Vers, próza / Falu a fényporban

Demény Péter
Falu a fényporban[2015. június]



Volt egy falu, ahol, mostanában úgy veszem észre, boldog voltam.
Ez a „mostanában úgy veszem észre” az emlékezés legnagyobb trójai falova. Akkor, a nyolcvanas évek első felében nem voltam boldog. Ma már úgy mondanám, nem akartam boldog lenni, akkor azonban nem voltam ilyen megengedő. Az alkohol iszákos cimborákat hozott haza, a szobában gyo­morszag terjengett, én pedig váltig azt állítottam, hogy boldogtalan vagyok.
A boldogság állítás kérdése, hozzáállásé, tekinteté. Eleinte nem hittem Nicolae Steinhardt-nak, aki a Napló a boldogságrólt a börtönévek alatt növesztette föl magában. Ma már hajlamos vagyok hinni neki.
Ha ütnek, fáj – még ez sem egyértelmű, hiszen akad, aki szó nélkül tűri az ütlegeket. Ha alkoholnak, boldogtalan vagy – ez igazán nem axióma. Még az sem az, hogy a kortyvilág
Egyedül vagyunk, Kádárék, mint annyiszor, most sincsenek kint. Nem nagy, de hangos társaság a kis szobában, amelyik a mienk, hiszen mi csak négyen vagyunk, ők öten. A nagyban mi ücsörgünk szalmazsákhomályban. „Lalele, lalele-nfloriţi” – énekli Bunyi Lajos, akit állítólag majdnem felvettek a Kolozsvári Állami Magyar Operába. A refrénnél ritkán jut tovább.
Akkor nem érdemel megértést. Én viszont küszködtem a nemérdemellel – ebből született a Visszaforgatás, és ma már úgy látom, erre ment rá a házasságom. Ebből táplálkozott az arroganciám, mellyel tulajdonképpen minden függőt és nőt lenéztem. De hogy fordítsak egyet a tekintetemen: ezért érkezett meg a szerelem.
Az ember nem hirtelen lát másként. Egyszer csak észrevettem, zavar a macsóság, a kaotikus patriarchátus, és egyre nagyobb nosztalgiával gondolok Bikalra.
Bikal kis, vagy inkább aprócska falu Kalotaszegen, az akkori tiszteletes, Ferencz Miklós mesélte, hogy az első tatárjáráskor nem is találták meg, el sem pusztíthatták, csak a másodikban. Ferencz Miklós később esperes lett, egy autóbaleset okozta embóliában halt meg jóval később – akkor már nem jártunk Bikalra.
Voltaképp azonban a mai napig járok. Nyáron megfordultam ott a feleségemmel, és az ottaniak hüledezve hallgatták, ki mindenkire emlékszem. Becére, a villámkezű kapusra. Boszorkára, akivel fociztunk, és aki utólagos gyanúnk szerint ellégiesítette az új, gyönyörű, vörösbarna focilabdánkat. Joe-ra és Cibókára és Bakira, a falu nagylegényeire. Hatházi Huncira, az öcsém legjobb pajtására.
Leginkább mégis a Kádár- és a Ferencz-gyerekekre. Kádárékkal vásároltuk a házat (amikor édesanyámék úgy döntöttek, hogy eladják a részüket, ők vették meg). Zoltán lobbanékony, szeplős fiú volt, Lajos álmatag matekes, Kinga velem egyidős lány. Emlékszem,
A kert közepén, akkori szemmel közepes, ma már inkább kis dombon hatalmas körtefa. Az irodalmas körtefák örök hatalmasságával áll ott, nem is a kert, hanem a terület közepén. Az már a szomszéd kertje, de hát annál izgalmasabb minden. Mert odagyűlünk a dombra mind a heten, és ilyen-olyan ágakkal hajigálni kezdjük a körtét. A kisebbek, Zoltán és öcsém nem tudnak magasra dobni, mi azonban nagyon feszítünk. Sok körte lehull, sárga fény borítja be a zöldet. Végül gondosan megszámoljuk a lehullást, és igazságosan elosztjuk.
egyszer családost játszottunk, és mi halálosan és egy cseppet sem játékból összevesztünk. Mint egy igazi házaspár.
Ferenczék is hárman voltak. Éci, a szőke baba. Miki, a kerekfejű fafűré­szelő. Árpi, a kerekfejű szobatudós.
Így élnek az emlékeimben, és van, aki már csak ott él: Lajost, aki villanyszerelő lett, néhány éve agyoncsapta az áram. Valahogy úgy, mint az én gyermekkoromat,
„Kupa, Kupa, mért vagy Kupa, a sárgalábú istenit az anyádnak!” Öcsémmel ordítjuk ezt, mint a fába szorult boldogtalanok. Megint Kádárék nélkül, ezúttal a kis szobában, a nagyban Kupa Zoli iszik veszettül, sehogy se megy már haza, nem bírjuk. Ezért énekelni kezdünk, amíg be nem rekedünk. Kupa Zoli még akkor is ott van.
amelynek megtiltottam a boldogságot. És akkor vajon Bikal?
Emlékszem szépekre. Ahogy a traktor köpi ki a szalmabálákat, mi meg ketten egy hozzá kötött pléhen vonszolódunk, és hetes kupacokba rakjuk őket. Ahogy focizunk a focipályán. Ahogy vízért megyünk a csorgóhoz. Ahogy etetjük Csám-csámot, a szomszédék disznaját, akit kineveztünk a kedvencünknek. A másik disznót (a gyalázatosnak már a nevére sem emlékszem) csípős dolgokkal etetjük. Ahogy Kati nénihez és János bácsihoz megyünk, és nem szabad megsimogatnunk Csöpit, mert erről kellemetlen emlékei vannak.
Hát végül is minden szép volt, és kár, hogy már csak utólag mondhatom ezt el. De mindig abban a reményben éltem és írtam, hogy valahol talán az is számít, ha utólag. És ha van egy ég fölötti bolygó, amelyen számon tartják a megtérteket, akkor arra kérem, írjon fel a fényporba.






Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Demény Péter


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.