Vers, próza / Fóbia

Szöllősi Mátyás
Fóbia[2019. május]



MÁSODIK RÉSZ

A kinti térben sárga lámpák világítottak. Az utcáról egyáltalán nem szűrő­dött be semmilyen fény, és akkor tudtam már, hogy sokkal több időt voltam a tükör előtt, mint amennyit illik. Hallottam a zenét. A lány hangját. Csak az terelgetett egy bizonyos irányba, mert a sok ember között, akik addigra már a pultnál és mindenfelé ültek és álltak, nem láttam az asztalunkat, sem a fiút, hogy várna rám. Átfurakodtam két csaj között, az egyiknek émelyítő vaníliaszaga volt, majd megkerültem egy pamlagot, mert úgy rémlett, arrafelé találom meg, akit keresek, de csak az asztal lett meg, rajta az italokkal. Mellette egy széken a táskám, magára hagyva. Nem értettem, hogy hagyhatta ott a srác. Mikor körbenéztem, akkor sem láttam sehol, és megint megrémisztett az esélye annak, hogy talán meg sem ismerem a számtalan arc között. Beletúrtam a táskámba, hogy kivegyem a mobilomat. Anyum kétszer hívott. Küldött is valamit. Tétováztam kicsit, végül nem nyitottam meg az üzenetet. Nem akartam, hogy fárasszon. Tudtam jól, miért keres, és még legalább egy-két órán át nem akartam a másnap délelőttre gondolni. Fölemeltem a korsót. Nagyokat kortyoltam a sörből. Marta a nye­lőcsövemet, és olyan hideg volt, hogy azonnal izzani kezdett az arcom. Éreztem, hogy dolgozni kezd bennem az alkohol. A zene kusza volt, nem hallottam jól az énekes hangját, annyian susmorogtak körülöttem. Néhány pohár is koccant. Valaki nevetett. Nem tisztán, inkább idegesítően. Arra gondoltam, kimegyek, merthogy szükségem van a levegőre. Kívül azonban sötét volt, és ez elbizonytalanított. Hogy abban az állapotban talán nem leszek képes elviselni az erejét, és baj történik odakint. Közben megint ösz­szekoccant két pohár, jó hangosan. A pult felé fordultam, mert úgy hallottam, onnan érkezik a hang, és akkor végre megláttam a fiút. Ott állt, tőlem csak néhány méternyire. Mellette egy bárszéken valaki háttal ült, nem láthattam az arcát. A fiútól jobbra egy barna hajú lány, az az ártatlan típus. Vele beszélt. Hiába néztem őket pislogás nélkül vagy egy percen át, nem néztek rám, és eleinte nem is tudtam eldönteni, kinek a tekintetére vágyom jobban. Kit tudnék hamarabb elnémítani. Zavart, hogy még mindig beszélnek, és egyre erőteljesebben koncentráltam, mintha úgy is közéjük állhatnék, hogy nem vagyok ott. Ittam a sörből. Közben egyfolytában figyeltem őket. A szájuk mozgását, ahogy a lány a hajához ér, és a füle mögé simítja, a fiú arcán rejtőzködő mosolyt, majd a figyelmem egy idő után egyre erőt­lenebb lett, és az indulat elindult visszafelé, hogy engem találjon meg, mintha a kérdést, hogy mi történik, és mindez mit jelent, csakis magamnak tehetném föl. Közelebb léptem, de úgy se történt semmi. Majd még egy lépés, és már szinte ott voltam mellettük. Hallottam a fiú hangját. Néhány szót is értettem külön-külön, és azt hiszem, nagyokat pislogtam, mintha az engem is láthatóbbá tenne. A lány aztán váratlanul elmosolyodott, és az a gesztus bennem is elindított valamit, pedig nem érthettem, miről van szó, s talán csak a saját esetlenségemen nevettem olyan nagyon. Először azt hittem, magamban. Aztán rá kellett jönnöm, nagyon is hangosan, még a könnyem is kicsordult, és a nyomás, ami elkísért egészen odáig, oszlani kezdett a mellkasomban, és olyan könnyű lettem, hogy hirtelen kétségbe sem ejtett a helyzet lehetetlensége. Mindketten engem néztek már. Alig bírtam abbahagyni a nevetést. Csak mikor az üresség keserűséggé vált bennem, mintha egy ízben tudna a leginkább kifejeződni. Eszembe jutott, hogy talán véres az arcom. Akkor a fiú váratlanul kimondta a nevemet. Nagyon meglepett, fő­leg, hogy ott a hangzavarban tisztán értettem, és az idióta nevetés után már gyámoltalan képpel bámulhattam őket. Egy női név hangzott el aztán, a lány mondta ki. Sejtettem, hogy a sajátja lehet, s közben a fiú fűzte hozzá, elsőre fel sem fogtam igazán, hogy a húga az, aki továbbra is olyan ártatlan arccal nézett, hogy rádöbbentem, nem, nem is ő az álságos, hanem én. Összeszorítottam a számat, majd azon kaptam magam, hogy az arcomat kaparom, mint általában, ha zavarban vagyok. Egy lépéssel hátrébb léptem, mintha ösztönösen ki akarnék maradni abból, amit ilyen rövid idő alatt nem is érthetek. Szégyelltem magam, pedig eszembe jutott, nekik valószínűleg semmit sem jelent, ami történt, hisz nevethettem akármin, és hogy talán csak bennem terpeszkedett szét egy érzés, ami az imént eltelt időt is kitágította. A lány aztán hozzám szólt, mintha nem akarná, hogy távolodjam. Váratlanul megdicsérte a szoknyámat, és megkérdezte, honnan van. Annyira banális volt az egész, hogy újra kedvem támadt nevetni, de akkor nem tudtam már, merthogy azt a szoknyát, még ha egy véletlen folytán is, de tulajdonképpen loptam, és abba az üzletbe azóta se mertem visszamenni. Szerencsétlen eset volt, összefogtam a ruhákat, s amikor V. utána meggyanúsított, még ha viccből is, hogy szándékosan tettem, az iszonyatosan rosszul esett, és később talán én magam is elhittem, hogy igaz. Emiatt egy jó ideig nem hordtam. Ezt persze nem mondtam el. Féltem, hogy belezavarodnék a történetmesélésbe. Nem akartam, hogy félreértsék az őszinteségemet, így csak annyit feleltem, hogy kaptam valakitől. Szóval hazudtam. Igazán szép, mondta a lány. Közben már nem is a szoknyámat, az arcomat nézte, és lassan fölfedeztem a szemében a hasonlóságot. Hogy a fiú pillantása is ott rej­tőzik valahol benne. Váltottak még néhány szót. A lány aztán rám mosolygott, majd visszament az asztalukhoz, ahol ott ült az énekes lány is, és akkor tűnt csak föl, hogy a morajt jól hallom, a zenét viszont nem. Kettesben maradtunk. Nagy volt a hangzavar. Elsőre megint nem értettem, amit a fiú mond. Visszakérdeztem. Közelebb hajolt, és csak annyit kérdezett, hogy ugye jól vagyok. Arra a mosolyra tisztán emlékszem, legalábbis hogy őszin­te lehetett. Ismét az arcomhoz nyúltam, hogy hátha attól a hirtelen jött szív­veréstől az orrom vére eleredt megint, de a kezem tiszta volt, akárcsak az övé, mert zavaromban már azt néztem, ahogy a pult szögletén támaszkodik vele. Nem tudtam lecsillapítani a tekintetemet, ide-oda cikázott, mintha nem is volnék képes egyszerre csupán egyetlen dologra figyelni, a vállára néztem, a kézfejére, aztán a pult belsejében a kávégépre, följebb csillogó poharak álltak, üvegek, színes, vibráló képeslapok lebegtek. Nehéz volt elbírni a súlyát a különféle föltűzött pénzeken kerekedő tekinteteknek, aztán arra gondoltam, vajon mit jelent az, ha jól vagyok, majd arra, hogy körülöttem megint csak nevetnek. „Igen” – mondtam ki hirtelen, hogy a gondolataim nehogy tovább kergessenek. Közben a tőlem jobbra álló valaki megmozdult, így oldalra léptem én is, közelebb a pulthoz, nem akartam, hogy újra hozzám érjen, s akkor olyan közel voltunk már egymáshoz a fiúval, hogy muszáj volt ismét a szemébe néznem. Apró, zöld sávokat láttam, mintha egy friss levél erezetét nézném, miközben legszívesebben elindultam volna, hogy egyedül barangoljak a házak között, zenével a fülemben, távol és mégis egy lépésre bármitől, aztán meg arra vártam, hogy hozzám érjen, még ha nem is voltam biztos benne, hogyan esne jól. Egyáltalán milyen lenne, ha tényleg megtörténne, ami a közelségünk ellenére is olyan lehetetlennek tűnt, mint amikor épp azért vagyok egyedül, hogy ne kelljen az egyedüllét félel­meiről beszélnem. Telt az idő. Képtelenség lett volna összeszámolni, hiába próbáltam hunyorgó szemmel. A fiú beszélt, hallottam a hangját, a számok pedig csak haladtak előre a fejemben, és a várakozásnak mintha illata is lett volna már. Nem tudtam, hogy képzelem-e, vagy esetleg az övé az, csak hogy épp annyi tartalom van benne, amitől egyáltalán nem kell tartanom. Akkor mintha már a leheletét is éreztem volna. Talán azért volt annyira meglepő, mert akartam, hogy ott legyen, az arcom előtt, szinte benne, hogy az egész lényét magamba szívhassam, hogy aztán visszatérjen belé. De mielőtt megtörténhetett volna, nedves lett a kezem. Csiklandós volt, aztán egy nagy roppanást hallottam. Valami hideg a lábamhoz ért. Rájöttem, hogy a korsót ejthettem el, ami egészen odáig a kezemben volt. Abban a lassú lebegésben erőtlenné váltam, kicsúszhatott az ujjaim közül, gondoltam. Fölnyitottam a szememet. Láttam, hogy a fiú ijedt arccal néz, mögötte egy világos hajú nő állt a pultnál, aki szintén rám pillantott, s akkor láttam, hogy ugyanaz, aki a tükör előtt bámult rám olyan hosszan. Hihetetlen volt, hogy pont ő áll ott, és már másodszor éli át, hogy valami szerencsétlenség történik velem. Nem egészen úgy volt, ahogy gondoltam. Nem kicsúszott a kezemből a korsó, hanem összetörött benne, úgy szoríthattam. Az alja a lábamnál hevert, s bár a sárga tónusú félhomályban a szoknyám sötétnek hatott, a foltok jól láthatón ott terpeszkedtek rajta. Néhány szilánk pedig bent hevert a tenyeremben. Vérfoltos volt a kezem. Csak figyeltem, mert érezni egyáltalán nem éreztem, hogy megvágott a vékony, csillogó üveg. Páran ránk néztek még. Ott volt a tekintetük rajtam. Amikor megmozdultam, a kis szilánkok lehullottak a földre, és sejtettem már, hogy nincs nagy baj, nem mintha azon kívül, hogy olyan közel volt a fiú, más miatt is megilletődtem volna. Éreztem a kezemben a szúrást. Égetett is. Az egész karom lángolt, fölsugárzott a vállamig. Kis, vörös tócsa gyűlt össze a tenyeremben. Arra gondoltam, hogy szép. A fiú váratlanul megfogta a csuklómat. Kért, hogy tartsam egyenesen, majd egy zsebkendővel elkezdte fölitatni a vért a kezemből, de még úgy is lehullott pár vörös csepp a földre. Más volt, mint bent a tükör előtt. Láttam rajta, hogy aggódik. Jólesett, még ha önzés is volt. A pincérsrác egy törlőronggyal közben odaférkőzött mellénk, és elkezdte összeszedegetni a földről a korsó darabjait. Az emberek, akik néztek, nem akartak elfordulni. Szerettem volna láthatatlanná válni, majd arra eszméltem, tudom, hiszen annyira meglepő volt, hogy a félhomály ellenére is túl világos van, és ha nem is jó, de kivételesen hasznos volna a sötét, amit akkor, évek óta először, képtelen voltam elképzelni. Abban persze biztos voltam, hogy ott rejtőzik valahol.
A fiú végül is hozzám ért, de ezt az érintést most sehogy sem lehet viszonozni, gondoltam. Úgyhogy csak álltam, amíg fel nem itatta a vért. A háttérben ismét megszólalt a zene, s az egyszerre mintha a körülöttünk álldogálók figyelmét elterelte volna. A tekintetük máshová vándorolt rólam. Nem láttam tisztán a tenyeremet, hogy mennyire mély a vágás, a fájdalom azonban úgy is aránytalanul nagynak tűnt, s talán csak a felfokozott állapot okozta, hogy szinte mindenhol lüktettem. Tudtam, hogy ki kéne mennem a mosdóba megint. Hogy ismét ott állok majd a hatalmas tükör előtt, s hogy ugyanaz történik majd, mint amit láttam már, és semmi kedvem nem volt az unalmas ismétlődéshez. Váratlanul a pult fölé hajoltam. A pultos rám nézett. Kértem, hogy adjon egy másik sört, merthogy az előző korsót összetörtem, mintha nem lett volna egyértelmű, mi történt két-három perccel korábban. Csak biccentett, mintha a legtermészetesebb dolog volna, hogy inni akarok a történtek után, és hát az is volt. Mikor elém rakta az újabb korsót, hatalmasat kortyoltam, a szám szélén csorgott lefelé a sör, és eszembe sem jutott, hogy a viselkedésem kívülről elég furcsa lehet, csakhogy a szomjúságnak milyen hatalmas ereje van. A pultra tettem a korsót, nehogy azt is elejtsem. Láttam, hogy a srác figyel. A tekintete jóval határozottabb volt, mint előbb, de annyira azért nem, hogy értsem is. „Mi az?” – kérdeztem hirtelen, mert ennél bonyolultabb mondat nem jutott eszembe, és nem is nagyon tudtam volna többet mondani. „Fáj?” – kérdezte. Bólintottam. „Le kéne mosni a kezedet, és meg kellene mutatni egy orvosnak” – fűzte még hozzá. Tudtam, hogy igaza van, de nem akartam eltávolodni, ismét ott lenni abban a visító fehérségben. Az pedig, hogy orvoshoz menjünk, kizárt volt. Épp elég, hogy reggel megkapom az eredményeket, ott majd megmutatom valakinek a kezemet is, gondoltam. „Nem kell, nem tűnik vészesnek” – mondtam, teljesen értelmetlenül, mert a tenyerem megint véres volt. Egy egész guriga papír állt a pulton, biztos a pincér tette oda, hogy ne vérezzek össze mindent. Tépett egy darabot a fiú, majd újra megfogta a csuklómat, én meg hagytam, hogy csinálja csak, amit jónak lát. Örültem, hogy nincs problémázgatás. Az zavart volna a legjobban. Lüktetett a kezem, de mintha az is összhangban lett volna a zajjal ott a pult körül. Körbenéztem. Föltűnt, hogy egyetlenegy tekintet se szegeződik már rám, de azt sejtettem, milyen nyomorultul érezném magam, ha egyedül állnék ott. Megdörzsöltem a szememet, mert kétséges volt, hogy tényleg az történik, amit látok. Az egész délután ködben úszott, és nem voltam biztos benne, hogy úgy volt minden, ahogy emlékszem rá. Hogy valóságos az az egész, annyira nem kötődött semmihez, a fájdalom meg valami jelnek tűnt, amiről azt gondoltam, képtelen vagyok érteni. Kezdett elállni a vérzés. A fiú megismételte, hogy egy orvos nem ártana, meg hogy be kellene kötözni a kezemet. „Majd később!” – mondtam ingerültebben a kelleténél. Megfogtam a korsót, hogy kortyoljak megint. Szinte az egészet kiittam, úgy kívántam, hogy átjárjon az a pezsgő hideg. Közben újra a bal karját néztem. Kedvem lett volna kitapintani, érezni, ahogy a ruganyos bőr ellenáll a nyomásnak, aztán megfogni az alkarját, szorítani, nagyon. Úgy, hogy minden más elfogyjon belőlem, mintha csak az a szorítás lennék már. Belemélyeszteni a körmömet, le, a bőr alá, egészen a húsig, hogy ő is érezze a lángolást, mintha valami ragály tünete volna, amit csakis tőlem kaphat el. Amikor megmozdult, akkor fogtam föl, hogy tényleg ott van a kezem a bőrén, ki tudja, mióta, s ha nem is mélyesztem bele a körmömet, a karját azért szorítom, amit persze nincs erőm darabokra törni. Nem tudtam, hogyan tévedt oda a kezem. Meg is lepett, hogy nem kapom el. Hogy nem bizonytalanít el a helyzet álomszerűsége. Úgy hajoltam a pult fölé, hogy nem néztem rá, de a csuklóm továbbra is az alkarján pihent. Mondtam a pincérnek, hogy szeretnék még egy italt. Éreztem, hogy a fiú is elfordul, a karján a hosszanti izmok megfeszültek a mozgástól, s újra az ujjaim alá kúszott minden izgalmas réteg, ér, csont és izom a bőrén át. Megint a lifegő pénzekre kúszott a tekintetem. Arcok villantak föl. Vaskos, kövér emberekről készült metszetek meredtek rám. „Mit szeretnél inni?” – kérdezte a pult mögött a srác. Akkor azért éreztem valami bosszúságot is a hangjában. „Sört. Egy pohárral” – vágtam rá. Miközben fordult, még hozzátettem, hogy egy Unicumot is. Unicumot, sosem iszom Unicumot, gondoltam, akkor már inkább gint, vagy valami még annál is könnyebbet, de a történtek után nem szerettem volna szívatni a srácot. Szinte azonnal elém tette a két italt, nekem lega­lábbis úgy tűnt. Eszembe jutott, hogy a fiúnak nem is kértem semmit. „Még egyet. Kérlek!” – mondtam hirtelen. „Mit még egyet? Még egy kört?” – kérdezte a pultos vigyorogva. „Nem! Még egyet... ebből” – mutattam a kis sö­tétlő feles pohárra, pedig meg sem kérdeztem a fiút, kér-e. Ha megszólalt volna, biztos ránézek, de mivel nem mondott semmit, nem mertem. Nem akartam látni a tekintetét. Attól tartottam, talán félreérteném. Akkor már ott volt a másik ital is, és rájöttem, hogy teljesen értelmetlen a pultban sorakozó poharakat néznem, vagy azokat a püffedt arcokat ott szemben. Amúgy is, egyre homályosabban látom őket, gondoltam, mintha már éreznék valamit a sör erejéből is. Elvettem a kezem a karjáról, hogy megfogjam az egyik poharat, mialatt már azon töprengtem, fogalmam sincs, hogyan kerül majd vissza, oda. A bal karom csak lógott. Még mindig lüktetett. A tenyerem közepe szét akart nyílni, mint egy virág belseje, hogy fényre jusson. A pohár hideg volt, szinte fagyos. Odatoltam a fiú elé, majd a másikat fogtam meg, hogy a számhoz emeljem, de mielőtt így lett volna, a lógó karom megmozdult, s talán csak a lüktetéstől nem fogtam föl azonnal, hogy hozzáért valami. Egy kéz, jöttem rá aztán. Megrezzentem, hogy talán egy idegené. Ez az érzés bújt belém, s akkor hirtelen Cs.-re gondoltam, és nem értettem, miért. Hogy vajon őt érzem-e idegennek, vagy mindenki mást. Közben már a számban volt az a gyógynövényes, keserű íz. Az egész felest lehúztam, egyetlen mozdulattal. Olyan volt, mintha egyenesen a tüdőmbe önteném. Nem lett volna szabad lehunynom a szememet, mert sötét lett. Nem tudtam lélegezni. Úgy tűnt, süllyedek, és attól féltem, hogyha fölnyitom, minden ugyanolyan sötétben marad, körben a tárgyak, az emberek, de váratlanul olyasmi történt, amire nem számítottam, és a bennem lakozó sötét se tudta elfojtani, élő volt, kiszámíthatatlan. Mint az a nyomás ott a kertben, csak sokkal teljesebb alakban. Előbb maga a derekam volt, aztán a hátam közepe, majd lassan a bal lapockámat, végül a vállam csontos ívét lepte be. Végre levegőt vettem. Fölnyitottam a szememet, és szerencsére ott volt minden, a poharak előttem, a pincérsrác a pult mögött, még a lifegő pénzek is, csak a fény volt valahogy más, hullámokban láttam terjedni szét. Hirtelen megszűnt a nyomás, mintha a kezét vette volna le rólam, de nem voltam biztos benne, nem csak képzelődöm-e. Akaratlanul is ránéztem. Nem tudtam, vajon lehetséges-e, hogy ugyanarra gondoljunk mind a ketten, az, hogy ugyanazt érezzük, biztos voltam benne, hogy nem. „Te voltál?” – kérdeztem. Tudni akartam, mennyire tévesztenek meg az érzéseim, még ha közben valószínű is volt, hogy ezzel összezavarom. „Hogy érted?” – kérdezett vissza. „Te értél hozzám az előbb?” – mondtam aztán. Nem tetszett a kérdés, túl nyers volt. Talán bántó is. Mintha az bújna meg mögötte, hogy zavar, pedig épp az ellenkezője volt igaz. Visszavonni azonban nem lehetett, úgyhogy inkább vártam. Nem mondtam mást, mert úgy tűnt, azt a helyzetet csak elrontani lehet. Féltem is, hogy olyasmit felel, ami nem tetszik majd, de hosszú ideig nem mondott semmit, csak nézett, olyan tekintettel, mintha fel se tettem volna azt a kérdést, vagy megválaszolta volna már. „Mutasd a kezed” – mondta aztán, mintha elölről kezdené, és így nekem is lehetőségem nyílna rá, s akkor az volt bennem, hogy csak hátráltat, jó régóta, a bizalmatlanságom. Odanyújtottam a bal csuklómat. Foltos volt a tenyerem, mintha vörös festék száradt volna rá. Jól látszanak az apró vonalak, ahogy ide-oda kanyarognak benne. Arra gondoltam, hogy aránytalanul nyúlánkak az ujjaim. Nagynak tűnt a kezem. Zavart. „Milyen hosszúak az ujjaid” – mondta váratlanul. Meglepett, talán mert épp erre gondoltam. „Baj?” – kérdeztem rögtön. „Nem” – mondta úgy, hogy már nem a kezemet, hanem az arcomat nézte. Éreztem, hogy vér tolul belé, és elvörösödöm. Oldalra pillantottam, hogy ne kelljen állnom a tekintetét. A kezem még mindig a kezében volt. Láttam, hogy a pohár, amit elé toltam, üres, akárcsak az enyém. Ahogy fogott, tisztán áramlott az alkaromban a vér, a szívem irányából a tenyerem, az ujjaim felé, és megint azt hittem, hogy ami történik, nem akkor történik. Hogy az egészet csak képzelem. Azt is, ahogy följebb csúszik a keze a karomon, hogy közelebb legyünk. Amint ott van az arca, és jön, még közelebb, ahogy a mozgás gyorsul, talán hogy ne legyen túl sok időm megfejteni, ki is van ott, mi ez az illat, amit újra érzek, és hogy van-e rá okom, hogy féljek. Hirtelen hatalmasat nyilallt a kezem. A szúró fájdalom kizökkenthetett, mert továbbmozdult a fejem, már a vállánál volt, túl azon a ponton, ahol jó lett volna maradni még. Csak egy pillanatra értem hozzá valahol ott, ahol a váll és a nyak találkozik, aztán gyorsan visszahajoltam, mert nem akartam egy újabb semmitmondó ölelést, amiből mégis nehéz kikecmeregni. A húga, akinek közben elfelejtettem a nevét, épp akkor lépett oda mellénk. Hívott, hogy üljünk le mi is az asztalukhoz. A fiú elengedte a karomat. A pultra támaszkodtam. Erőtlen­nek éreztem a lábam, kissé remegett is. Láttam, hogy az asztalunknál már mások ülnek, de hogy a táskám még mindig ott gubbaszt az egyik széken. Úgy tűnt, nemcsak én vagyok zavarban, hogy ilyen felemás ez a helyzet, és azt láttam a fiún, hogy nem tudja, kivel foglalkozzék. Elléptem a pulttól. Beletúrtam a táskámba, hogy ellenőrizzem, megvan-e minden. Fény gyúlt valahol az alján. Kihalásztam a mobilt, hogy megnézzem, ki hív. A zöld és piros ikon fölött az Anyu felirat villogott. Biztos voltam benne, hogy sokszor hívott már, és azt is tudtam, a hívások addig ismétlődnek, amíg föl nem veszem, és meg nem nyugtatom, hogy igen, minden rendben van, tényleg jól vagyok.










Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Szöllősi Mátyás


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.