Könyvhuzamok / Facebook-forradalmárok, szevasztok (Kemény Zsófi és Potozky László regényeiről)

Kész Orsolya
Facebook-forradalmárok, szevasztok (Kemény Zsófi és Potozky László regényeiről)[2017. december]



KEMÉNY ZSÓFI: RABOK TOVÁBB. BUDAPEST, JELENKOR, 2017.
POTOZKY LÁSZLÓ:
ÉGÉSTERMÉK. BUDAPEST, MAGVETŐ, 2017.

2017 nyarán a mind inkább diktatórikus és egyre cinikusabb hatalom újabb szociálpolitikai intézkedéseket hoz: fizetőssé teszi a gimnáziumi oktatást, illetve bevezeti az úgynevezett „fészekadót", amelyet a külföldre emigráló magyar állampolgároknak kell majd befizetni az államkasszába az ország elhagyását követően még tíz éven át. A határozatok, amelyek Kemény Zsófi második, Rabok tovább című regényének forradalmi eseményeit kiváltják, korántsem elképzelhetetlenek, a kirobbant forradalom természetrajza viszont annál inkább. A Forradalom2017 Facebook-csoport, amelybe a regény huszonéves elbeszélője, Bora véletlenül keveredik bele, flashmobot szervez a Hősök terére, a Mátyás király újratemetése ürügyén létrejött kormány-eseményre, amely a rendőrség erőszakos fellépésének köszönhetően gyorsan eldurvul, míg végül a dühös, elégedetlen tömeg beizzítja a szabadságharcot.
Valamikor a 2010-es években egy közép-kelet-európai országban egy főként egyetemisták indította tüntetés-sorozat és annak céljai egyre inkább kiszélesednek, és kormányellenes tüntetéssé duzzadnak (a regénybeli tüntetéseket elindító események az utóbbi évek jelentős romániai, magyarországi és ukrajnai megmozdulásait elindító botrányokra játszanak rá, Colectiv-tragédia, stadionépítés stb.), amelyen bal- és jobboldali szimpatizánsok egyaránt részt vesznek. Az eredetileg erőszakmentes tüntetések azonban hamarosan utcai harcokba, szélsőjobboldali ideológiájú paramilitáris szervezetek fellépésébe és erőszakeseményekbe fordulnak át, amelyeket a rend­őrség egyre brutálisabb eszközökkel igyekszik visszaszorítani, ami pedig tovább súlyosbítja az eseményeket. Potozky László Égéstermék című regényének elbeszélője szintén véletlenszerűen sodródik az események középpontjába, hogy aztán rajta keresztül követhessük végig a Konrád téri forradalom történéseit.
Abban nem igazán van vita a kritikusok között, hogy Kemény Zsófi forradalma bántóan hiteltelen, hogy bár a „regényíró ismeri a Szabó Ervin Könyvtár berendezését és a diáklányok viszonyát a bugyijukhoz. De nem ismeri a ’forradalmat’. Nincs tisztában a politikai és társadalmi mozgások természetrajzával, mint ahogy a hataloméval és az utcai erőszakéval sem."* Ahhoz, hogy a regényt paródiaként olvassuk, nem elég ironikus és túlrajzolt, de ahhoz, hogy komolyan vegyük ezt a forradalmat, nincs érdemben kidolgozva. Erre az sem mentség, hogy a regény elbeszélője folyamatosan azt hangsúlyozza, hogy ez egy kaotikus, rosszul megszervezett, amatőr forradalom, amit maguk a kezdeményezők sem gondolnak egészen komolyan, s ahol egy idő után „fingja nincs senkinek semmiről". A szerzőnek ugyanis nem árt, ha van – a káoszt is meg kell csinálni. A regényvilág nem koherens, és itt szintén példák sokaságát lehetne hozni: mikor és hogyan lesznek egy 36 tagú csoportból több tízezren?, mikor lesz hirtelen Bora számára „Giovanni az egyetlen biztos pont az egész nyomorult világban"?, ha a koszorú felgyújtása közben Bora megégeti a kezét, hogyhogy nincsenek égési sérülései?, ha szükségállapot van, TEK-esek felügyelnek minden sarkot, drónok röpködnek, és Gripenek bombázzák a Westendet, hogyan lehetséges, hogy Bora és Giovanni simán lejutnak a Balatonra? Minden megtörténik, ami csak megtörténhet, s az olvasónak mégis hiányérzete támad: van Bonnie és Clyde-szerű autós menekülés, halott és oszladozó apa az emeleten, bántalmazó párkapcsolat, gyerekkori traumák (az aneurizmás Simon-szál már-már kínos, ahogy a zárófejezetek családi és párkapcsolati drámái is Giovanni lakásán), utcai harcok, gyilkosság, örökbefogadás. Kemény Zsófi jól bejáratott forradalom-narratívákkal dolgozik: egy kis románc, ami a forradalom hevületében bontakozik ki, aztán ott van az alulról jövő Gio, aki először ellenszenves ugyan Borának, de vonzalma teljes lesz, mikor látja, ahogy az éjszaka császára egy szenvedélyes forradalmi rappet nyom a Hő­sök terén #szabadság #szerelem. Don Giovanni = Don Juan, világos; a túl vagány, túl magabiztos Gióról – akinek minden csaj megvolt már, de neki csak a kissé suta Bora kell –, azonban hamar kiderül, hogy valójában nagyon is bizonytalan, sérült, és még csak nem is igazi gengszter rapper, hanem a korrupt, gőgős upper class tagjainak gyereke, akik ellen az egész forradalom indul.
Potozky regényvilága önmagán belül ugyan koherens, viszont nem nagyon lát mást a forradalomból, mint az utcai harcokat, a tüntetők és rend­őrök közötti összecsapásokat, a szkinhedtalálkozókat és az önmagukkal meghasonlott „bölcsészeket". Az olykor öncélú erőszak-ábrázolás miatt pedig teljesen háttérbe szorulnak a történet olyan szálai, amelyek kibontása sokkal izgalmasabbá tette volna a regényt (pl. a Buller-elbeszélő sztori). Az olvasónak kicsit az az érzése, hogy a forradalom csak háttér, ürügy ahhoz, hogy leírhatóvá váljanak ezek az erőszak-események. A túlírt utcai jelenetek hatására a befogadó egy idő után érzéketlenné válik az agresszió megnyilvánulásaival szemben, miután pedig teljesen hozzászokik ezekhez, unatkozni kezd. „A forradalommal az a baj, hogy unalmas." (71.) – gondolja a már Vasárnapi Légiósként tengődő elbeszélő, „sok benne az ácsorgás, a semmittevés, az emberek kínlódnak, azt se tudják, mit csináljanak" (71.). Az igazán jó megoldás az lett volna, ha a szerző ezt a körkörös, önmagába visszatérő, repetitív (és végül is katarzis nélküli) forradalmi folyamat természetére vonatkozó megállapítást nemcsak elmondatja az elbeszélőjével, hanem létrehozza. Ami azonban ennél is bosszantóbb, az a szereplők sztereotipizálása. Ezzel, természetesen, nem az a probléma, hogy ne élhetne a szerző a túlzás eszközével ahhoz, hogy megmutassa, vannak korrupt és fennhéjázó politikusok, inkompetens ellenzékiek, diktatórikus kormánypárt, önmagukat a (polgári) konvenciókon innen és túl meghatározó, elveiket sűrűn változtatgató, következetlen szájhősök, tengődő és céltalan fiatalok stb. A probléma az, hogy ez utóbbiak a regényben egyértelműen a „bölcsészek". Ehhez a csoporthoz abszolút ironikusan és a tipizáció minden stratégiáját bevetve viszonyul a regényíró. Az elbeszélő barátnőjén, Nikkán és a szakkolégium vezetőjén, Kagimon kívül jóformán senkinek sincs a csoport tagjai közül arca vagy neve. A „sok entellektüelnek" egyetlen szórakozása, hogy „kocsmázásnak álcázott értelmiségi beszegetéseken" vesznek részt, ahol a telefonokat bújva aktuálpolitikai híreket kommentálnak bőszen, blogbejegyzésekben méltatlankodnak, vagy tüntetéseken bámulnak ki a kapucniaik alól („Elszántan bámulnak az esőbe a bölcsészek a kapucnik alól, voltál már tüntetésen? kérdezi Nikka, még nem, felelem. Mi elsőéves korunk óta járunk, mondja, ott kell lenni, ahol az élet zajlik", 23; „a bölcsészek befeszülnek, ezek nem valamiért vannak itt, hanem minden ellen, mondják", 34; „félősen sutyorognak egymás közt a bölcsészek", 64; „üresen vigasztalják egymást a bölcsészek, ki se látnak a kétségbeesésből, beterítik a Facebookot Kagim portréjával", 100; „Még sose volt ilyen csend a sátorban, maguk elé bámulva, egymásnak hátat fordítva ülnek a bölcsészek", 157; „Hallgatok, arra gondolok, idővel valószínűleg úgyis le fognak csillapodni a bölcsészek közt a kedélyek", 161. stb.). Amíg az ún. bölcsészek „posztpolitikus népfelkelésük" közepette egyre inkább meghasonulnak saját elveikkel, egyre nevetségesebbé válik, ahogy a társadalomban, valamint személyes élethelyzeteikben megjelenő problémáikra kommunikációs stimulus-függésbe (Facebook, Instagram stb.) való passzív belezuhanással reagálnak, addig például a paramilitáris szervezetek reprezentációja során a szerző nem él ugyanezekkel a (tipizáló és általánosító) stratégiákkal és eszközökkel. Ellenkezőleg, megpróbálja megérteni (több-kevesebb sikerrel) azokat a folyamatokat, amelyek létrehozzák az ilyen szerveződéseket, igyekszik feltárni a radikalizálódás folyamatait, a paramilitáris alakulatok belső mechanizmusait stb. Ugyanakkor azzal, hogy kiemeli ezt a két csoportot, egyrészt nem mutat különösebben heterogén képet a forradalomban részt vevőkről, másrészt azt sugallja, hogy van két, a forradalom sikere szempontjából ugyanannyira kártékony ideológia és stratégia. Ráadásul, néha az látszik, hogy az, amit a Vasárnapi Légió képvisel, mégiscsak hitelesebb – ők legalább elkötelezettek, tesznek valamit, „vásárra viszik a bőrüket", egyszóval „topmártírok". Erre az sem mentség, hogy mindezt az elbeszélőn keresztül látjuk, ő gondolja és szemléli így vagy úgy a világot – ez eddig rendben is volna, de a szerzőnek felelőssége van abban, hogy árnyalja ezt, például egy másik szereplő szólamával vagy a vázolt kontextussal – egyébként a felrajzolt kép meglehetősen hamis.
Mindkét regény akkor működik a legjobban, amikor a szerzők saját életanyagukból dolgoznak. Az Égéstermék legkiemelkedőbb részei a gyerekkort feldolgozó betoldások, amelyek a regény kompozícióját tekintve ugyan sikertelenek, de önmagukban sokkal jobbak, mint a szöveg más szegmensei. Sikertelenek, amennyiben a szerzői intenció az volt, hogy motiválttá tegye az elbeszélő (és öccse) jelenbeli döntéseit, helyzetét stb., azonban pszichológiailag nem elég indokoltak, kapcsolódásuk nem elég szerves, viszont a család mint kényszerközösség, a gyerekek kiszolgáltatottsága, a passzív agresszió szűkebb közösségekben működő felmutatása nagyon érzékletesen és feltűnően jól megcsinált (vö. a 2002-es történet).
Kemény Zsófi szövege szintén akkor a legjobb, amikor Bora szülőktől való elszakadási folyamatáról, az ebből adódó bizonytalanságokról, a fel­nőtté válás kihívásairól ír, s a regénynyelv is akkor a legsikeresebb. A Rabok tovább nyelve rendkívül sodró és dinamikus, azonban, ami a szlemmer Kemény Zsófinál jól működik, az nem működik jól a regényíró Kemény Zsófinál. A regényben használt nyelv műfaj- és közegtévesztett, ugyanis olyan, ami leginkább szóban és élőben hatásos, színpadi elemekkel, zenével, kötöttebb keretekkel stb. Itt viszont a könyv mint médium más típusú befogadói gyakorlatokat kíván, ezért ami egyszeri hallás után esetleg hatásos, humoros, egyedi vagy botrányos, az a kötetben sokszor visszás és zagyva („A zacskó füge a hátsó ülésen romlásnak indult, mint a hajdan erős magyar" – 7.). Az sem ritka, hogy a szerző belebonyolódik saját mondandójába, túl sokat és túl mélyet akar mondani („Az egész forradalom egy véletlen másképp-lehetőség észrevétele és megragadása volt"). Ahogy az sem túl eredeti, hogy azzal indítunk egy, a kormányváltásra tett kísérletről szóló regényt (Égéstermék), hogy „Lecseréltem a kormányt. Jó a fogása, nem büdös és szögletes, mint a kocsi többi része, eredeti darab"– 7.
Mindkét szöveget generációs regényként vagy nemzedéki alapműként „brandinggel" a kiadó, amivel egyrészt belőnek egy jól meghatározott olvasóközönséget, ugyanakkor megadnak egy olvasási és értelmezési irányt, azt sugallva, hogy a befogadó egy olyan szöveget tart a kezében, amelyből megtudhatja egy generáció problémáit, megismerheti a nyelvét, világnézeteit stb. Azonban nem árt, ha az olvasó és kritikus mégis gyanakszik. A generációs marketing nemcsak a vásárlóközönséget osztja fel különböző korcsoportokra, nemzedékekre és ebből von le következtetéseket az adott korcsoportokra jellemző, illetve tőlük várható tipikus magatartásra vonatkozóan, hanem az olvasót magát is ugyanilyen olvasási stratégiákba tereli, és leszűkít minden más interpretációs irányt, továbbá annak az illúzióját kelti, hogy az adott generáció homogén, így megismerhető, leírható bizonyos fogalmak mentén. Ha azonban Kemény Zsófi és Potozky László regényeit generációs regényként olvasnánk, elég ijesztő kép rajzolódna ki egy nemzedékről: dühösek, frusztráltak, ingerültek, kilátástalanok, álintellektuális bölcsészek, kétségbeesett diáklányok, a valóságtól elszakadt, sodródó figurák, akiknek nincsenek körvonalazható céljaik, politikai igényeik és vízióik, holott az olvasó két olyan regényt tart a kezében, amelyet a szóban forgó generiáció(k) tagjai írtak, akiknek úgy tűnik, nagyon is vannak céljai, víziói, megfogható világnézetei és cselekvési terei.


* Károlyi Csaba: Szabi. Élet és Irodalom, Könyvkritika – Ketten egy új könyvről, LXI. évf., 35. sz., 2017. szept. 1.





Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Kész Orsolya


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.