: Ezt csak Gyöngyösi mondja!
MÁRTONFI: De én tudom a legjobban. Hiszen én vagyok a szeretőd.
KATALIN: Ezt csak Gyöngyösi mondja, de hazudik!
MÁRTONFI: Ne kiabálj, fiam! Nincs semmi teteje, magunk közt. Tudod jól, hogy Gyöngyösi nem hazudik, mert – senki sem fogja felelősségre vonni. Ezen fordul meg minden.
KATALIN (nyugodtan): Hazudik. De ezentúl majd befogja a száját!
MÁRTONFI: Ta, ta, ta!
KATALIN: Ebben a pillanatban revolverrel tanítja tisztességre – a férjem.
MÁRTONFI (megmerevedik. Szünet): A… férjed?
KATALIN: A férjem.
MÁRTONFI (kis szünet után hirtelen felugrik): A férjed?!
KATALIN (csodálkozva): Ki más? Nem a férj a természetes oltalmazója egy nőnek?
MÁRTONFI (sebesen fel s alá járkál. Megáll): Te!... Katalin!
KATALIN (nyugodtan): Tessék.
MÁRTONFI: Neked férjed van?
KATALIN: Nekem igen.
MÁRTONFI: Nem lehet!
KATALIN: Hát te nem tudtad?
MÁRTONFI: Te ezt… sohase mondtad.
KATALIN: Ne-em? Biztosan sohase kérdezted. Biztosan nem akartam ok nélkül megzavarni a nyugalmadat.
MÁRTONFI: Hagyd ezt a... nyugodt hangot! Hogy lehet erről ily nyugodtan beszélni?! Tíz éve vagyunk, hm, jóban – s ne tudjam, hogy neked férjed van! Ez… ez… Te engem megcsaltál!
KATALIN: Megcsaltalak – a férjemmel. Ne röhögtesd ki magadat! Még ha azt mondanád, hogy a férjemet csaltam meg, veled, azt még érteném.
MÁRTONFI: Ne viccelj, kérlek, ne viccelj!
KATALIN: Én, viccelek?!
MÁRTONFI: Igenis, viccelsz (Fel s alá kezd ismét járkálni), igenis, viccelsz. Egy tréfa az egész. Ez nem igaz. Ezt te csak azért találtad ki, hogy engem felizgass.
KATALIN: Nem, drágám. Én ezt csak azért nem mondtam neked eddig, hogy ne izgassalak fel.
MÁRTONFI: Képtelenség! Képtelenség! (Megáll) Elég volt, kérlek! Ne gondold, hogy éppen hatökör vagyok, akit úgy dűtesz be, mint egy taknyos kölyköt. (Kifújja az orrát) Adj egy cigarettát!
KATALIN (a dobozból egy cigarettát ad Mártonfinak): Parancsolj. Csodálom, hogy nem vagy megelégedve vele. A férjem nagyon dicséri. Csak azért panaszkodik néha, hogy olyan gyorsan fogy.
MÁRTONFI (eldobja a cigarettát): Katalin! Ezelőtt egy hónappal térden állva könyörögtél nekem, hogy vegyelek feleségül. Neked nincs férjed!
KATALIN: Azt gondoltam, hogy el fogok válni tőle.
MÁRTONFI (fel s alá jár): Ah!
KATALIN: De te azt mondtad, hogy tisztességtelen nő vagyok.
MÁRTONFI: Mért emlegeted? Nem tudtam, hogy férjed van.
KATALIN: Annál inkább.
MÁRTONFI: Á, az más. Egy férjes asszonyra nem lehet azt mondani, hogy tisztességtelen nő.
KATALIN: Ahá! Mert van, aki hisz a tisztességében: a férj. S az fegyverrel forrasztja a rágalmazónak torkába a szót!
MÁRTONFI: Én nem! Én sohase mondtam senkinek! Én letagadtam, ha kérdezték. Én szégyelltem, hogy veled együtt emlegetnek; hogy úgy mondjam, szégyelltem a te nevedben, hogy téged emlegetnek. Én… hiszen… nevetséges…
KATALIN: Ha láttad volna, milyen dühös volt, mikor megmondtam neki, hogy miket beszél Gyöngyösi, hogy csattant fel! (Mind jobban borzad) Hogy törte össze a drága vázákat! Hogy ragadta meg a revolvert! Hogy ordította: megölöm!!
MÁRTONFI (fascinálva a Katalin szavaitól): Úristen, ha meggondolom, hogy hányszor lett volna alkalma…
KATALIN: Szentséges isten! Képzelem, milyen dühös lenne, ha megtudná, hogy tényleg... ha megtudná, hogy te csakugyan… éppen úgy, ahogy Gyöngyösi mondta.
MÁRTONFI: Ugyan, ugyan kérlek, honnan tudná meg? Én nem mondom meg neki, légy nyugodt. Nem is ismerem. Ha pedig más mondja, hazudik.
KATALIN: De mégis, ha megtudná, jaj! Még megismerheted. Ha megtudná!
MÁRTONFI: Ne idegesíts ezekkel a lehetetlen feltevésekkel!
KATALIN: Nem olyan lehetetlen. Ha például megmondanám én. Nekem csak elhihetné.
MÁRTONFI: Hallgass már, kérlek, hallgass! Nem mondod meg! Hogy jössz te ahhoz, az istenre kérlek!
KATALIN: Nem arról van szó, csak azt mondom, hogy ha megtudná, ha megmondanám… Reszketek előre, mit fog az csinálni!
MÁRTONFI: Mért akarod mindenáron megmondani? Öngyilkos akarsz lenni?
KATALIN: Jaj, isten ments, ilyen fiatalon! Én nem magamat féltem; én téged féltelek, az én férjem nem bántja a nőket. Azt te nem is képzeled, hogy az milyen lovagias ember. Egy ujjal nem bántana egy nőt; hanem mihelyt vázákkal vagy férfiakkal találja magát szemben, akkor vadállat lesz, tör-zúz mindent…
MÁRTONFI: Csillapodj, drágám, hiszen nem is sejti… Sohasem fogja megtudni… A legkisebb alkalmat sem nyújtjuk neki (Gyorsan előveszi a cigarettatárcáját, és az imént szereplő cigarettás dobozba üríti,) a legcsekélyebb gyanúját is elhárítjuk… (Elteszi a cigarettatárcát) Ha meggondolom, hogy tíz éven át csak egy hajszál választott el az erőszakos haláltól! (Reszketve, fogcsikorgatva) Ó, édesem, minek nevezzelek?
KATALIN: Ugyan, hiszen állandóan úton volt. Legutóbb például Afrikában.
MÁRTONFI (nagyon megkönnyebbedve): Jaj, mekkora kő esett le a szívem­ről! (Egy darabocskáig fel s alá járkál) Nézd, kérlek, most jut eszembe, nekem halaszthatatlanul sürgős dolgom van ma este, s itt csevegéssel töltöm az időt; attól tartok, máris megkéstem. (Kezet akar csókolni, s a Katalin keze után nyúl, de Katalin úgy húzza el a kezét, ahogy Mártonfi nyúl utána. Ez a játék többször megismétlődik) Hát ezt megtárgyaljuk, ezt a dolgot, de most mennem kell, sőt, rohannom kell, édes fiam… (Játék) Csak annyit mondok, hogy mindig nagyon tiszteltelek, igenis, nagyságos asszonyom, ezt el kell hinni: a legmélyebb, mondhatnám, megkülönböztetett tisztelettel viseltettem irántad, és csodálnám, ha nem vetted volna észre… (Játék) Én az az ember vagyok, aki sok butaságot beszél, de a legszebben, mondhatnám, a legválogatottabban érez, és utoljára is a szív számít, nem a száj. Hát most megyek, csókolom a kezedet… (Játék) ez nagyon sürgős, ahová most megyek, remélem, nem gondolod, hogy hogy hívják, hogy csak úgy mondom, hogy valami ürügyet keresek; de nagyon fontos, hogy ott legyek, most hirtelen nem jut eszembe, hol; ebből is láthatod, hogy nem hazudok, hanem megmondom úgy, ahogy van… na, add már a kezedet!
KATALIN (egészen hátradugja a kezét): Hová sietsz? Ne siess, hisz mindjárt hazajön az uram.
MÁRTONFI: Erről jut eszembe, illetve nem erről, hanem csak úgy eszembe jut, hogy ez az ügy még sokkal sürgősebb, mint ahogy gondoltam; minden pillanat sürgősebbé teszi. Na, szervusz kérlek, csókolom a kezedet. (Megragadja a Katalin kezét, és távozni akar)
KATALIN: Ejnye, hát ne menj! Meg akarlak ismertetni az urammal. Az imént panaszkodtál, hogy ezt eddig elmulasztottam, s azt hiszem, igazad is van. Csakugyan az lesz a leghelyesebb, ha megismeritek egymást.
MÁRTONFI: Igen, igen... bár egy szóval se mondtam… de most lehetetlen, sajnálom, szervusz. (Gyorsan megy az ajtó felé)
KATALIN: Ne szaladj! Éppen most ne szaladj! Csak nem akarsz épp az ajtóban összeütközni vele?
MÁRTONFI (ijedten megáll): Hallasz valamit? Már itthon van? Valami zajt hallasz? Én nem hallok semmit.
KATALIN: Nálam nem csikorognak az ajtók, én nem hallok semmit. De most kell neki hazajönnie, mert most van itt az ideje. (Csengetnek) Most már te is hallod. (A csengetés megismétlődik) Alszik ez a Zsuzsi? Zsuzsi!
MÁRTONFI: Hagyd! Muszáj rohanni neki?
KATALIN: Siessen, Zsuzsi!
MÁRTONFI: Hol az a Zsuzsi? Várj csak, utánanézek, megkeresem. (Ideges ide-oda tapodás után berohan a hálóba, éppen abban a pillanatban, mikor Zsuzsi kinyitja a második ajtót, és azon bejönnek Csibi és félig az Első és Második Úr)

6. JELENET

CSIBI (háttal jön be az ajtón, és nem ereszti a másik kettőt): De igazán, uraim, mire való? Hisz mondom, hogy egyedül is hazatalálok, és önöknek dolguk van. (Első és Második Urak feltűnnek az ajtóban) Ön említette is, hogy sürgősen el kell utaznia.
ELSŐ ÚR: Óh, igen; egy hónap múlva.
CSIBI: Ez az, látja; nem szeretném, ha miattam lekésnék a vonatról…
ELSŐ ÚR: Van még időm.
CSIBI: Jó, jó, nem szabad ilyen könnyelműnek lenni, még csomagolni is kell; az idő oly gyorsan röpül… nem, nem vehetem a lelkemre, jöjjön, menjünk, én kikísérem a sarokig, esetleg hazáig, ha gondolja, hogy segíthetek a csomagolásban. Úgy van, ez lesz a leghelyesebb, segítek magának, jöjjön, jöjjön. (Tuszkolja kifelé)
ELSŐ ÚR (kétségbeesetten kapaszkodik, és megpillantja Katalint): Kezét csókolom, nagyságos asszony! (Csibi megkövül, és körülbelül ebben a pózban marad a jelenet végéig) Már itthon is vagyunk; a kedves férje úgy viselkedett, mint egy hős; gratulálok. Isten vele, uram, alázatos szolgája. (Kezet nyújt Csibinek)
CSIBI (görcsösen megszorítja az Első Úr kezét): Ne menjen! Miért siet úgy?
ELSŐ ÚR: Még meg kellett váltanom a jegyet; nem akarom az utolsó pillanatra hagyni. (Kifejti a kezét)
ELSŐ és MÁSODIK URAK (El)
(Szünet)

7. JELENET

CSIBI (egy pillanatig elgondolkozik; aztán élénken Katalin felé fordul): Szervusz, Katókám! Na, elbántam azzal a szájhős gazemberrel! Mit mondjak neked: elintéztem az ipsét! Barátom, megállunk egymással szemben, kezemben a revolver (Kivesz a zsebéből egy pisztolyt), meg is vettem emlékbe (Megsimogatja), hová tegyem? (Kihúzza a komód egy fiókját, abba teszi) Azért mégsem szeretem magamnál hordani. Mondom, megállunk, számolnak, egy, kettő, három… puff!! Barátom, mit mondjak, ha csak félannyira ijedt meg, mint én, ez a lecke akkor is elég volt neki egész életére! De nem sajnálom a kutyát, miért szennyezi be az ártatlanság patyolat hírét, nem igaz? Ha hinnék neki, azt hinném, hogy most is egy férfi van a hálószobádban.
KATALIN: Azt ő nem tudhatta!
CSIBI: Ez az! Csak úgy vaktában beszél.
KATALIN: Hát mégis mondta?
CSIBI: Nem mondta, de azok után, amiket mondott, ezt is mondhatta volna. Ha az igaz, hogy megcsaltál, az is igaz, hogy egy férfi van a hálószobádban, vagy nem?
KATALIN: Igen, de veled akar beszélni!
CSIBI: Kicsoda?
KATALIN: Az a férfi, aki a hálószobámban van.
CSIBI: Egy férfi van a hálószobádban? Elképesztő!
KATALIN: Féltékeny akarsz lenni?
CSIBI: Hát muszáj?

8. JELENET

MÁRTONFI (e pillanatban kijön a hálóból, gyorsan körültekint; megpillantja Katalint és Csibit. Hátat fordít nekik, mintha nem látná őket, és elfogulatlannak akarva látszani, dúdolni kezd. És anélkül, hogy rájuk nézne, mondja): Nagyságos asszony, haza méltóztatott már jönni a kedves férje?
KATALIN: Igen; éppen mondom neki, hogy Mártonfi úr meg akar ismerkedni vele. (Bemutatja őket) Mártonfi Lajos, Bölöni Tibor.
CSIBI (kezet fog Mártonfival): Örvendek.
MÁRTONFI (hízelgőn): Már rég óhajtottam megismerkedni önnel; a nagyságos asszonnyal gyakran beszélgettünk önről.
CSIBI: Maguk gyakran beszélgettek rólam?!
MÁRTONFI: Ritkán, könyörgöm, ritkán! Természetesen roppant ritkán! Csak valahányszor találkoztunk… az utcán… mindössze tízszer az életben… évenként egyszer, véletlenül… mindig mondtam: na, mesélj valamit, meséljen valamit, kedves jó nagyságos asszonyom, a férjéről.
CSIBI: Mit mond?! Maguk tíz éve beszélgetnek rólam?
MÁRTONFI: Szó sincs róla! Holnap lesz kilenc és fél éve, hogy megismertem a nagyságos asszonyt… véletlenül… az utcán… akarom mondani, a legjobb társaságban... és akkor rögtön érdeklődni kezdtem a nagyságos asszony iránt… illetve érdeklődni kezdtem a nagyságos asszonynál a kedves férje iránt; igen, uram, tessék csak megkérdezni, azt mondtam neki: asszonyom, muszáj megismertetnie engem a kedves férjével, a híres utazóval.
ZSUZSI (jön az első ajtón): Nagyságos asszony! Tessék jönni azonnal! Távirat!
KATALIN (utána Zsuzsi, el az első ajtón).

9. JELENET

CSIBI: Híres utazó! Hát megáll az eszem!
MÁRTONFI: Óh, kérem, ne méltóztassék szerénykedni. A legutóbbi afrikai útjával kapcsolatban is oly sok jót hallottam önről.
CSIBI: Afrikai utam! Maga hallott az afrikai utamról?
MÁRTONFI: Na de természetesen. Egyébről se beszéltünk őnagyságával.
CSIBI: Én nem hallottam.
MÁRTONFI: Kérem, ha akarja, senkinek se fogom elmondani. Én véletlenül magától a kedves nejétől tudom, akivel oly bizalmas viszonyban vagyok…
CSIBI: Megálljon! (Körülnéz) Szóval kedves nejem magának azt mondta, hogy Afrikában utaztam?
MÁRTONFI: Igen, kérem. Hisz éppen azért óhajtottam önnel megismerkedni.
CSIBI (megfogja a Mártonfi gombját): Hát idefigyeljen! (Minden mondat végén körülnéz) Én most elárulok magának valamit. Még senkinek se mondtam, maga lesz az első, akinek elárulom. Ilyent még nem is hallott. Röhögni fog, ha megtudja, hogy én… hogy én… (Dadogni kezd. Ti. közben járkálni kezdett, s ahogy az ajtó közelébe ér, az megpattan, erre Csibi megáll, az ajtó szárnya szintén; Csibi visszalép, az ajtó becsukódik. Megismétli a játékot; minél közelebb lép az ajtóhoz, az annál tágabbra nyílik. Megragadja Mártonfit, s az ajtótól legtávolabbi sarokba cipeli) Itt szabadabban lehet beszélni. Szóval a feleségem mondta önnek, hogy én Afrikában utaztam?
MÁRTONFI: Hát tudja meg, hogy én…
KATALIN (megjelenik az első ajtóban, s oda visszaszól): Mindjárt jövök. Tessék? (Hallgatja az ajtó mögül jövő választ, amit a közönség nem hall)
CSIBI (megpillantván Katalint, suttogva): Szóval: ő mondta. (Katalinra int)
CSIBI: Hát tudja meg, hogy én (Katalinra néz) csakugyan utaztam Afrikában. De el ne mondja senkinek!
KATALIN (feléjük megy): Jaj, fiam, hát mért nem ülteted le Mártonfi urat? Igyekezz figyelmes lenni, legalább a vendégeiddel szemben. Adj hamar húsz lejt a fiókból, hogy fizessem ki a küldöncöt; egy távirat érkezett.
CSIBI (a zsebéhez nyúl a pénztárcája után): Kérlek…
MÁRTONFI (kihúzza a megfelelő fiókot, és pénzt ad át Katalinnak): Tessék.
KATALIN: Mindjárt jövök. (El)
CSIBI: Hát… tessék leülni.
MÁRTONFI (leül; Csibi is le akar ülni egy székre): Arra ne üljön, az rozoga, az egyik lába hibás.
CSIBI: Köszönöm. (Egy másik székre ül) Szokott cigarettázni?
MÁRTONFI: Igen.
CSIBI: Parancsoljon rágyújtani.
MÁRTONFI: Köszönöm. (Szünet)
CSIBI: Nos, hát nem gyújt rá?
MÁRTONFI: Nincs nálam cigaretta. (Szünet) És ön? Szokott cigarettázni?
CSIBI: Igen.
MÁRTONFI: Parancsoljon rágyújtani.
CSIBI: Köszönöm. (Szünet)
MÁRTONFI: Nos, nem gyújt rá?
CSIBI: Nincs nálam cigaretta.
MÁRTONFI (feláll, és a cigarettás dobozt Csibi elé tartja. Mindketten rágyújtanak)
CSIBI: Kissé hűvös van.
MÁRTONFI (feláll, és megnézi az ablaknál a hőmérőt): Tizennégy fok Celsius.
CSIBI (hirtelen): Mondja, kérem, látja ott azt a fiókot? (Mutatja)
MÁRTONFI: Látom.
CSIBI: Mi van benne?
MÁRTONFI: Őnagysága pizsamája… valószínűleg… hogy valami marhaságot mondjak… hát honnan tudjam?
CSIBI: Na, mert én tudom.
MÁRTONFI: De drága Bölöni úr, hiszen az természetes, hogy ön tudja, elvégre is…
CSIBI: Tudniillik… Egy pillanatra az volt a benyomásom, hogy ön mindennek jobban tudja a helyét, mint én; mintha egészen otthonosan mozogna ebben a lakásban.
MÁRTONFI: Bocsánatot kérek, ez egy olyan optikai csalódás.
CSIBI: Már rájöttem én is. Tudniillik abban a fiókban, ön nem tudja, mi van, én ellenben tudom. (Lassan) Abban a fiókban egy revolver van. Nézze! (Feláll, a mutatott fiókhoz megy, s kihúz belőle – egy pizsamát) Optikai csalódás. Nem ezt a fiókot gondoltam.
MÁRTONFI: Én se, bizony atyaúristen! Én a másikra gondoltam.
CSIBI: Melyikre?
MÁRTONFI: Amelyikre ön.
CSIBI (visszateszi a pizsamát, egy másik fiókból kiveszi a pisztolyt): Látja ezt a revolvert? (Lassan) Ezzel a revolverrel ma szinte agyonlőttem egy embert.
MÁRTONFI (a melléhez kap)
CSIBI: Mi az?
MÁRTONFI: Szívbajos vagyok.
CSIBI: Megrágalmazta a feleségemet.
MÁRTONFI (hevesen): Aljas volt!
CSIBI: Gazember volt.
MÁRTONFI: Disznó volt!
CSIBI (gondolkozik): Marha volt.
MÁRTONFI: Hülye volt!
CSIBI: Az volt. Hülye. Kétségtelen. Bár… nem hamarkodjuk kissé el a róla alkotott véleményünket? Látja, most, miután magát megismertem, ahogy kijött a feleségem hálószobájából…
MÁRTONFI: De kérem!
CSIBI: Engedje, hogy befejezzem. Szóval, ha most mondaná valaki el nekem, hogy milyen híreket terjeszt Gyöngyösi a feleségemről, most nem tartanám annyira százszázalékosan agyalágyultnak azt a Gyöngyösit.
MÁRTONFI: De uram. Őnagysága… én… igazán... Egy percig, esküszöm, ha egy percig arra gondoltam volna, hogy ön ennyire félremagyarázhatja… Ön elhiszi Gyöngyösinek? (Hirtelen) Talán neveket is mondott az az ember? Talán éppen engem nevezett meg? Ha-ha, engem? Bölöni úr! Az egy hazug disznó. Ne tessék rólam... Olyan hülyének gondol? Azaz hogy…
CSIBI: Óh, maga azt hiszi, hogy elhamarkodva akarok ítéletet alkotni magáról? Nem, legyen nyugodt, nem fogom elhamarkodva megállapítani magáról, hogy hülye… csak érett megfontolás után.
MÁRTONFI: Uram!
CSIBI (játszik fenyegetőn a revolverrel): Nos? Valamit mondani akart. Hát miért nem fejezi be? (Mintha most venné észre, hogy revolver van nála) Ja, ez zsenírozza. (A pisztolyt visszateszi a fiókba; visszaül) Így. Most talán nyugodtan beszélgethetünk.
(Huzamosabb szünet)

10. JELENET

KATALIN (jön az első ajtón): Diskurálnak? Diskurálnak? Úgy örvendek, hogy ilyen jól találják magukat együtt. (Leül) Hogy van, Mártonfi úr, a kedves felesége. Oly rég nem láttam.
MÁRTONFI (meglepetve): De nagyságos asszony! Nekem nincs feleségem.
KATALIN: Ja? Hát akkor biztosan azért nem láttam. Csudáltam is, hogy sohase hozza magával. Szóval nőtlen. Érdekes: sohasem mondta.
MÁRTONFI (kínban): Sohasem tetszett kérdezni…
KATALIN: Mit szól az uramhoz? Kedves ember, ugye? Sajnos, roppant féltékeny. Tudja, hogy ma is egy párbajt vívott miattam? (Csibihez) Nem mesélted el? (Mártonfihoz) Ő ilyen; nem beszél a magánügyeiről…
CSIBI: Említettem…
KATALIN: … csak bizalmas körben. Igazán örvendek, hogy máris így összebarátkoztak. Remélem, itt is marad vacsorára?
MÁRTONFI: Bocsánat, köszönöm… de egy kis dolgom van. Fontos.
KATALIN: Nem tesz semmit, úgyse vacsorázunk rögtön. Előbb elintézi a dolgát, és aztán visszajön. Na, ígérje meg. Különben tudja mit, nekem is éppen dolgom van a városban, jó, hogy eszembe jut. Maga merre megy? Igen? Én is éppen arra megyek, elkísér, jó?
MÁRTONFI: Örvendek (Csibire néz), azazhogy, nem is tudom hirtelen, hogy fejezzem ki magamat…
KATALIN: Az uram nagyon fog örvendeni. Igaz, Tibor?
CSIBI (lelkesen): Menjetek, fiaim, menjetek. (Szünet) Na? (Hosszabb szünet) Na? Zsuzsi! Hozza be a nagyságos asszony kabátját! Siessenek! Siessenek!... hogy minél hamarabb itt legyenek. (Zsuzsi hozza a kabátokat)
KATALIN: Kedves, ugye? Rém figyelmes. (Csibi feladja rá a kabátot) Sajnos, roppant féltékeny. Na szervusz, viszontlátásra.
CSIBI: Isten veled! (Mártonfihoz) Viszontlátásra, minél hamarább legyen szerencsém. (Kézfogások. Katalin el, Mártonfi az ajtóban)
CSIBI: Pardon, Mártonfi úr. (Mártonfi egy pillanatra megáll) Ha sok dolga van, csak tessék elintézni nyugodtan. Nem olyan sürgős, hogy visszajöjjenek.
MÁRTONFI (el)
CSIBI: Várjon csak, Zsuzsi. (A falon függő vadásztrófeumról – egy szarvasfej – leveszi a szarvakat, és a saját homlokához illeszti) Mi ez?
ZSUZSI (gondolkozás nélkül): Szarvasmarha!
CSIBI: Hát tévedtem volna? Én azt hittem: megcsalt férj.
ZSUZSI: Az is lehet. (El az első ajtón)

11. JELENET

CSIBI (kis tétovázás után, mozdulatokkal, amelyek eléggé elárulják, hogy szökni akar, az ajtóhoz lopakodik; mikor éppen az ajtó elé ér, az feltárul, és bejön András)
ANDRÁS (háta mögött beteszi az ajtót úgy, hogy keze a kilincsen marad, s igen tiszteletteljesen, de ugyanakkor igen fenyegetőn áll)
CSIBI (egynéhány pillanatig tanácstalanul mered reá; aztán összeszedi magát): Éppen magára gondoltam, s már itt is van; ez megható. Szaladjon hamar a trafikba, s hozzon nekem egy hatlejes bélyeget. De siessen, siessen, mert sürgős szükségem van rá! (Mozdulatokkal sietteti)
ANDRÁS (kinyújtja a kezét): Igenis, egy darab hatlejes és egy darab ötvenbanis bélyeget, az összesen hat lej és ötven bani.
CSIBI (nadrágzsebéből pénzt ad át Andrásnak távozást sürgető mozdulatok kíséretében)
ANDRÁS (nagyon komótosan): Igenis, kérem. (Eléveszi az aprópénztárcáját, és abba elteszi a kapott pénzt; visszateszi a zsebébe, egy másik zsebéből bőr­tárcát vesz elő, abból kikotorássza a kívánt bélyegcímleteket s átnyújtja Csibinek) Egy darab hatlejes (Adja) és egy darab ötvenbanis, tessék parancsolni.
CSIBI (kurta hökkenés után): Azért maga menjen csak, menjen a, menjen a...
ANDRÁS (határozott hangon tiltakozik): Oda nem!
CSIBI: Szaladjon vissza a trafikba, s hozzon nekem egy doboz Regál cigarettát. (A fenti jelenet megismétlődik)
ANDRÁS (nyújtja a kezét): Egy doboz Regál cigaretta, az huszonnégy lej.
CSIBI (pénzt ad)
ANDRÁS (mint fent. A pénzt elteszi, és előszed, de nem abból a zsebéből, ami­ből az imént, egy doboz cigarettát, és Csibinek nyújtja): Egy doboz Regál, tessék.
CSIBI (ideges): Gyorsan, gyorsan, adja már, ne egye az idegeimet!
ANDRÁS (sértődötten): Kérem ez a legpromtabb kiszolgálás, ami létezik.
CSIBI: Jó-jó. Hanem most szedje a lábát, s rohanjon egykettőre Hoffmanhoz, s hozzon egy üveg bort.
ANDRÁS: Milyen márkát méltóztatik parancsolni?
CSIBI: Rizlinget hozzon.
ANDRÁS: Igenis, Rizling. De ha Rizlinget hozok, aztán ne tessék azt mondani, hogy nem jó. Tessék előre megfontolni...
CSIBI: Megfontoltam, egy félórája egyeben sem gondolkozom. Rizlinget hozzon! Siessen!
ANDRÁS (nyújtja a kezét): Harminchat lej.
CSIBI (ezúttal papírpénzt ad a pénztárcájából)
ANDRÁS (m. f. Komótosan vált, s azt az illúziót kelti, mintha most már csakugyan menne. Csibi fellélegzik. Az utolsó pillanatban aztán András a hátsó nadrágzsebébe nyúl, és előhúz onnan egy üveg Rizlinget. Nagyon szolgálatkészen): Rizling. Méltóztassék parancsolni. (Rendelkezést vár)
CSIBI (kimerülten esik egy székbe)
ANDRÁS (ki akar menni, közben elhullat egy gomolyag spárgát, felveszi)
CSIBI: Mi az?
ANDRÁS: Elszakíthatatlan kenderspárga. Nyolcvan kilót játszva megbír. Gondoltam, esetleg erre is szükség lehet. (El)
CSIBI: Akaszd fel magad! (Szünetecske után összeszedi minden energiáját, próbaképpen felemel egy széket, és tornázik vele; és erélyesen kikiált) András! András!
ANDRÁS (visszajön)
CSIBI (magasan kezdi): Hozza be a kabátomat és a kalapomat!
ANDRÁS (meg se moccan)
CSIBI (leereszti a hangját): Ki kell mennem az állomásra.
ANDRÁS (meg se moccan)
CSIBI (egészen szerényen): A nagyságos asszony mondta. Vendégeket várunk.
ANDRÁS (szelíd gúnnyal): Nem volna kényelmesebb, ha mindjárt behívnám a vendégeket?
CSIBI: Mit mond? A fene várt vendéget!
ANDRÁS (széttárja az ajtót. Kis fiú és hölgy bejönnek): Prompt kiszolgálás. (Mosolyog)
CSIBI: Zsebvágó! Mindent visszaadok! Adja vissza a pénzemet!
ANDRÁS: Bort, trafikot nem vesznek vissza sehol a világon. (El)

12. JELENET

NŐ: Jó estét kívánok! (Kis szünet)
CSIBI (meglepetését leküzdve): Kit keres?
NŐ: Bölöni Tiborné nagyságos asszonyt.
CSIBI (csodálkozik, hogy Katalint B. Tibornénak tudja ez a nő): Maga ki?
NŐ (méltóságteljesen): Én kérem, a guvernánt vagyok.
CSIBI: Kinek a guvernántja?
NŐ: Ennek a kis angyalnak a guvernántja.
CSIBI (türelmetlenül): Na és?
NŐ: Hogy tetszik azt érteni?
CSIBI: Mit?
NŐ: Hogy „na és".
CSIBI: Mit nem ért rajta? Bolond maga?
NŐ (méltósággal): Nem, kérem; én a guvernánt vagyok.
CSIBI: Ne sértegessen!
NŐ: Bocsánat, nem mondtam semmi olyant...
CSIBI: Mert ha maga nem bolond, akkor én vagyok az. Hát beszéljen! Mit akar?
NŐ: Bölöni Tiborné nagyságos asszonyt keresem.
CSIBI: Ezt már mondta.
NŐ: Igen. Mi, kérem, Brassóból jövünk. Ti. a gyerek német szó végett...
CSIBI: Halt! Arra feleljen, amit én kérdek. Mivel jöttek?
NŐ (csodálkozva): Vonattal.
CSIBI: Mikor ültek vonatra?
NŐ: Ma reggel öt órakor.
CSIBI: Miért?
NŐ: Nem értem.
CSIBI (türelmetlenül): Miért ültek vonatra?
NŐ: Hogy Bölöni Tiborné nagyságos asszonyhoz jöjjünk. Én azt táviratoztam kérem...
CSIBI: Hallgasson, kérem. Várja, amíg kérdek. (Lassan, hangsúlyozva) Mikor maguk vonatra ültek, ma reggel öt órakor, maga már tudta, hogy Bölöni Tibornét, hogy is mondjam csak, szóval, hogy Bölöni Tibornét Bölöni Tibornénak hívják?
NŐ: Hogyne tudtam volna, hiszen egy héttel ezelőtt megírta...
CSIBI: Mit mond? Már egy héttel ezelőtt megírta, hogy férjhez ment?
NŐ (kissé türelmetlenül): Nem kérem. Hanem, hogy a férje Bölöni Tiborra magyarosította a nevét. De hát, kérem, ehhez önnek semmi köze.
CSIBI (bemutatkozik): Bölöni Tibor vagyok.
NŐ: Jé, a nagyságos úr! Tetszik látni, hogy elromlottak a szemeim: alig ismerem meg. Hát bizony, meg tetszett öregedni, de nem is csoda... Gyere, Árpádka, gyere, csókolj szépen kezet nagyapádnak...
CSIBI (megtántorodik)
NŐ: Tessék már nézni, világra olyan, mint a nagyapja. Különösen a két szeme. (A gyereket Csibi mellé állítja) Nincs itt tükör? (Ő maga hátrál s nézi őket) Nahát! Ez a hasonlatosság!
CSIBI (belerogy egy székbe; hörögve): Nagyapa lettem!

III. FELVONÁS

1. JELENET

A II. felvonás folytatása.
CSIBI (ül és ír): Folytassa!
NŐ (ül): 1910-ben Madagaszkár szigetén tett látogatást.
CSIBI: Sokáig voltam ott?
NŐ: Körülbelül egy fél évig. Kilencszáztizenegy tavaszán tetszett hazajönni.
CSIBI: Na, és mivel töltöttem ott az időt?
NŐ: A malgash népek családi életét tanulmányozta.
CSIBI (ír): ... malgash népek családi életét... Büszke vagyok magamra. (Félbeszakítja az írást) Nézze, kérem, ez különösnek tűnhetik maga előtt, hogy ilyen dolgok után kérdezősködöm, de mostanában az életrajzom összeállításával foglalkozom. Tudja, mi az az életrajz?
NŐ: Hogyne tudnám, kérem. Az ember leül és leírja, amire emlékszik az életéből.
CSIBI: Hát rosszul tudja. Az ember leül és leírja, amire nem emlékszik az életéből. Ez az életrajz. Tudniillik az ember nem emlékezhetik mindenre, ezt beláthatja.
NŐ: Bizony, a korral jár a feledékenység.
CSIBI: Igenis... voltaképpen... tulajdonképpen... hány éves vagyok?
NŐ: Nem tudok én jól számolni, kérem. De 1872-ben tetszett születni.
CSIBI (végighúzza a fején a kezét): Hatvanegy esztendeje... istenem, be gyorsan telik is az idő. (Messze gondolkozik, hirtelen megfogja a Nő kezét) Tudja, sokszor szinte azt hiszem, hogy nem is igaz! (A Nő furcsán néz rá. Csibi a papirosára néz) Na, de ennyi elég is egyelőre... a memoiterekből mindig beszekundáztam. (Feláll)
NŐ (gyerekhez, súgva): Jaj, szegény nagyanyád! Egy ilyen ember mellett meg lehet bolondulni. Hiszen ez egy őrült!
CSIBI (sétál és olvas, recitáló lecke-hangon): Születtem 1872-ben, Ladamosban, előkelő rabbi család ivadéka, Weiss Izidor. Nevemet, nem tudni, mikor, Bölöni Tiborra magyarosítottam. Iskoláimat részint Kolozsvárt, részint Pesten végeztem; Kolozsvárt az elemit, Pesten az egyetemet. (Maga elé néz) Úgy látszik, gimnáziumot egyáltalán nem végeztem, vagy csak jóval az egyetem után. (Tovább olvas) Mint jogász, korán ki­tűntem; hírnevemet „A család szerepe a társadalomban" című művem­mel alapítottam meg. (Maga elé néz) Ezt megbővítem egy fejezettel: a férj szerepe a családban. (Tovább olvas) Megnősültem 1907-ben... (Maga elé) Istenem, be gyorsan telik az idő... mintha csak ma lett volna.
NŐ: Pardon... tessék csak ezt még egyszer mondani.
CSIBI (olvassa): Megnősültem 1907-ben...
NŐ: Hát ezt tessék kijavítani. Ez így nem pontos. Nem tetszett éppen meg­nősülni, csak, hogy is mondjam... akkoriban nagy ellensége volt a házasságnak. Csak együtt tetszett élni a kedves feleségével... kísérletképpen... tudományos alapon. Ez későbbi dolog, a házasság; ez csak a névmagyarosítás után történt meg, nem is tudom, mikor...
CSIBI: Jó. (Javít) Szóval 1907-ben nem nősültem meg és ebből a... ebből a tudományos kísérletből 1928-ban unokám született. A szeme egészen olyan, mint az enyém. Gyerekeimet nem ismertem (Maga elé), lehet, hogy nem is voltak. Mint híres utazó és oroszlánvadász vagyok ismert. Nevezetes a Tutankhamen sírjáról szóló leírásom, – érdekes!, erre nem emlékszem! – Tutankhamen sírjáról szóló leírásom, – nem emlékszem, – Tutankhamen, – (Kínosan gondolkozik) nem emlékszem, – Tutankhamen – most már emlékszem! Olyan, mint a többi! Egyenlő oldalú, háromszögalapú csonkagúla! Hogy megromlik az ember memóriája vén korára! Na, kezdjük elölről! (Eltakarja a papirost) Szóval születtem... születtem... na? (Megnézi) 1872-ben. 1872-ben. Furcsa. Furcsa. (Nőhöz) Ne haragudjék; úgy megrohantak az emlékek. Magányra van szükségem, hogy rendezzem a gondolataimat. Visszavonulok, hogy néhány pillanatig az emlékeimnek élhessek. (Be akar totyogni a hálóba)
NŐ: Bocsánat, egy pillanatra. (Csibi megáll) Van a nagyságos úrnak lexikonja?
CSIBI: Úgy rémlik, mintha a Tolnai Világlexikona megvolna az apámnak.
NŐ: Az nem jó. Abban már nincs meg. Egy Pallas-lexikonban tessék utánanézni az életrajzi adatainak. Abban még benne van.
CSIBI (csóválja a fejét, és betotyog a hálóba)
GYEREK: Anna néni! Ez az ember nagytata?
NŐ: Igen, fiam.
GYEREK: Anna néni! Mindenkinek hülye a nagytatája?
NŐ: Ennyire nem.

2. JELENET

KATALIN (belép a második ajtón és megpillantja a Nőt s a Gyereket, és felsikolt): Szent isten! (Villámgyorsan leveti a kabátját, s a kalapját s hátranyújtja) Ne gyere! Tedd fel előbb ezt a fogasra! (Gyorsan beteszi az ajtót, és a nőhöz rohan) Megőrült maga? Éppen most jutott eszébe nyakamra jőni ezzel a gyerekkel?!
NŐ (védekezik): Én táviratoztam, kérem...
KATALIN: Igen, hogy holnap jön!
NŐ: Hát az úgy volt, kérem...
KATALIN (kinyitja az első ajtót, s betuszkolja őket): Befelé! Befelé, egykettő­re! Majd ott bent elmondja. (Mind el)

3. JELENET

MÁRTONFI (bejön a második ajtón, nagykabátosan, sétabottal, és egy darabig fejvakarva állingál. Aztán vállvonogatva levetkezik)
GYÖNGYÖSI (bejön a második ajtón és meglátja Mártonfit. Elszörnyülködik): Uram, teremtőm! Maga itt van?! A Bölöni úr lakásán? Maga?!
MÁRTONFI (meglepetten): Itt vagyok. Mi köze hozzá?
GYÖNGYÖSI: Jóindulatúlag megsúgom önnek, hogy én nem volnék itt, ha a maga helyében volnék.
MÁRTONFI: Mit akar? Szemtelenkedni akar?
GYÖNGYÖSI: Ember! Ha én szemtelenkedni akarnék, azt mondanám, hogy nekem nem volna pofám itt lenni.
MÁRTONFI: Úgy látszik, azt akarja, hogy pofon üssem.
GYÖNGYÖSI (fölényesen): Azt hiszi, visszaütöm? Nagyon téved, kedves barátom. – Nézze, rossz irányba kanyarodtunk. Kezdjük elölről! (Összecsapja a tenyerét) Uram, teremtőm, maga itt van? A Bölöni úr lakásán?!
MÁRTONFI: Na elég volt. Idegen létére kissé sokat enged meg magának.
GYÖNGYÖSI: Ja? Most már értem. Persze, ha egyszer nem tudja, hogy ki vagyok, ha idegennek gondol, az egészen más. Ámbár nem hiszem, hogy hírből legalább ne ismerne. Gyöngyösi vagyok, uram. Ezt tudva, most aztán ismét kezdhetjük elölről...
MÁRTONFI: Gyöngyösi! Uram, teremtőm! Mit keres maga itt?
GYÖNGYÖSI: Na, mit tud rólam, hogy úgy csodálkozik?
MÁRTONFI: Nem magával párbajozott Bölöni úr egy órával ezelőtt?
GYÖNGYÖSI: Velem. De attól én még lehetek itt. Hanem, ha már úgy belejöttünk a bizalmaskodásba: nem magával csalja Katalin asszony tíz esztendeje a férjét, kedves Mártonfi úr?
MÁRTONFI: Kikérem magamnak...
GYÖNGYÖSI: Mi az? Felelni akar? Nem azért kérdeztem, mintha nem tudnám. A legbiztosabb forrásból tudom, hogy maga a Katalin szeretője.
MÁRTONFI: Válogassa meg a szavait!
GYÖNGYÖSI: Jó, hát a Bölöni Tiborné nagyságos asszony szeretője. Én mind válogathatom a szavakat, a tény tény marad.
MÁRTONFI: Ez már igazán arcátlanság...! Nem fél maga, így rágalmazni előttem egy nőt?!
GYÖNGYÖSI: Mit szól hozzá, maga előtt nem félek. Csak kezdjen verekedni velem, majd meglátja, milyen hangosan tudom kiáltani, hogy: segítség! De mondja, miért csevegünk mi ilyen barátságtalanul? Biztosíthatom, hogy csak a javát akarom magának.
MÁRTONFI (gyanakvón): Tulajdonképpen mért jött ide?
GYÖNGYÖSI: Azt akarja, hogy őszinte legyek? A párbaj óta állandó szívdobogás és gyomorgörcs gyötör, folyton a halál jár az eszemben, mindegyre arra gondolok, hogy valamely szép nap gondatlan megyek az utcán, s hirtelen rám támad valaki, halántékon bokszol, mellszájon rúg, vagy szíven lő; mit mondjak? A hideg ráz ki, valahányszor eszembe jut, hogy Bölöni urat magamra haragítottam. Azért jöttem, hogy térdre borulva kérjek bocsánatot tőle, amiért rosszat mertem mondani a kedves feleségéről.
MÁRTONFI: Jól teszi! Mondja meg neki, hogy hazugság az egész, egy szó sem igaz belőle. Érti? Egy szó sem. És szégyellje magát, szégyellje magát!
GYÖNGYÖSI: Na, azt bízza rám, hogy szimplán vagy duplán fogom-e szégyellni magamat. Gondoljon inkább saját magára s azokra a veszedelmekre, amik magát fenyegetik.
MÁRTONFI: Miféle veszedelmek? Először is: maga most tisztázni fog engem Bölöni úr előtt; másodszor pedig én nagyon jó barátságban vagyok vele.
GYÖNGYÖSI: Úristen, már itt tartanak?! Na, a maga életéért sem adnék egy lyukas garast! Ha látná azt, hogy milyen vérfagylalón kedves ez az ember azzal szemben, akire két perc múlva rálő! Tőlem bocsánatot kért; azt mondja, hogy ne haragudjak, ha megöl. Olyan udvarias volt, hogy még most is szégyellem magamat, amiért ragaszkodom az élethez. Szerencsére bírom a szégyent, jobban, mint a halált.
MÁRTONFI: Reám nincs oka neheztelni.
GYÖNGYÖSI: Ember! Hát magának tényleg nincs tudomása arról a szerepről, amit ebben a házban betölt?!
MÁRTONFI: Nekem van; de Bölöninek nincs.
GYÖNGYÖSI (minden reményt felad Mártonfit illetőleg): Bánom is én. Csak jusson eszébe, mit mondtam, mikor majd, mondjuk, oroszlánvadászatra invitálja a kedves barátja. Azt hiszi, mindenki olyan buta, mint maga?
MÁRTONFI: Csirkefogó! Visszaél a helyzettel. – De lehet, hogy igaza van.
GYÖNGYÖSI: Erre majd mérget vehet, mikor a vadászaton, amire maga képes lesz elmenni, úgy puffantja le Bölöni úr, mint egy gyáva nyulat...
MÁRTONFI: Ne jósoljon! Nincsenek hajókötélből az idegeim! (Reszketve) Mint egy gyáva nyulat...
GYÖNGYÖSI: Sérti a hasonlat? Hát úgy puffintja le, mint egy hős oroszlánt. (Tragikusan) Akkor már mindegy lesz! (Legyint. Kis szünet) ... Bocsássunk meg egymásnak. Halál előtt vessük le magunkról a harag köntösét. Útjaink kettéválnak. (Búcsúzóul megragadja a Mártonfi kezét) Én élni akarok.

4. JELENET

CSIBI (kitotyog a hálóból, észreveszi őket): Gyöngyösi úr! Kedves barátom!
GYÖNGYÖSI (Mártonfihoz halkan) Látja? (Csibihez, fenn) Mártonfi úr is itt van!
CSIBI: Ha nem haragszik, Gyöngyösi úr, ő nekem még magánál is kedvesebb barátom.
GYÖNGYÖSI: Isten őrizz, hogy haragudjam!
MÁRTONFI (észrevétlenül besomfordál a hálóba)

5. JELENET

CSIBI: Minek köszönhetem ezt a szerencsét?
GYÖNGYÖSI (könyörögve): Bocsásson meg! Elismerem, hogy vétettem ön ellen; de esküszöm, nem vagyok olyan alávaló, mint amilyennek gondol. A látszat ellenem vall, de mellettem szól az a tény, hogy én dühöngök legjobban erre a látszatra, mely ellenem vall.
CSIBI (csodálkozva, gyanakvón): Maga fél tőlem?
GYÖNGYÖSI: Mint egy hóhértól!
CSIBI (mint fenn): Ez nem vicc?
GYÖNGYÖSI: Könyörgöm, ne kínozzon.
CSIBI (próbálkozik): Pimasz.
GYÖNGYÖSI (lehajtja a fejét): Igaza van.
CSIBI (bátrabban): Gazember!
GYÖNGYÖSI (hallgat)
CSIBI (energikusan): Piszkos zsidó!
GYÖNGYÖSI: Igaza van. Nem vagyok zsidó; de igaza van.
CSIBI (vadul): Marha! Hülye! Reszkessen! (Kis szünet) Most várjon egy kicsit, mert hirtelen nem jut eszembe egyéb.
GYÖNGYÖSI: Istenem; igaza van. El voltam készülve erre. (Esengve) Csak arra kérem, hogy minél hamarébb essünk túl rajta, hogy aztán én is beszélhessek.
CSIBI: Azt hiszi, olyan könnyű legazemberezni valakit? Gazember! Nem jut eszembe egyetlenegy sértő kifejezés.
GYÖNGYÖSI (hízelgőn): Ha szabad kérnem... nem engedné meg, hogy segítségére legyek? (Egy papírdarabot nyújt át Csibinek) Időtakarítás szempontjából leírtam itt néhány kifejezést... Nem mondom, akad köztük egy-egy, ami jobban sikerült, de olyan egy sincs, ami kevésbé sikerült volna.
CSIBI: Adja ide, maga (Olvassa) akasztófavirág, kötélrevaló, bolsevista, hitlerista, sátánfajzat, Angyal Bandi, szoknyavadász, nők öröme, nők kedvence!... mi? Mi ez?
GYÖNGYÖSI (szerényen): Azt a történeti hűség kedvéért írtam fel. (Visszaveszi a papirost; alázatosan) Meg méltóztatott könnyebbülni?
CSIBI: Nem! (Gyerekként, ki a sötétben társára ijesztvén, maga ijed meg) Te emberevő! Te gyilkos! Gyilkos!
KATALIN (bejön): Mi van itt?
CSIBI: Gyilkos! Hagyjatok félni! Félni! Én nem akarok hős lenni, én nem akarok mumus lenni!
KATALIN: Tibor!
GYÖNGYÖSI (Tiborhoz, halkan): A nagyságos asszony előtt nem beszélhetek.
CSIBI (ugyanúgy): Fél tőle?
GYÖNGYÖSI (mint fenn): Félek. Reám uszíthatja önt.
CSIBI (mint fenn): Az isten legyen irgalmas magával! (El a hálóba)

6. JELENET

GYÖNGYÖSI: Nagyságos asszony, irgalmazzon nekem! Az ura nem bocsáthat meg. Lehet, hogy megbocsátnak, de ő férfi; a férfinak erősnek és kérlelhetetlennek kell lennie. De ön asszonyom, nő létére utat engedhet gyöngédebb hajlamainak. Beszéljen a férjével, hasson a lelkére. (Körülnéz; észreveszi, hogy Csibi eltűnt, halkra fogja a hangját) Ne nevessen! Ne nevessen! – Miért tette ezt velem? Mit vétettem én magának, asszonyom?
KATALIN (türelmetlenül): Beszéljen értelmesebben! Mit akar?
GYÖNGYÖSI: Még azt kérdi, mit akarok?! Élni akarok, élni! Miért akar megölni engem?
KATALIN (mint fenn): Nem elég, hogy a férjem megbolondult, még csak az hiányzott, hogy maga is elveszítse az eszét.
GYÖNGYÖSI: Ne tegye magát, legalább ne tegye magát! Hát mondja, nem maga jött hozzám, nem maga kért meg, hogy elhíreszteljem, hogy viszonya van Mártonfival?
KATALIN: Van is.
GYÖNGYÖSI: És én erre megrágalmazom magát, szívességből; kikiáltom tisztességtelen nőnek, szívességből; szívességből és meggyőződésből; kitalálok egy néhány mesét, amit szégyellnék kétszer elmondani; s mindezt szívességből s főleg meggyőződésből... s akkor kisül, hogy magának férje van, s ezt a férjét rám uszítja, mint egy vadállatot... atyaisten! Hát ezt érdemeltem?! Asszonyom, miért tette ezt velem?
KATALIN: Ugyan, hagyjon már békét nekem! Éppen elég gondom van...
GYÖNGYÖSI: Én hagyjak békét?! Nekem hagyjanak békét! Hát azt hiszi, olyan nagy öröm nekem itt lenni? De nem megyek el innen, amíg meg nem nyugtat... amíg meg nem magyarázza, hogy miért, miért tette ezt??
KATALIN: Olyan nehéz ezt megérteni? Maga megrágalmaz, erre Mártonfi feleségül vesz. Mit nem ért ezen?
GYÖNGYÖSI: Magának férje van!
KATALIN: Na igen, két órája; mert maga hiába rágalmazott meg, Mártonfinak eszébe se jutott, hogy feleségül vegyen. Ő csak tisztességes nőt vesz feleségül; a férjem párbajt vívott magával – s én most tisztességes nő vagyok.
GYÖNGYÖSI: Én meg egy elveszett ember! A férje meg fog ölni!
KATALIN: A férjem egy huszonegy éves kölyök. Úgy fél magától, mint a tűztől.
GYÖNGYÖSI: Ah! Szóval Bölöni úr magának nem férje a szó szoros értelmében.
KATALIN: De igen. Ha Mártonfi mégse venne el...
GYÖNGYÖSI: Legyen nyugodt. Alaposan ráijesztettem.
KATALIN: Köszönöm. Ha esetleg mégse venne el, hanem például inkább az öngyilkosságot választaná, akkor Tibor a férjem marad.
GYÖNGYÖSI: Olyan hülye?
KATALIN: Kétszer olyan hülye. Máris nem csupán azt hiszi, hogy a férjem, ami rendben volna, hanem, hogy évtizedek óta a férjem.
GYÖNGYÖSI: Istenem, ez csak kellemes lehet magának...
KATALIN: Ez kellemetlen. Engem ne vénítsen a piszok!
GYÖNGYÖSI: Gyalázat! Ettől az embertől ijedtem én meg?
KATALIN: Saját magától ijedt meg. Az én férjem azt se tudja, mi egy férj. De maga, híres szoknyavadász, nagyon jól tudja. Nem most ijedt meg. Mindig is félt a férjektől.
GYÖNGYÖSI: Na, most megyek. De csak találkozzam én vele! Majd megtanítom én a férjét kesztyűbe dudálni!
KATALIN: A férjemet? Nem lesz rá alkalma. Hamarosan elválok tőle, s akkor már nem lesz a férjem. Ha pedig nem válok el... akkor kitanítom Tibort. Olyan férj lesz belőle, amilyent maga legvérmesebb álmaiban se látott. Magának nincs olyan fantáziája, mint nekem. Meg fog lepődni!
GYÖNGYÖSI (borzadva): Sárkány! Kezét csókolom. (El a második ajtón)

7. JELENET

MÁRTONFI (jön ki a hálóból, közben vissza-visszanéz): Én ezt nem bírom tovább! Nekem nincsenek hajókötélből az idegeim.
CSIBI (szintén ki akar)
MÁRTONFI (suttogva): Képes utánam jönni. Mit akar tőlem?
KATALIN: Tibor, kérlek, egy kis beszédem van Mártonfi úrral, négyszemközt.
CSIBI (visszavonul)
MÁRTONFI (magából kikelve, fojtott, rémült hangon): Mért mondja nekem, hogy kedves barátom, mért vagyok én neki kedves barátja? Mi oka lehet neki arra, hogy azt gondolja, hogy a kedves barátja vagyok? A felesége hálószobájában kap, s azt mondja, hogy kedves barátom. Mért hazudik, mért színlel, mit takargat? Mit akar tőlem?
KATALIN: Szimpatikus vagy neki. Ugyanolyan ízlése van, mint nekem.
MÁRTONFI (mind dühösebben és egyúttal szorongóbban): Mért kérdi meg, hogy mikor születtem? Mért sóhajt, hogy (Fenyegetőn, ti. azzal a hangsúllyal, amit vélt, hogy Csibi használt) „rövid az élet"! – hál’istennek jól bírom magam. Mért kérdi meg, hogy hol lakom, mért invitál oroszlánvadászatra, vagy ha azt mondom, nem megyek, „bár nyúlvadászatra, a fő az, hogy fegyver legyen nálunk"?
KATALIN: Vadászember. Szenvedélye a vadak elejtése.
MÁRTONFI: A vadak elejtése! Mért hasonlítja az embert vadhoz, akit kelepcébe csaltak s mért hasonlítja éppen akkor, amikor – ó, én vadállat! – megmondtam neki a lakásom címét!? Nem bírom ki ezt az embert!
CSIBI (ki akar jönni)
KATALIN: Tibor, kérlek, hagyj magunkra!
CSIBI: Hm. (Visszamegy)
MÁRTONFI: Megbolondultál? Mért mondod neki, hogy hagyjon magunkra; mért hagyjon magunkra? Mit gondolsz, mit gondol, mért hagyjon magunkra?
KATALIN: Az imént mondtad, hogy nem bírod a társaságát.
MÁRTONFI (robbanó őszinteséggel): Hát nem bírom! Én az az ember vagyok, aki megmondja, amit gondol. Nem bírom ki a férjedet. Nem bírom ki azt a gondolatot, hogy neked férjed van. (Az őszinte hangsúly hamis pátoszba olvad) Ó, Katalin, én nem tudok nélküled élni, nem tudok és ezerszer is nem tudok. Én belehalok abba a tudatba, előbb-utóbb belehalok, hogy te nem vagy az enyém, kizárólag és csakis az enyém. Megvallom neked, hogy nem bírom nézni a férjedet, annyira gyötör a féltékenység. Ó, Katalin, mennyire szeretlek! Kérlek, könyörgök, csinálj valamit, hogy ne gyilkoljon meg ez az ember... már a jelenlétével képes megölni, távolítsd el a közelemből, én haza is hiába megyek, már tudja a lakásom címét...
KATALIN: Költözz máshová!
MÁRTONFI: Kikutat, felkeres, megöl; azt hiszed, nem jutott eszembe? Nem, nem erről van szó. Belefáradtam már ebbe a tisztázatlan helyzetbe, titkolózásba, rejtegetésbe; hát így őrlődjék fel az életünk, sorvadjon el a boldogságunk? Válj el tőle, légy a feleségem, légy enyém isten és ember előtt; – úgyis mindig erre aspiráltál.
KATALIN: Gondolod, hogy menni fog?
MÁRTONFI: Mondd meg neki, hogy ki nem állhatod (Nagyon átérezve), hogy reszketsz a közelében, attól félsz, hogy meggyilkol...
KATALIN: Én? Attól félek?
MÁRTONFI: Nem, nem; valaki mással tévesztettelek össze. Mondd neki azt, hogy nem szereted, hogy mást szeretsz...
KATALIN: Téged...
MÁRTONFI: Fenét! Nevet nem mondasz; minek még megvadítani? Nem őt; ez elég. Mást; szinte sok. Ennyit muszáj. Nem tudsz a nélkül az il­lető nélkül élni.
KATALIN (mintegy elgondolkozva): Nem fogja kitalálni, ki lehet...
MÁRTONFI: Annál jobb.
KATALIN: ... mert ilyen embert én sem ismerek.
MÁRTONFI (felháborodva): Mit? Évek óta minden héten kétszer egyebet se hallok, csak azt, hogy nem tudsz nélkülem élni, hogy nem bírod ki ezt a fonák helyzetet.
KATALIN: Én csak arra emlékszem, hogy te sohasem akartál változtatni ezen a helyzeten.
MÁRTONFI: Igen, eddig még bírtad; most már látom, hogy tovább nem bírhatod ki e mellett az ember mellett. (Vésztjóslón) Katalin, ez az ember egy szép napon megöl téged.
KATALIN: Engem nem.
MÁRTONFI: Hát akkor engem! S ez még sokkal rosszabb. Gondold el: még megsiratnod sem lesz szabad. Nem, kérlek; én becsületes ember vagyok! Én nem bírom ezt a kétszínű játékot. Ez téged is beszennyez. Ennek véget kell vetni, férfiasan.
KATALIN: Lehet, hogy igazad van. Én is azt hiszem, hogy igazad van. Szólj neki, csak a hálóban van; ki is hívom.
MÁRTONFI: Én?! Hogy én elmondjam neki? Megőrültél?
KATALIN: Az imént mondtad, hogy ennek a ferde szituációnak végét kell vetni, férfiasan.
MÁRTONFI: Igen, mondtam, persze hogy mondtam, azért mondtam neked, hogy vesd végét te. Nem most rögtön. Egyelőre az is elég, ha én nem maradok itt vacsorára, hanem máris megyek; (Indul) szervusz, csókollak (Veszi a kabátját, kalapját), add át neki üdvözletemet, és beszélj vele okosan.
KATALIN: Egyedül akarsz hagyni vele?
MÁRTONFI: Oly sok megoldás lehetséges, miért ne válasszuk éppen ezt, mikor ez a legkellemesebb.
KATALIN: Jó. Beszélek vele, s elküldöm a lakásodra, hogy közölje veled is, mit határoz.
MÁRTONFI: Te majd közlöd velem.
KATALIN: S ha képtelen leszek rá? Ha az a határozata, hogy – megöl?
MÁRTONFI (ledobja a kabátját és kalapját): Akkor ne közölje velem is a határozatát! Ne kínozz, Katalin, találj ki valamit! Muszáj valamit kitalálni! Mindent meg kell mondani neki (Rezignáltan, rekedten), mert már úgyis tudja...
KATALIN (hallgat)
MÁRTONFI: Meg kell neki mondani, mert másképpen nem lehetsz az enyém.
KATALIN (amit Katalin mond, azt Mártonfi illusztrálja): Azt hiszem, ha odaállanánk eléje, kéz a kézben és elmondanánk mindent őszintén, elmondanád, hogy nem tudsz élni nélkülem (Érzéssel), hogy évek óta már egy percet sem aludtál, mert éjszakáid álmait elriasztja egy kép, az én képem, igaz? Hogy csak emésztő gyűlölettel tudsz gondolni arra, aki falként áll közénk... ez sikerrel járna egész bizonyosan, abban az esetben, ha én is odaállanék eléje melletted.
MÁRTONFI (lelkesen): Igen, ha te is odaállanál! S akkor már reám nem is volna semmi szükség! Ez a legjobb megoldás; hát akkor most már igazán megyek, édes, okos, imádandó Katalinom! (Indul) Azt hagyd ki, hogy csak emésztő gyűlölettel tudok arra a falra gondolni, képes lesz magára venni. Szervusz.
KATALIN: Mondd még egyszer!
MÁRTONFI: Mit?
KATALIN (húzódozva, de lelkesen): Azt, hogy édes, okos, imádandó.
MÁRTONFI (magában): Na tessék! Magára vette. (Fenn; unottan) Édes, okos, imádandó.
KATALIN: Te, Lajos. (Szünet) Én boldog vagyok.
MÁRTONFI: Kérlek. Parancsolj egész nyugodtan.
KATALIN: Most ne menj el! Ki tudja, visszajön-e még ez a perc? Még sohase voltál ilyen kedves hozzám, mint most. Igazán, nem is tudom, higgyek-e neked?
MÁRTONFI: Ha tőlem kérsz tanácsot, én azt mondom, higgyél.
KATALIN: Csakugyan, szeretsz? Nem, azt tudom, hogy szeretsz, csakugyan: nagyon szeretsz? Nem, azt tudom, hogy nagyon szeretsz; csakugyan: imádsz, bolondulsz értem? Igazán? Mondd: bolondulsz meg értem?
MÁRTONFI: Mondd, hogy miattad, s akkor stimmt.
KATALIN: Jaj, de boldog vagyok. Mondd, hogy olyan szerelmes vagy belém, mint egy fiatal diák.
MÁRTONFI: Mint egy fiatal diák beléd, hajszálra. De ez a pillanat a legkevésbé alkalmas hasonló enyelgésekre.
KATALIN: Sőt, ez a pillanat a legalkalmasabb. Hát mondtál te máskor ennyi bókot nekem? Igenis, ki akarom használni ezt a pillanatot.
MÁRTONFI: Gondold meg: a férjed szomszédságában!
KATALIN: A férjem szomszédságában, csakis. Meggondoltam; ez az egyetlen megfelelő hely. Tíz év alatt nem kaptam ennél alkalmasabb helyet.
MÁRTONFI: Zavar az a tudat, hogy a férjed...
KATALIN: Inspirál, szívem.
MÁRTONFI: Mit akarsz tulajdonképpen?
KATALIN: Azt akarom, hogy vallj nekem szerelmet, mint egy diák, mint egy lovag, mint egy trubadúr. Azt akarom, hogy valóra váljon egy régi álmom. Óh, ha te tudnád, hogy hány esztendeje várom én ezt a percet; de nem mondom meg, csak annyit árulok el, hogy tizenöt éves korom óta várom. Tulajdonképpen nem is olyan régóta...
MÁRTONFI: Ha már eddig várni tudtál, még várhatsz egy kicsit.
KATALIN: Szó sincs róla. Te most éppen szerelmes hangulatban vagy; ha csak nem hazudtál. De én akkor szóba sem állok veled, s ha éppen volna valami mondanivalóm számodra, kapnék valakit, akivel megüzenjem.
MÁRTONFI: De tubarózsám és gyöngyvirágom, hová gondolsz? Pintyőkém, feketerigóm, büdös bankám...!
KATALIN: Az mi?
MÁRTONFI: Az egy gyönyörű madár, akit éppen úgy szeretnék, mint téged; (Patetikusan) csakhogy én ezek közül az állatok közül egyiket sem szeretem úgy, mint téged!
KATALIN: Még, még!
MÁRTONFI: Jó, jó, kérlek, előbb gondolkozni is kell, legegyszerűbb volna, ha megmondanád, hogy mit szeretnél legjobban.
KATALIN (rajongva maga elé mutat): Letérdepelni!
MÁRTONFI (hősszerelmes pózba térdel)
KATALIN: Szemembe nézni!
MÁRTONFI (szemébe néz)
KATALIN: Szerelmesen!
MÁRTONFI (szerelmesen néz)
KATALIN: Szerelmesebben!
MÁRTONFI (szerelmesebben néz; szünet): És most?
KATALIN (eksztázisban): És most? Hazudni!
MÁRTONFI (spontán): Katalin, szeretlek. Nélküled én már haj! el sem tudom képzelni az életemet. Úgy összetartozunk mi, mint a harang s a harang nyelve, mint a hegy és a völgy, mint a nap és az árnyék, mint a gazdaállat s a parazita. Ha a jövőmbe tekintek, mindenütt ott látlak magam mellett. És ez ó, oly kimondhatatlanul boldoggá tesz, Katalin, te tünemény, te legszebb! Olyan szép vagy te, mint a legszebb nő az egész Grönland területén!!... (Gyanakvón, rendes hangon) Katalin, én nagyon szívesen marháskodok itt neked; de mondd meg őszintén: elhiszel te mindent, amit mondok?
KATALIN (áradón): S hát ha azt mondanád, hogy szebb vagyok, mint a milói Vénusz, nem elhinném-e? Folytasd!
MÁRTONFI: Katalin, a vágyaimnak netovábbja vagy! Az éjszakákat csak teérted csavargom át. Úgy gondolok reád, mint az elérhetetlenre, mint egy álomra, amit még álmodni sem szabad. Ha látlak, a szívem dobog, torkomon akad a szó, és cserbenhagy a hang; így véd téged a saját gyengeségem, pedig csak annyit szeretnék mondani: engedd, hogy megsimogassam a kezedet!
KATALIN (Mártonfinak nyújtja a kezét): Tessék!
MÁRTONFI (megragadja a feléje nyújtott kezet): Köszönöm!

8. JELENET

CSIBI (kijön a hálószobából)
KATALIN: Ne zavarj, Tibor!
MÁRTONFI (felugrik): Miért ne zavarjon? Csak zavarjon! Micsoda beszéd ez nagyságos asszony? (Csibihez) Dehogy zavar minket, Bölöni úr, sőt! Tessék jönni, nagyon is hiányzott a társaságból! Alig vártuk, tessék elhinni...
KATALIN: Igaz. El is felejtettem. Tibor, Mártonfi úr valamit mondani akar neked, valamit, ami életbevágóan fontos.
CSIBI (öregesen): Lekötelez, nagyon lekötelez – ahogy Madagaszkárban mondanák. Hát csak beszéljen!
KATALIN: Hétköznapi nyelven is lehet. (Csibihez) Mártonfi úr roppant költőien tudja kifejezni magát.
CSIBI: Nos.
MÁRTONFI: Azt akartam mondani... de ne tessék megharagudni, kedves jó Bölöni úr; csak azt akartam mondani... Csekélység az egész...
KATALIN: Csak szerénykedik. Két ember boldogságáról van szó. De ő ilyen költőien fejezi ki magát. Azért meg lehet érteni.
MÁRTONFI: Elég fontos tulajdonképpen, sőt nagyon fontos, igaza van a nagyságos asszonynak. Azt akarom... tulajdonképpen nem is annyira mondani, mint inkább kérni szeretnék valamit, illetőleg kérdezni, ha meg tetszenék engedni...
CSIBI: Kérem.
MÁRTONFI: Azt szeretném én megkérdezni Bölöni úrtól, hogy... hogy hogy van?
CSIBI: Mi?
MÁRTONFI (felszabadultan, kedélyesen): Hogy hogy szolgál a kedves egészsége? Fene a dolgomat! Be jópofa vagyok!
CSIBI: Ne haragudjék, kedves Mártonfi úr, de nagyon jól vagyok. Koromhoz képest, igazán mondhatom, friss erőben.
KATALIN (Mártonfihoz, halkan): Mondjad már!
MÁRTONFI (Katalinhoz, halkan): Nem hallod, hogy fenyegetőzik?
CSIBI: Egyebet nem akar mondani?
KATALIN: Dehogynem akar, csak ilyen költőien beszél, de azért meg lehet érteni.
CSIBI: Bátorság, izé, mikor született maga? Már elfelejtettem.
MÁRTONFI: Ezernyolcszáznyolcvanban. (Katalinhoz) Már kezdi. Hagyjuk most a fenébe!
CSIBI: Úgy, úgy. (Titokban megnézi az önéletrajzát; magában) Születtem 1872-ben. (A Mártonfi vállára üt) Jól van, fiatalember, csak folytassa. Hja, bizony rövid az élet, mondják Szumátrában. De másutt is mondhatnák; nem igaz? Na, csak folytassa!
MÁRTONFI (Katalinhoz halkan, irtózva): Most mindjárt meghív oroszlánvadászatra.
CSIBI: Nem volna kedve Mártonfi úrnak velem tartani a legközelebbi utamon? Afrikába tervezek egy kis kiruccanást, oroszlánra. Egy életünk, egy halálunk, mondjuk, a Kongo-beliek.
MÁRTONFI: Sajnálom, de máshova ígérkeztem. Tudniillik vacsorára hívtak egy helyre, még ma estére... (Katalinhoz, halkan) Nem látod, hogy folyton fenyeget?
KATALIN (ugyanúgy): Hát ne engedd beszélni! Beszélj te!
CSIBI: Vagy nyúlra, az mindegy...
MÁRTONFI (közbevág): Pardon, hogy közbeszólok.
CSIBI (elhallgat): Kérem. (Szünet)
MÁRTONFI: Már elfelejtettem, mit akartam mondani.
CSIBI: Az a fő, mondják Borneóban.,,
MÁRTONFI: Tyhü, a nyelvem hegyén van! Tessék csak várni egynéhány pillanatig, muszáj neki eszembe jutni! (Szünet)
KATALIN: Mártonfi úr nagyon szerelmes...
MÁRTONFI (élénken közbevág): Szó sincs róla! Ne tessék azt hinni...
KATALIN: Én ne higgyem? Az imént mondta, vagy már elfelejtette?
MÁRTONFI: Nem, kérem. De szeretnék én referálni Bölöni úrnak. (Csibihez) Arról van szó, hogy szeretnék megházasodni. És azt szeretném megkérdezni, hogy ön mit szól hozzá. (Katalinhoz, hangosan) Mért kell ennek olyan nagy feneket keríteni?
CSIBI: Azt kérdi, mi a véleményem a házasságról? Azt mondom magának, fiatalember, ne házasodjék meg soha. Ma még ifjú, mint hallom, szerelmes, ha megházasodik, holnapra vén totyi lesz. (Totyog egy kicsit) És idegen lesz. Nem ismer saját magára. Belecsöppen a felesége családjába; barátai lesznek, akik a felesége barátai. És egyszer csak hasonlítani kezd egy kis idegenhez, akit nem várt, akit mosolyogva mutatnak magának, aki, ha hiszi, ha nem hiszi, a maga unokája. És szerette volna megtanulni a kézállást, de mielőtt hozzájuthatott volna, kinőtt belőle. Vége a saját életének.
MÁRTONFI: Nem nagyon biztató...
CSIBI: Egyetlen teendője marad: őrizni a neje becsületét. Ha mégis megházasodna, arra figyelmeztetem, nagyon vigyázzon. Mindenki gyanús, mondják az Aleuta-szigeteken. Amilyen marha a férj, olyan ravasz a házibarát. Hízelegni fog önnek, s hogy bizalmába férkőzzék, bizalmat tanúsít; tanácsokat kér magától. Ilyenkor ne árulja el, hogy átlát a szitán, ha mégis elárulná magát, igyekezzék elhitetni vele, hogy nem magukról van szó, egy nagybácsijának volt hasonló esete. – És ezt persze nem tapasztalatból mondom, az én feleségem nem olyan asszony; hanem volt egy nagybácsim, az Áron bácsi, az mesélgetett sokat a feleségéről, szegény jó Gizi néniről. Vajon élnek-e még?
MÁRTONFI (hebeg): Kérem... igazán. Sokszor egészen úgy néz ki... de tessék elhinni, hogy gyakran tévedés forog fenn...
KATALIN (Mártonfihoz, halkan): Mit csinálsz? Így akarod te bevallani neki?!
MÁRTONFI (ugyanúgy): Bevallani? Letagadnám az isten előtt...!
KATALIN: Én is akarok valamit kérdezni tőled. Tegyük fel, hogy a feleséged...
CSIBI: Ez csak te lehetsz!
KATALIN: Vegyük úgy, mintha más volna. Tegyük fel, hogy tíz éve szeret valakit. És az az illető...
MÁRTONFI: Nem én! Az az illető!
CSIBI: Vegyük úgy, mintha maga volna. Én már látom az összefüggést. Maga egy férjes nőbe szerelmes, fiatalember; mi?
KATALIN: Igen. És képzeld magad a férj helyzetébe!
CSIBI (határozottan): Képtelen vagyok rá. Én csak a te férjednek tudom képzelni magamat.
KATALIN: Hát akkor képzeld azt, hogy én vagyok az a nő.
CSIBI: És most mit akarsz?
KATALIN: Válni. Elválni.
CSIBI: Elválni? Ha-ha-ha! Igaz ez? Vagy csak képzelődöm? El akarsz válni? Katalin, ez nem lehet. Én nem hiszek neked. Te csak ugratsz engem. – Tudod mit? Add írásban, Mártonfi úr aláírja mint tanú, és akkor elhiszem.
KATALIN: El akarok válni. És most az a kérdés: beleegyezel-e a válásba?
CSIBI: Hogy beleegyezem-e? Milyen együgyű ez a kérdés, Katóm!
GYEREK (beront az oldalajtón): Lovagolni akarok, nagyapó! Feküdjék le a földre, mert lovagolni akarok!
CSIBI: Árpádka! Kis unokám! (Négykézlábra helyezkedik; Gyerek a hátára ül)
MÁRTONFI (Katalinhoz, halkan, elképedve): Neked unokád van?
KATALIN (ugyancsak halkan): Ugyan kérlek! Az uram első házasságából való. (Gyerekhez) Takarodj Anna nénihez, Árpádka! Nagyapádnak dolga van.
GYEREK (el)
CSIBI (felegyenesedik. Gondolkozás után): Nem válok el, Katalin. Az élet alkonyán hogyan kezdjek új életet? Melletted öregedtem meg...
KATALIN: Nem tehetek róla. Én nem öregedtem meg.
CSIBI: Immár senkim sincs rajtad kívül...
KATALIN (szánalommal): Néha meglátogathatsz.
MÁRTONFI: Mikor én nem vagyok otthon!
CSIBI: Hát maga az, aki el akarja venni tőlem Katalint?
MÁRTONFI (lehajtja a fejét)
CSIBI: Fiam, tekintse koromat...
KATALIN (szenvedélyesen): Egy ilyen vén trottli mellett éljem le fiatal éle­temet? Istenem, hát igazság ez? Nekem jogom van az élethez, jogom van a boldogsághoz! Tibor! Nem akarhatod tönkretenni két fiatal szív legszebb reményét!
CSIBI (Mártonfihoz): Fiam, nagyon szereti?
KATALIN: Megbolondul miattam! Most mondta, csak te megzavartál, te, te, te.
CSIBI: Ne fejezd be! Utolsó szavunk egymáshoz ne legyen hiú hízelgés. Nektek igazatok van: a fiatalságnak jogai vannak; az öregnek csak egy kötelessége lehet: félreállani az útból. Előttetek áll a jövő; nekem megmaradnak a múlt emlékei a szívemben s a Pallas nagy lexikonában. Talán ki fogom bírni. Egyszer már nélkülöztelek huszonegy évig, és nem haltam belé.
MÁRTONFI: Hogyan? Huszonegy évig!
CSIBI: Igen. Huszonegy éves koromban ismertem meg. (Megfogja a Mártonfi kezét) Fiam, rég szereted ezt a nőt?
MÁRTONFI: Tíz éve.
CSIBI: Boldogok voltatok?
MÁRTONFI (hallgat)
KATALIN: Nagyon.
CSIBI (Mártonfihoz): Tanuld meg: a boldogság nem állandó vendég. Bele kell nyugodnod, (Megfogja és a Mártonfi kezébe teszi a Katalinét) hogy tőled is elröppen. Legyetek egymáséi. Boldogságot hiába kívánnék; azt óhajtom tiszta szívemből, minél kevesebb boldogtalanságban legyen részetek.
MÁRTONFI (megragadja a Csibi kezét; meghatottan): Köszönöm. Mindig úgy fogok önre gondolni, mintha apám volna. (Kezet csókol)
Szünet.
KATALIN (várakozástól felcsigázott hangon Mártonfihoz): Gyere a hálószobába!
MÁRTONFI (nem tud szóhoz jutni)
KATALIN (hévvel): Folytatni fogod a térdeplést!
Katalin és Mártonfi el.

9. (NÉMA) JELENET

CSIBI egyedül marad. Tanácstalanul totyog elé s hátra. A franciaszekrényhez megy, a fiókból kiveszi a pisztolyt, simogatja. Hang nélkül zokog.
ZSUZSI jön be az első ajtón. Hozza a Csibi kabátját, kalapját.
CSIBI értelmetlenül bámul.
ZSUZSI feladja neki a kabátot, kezébe adja a kalapot. El.
CSIBI egy-két lépést tesz. Mind ruganyosabban jár. Magához tér. Az ajtónak megy.
ANDRÁS kinyitja az ajtót.
CSIBI meghökken, és András felé nyújtja a kalapot.
ANDRÁS félreáll az ajtóból, és udvariasan meghajol, mintegy jelezve: tessék kifáradni.
CSIBI lassan, óvatosan megy a küszöbig, András mellett kiugrik. Látja, hogy nem történt semmi baj. Most már teljesen megtalálja a contenance-ot. Visszajön, előkelő mozdulattal borravalót ad Andásnak: az egész pénztárcáját.
ANDRÁS mélyen meghajol, és ebben a pózban marad azután is, miután
CSIBI eltávozik.
MÁRTONFI kirohan a hálóból, a székről felkapja a botját, kabátját, kalapját és az ajtóhoz rohan.
ANDRÁS hirtelen felegyenesedik, és beteszi a háta mögött az ajtót
MÁRTONFI kezéből kihull a bot, kabát, kalap.

FÜGGÖNY





Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Szabédi László


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.