Vers, próza / Fantáziák a brémai városháza pincéjében

Wilhelm Hauff
Fantáziák a brémai városháza pincéjében



Őszi ajándék a bor barátainak



„Jó barát a jó bor, csak csínján kell bánni vele!”
(Shakespeare)


A tizenkét apostolnak
A brémai városház pincéjében
Hálás emlékezettel
A szerző
1827 őszén



– Ezzel az emberrel tényleg nem könnyű szót érteni – mondták távoztukban barátaim, amint leereszkedtek szállásom lépcsőin. Jól hallottam minden szavukat. – Megint este kilenckor fog nyugovóra térni, akár a mormoták. Pedig még négy év sem telt el! Ki gondolta volna?



Joguk volt rosszkedvűen távozni. Elvégre aznap rendezték a város legparádésabb, legzenésebb, legtáncosabb lacikonyhás mulatságát, és ők mindent megtettek volna, hogy kellemes estét szerezzenek a magamfajta idegennek. Mindhiába, nem tarthattam velük. Mit nekem a táncos vacsora, ha Ő nem táncol velem, mit nekem a nótázós vacsora, ahol (ebben szinte biztos voltam) úgy kellene énekelnem, hogy Ő azt nem hallhatja? Miért zavarnám meg barátaim vidám körét a lelkembe költözött búval és borongással? Istenem, inkább szidjanak néhány percig, minthogy este kilenctől éjfél utánig együtt unatkozzunk, hogy csak a testemmel beszélgessenek, míg lelkem pár utcával odébb, a Miasszonyunk temetőben tanyázik.



Persze, fájt, hogy cimboráim hétalvónak tartanak, és az ágy utáni vágyakozásom számlájára írják, hogy nem osztom meg velük a virrasztás örömét. Csak te, jó öreg Hermannom, sejtetted az igazat! Még hallottam, amint odalent a dómtéren csendesen megjegyezted: – Nem az alváson járt ennek az esze, hisz csillogtak a szemei. Csak ismét túl sok bort ivott. Vagy túl keveset inkább. Ez ma még inni fog. De egyedül.



Honnan volt a látnoki erőd? Megsejtetted volna, hogy szememben eljövendő éjszakám társai, a rajnai óborok csillognak? Honnan tudtál elhatározásomról, hogy a városi tanács engedélyét kihasználva, éppen ezen az éjszakán szándékszom meglátogatni a Rózsát és a tizenkét apostolt? Mert éppen mára esett a szökőnapom.



Ezt a furcsa szokást, ezt a szökőnapozást, nagyapámtól tanultam: imitt-amott bemetsszük az évek fájának törzsét, s elmélkedve megpihenünk mellette. Mert ha az ember csak az Újévet és a Húsvétot, a Karácsonyt meg a Pünkösdöt ünnepli, könnyen megeshet, hogy életének eme nyugodalmas pillanatai hétköznapivá silányulnak, emlékek nélkül múlnak el. Ezért ajánlatos, hogy az örökké kifelé forduló lélek néhanapján betérjen pár órára önnön mellkasának fogadójába, hogy megvendégelje magát az emlékek hosszú table d'hôteján, s a végén lelkiismeretesen ad notam írja a számlát, akár Hűbele asszony a lovagnak. Hát ezeket a napokat nevezte nagyapám szökőnapoknak.



De nehogy azt higgye valaki, hogy ilyenkor lakmározás-italozás, baráti dorbézolás verte volna fel a ház csendjét! Nem, nagyapám ezeken a napokon befelé fordult, hogy lelke abból az éléskamrából táplálkozzon, amelyet hetvenöt éve ismert. Már rég a temető hűsében pihen, de ha fellapozom holland kiadású Horatiusát, még most is könnyen rátalálok szökőnapi olvasmányaira. Mintha csak tegnap lett volna: látom nagy, kék szemét Emlékkönyvének megsárgult lapjain mélázva, ahogy a kedves szemek pilláin könnycsepp remeg, majd parancsoló ajkai összeszorulnak. Az öregúr habozva tollat ragad, és fekete keresztet rajzol nemrég eltemetett testvérének neve mellé.



– Csitt! Az úr szökőnapot tart! – suttogták ilyenkor a szolgálók a lépcsőkön nagy zsivallyal lerobogó unokák seregének. – Nagyapó szökőnapot tart –, súgtunk össze, és úgy képzeltük, hogy öregapó ilyenkor egyedül karácsonyozik. Milyen igazunk volt gyermeki együgyűségünkben! Bizony, emlékei karácsonyfájának gyertyáit gyújtogatta meg ilyenkor, hogy sziporkázzon az ezernyi gyertya, életének legkedvesebb pillanatai. Szökőnapjának estéjén, karosszékében hátradőlve, csendben és nyugodtan, gyermeki örömmel fogadta múltjának ajándékait.



Akkor is szökőnapja volt, amikor végleg elvitték. Sírt a lelkem, mert az öregember hosszú idő óta először volt megint friss levegőn. Közös sétáink útvonalán vitték. Aztán lekanyarodtak, átmentek a fekete hídon, és betették mélyen a föld alá. – Szökőnapja van – jutott eszembe –, vajon hogy fog onnan feljönni, hiszen annyi követ és rögöt dobáltak rá? – Nem jött vissza többé. De alakja megmaradt emlékezetemben, és felnőttkorom legkedvesebb elfoglaltságai közé tartozott felidézni finom, nyílt homlokát, tiszta szemeit, parancsoló, és mégis barátságos ajkait. Ilyenkor emlékek ezrei leptek meg, és szökőnapjai voltak e kimeríthetetlen képcsarnok legszebb darabjai.



Szóval szeptember elseje volt, kiválasztott szökőnapom. Ezen a napon képtelen lettem volna társaságban uzsonnázni, dalokat hallgatva csicserészni. Soha! Ide veled, édes recept, melyet a világ egyetlen orvosa sem tudna ily csodásan kikeverni! Jövök hát, patikák legigazabbika, hogy – előírás szerint – kupánként bevegyem a gyógyszert.



Tízet ütött az óra, mire a városháza pincéjének lépcsőjéhez értem. A terecske üres volt, nem kellett tartanom kései borozgatóktól, hisz munkanap volt, s különben is vihar tombolt. A szélrohamok furcsa dallamokat süvöltöttek, az eső a dómudvar kövein kopogott.
A városháza szolgája megvizsgálta a bórkostolásra feljogosító papirosomat, majd kérdő pillantással végigmért.



– Ilyen későn, és pont ma? Ezen az éjszakán! – kiáltott fel.
– Éjfél előtt nekem sosincs későn – válaszoltam –, utána meg már úgyis hajnalodik.
– Na de muszáj éppen… – kezdte volna, de pillantása felettesei kézírására meg pecsétjére esett, és vonakodva bevezetett a pincébe. Mely szívmelengető látvány, ahogy viharlámpájának fénye átsiklik a hordók végeláthatatlan során! A pince boltívein titokzatosan reszkető alakzatok, az oszlopok árnyékai szorgos pincérek gyanánt settenkednek a hordók között. Egy kisebb he-lyiség felé vezetett, ahol legfeljebb hat-nyolc jó barát fért volna el meghitt koccintgatásra. Egy ilyen társaságnak nem rossz a szűk kuckó, mert közelebb hozza egymáshoz az embereket. A visszhangtalan csevegés bizalmat szül. De én magamban voltam, s magányom tágas terek után szomjúhozott, ahol a gondolataim lélegzetkönnyedséggel szárnyalhatnak. Magányos tivornyám helyszínéül öreg, boltíves termet választottam, az összes közül a legnagyobbikat.



– Talán vendégeket vár? – kérdezte a hüledező férfiú.
– Egyedül vagyok.
– Biztosan számíthat néhány hívatlan vendégre – tette hozzá, és félénken a lámpája vetette árny után fordult.
– Ezt meg hogy érti? – kérdeztem csodálkozva.
– Csak úgy – felelte, miközben meggyújtott néhány gyertyát, és egy nagy boroskelyhet tett elém. – Sok mende-monda kering szeptember elsejéről… D. szenátor úr egyébként már két órája elment, én is indultam volna haza…
– D. szenátor úr? Miért, érdeklődött utánam?
– Nem, csak megkért, hogy vegyem ki a kóstolókat.
– Milyen kóstolókat?
– Hát a tizenkettőből meg a Rózsából – felelte az öreg, és apró üvegecskéket vett elő, hosszú papírcsík volt mindegyiknek a nyakán.
– Micsoda! – kiáltottam. – Nekem azt mondták, hogy egyenesen a hordókból ihatok.
– Igen, de azt csak egy szenátusi tag jelenlétében lehet. Ezért kért meg a szenátor úr, hogy vegyek ki a hordókból kóstolókat, engedelmével ki is töltögetném őket.
– Egy cseppet se! – szakítottam félbe. – Itt nem töltögetünk. Az igazi élvezet a hordóból inni. Ha ez már nem adatik meg nekem, legalább a hordók társaságában ihassak. Gyere, öreg, hozd a kóstolóidat, én majd viszem a lámpát.



Percek óta figyeltem a vén szolga furcsa viselkedését. Hol engem nézett, és a torkát köszörülte, mintha mondani szeretne valamit, hol felvette az asztalról a kóstolós üvegecskét, és hatalmas zsebeibe süllyesztette őket, hol ismét habozva előkotorta mindet, hogy újra az asztalra tegye. Belefáradtam.



– Csináljon már valamit azokkal a fiolákkal!
Szigorú hangom bátorságra ösztökélte, viszonylag határozottan válaszolt:
– Nem lehet! Ma már semmiképpen sem lehet, uram!
Szabódását szokványos házmester-, portás- vagy pincértrükknek véltem. Markába nyomtam egy nagyobb címletű pénzérmét, és karjától fogva vonszolni kezdtem.
– Mit képzel, uram! – hebegte megbotránkozva. – Hogy is gondol ilyesmire?! Öntsünk végre tiszta vizet a pohárba: nincs olyan emberfia, aki engem szeptember elsején be tudna csalogatni az Apostolpincébe!
– Nem értem, miket hebegsz, öreg?
– Az Isten szerelmére, hát nem tudja, hogy ma van a Rózsa évfordulója! Ez az éjszaka itt nem az embereké! Kérem, azt gondol erről, amit akar, de nekem akkor is szent meggyőződésem, hogy a Rózsa évfordulóján nincs itt semmi keresnivalónk!
– Istenemre! – nevettem harsogva –, egész életem tele van mesebeli kísértetekkel, de borkísértetről még sohasem hallottam! Nem szégyelli magát kend, hogy tisztes ősz haja ellenére ilyeneket hord itt nekem össze? Na, de elég a tréfából! Itt a szenátus meghatalmazása; ma éjjel itt ihatok a pincében, itt, és sehol másutt. Így hát a tanács nevében felszólítom, hogy nyissa ki a Bacchus pincéjét.



Szigorú fellépésem, úgy látszik, használt, mert vonakodva bár, de fogta a gyertyákat, és intett, hogy kövessem. Ismét átvágtunk a nagy pincén, aztán kisebbek következtek, míg az út keskeny folyosóvá nem szűkült. Lépteink tompán dobbantak, a falakról visszaverődő lélegzetünk távoli suttogásnak tűnt. Végre célhoz értünk. A kulcsok megcsörrentek a zárban, az ajtó nyikorogva feltárult. Alig hatolt be a fény a boltívek alá, máris megpillantottam Bacchus komát egy hatalmas hordó tetején. Csodálatos látvány volt! A régi brémai művészek nem kecsesnek és törékenynek mintázták meg, nem finom vonású görög ifjúnak, és nem is öregnek és részegesnek, szörnyű pocakkal, kiguvadt szemekkel és lógó nyelvvel, mint ahogy az elsekélyesedett mítosz szokta istenkáromló módon ábrázolni. Ez utóbbi közönséges antropomorfizmus, embereket elvakító botorság csupán! Csak mert néhány, az isteni szolgálatba beleőszült papjának puffadt a teste, orrát sötétvörös folyam lángoló visszfénye színezi, és néma áhítattal felfelé fordított szeme kifordult, az istenre ruházzák szolgáinak díszeit!



Nem, a brémai férfiak nem ilyennek látták! A vén csibész vidáman lovagolt a hordó tetején. Kerek, viruló arc, apró, éber tekintetű, értelmet és gúnyt sugárzó szőlőszemek, számtalan kancsót megcsókolt, mosolygós száj, rövid, erős nyak. Az apró, tömzsi test majd kicsattan az élettől! Ám a legnagyobb műgonddal karjaidat és lábacskáidat formázta meg alkotód. Az embernek az az érzése, hogy akármelyik pillanatban megmozdul izmos kis karod, csettintesz egyet gömbölyded ujjacskáiddal, és szádat önfeledt kurjantásra nyitod: Juhejsza, hejsza, hej! Szinte látlak, amint borgőzös mámorodban behajlítod kerek térded, combod megfeszíted, és sarkadat a hordó szügyébe vágva, megtáncoltatod az öreg jószágot, hogy a Rózsa, az Apostolok és mindenféle rendű-rangú egyéb hordók élére ugratva, hajrázva végigvágtázzatok a pincén.



– Uramisten! – kiáltotta az öreg, és belém kapaszkodott. – Hát ez forgatja a szemeit, meg kalimpál a lábaival!
– Maga megbolondult, öreg! – mondtam, és bátortalanul a fából faragott boristenre sandítottam. – Csak a gyertyák fénye imbolyog! – Különös érzés kerített hatalmába, szó nélkül követtem menekülő társamat. Érzéki csalódás volt-e, vagy tényleg rám kacsintott? Nevetve felém bólintott-e kerek fejecskéje, felém nyújtotta-e kövér lábacskáját, vagy csak képzelődtem? Önkéntelenül az öreghez húzódtam, valósággal felzárkóztam mögéje.
– Irány a tizenkét apostol! – öleltem át remegő vállát. – Ott fog igazán ízleni a kóstoló!



Fejét csóválva, némán elindult. A nagypincéből néhány lépcső vezet fel a kispincébe, a föld alatti mennyboltozatba, a szentség székhelyére, a Tizenkettők lakhelyére. Régvolt királyok sírboltjai és kriptái, semmik vagytok ezekhez a katakombákhoz képest! Hiába halmoztok koporsót koporsóra, hiába foglaljátok fekete márványba a benne nyugvó férfi múló érdemeit, hiába állíttok gyászhuszárnak öltözött szószátyár cicerónékat, hogy zengjék egyik-másik porhüvely furcsa dicsőségét, vagy meséljenek valamilyen csatában elesett királyi sarj csodás erényeiről, netán egy hercegnő kecses bájairól, kinek szarkofágján a szűzies mirtusz a bimbózó rózsa köré fonódik – hiába ez mind, mert csak a múlandóságot fogja felidézni, legfeljebb könnyet csal szemetekbe! Mindez soha nem érhet fel azzal a megrendüléssel, amelyet egy századév eme hálókamrájának, a nagyszerű nemzetség nyughelyének látványa okoz. Íme, ott fekszenek sötétbarna koporsóikban, dísztelenül, minden sallangtól mentesen. Nem hirdeti ugyan márvány csendes érdemeiket, szerény erényeiket, kitűnő jellemüket, mégsincs olyan, az efféle erények iránt fogékony férfi, aki ne hatódna meg, amikor a katakombák felvigyázója, e föld alatti templom őre, a koporsókra állítja a gyertyákat, hogy fényük a nemes halottak fennkölt neveire essék! Koronás főkhöz hasonlóan ők sem viselnek hosszú rangokat és toldalékneveket; neveik egyszerű nagybetűkkel állnak barna koporsójukon. Ott András, itt János, abban a sarokban Júdás, emebben Péter. Ki ne hatódna meg attól, hogy: ott nyugszik a nemes nierensteini, született 1718-ban, itt pedig a rüdesheimi, született 1726. Jobbra Pál, balra Jakab, a jó öreg Jakab!



És az érdemeik? Még kérdezitek? Nem látjátok, ahogy teletölti kelyhemet, és az apostol pompás vérével kínál? Vörös arany csillog a pohárban. Amikor a Szent János dombján a Nap sugarai felnevelték, még világosszőke volt. Egy évszázad festette sötétre. Ez a zamatos illat! Minek nevezzem ezt a kehelyből áradó illatkavalkádot? Gyűjtsétek össze az erdők és mezők virágát, hozzátok ide India fűszereit, törjetek borostyánt kékes felhőcskékké, adjatok hozzá ámbrát, az egészet keverjétek össze, és vonjátok ki a legfinomabb illatokat, miként a virágból szívják ki a méhek a mézet – az is csak ócska utánzat lenne, méltatlan kelyhed nektárjához, a te illatodhoz: János és Nierenstein ezerhétszáztizennyolcból!



– Miért csóválod a fejed, öreg? Tán nem tetszik, hogy örömet lelek idős címboráidban? Nesze, itt ez a pohár, igyál te is a Tizenkettők egészségére! Koccintsunk! Egészségedre!
– Isten ments! Ma éjjel aztán egy kortyot sem iszok! Az ember ne játsszon az ördöggel! Ha mindet végigkóstolta, továbbmegyünk. Irtózok ettől a pincétől.
– Jó éjt, rajnai uraim! Jó éjt, és hálás köszönet a jóltartásért! Ha bármivel is viszonozhatom neked, komoly és tüzes Júdásom, szelíd Andrásom, vagy neked, kedves János, nyugodtan keressetek fel!
– Jóságos ég! – vágott szavamba az öreg, és becsapta az ajtót, majd kapkodva ráfordította a kulcsot. – Úgy látszik, már ez a pár csepp bor is a fejébe szállt! Minek festi az ördögöt a falra? Hát nem tudja, hogy ma éjjel feltámadnak a borszellemek, és meglátogatják egymást? Szeptember elseje van, ez az ő napjuk! Még egy ilyen megszólalás, s isten bizony elszaladok! Még ha az állásomba kerülne is! Közel az éjfél, bármelyik pillanatban előbújhat valamelyik hordóból a szörnyűség, hogy halálra ijesszen bennünket.



– Félrebeszélsz, öreg! De nyugodj meg, egy szót sem szólok többet, nehogy felébredjenek a borkísérteteid. Vezess végre a Rózsához! – Továbbmentünk, hogy kisvártatva belépjünk Bréma rózsakertjébe. És ott feküdt Ő, az öreg Rózsa, hatalmasan, parancsolóan, fenségesen. Micsoda iszonyatos hordó! És minden cseppje aranyat ér! Az 1615-ös évjárat! Hol vannak már a téged ültető kezek, hol vannak a virágzásodat leső szemek, hol vannak a Rheingau dombjain éneklő, vidám emberek, akik burkodból kipréseltek, hogy aranyló mustként a kádakba csordulhass? Odavannak, mint a dombjaid alatt hömpölygő folyam hullámai. És hol vannak a Hansa néhai urai, e vén város tiszteletreméltó szenátorai, akik Téged, az illatozó Rózsát lemetszettek, és beültettek ebbe a hűs terembe, unokáik gyönyörűségére? Menjetek ki az Ansgari temetőbe, látogassatok el a Miasszonyunk Templomába, és öntsetek bort a sírjaikra! Elmúltak, s velük múlt két évszázad!



– Emelem poharam ama 1615-ös esztendő uraira, és méltó utódaikra, akik ily vendégszeretően gondoskodnak rólam, idegenről! Egészségetekre!
– Úgy! És most jóccakát, Rózsa asszonyság! – tette hozzá az öreg szolga barátságosan, miközben összepakolta a kosarát. – Jóccakát és Isten veled! Erre tessék, erre van a pince kijárata, tisztelt uram. Induljunk! És vigyázzon, nehogy nekimenjen valamelyik hordónak, majd én világítok.
– Még csak az kéne! – feleltem. – Csak most kezdődik igazán az élet. Ez még csak a kóstoló volt. Hozz két-három palack huszonkettest, de a legjavából, oda hátra, a nagy terembe. Láttam érni, ott voltam, amikor szüretelték. Ha csodálattal adóztam a régieknek, az én korosztályom előtt is fejet kell hajtanom.
Tágra nyílt szemekkel bámult a szerencsétlen, mintha nem hinne a fülének.
– Uram – szólalt meg ünnepélyes hangon –, ne tréfáljon ilyen kárhozatos módon. A mai éjszaka itt befejeződött. Egy pillanatig sem maradok tovább.
– Ki mondta, hogy maradj? Hozd a bort, aztán eriggy Isten hírével. Ezt az emlékezetes éjszakát itt fogom tölteni, a pincédben! Nyugodtan elmehetsz, nincsen rád szükségem.
– De nem hagyhatom az urat egyedül a pincében – válaszolta. – Ne vegye sértésnek, jól tudom, hogy nem fogja meglopni a pincét, de hát ellenkezik a szabályzattal.



– Nos, akkor zárj be abba a szobába! Akassz akkora lakatot az ajtóra, amekkorát csak akarsz, hogy se ki, se be, aztán holnap reggel hatkor felébresztesz, és megkapod a jussod.
Látván, hogy hiába minden rábeszélés, a pince gondnoka végül kitett elém három palack bort és kilenc gyertyát. Megtörölte a boroskupámat, teletöltötte a huszonkettes legjavából, és láthatóan nehéz szívvel jó éjszakát kívánt. Kétszer ráfordította a kulcsot a zárra, és ráakasztott egy lakatot is. Sejtettem, hogy ezt inkább az irántam érzett gyengéd féltésből teszi, s nem a pincéje kedvéért. Éppen fél tizenkettőt ütött az óra. Még hallottam, amint elmormol egy imát, aztán elsiet. Léptei egyre messzebb kopogtak. A bejárati ajtó csapódása ágyúdörejként visszhangzott végig az elhagyatott termeken és folyosókon.



Végre magunkban vagyunk, kedves lelkem, mélyen a föld ölében. Odafenn már mindenki alszik és álmodik, idelent a bor szellemei szunyókálnak koporsóikban. Talán még álmodnak is, rövid gyermekkorukról, a távoli hegyekről, az otthonukról, és a jó öreg Rajna apóról, aki esténként altatót dúdolt bölcsőjük felett.
Vagy talán azokra a boldog időkre gondoltok, amikor szelíd anyácskátok, a Nap, csókkal ébresztett, hogy a friss tavaszi levegőben felnyitva szemeteket, elgyönyörködhessetek a fennséges Rajna völgyén? Emlékeztek-e még a német paradicsomba beköszöntő májusra, amint anyátok zöld lombruhácskát adott rátok, hogy megörvendeztesse a Loreley sziklája alatt vidáman zúgó, vén apátokat?



S te, kedves lelkem, gondolsz-e ifjúságod gyöngynapjaira, Svábföld zölden hullámzó dombjaira, kék folyamára? Oh, álmok ideje! Milyen gazdagon tele vagy aggatva képeskönyvekkel, karácsonyfákkal, anyaszeretettel, húsvéti tojásokkal és locsolkodásokkal, virágokkal és madarakkal, papír- és ólomkatonákkal, meg az első nadrágokkal és kabátokkal, amelyekbe először öltöztették fel méretére oly büszke porhüvelyedet? Emlékszel-e megboldogult apádra, amint térdein hintáztatott? És nagyapádra, aki lemondott a kedvedért aranygombos nádpálcájáról, mert az egyszer csak lovacskává változott alattad?



Ugorjunk a következő pohárral néhány évet előre! Emlékszel-e még arra a reggelre, amikor bevittek hozzá, a legkedvesebb férfiúhoz? Olyan sápadt volt az arca! Zokogva csókolgattad hideg kezét, bár nem értetted, hogy miért sírsz. Ahogy azt sem hitted el, hogy a testét fekete leplekbe takaró, kemény férfiak nem fognak többé visszatérni azzal a szűk ládával, amelybe belefektették. – Ne zavarjátok, hát nem látjátok, hogy elszunnyadt! És a nagyapád könyvtárszobájában eltöltött titokzatos ünnepeidre emlékszel-e még? Pedig akkoriban még nem is szeretted a könyveket, bőrkötéses támláikat csak azért kedvelted, mert biztonságos istállót építhettél belőlük kedvenc játékbarmaidnak.



Vagy ott vannak ifjúkori galádságaid a nemzeti irodalommal. Ahogy egyszer fivéred fejéhez vágtad Lessinget, mire ő alaposan elagyabugyált a Sophie utazása Memelből Szászországba egyik példányával? Akkoriban még nem is sejtetted, hogy egyszer te is írásra adod a fejed.



Vén kastély falai, tűnjetek ti is fel a múlt ködéből! Hányszor szolgáltak beomlott folyosóid, pincéid, fiatornyod, tömlöcöd a vidám siserehadnak játszóhelyül! Katonák és rablók, nomádok és karavánok! Még a kozák alantas szerepében is jól éreztük magunkat, míg a többiek tábornokok, hadvezérek meg Napóleonok voltak, és folyton verekedtek! Sőt, egyszer még a ló szerepét is elvállaltuk, csakhogy örömet szerezzünk barátainknak. Egek, milyen szép is volt az a játék!



Hová lettek gyermekkori pajtásaid, az aranykor cimborái, mikor még se rang, se rend, se tekintély nem számított? A grófok és bárók kamarások lettek valamelyik udvarnál, a pórok mezítlábas vándorinasként kóborolnak az országban, nehéz batyuval a hátukon, esőtől megbarnult kalapjukkal majomügyességgel kapkodva a hintókból kihajított fillérek után, s a szerelem jobban nyomja a lelküket, mint hátukat a súlyos iszák. A humaniórákon jeleskedő pajtásaid manapság reverendás lelkészek valahol, este hosszú hálóingben üldögélnek kedvesük ágya szélén. Másokból hivatalnok lett, patikárius, irodista vagy valami hasonló… Csak minket, kettőnket zökkentett ki a Sors a rendes kerékvágásból, hogy itt üldögéljünk a brémai városháza pincéjében, bortól mámorosan. Mi lett belőlünk? Doktor? Olcsó kis győzelem, akárki összehozhat egy nyomorult disszertációt.



Lélek, most akkor jöjjön a negyedik pohár! A negyedik! Hozzászokott-e már nyelved a borhoz? És a torkod? Bizony mondom néktek, itt van az útelágazás, táblával megjelölve. Az egyik felén az áll, hogy: a Gyomor felé! Széles, járható út ez, gyors, sikamlós lejtő! Minden közönségesebb anyag ezt az útvonalat választja. A másik irány: a Fej felé! A hordóban annyi jöttment anyaggal összezárt szellemeknek mi sem kell több, azonnal a nemesebb utat választják. S míg a tömeg megadóan lefelé gyúródik, addig ők buzgón felkapaszkodnak a Tobozmirigyhez címzett fogadóba. Békés, értelmes népek ezek a szellemek. Világosságot hoznak hajlékodba. De csak ha négyen-öten vannak. Többségükért már nem kezeskednék, mert verekedősek lesznek, és sületlenségeket művelnek agyadban.



Töltsük meg a negyedik poharat, s térjünk rá életünk negyedik, csodaszép ciklusára! Tizennégy éves lettél, ó lélek! Mi történt veled ez idő alatt? Már nem játszol kisded játékokat, már nem érdekel a katonásdi és hasonló gyermekségek, de annál többet olvasol. Rákaptál Schillerre és Goethére, valósággal falod őket, ha nem is érted minden sorukat. Vagy tán máris mindent értesz? Máris azt hiszed, hogy érted, mi a szerelem, csak mert a múlt vasárnapi teadélutánon lopva megcsókoltad Elvirát a komód mögött? Vagy mert visszautasítottad Emma gyöngéd közeledését? Barbár! Sejthetted volna, hogy az a tizenhárom éves szív is olvasta a Werthert, és beléd szeretett! Változik a szín: légy üdvözölve, Sváb-Alpok kék folyója, partjaidon lettem gyermekből ifjúvá! Üdvözlégy, kolostortető, és te is, halott apátok képeivel teleaggatott kerengő! Üdvözlégy, templom, csodás főoltároddal, a hajnali aranyfényben fürdőző képeiddel! Legyetek üdvözölve, sziklaormokon trónoló kastélyok, barlangok, völgyek, zöldellő erdőségek! Közöttetek nevelkedtünk, míg el nem érkezett a kirepülés órája, friss leheleteteknek köszönhetjük, hogy nem lettünk puhány mamlaszok.



Következzék az ötödik pohár, életünk ötödik korszaka. Olyan élvezettel szürcsölöm édes emlékeit, akár e pohár nemes rajnait. Szépséges illatotok versenyre kel kelyhem zamatával. Tekintetem elhomályosul, látod-e, lelkem, ahogy körém gyűlnek serdülő éveim pajtásai? Minek nevezzelek, emelkedett, nemes, durva, barbár, bájos, disszonáns, dallamos, elutasító és mégis oly gyönyörű legényéletem? Hogy rögzíthetném a testvéri szeretet aranyló pillanatait? Miképpen adjak hangot érzéseimnek? Hogy fesselek le, te soha meg nem értett káosz? Írjalak körül? Soha! A laikus is látja, hogy csak nevetséges külsőd nyitott könyv. Kedves belsődet csak a bányász ismeri, ki dalolva hág testvéreivel a föld mélyére, hogy aranyat hozzon fel, tiszta, színaranyat! Oly mindegy, hogy sokat-e vagy keveset. Mert nem csak ez a zsákmánya. Amit látott, azt kívülállónak képtelen elmesélni, túl különös és túl sok lenne az avatatlan füleknek. Élnek odalenn szellemek, akiket csak kevesen láthatnak. Zene csendül fel a tárnákban, higgadt füleknek üres és értelmetlen, de szent annak, ki átérezte, és együtt énekelt, még akkor is, ha a végén mosolyogva gyűrögeti a sikertelenség lyukas sipkáját. Öreg Nagyapó! Most már tudom, mit csináltál, amikor „az úr szökőnapot tartott”. Olyankor te is ifjúkori cimboráid között voltál, és könnycsepp gyűlt ősz szempilláidra, valahányszor emlékkönyvedben egyik-másikat eltemetted. Pedig élnek!
Ember, hajítsd el az üveget, és bonts újat az új örömökre. A hatodik! Kiszámíthatatlan vagy, ó, Szerelem!



Velünk is az történt, mint megannyi emberfiával. A szerelemről olvastunk, és azt hittük, hogy szerelmesek vagyunk. A legcsodálatosabb és legtermészetesebb az egészben az volt, hogy érzelmeink mindig az olvasmányainkhoz igazodtak. Árnikát és nefelejcset szedtünk G.-ben, hogy pár könnycsepp kiséretében szégyellősen átnyújtsuk a doktor lányának, mert éppen azt olvastuk, hogy: „Letarolná a rét virágát, Hogy szerelmére hintse mind.” „Könnyek fakadnak a szeméből.” Igen, Wilhelm Meister módjára szerettünk, vagyis már azt sem tudtuk, hogy melyikük az édesebb, Emmelin-e vagy Kamilla, netán Otília? Hát nem ott kukucskáltak-e mindhárman, csinos kis főkötőben a redőnyök mögött, amikor a zimankós télben éjjelizenét adtunk nekik, s görbére fagyott ujjakkal szánalmasan vertük a gitárt? Hogy kiderüljön, gyarló, kokott mind a három, mire mi dőrén örökre lemondtunk a szerelemről, és megfogadtuk, hogy majd csak akkor fogunk megházasodni, amikor a sváboknak benő a feje lágya, vagyis negyvenévesen.



Beláthatatlan Szerelem, ki lenne képes lemondani Rólad! Felbukkansz kedvesünk tekintetében, csakhogy átlophasd magad szemünkbe, s onnan a szívünkbe fészkelődj. Mégis hidegen hagytak dalaim, egy pillantásra sem méltattad szerelmes közeledésemet. Hadvezér akarok lenni, csakhogy lássa az újságokban a nevemet, és összeszoruljon a szíve, ha azt olvassa, hogy: „Hauff tábornok a legutóbbi csatában kitüntette magát. Szívét nyolc találat érte, de sebesüléseibe nem halt bele.” Harci dobos akarok lenni, hogy ablaka alatt kidobolhassam fájdalmamat. Hogy amikor rémülten kinyitja az ablakot, fortissimóból fokozatosan pianóra válthassak, és adagio-pergéssel fülébe súgjam: – Szeretlek. – Híres akarok lenni, hogy ha rólam hall, büszkén mondhassa magában: – Egykoron szerelmes volt belém. – De fájdalom, kevesen ismernek! Holnap is csak legfeljebb legyinteni fognak: „Egész éjjel a borospincében tivornyázott!” Mi volna, ha suszter vagy szabó volnék? Még a gondolat sem méltó Tehozzád, Adelgunde!



Ilyenkor már csak ketten vagyunk ébren a városban. A legmagasabb és a legalacsonyabb: a toronyőr a dóm tetején, meg én a városháza pincéjében. A toronyba kívánom magam, hogy a szócsövet óránként számhoz emelve, hálókamrádba küldhessek egy dalt. Csitt! Botorság lenne felébreszteni angyalkámat szende, édes álmaiból. Idelenn nem zavarok senkit, jöhet egy dal. Lélek! Katona vagyok, honvágy szaggatja szívemet. Barátom költötte e dalt:


Hogyha strázsát adok éppen
Magányosan, a sötétben,
Rád gondolok, messzi rózsám,
Vajon hű maradtál-e hozzám?


Mikor mundért adtak reám,
Sírva csókolt az én rózsám,
Pántlikát tett kalapomra
Könnye hullott az arcomra.


Tudom, szeret, ettől menten
Boldogság gyúl a lelkemben.
Fagyban szívem forrón dobog,
Hogyha, kedves, rád gondolok.


Halvány fénnyel ég a lámpa,
Tudom, csendben lépsz szobádba.
És esti imádban kéred,
Hogy legyek újra tevéled.


Ha lelkedben bánat honol,
S féltő szíved értem bomol,
Ne félj: az égiek megóvnak,
Hűségemért pártfogolnak.


Szól a harang, virradóra,
Strázsaváltást üt az óra.
Aludj, édes, kis szobádban,
Gondolj reám álmaidban.


Vajon most rólam álmodik-e? A harangok tompa moraja kísérte énekem. Éjfél?! Titokzatos borzongással terhes óra. A Föld halkan megremeg, mert a rajta fekvő emberek a másik oldalukra fordulnak, s megnehezült paplanukat combjaik közé gyúrva, a hajnalra várnak. Milyen más az éjféli harang, mint a déli verőfényben, a tiszta légben felcsendülő! De mi ez? Mintha ajtó csapódott volna. Különös! Egyedül vagyok idelent, mégis mintha lépések zaját hallanám. Hallj oda! Valaki az ajtómhoz közeledik! Megragadja, megrázza a kilincset. De ajtóm zárva van, erős reteszek védik, ide ma éjszaka egyetlen halandó sem teheti be a lábát. Mi ez?! Az ajtó felpattan! Szörnyűség!



A két férfiú egymást megelőző udvariassággal igyekezett betessékelni a másikat magányos szobámba. Az egyik sovány, langaléta alak volt, nagy, fekete loknis parókával a fején. Sötétvörös, ófrank szabású kabátja telis-tele volt arany paszományokkal és gombokkal. Hihetetlenül hosszú, vékony combjain fekete bársonynadrág, térdénél arany csatokkal. Alatta vörös harisnya, cipőin megint csak arany csatok.


Porcelánmarkolatú tőrét nadrágzsebén átbújtatva hordta. Sűrű hajbókolása közben kis háromszögletű selyemkalapot lengetett, parókájának göndör fürtjei vízesésként omlottak vállára. Arca sápadt volt és megviselt, mélyen ülő szemekkel és hatalmas, tűzvörös orral. Társa, akit oly előzékenyen maga elé akart engedni, épp az ellentéte volt. Haja tojásfehérjével erősen a fejéhez volt ragasztva, oldalt pedig rollniba felcsavarva, akár két pisztolytartó. Hátán rőfnyi copf kígyózott. Acélszürke kabátkát viselt, veres hajtókával, alatta gazdagon hímzett, terjedelmes pocakjáról a térdéig lógó mellényt és nagy lovaglócsizmát. Derekára hatalmas kardot csatolt. Volt valami jóságos a hájas arcában, homárszerű, kiguvadó szemeiben. Hajlongásait kétoldalasan felhajtott hatalmas filckalappal kísérte.



Első ijedtségemet legyőzve, bőven akadt időm megfigyelni őket, hisz az uraságok hosszú percekig parádéztak egymásnak a küszöb előtt. A langaléta végül feltépte az ajtó másik szárnyát is, és társát karonfogva bevezette a szobámba. Felakasztották kalapjukat a falra, lecsatolták fegyverüket, és engem egy pillantásra sem méltatva, csendben helyet foglaltak az asztalnál. Mintha farsang éjszakája volna, állapítottam meg magamban, furcsa vendégeimet méricskélve. Volt valami kísérteties megjelenésükben. Nem tudtam mit kezdeni merev pillantásaikkal, némaságukkal. Már épp összeszedtem a bátorságomat, hogy megszólítsam őket, amikor újabb zaj hallatszott a pince felől. Léptek közeledtek, feltárult az ajtó, és belépett négy úriember, az első kettőhöz hasonlatos jelmezben. A legfurább vadásznak volt öltözve, ostort és vadászkürtöt hordott, és igen emelkedett hangulatban volt.
– Adjon Isten, Rajna urai! – harsogta a veres kabátos langaléta dörmögő basszusával, miközben felállt és meghajtotta magát. – Adjon Isten! – kontrázott vékony hangon a tömzsi. – Rég nem találkoztunk, Jakab uram!



– Frissen és fürgén! Hejjsza és jó reggelt, Máté úr – rikkantotta a vadász a zömöknek –, és neked is jó reggelt, Júdás uram! Na de mi ez? Hol vannak a korsók, hol a pipa meg a dohány? A vén szamár nem ébredt volna még fel bűnös álmából?
– Micsoda álomszuszék! – kontrázott a kisebbik. – Haszontalan hétalvó! Még mindig odafenn horkol a Miasszonyunk temetőjében! Hétszentség, hogy kikolompolom onnan! – Azzal felkapott egy nagy csengőt az asztalról, és éktelen hahotával elkezdte rázni. Társai szó nélkül letették kalapjukat, botjukat, kardjukat, helyet foglaltak az asztalnál, és néma öleléssel üdvözölték egymást. András a vadász és a vörös Júdás között ült. Kecses, finom úr. Bájos, fiatalos vonásait titokzatos búskomorság uralta, de zsenge ajkai körül lágy mosoly játszott. Fején bodros, szőke paróka, különös kontrasztban hatalmas barna szemeivel. A vadásszal szemben jól táplált férfiú terpeszkedett, borvirágos orcával és bíbor színű orral. Alsó ajka mélyen lefittyedt, ujjaival szórakozottan dobolt jól megtermett hasán. A többiek Fülöpnek szólították.
Harcos kinézetű, vastag csontú fickó ült mellette. Sötét szemeiben a bátorság tüze lobogott, orcáját kicsattanó pír borította. Szájára sűrű bajusz vetett árnyékot. Péternek hívták.



Bor híján még a régi ivócimborák között is csak döcögve indult a beszélgetés. Míg egyszer csak reszkető lábú, ősz öregecske jelent meg az ajtóban. Feje csontvázfej, koponyára feszülő bőr, fekete üregekben ülő szemek. Hatalmas kosarakat cipelt, és lihegve, alázatosan üdvözölte a vendégeket.



– Hajrá! Légy üdvözölve, Baltazár, vén pincemesterünk! – ujjongták a vendégek. – Csak frissen, öreg, add elő a korsókat, és hozz pipát mindenkinek! Hol kujtorogtál idáig? Rég elmúlt tizenkettő!
Az aggastyán tapintatlanul ásított néhányat, látszott rajta, hogy nagyon sokat aludt. – Majdnem elszúrtam a szeptember elsejét – krákogta. – Mióta kikövezték a temető ösvényeit, igen rosszul hallok. De hol van a többi uraság? – kérdezte, miközben furcsa formájú, óriási méretű kupákat rakott kosarából az asztalra. – Hol vannak a többiek? Kegyelmetek még csak hatan vannak, és az öreg Rózsa is hiányzik!
– Nyisd már ki azokat a palackokat! – kurjantotta Judás. – Kiszáradt a gégénk! Aztán eriggy át a pincébe, s kopogtasd meg vékony csontjaiddal a hordókat, hogy ébredjenek fel a henyélők. Mondd meg nekik, hogy mi már tűkön ülünk.



Ám alighogy Júdás uram befejezte, óriási zaj és zsivaj támadt az ajtó előtt. – Rózsa kisasszony éljen soká! És szerelme, Bacchus, sokáig éljen! – hallatszott különböző torkokból. Majd kivágódott az ajtó, és a kísérteties asztaltársaság kiáltozva felpattant: – Ő az, igen, ő az, Rózsa kisasszony és Bacchus, meg a többiek! Hahó! Most kezdődik csak igazán a víg élet! – és közben nagyokat koccintottak a kupákkal, kacagtak, a kövér a hasát csapkodta, a sápadt pincemester pedig ügyesen felhajította sapkáját a plafonra, és együtt kurjongatott a többiekkel, hejhó, juhhé! A végén már sajgott a fülem a nagy ordítozástól. Micsoda látvány! A fából faragott Bacchus leszállt hordólováról, s ahogy volt, pucéran betipegett a szobába, hogy barátságos arccal és csillogó szemekkel üdvözölje a társaságot. Kezén, mint valami menyasszonyt, magas termetű, hízásnak induló matrónát vezetett. Még ma sem tudom, miként, de akkor azonnal megéreztem, hogy őnagysága nem lehet más, mint az öreg Rózsa, a Rózsapince hatalmas öreghordója.
És hogy kicsípte magát a Rajna éltes leánya! Valamikor csodaszép lehetett, mert ha lopott is az idő néhány ráncot homlokára és szája köré, ha le is kopott orcájáról az ifjúság üde pírja, két évszázad sem tudta megtörni finom vonásait, nemes mivoltát. Szemöldökei megőszültek ugyan, s hegyes állán néhány hosszú szőrszál éktelenkedett, de gesztenyebarna haja, mely szépen elsimítva keretezte homlokát, még mindig fényesen csillogott, fekete bársony főkötője szorosan simult halántékához. Kabátkája a legfinomabb fekete kelméből készült, az alóla kibukkanó piros bársonypruszlik ezüst kapcsokkal és zsinórokkal volt összefűzve. Hosszú nyakán csillogó gránátokból készült széles nyakék, közepén vastag aranymedál. Terebélyes alfelén bő, ráncokba szedett, barna szoknya, ölén incselkedő csipkés kötényke. Vastag csípőjét körülfogó övén bőrtáska és óriási kulcscsomó lógott. A legtiszteletreméltóbb asszonyság Köln vagy Mainz utcáin, anno 1618-ban.



Rózsa asszonyság kíséretét hat vidám koma képezte. Félrecsúszott parókákkal, bő kabátokba, hosszú, sujtásos mellényekbe öltöztetve, háromszögletű kalapjaikkal kitörő örömmel integettek.
Bacchus, általános üdvrivalgás közepette, illedelmesen az asztalfőre vezette párját. Rózsa asszonyság ünnepélyesen meghajolt a társaság előtt, majd helyet foglalt. Fából faragott Bacchusunk azonnal melléje ült. Baltazár, a pincemester meglehetősen nagy párnát tolt ülepe alá, mert különben túlságosan eltörpült volna párja mellett. A többiek is letelepedtek. Csak most jöttem rá, hogy a brémai pincében nyugvó tizenkét rajnai apostolt látom az asztal körül.



– Ím itt volnánk hát – mondta Péter, miután kissé alábbhagyott a zsivajgás. – Itt vagyunk mind, az 1700-as évjárat ifjú népe, épen és egészségesen, mint mindig. Egészséget, Rózsa kisasszony! Kegyed sem öregedett semmit, éppoly szép és nemes, mint ötven évvel ezelőtt. Egészséget! Éljen soká, s vele együtt kedvese, Bacchus uraság!
– Éljen soká az öreg Rózsa! Sokáig éljen! – kiáltották, és koccintottak és ittak. Csak Bacchus úr maradt néma. Terebélyes ezüst korsójából gond nélkül lenyelt vagy két liter rajnait, akkora lett tőle a pocakja, mint egy felfújt sertéshólyag.
– Hálás köszönetem, mélyen tisztelt apostol urak, kedves rokonok – válaszolta Rozália asszony, és barátságosan meghajolt. – Maga még mindig ilyen bonviván, Péter úr? Megismertem én már az öregséget! Uraságodnak nem szabadna egy élemedett, erényes hölgyet zavarba hoznia. – Azzal lesütötte szemét, és kihörpintett egy hatalmas mérőpoharat.
– Kincsem, ne kéresd magad! – vetette közbe Bacchus, és apró szemeivel szeretetteljes pillantást vetett rá, majd megfogta a kezét. – Kincsem, ugyan ne kéresd magad, hiszen tudod, hogy tiéd a szívem már vagy kétszáz ősz óta. Bizonyítsa eme tüzes csók rózsás ajkaidra, hogy máig is téged szeretlek mindenek felett! Alig várom, hogy végre megünnepelhessük nászunkat.
– Maga egy nagy kópé! – válaszolta pironkodva az öreg hölgy, és elfordult tőle. – Egy negyedórát sem lehet nyugton az ember magától, máris elkezdi az udvarlást. Egy erkölcsös lány már a kinézetétől is elszégyelli magát. Miért rohangál meztelenül a pincében? Legalább mára kölcsönözhetett volna egy nadrágot. – Fogja, Baltazár, a kötényemet, s kösse eme szégyentelen úr elé!
– Ha adsz egy csókot, még ezt a rongyot is magamra öltöm – rikkantotta Bacchus szerelmesen. – Még akkor is, ha ezzel nagyot vétek a ruházkodási szabályok ellen. De hát mit meg nem tesz az ember egy szép hölgy kedvéért?



Ahogy Baltazár derekára tette a csipkekötényt, a jövendőbeli vőlegény gyengéden Rózsához simult. – Ennyi fiatal előtt – suttogta Rózsa szégyenlősen, és lehajolt, hogy a tizenkettők kurjongatásai és sóhajtásai közepette a boristen kamatostul megkapja jutalmát. Bacchus ezután ismét kiürítette kupáját, amitől még vagy két arasszal szélesebb lett, és borízű hangon rázendített egy dalra:


A paloták legszebbikét
Tán Brémában láttam.
Hisz ennél fényűzőbb palaist
Egy királytól se vártam.
De nem hiába tetszhet ő,
Mert benne minden megnyerő,
És mind közül, a legszebb,
Egy várkisasszony tetszett.


A szeme tiszta, mint a bor
És orcája sem sápadt.
Ruhája dísze sok sinór
Még mellén is hord párat.
Oly szép a tölgyfa szoknyája
A fapántlika hajába,
A pruszlikján a minta
Mind vasból kanyarintva.


De jaj! A hálókamráján
Beh sok lakatokat látok,
Ő nyugszik rózsanyoszolyán
S én kívül álldigálok;
Így ajtódat kopogtatom:
Kelj fel, szerelmes angyalom,
Hogy ajkad érje orcám,
Nyiss ajtót, édes rózsám.


Bár minden éjjel ott vagyok,
A küszöbénél esdve,
De ajtót eddig nem nyitott,
Csak egyszer, egyik este;
S mióta csókod ismerem,
Egy láz hevít a szívemen.
Csak egyre vágyom, Rózsa,
Egy meggyógyító csókra.


– Bacchus úr, maga egy nagy kujon – mondta Rózsa, miután a dal egy érzéki trillával véget ért. – Tudhatná, hogy a polgármester és a tanács szigorúan zár alatt tartanak, és nem engedik, hogy akárkivel kikezdjek.
– De nekem csak kinyithatnád néha a kamrád ajtaját, Rózácska drága! – suttogta Bacchus. – Szomjazom ajkad édes nektárját.
– Nagy kópé kegyelmed – kiáltotta Rózsa nevetve. – Kegyelmed igen pajkos, és egyszerre többel is űzi! Vagy azt hiszi tán, nem tudom, hogy annak a könnyűvérű francia nőcskének, von Bordeaux kisasszonynak teszi a szépet, no meg annak a sápadt Champagne-inak? Eriggyen, magának rossz a természete, nincs érzéke a hűséges német szerelemhez.



– Így igaz! – kiáltotta Júdás, és hosszú, csontos kezével az aggszűz keze után kapott. – Nekem is ez a véleményem! Fogadja el lovagi szolgálatomat, hajadonok legszebbike, fordítson hátat ennek a törpe, meztelen fickónak, hadd fusson a francia lányok után.



– Micsoda! – ordított fel a fábólfaragott, és dühében legurított néhány liter bort a torkán. – Micsoda? Ezzel az 1726-os suhanccal akarod összeadni magad, Rózsám? Fujj, szégyelld magad! Ami pedig ádámkosztümömet illeti, Kotnyeles uraság, én is épp úgy hordhatnék parókát, kabátot és kardot, mint ön. De nekem nincsen szükségem talmira, mert az én bensőmben valódi tűz ég, én nem fázom a pincében. Amit pedig Kegyed mondott, Rózsa kisasszony, a franciákról, az mind szemenszedett hazugság. Néha ugyan meglátogattam őket, de csak szellemük kelleme miatt, semmi másért. Csak hozzád vagyok hűséges, drága kincsem, egyedül téged zártalak a szívembe!



– Szép kis hűség, mondhatom! – csattant fel a dáma. – Még Spanyolhonból is elhozták a hírét! És itt most nem is Xeresről, a negédes ringyóról beszélek, az már közismert történet. Azt mondja el inkább, mitt tett Dentilla di Rota szűzleánnyal és azzal a San Lúkas-i hölggyel? Nem beszélve Sennora Pietro Ximenes asszonyságról…
– Az ördögbe is, kegyed túlzásba viszi a féltékenységet! – kiáltotta a faszent bosszankodva. – Régebbi viszonyainkat nem oly könnyű feladni. Ami pedig Sennora Pietro Ximenest illeti, hát vele csak a kegyed iránti barátságból tartom a kapcsolatot. Lévén, hogy ez a hölgy a kegyed rokona.
– Ne meséljen nekünk ilyeneket! – csóválta a fejét Rózsa és a tizenkettők.
– Ha nem tudnátok – folytatta megenyhülve Bacchus –, a sennora valójában rajnai születésű! A tiszteletreméltó Don Pietro Ximenes serdülő szőlőtőkeként vitte magával hazájába, Spanyolhonba, ahol természetesen felvette ura családnevét. Igaz ugyan, hogy magába szívta az édes, spanyolos karaktert, de még most is nagyon hasonlít kegyedre, mert az arc alapvonásai egy családon belül nem vesznek el teljesen. Ugyanaz a szín, ugyanaz az édes illat, az a finom aroma. Ne szégyellje Ximenes kuzinkáját, drága Rózsa kisasszony!
– Éljen, sokáig éljen! – kiáltották az apostolok, és koccintottak. – Éljen spanyolhoni húgocskánk, Ximenes!



Rózsa kisasszony, legyőzve bizalmatlanságát, keserédes mosollyal berekesztette a vitát, és koccintgatva megszólalt: – Kedves rajnai rokonaim, örülök, hogy mind itt vagytok! Itt a gyengéd, finom András, a bátor Júdás, a tüzes Péter. Jó estét, János, töröld ki a csipát a szemedből! Bertalan, te elhíztál, tartózkodj a renyheségtől! És itt van örökké vidám Pálunk, meg a nevető szemű Jakabunk is! Hál’ Istennek mindenikőtök a régi. De akárhogy is számolom, tizenhárman vagytok. Az ott, az asztalvégen kicsoda? Ki hozta magával azt a furcsa öltözetű idegent?



Istenem, de megijedtem! Csodálkozva meredtek rám, látható rosszallással fogadták jelenlétem. Erre én összekaptam magam, és megszólaltam: – Alázattal ajánlom magamat a tisztelt társaságnak. Én valójában semmi egyéb nem vagyok, csak a filozófia doktorává graduált ember, és jelenleg városukban tartózkodván, a Frankfurt városához címzett fogadóban van szállásom.



– Hogy merészelsz idejönni ezen órában, te graduált emberfia? – kérdezte Péter komolyan, és szeméből villámokat szórt felém. – Nem tudtad volna, hogy nincs keresnivalód ezen előkelő társaságban?!
– Apostol uram – válaszoltam, de még ma sem tudom, honnan merítettem ennyi bátorságot, talán a borból –, Apostol uram, először is kikérem magamnak a tegezést, legalábbis amíg jobban meg nem ismerjük egymást. Ami pedig az előkelő társaságot illeti, nos hát, ő jött ide hozzám, én ugyanis már vagy három órája ebben a szobában ülök, uram!
– Na de mégis, mi keresnivalója van ilyen késői órában a városi pincében, doktor úr? – kérdezte Bacchus, valamivel szelídebben. – Ilyenkor tudtommal már aludni szokott az emberfia.
– Méltóságos uram – válaszoltam –, ennek is megvan a maga oka. Jogos élvezője vagyok e pince nemes nedűinek, mert birtokomban van a tekintetes szenátus passzusa, amely szerint tiszteletemet tehetem az apostol uraknál illetve Rózsa kisasszonynál, amit, engedelmükkel, meg is tettem.



– Ezek szerint Ön szereti a rajnai borokat – folytatta Bacchus. – Nos, ez egy igencsak dicséretreméltó tulajdonság mostanában, midőn az emberek hátat fordítottak eme csodás forrásnak.
– Így igaz, az ördög vinné el mindnyájukat! – rikkantotta Júdás. – Senki sem akar már rajnai bort inni, legfeljebb egy-egy utazó doktor vagy magiszter, de ezek az éhenkórászok is csak akkor, ha ingyen kapják.
– Ha legnagyobb tisztelettel is, de protestálnom kell, Júdás uram – vágtam az ijesztő veres kabátos szavába. – Csak keveset kóstolgattam ingyen Kegyelmed szőlővéréből, az 1700-as évjáratból és az azt követőkből, azt is mind a derék polgármester jóvoltából. Amit itt látnak előttem, uraim, az mind fiatalabb évjárat, és csengő aranyakkal fizettem értük.
– Hagyja csak, doktor – mondta Rózsa asszonyság. – Nem olyan harapós ez a Júdás. Csak erre az elkorcsult világra dühös.
– Bizony! – tette hozzá a kellemes küllemű András. – Szerintem ezek a maiak megérezték, hogy már nem méltóak a nemes italokhoz, s inkább pálinkából meg szirupból mindenféle löttyöket kotyvasztanak, majd felcímkézik őket, hogy Château Marget, Sillery, St-Julien, meg a csoda tudja, még milyen cicomás nevekkel. Ezeket vedelik minden vacsoránál, hogy veres lesz tőlük a szájuk széle, mert festék van a lőrében, és másnap persze sajog a fejük az alantas pálinkától.



– Bezzeg, más volt hajdanán a világ – folytatta János a beszédet. – Amikor még mind ifjú legények voltunk, anno 19-ben meg 26-ban. De még az ötvenes években is zajlott ám az élet ezekben a szép termekben. Akár rügyező, napsütötte tavasz volt, akár hófúvásos vagy esős tél, ezek a fülkék minden este csordultig teltek vidám vendégekkel. Ebben a teremben például a Brémai Szenátus ülésezett teljes méltóságában: tekintélyes parókákkal, hosszú kardokkal, bátorsággal a szívében és színültig töltött boroskelyhekkel.



– Bizony, itt lent, s nem ott fent, a Föld színén! Igenis, idelent volt akkorjában a városháza, ezek voltak a szenátus üléstermei! Itt vitatták meg hűs boruk mellett a város ügyes-bajos dolgait, még a szomszédságok összetűzéseiről is itt döntöttek, nem beszélve a csirketolvajokról. De akkor sem estek egymásnak dühös szavakkal, ha különbözött a véleményük. Inkább ittak még egy kört, s mire a bor felmelegítette szívüket, hogy vidáman táncot járjon ereikben, az egyezség is megszületett. Kezet fogtak, barátok voltak és maradtak az örökkévalóságig, mert mindannyian a nemes rajnai borokat szerették. Adott szavuk pedig másnap reggel is szent volt, amiben este megegyeztek a pincében, azt következetesen véghez is vitték odafenn a hivatali székekben.



– Régi szép idők! – sóhajtott Pál. – Még ma is minden tanácstag külön könyvecskében tartja számon éves borfogyasztását. A régi urak, ha már úgyis minden este itt üldögéltek, nem akartak folyton az erszényükben kotorászni, inkább felíratták az ajtófélfára, és Újév napján elszámoltak. Bizony még ma is van néhány derék úr, aki követi ezt a nemes hagyományt. Sajnos, egyre kevesebben lesznek.
– Igen, igen, gyermekeim – mondta a vén Rózsa –, más volt még úgy ötven, száz, kétszáz évvel ezelőtt. Akkoriban még elhozták magukkal asszonyaikat és lányaikat is a pincébe, és a szépséges brémai menyecskék rajnait ittak, vagy a szomszédból, moseli bort. És messze földön híresek voltak rózsás orcájukról, bíborvörös ajkukról, gyönyörű, csillogó szemükről. Mostanában már csak ezt a messze földön, Kínában termő, cudar teát isszák. Ilyen löttyöt az én időmben csak akkor ittak az asszonyok, ha rájuk jött a köhögés vagy valami egyéb kórság. A rajnai bort, az igazi rajnai bort magára már meg sem tudnák inni! Az Isten szerelmére, képzeljétek, spanyol édessel vegyítik, hogy jobban csússzon, mert különben túl savanyú nekik.



Az apostolok hatalmas hahotában törtek ki, amihez akaratlanul én is csatlakoztam, Bacchus pedig akkorákat kacagott, hogy az öreg Baltazárnak meg kellett ölelnie, nehogy leessen a székről.
– Hja, a régi szép idők! – kiáltott fel a kövér Bertalan. – Ha az ember megitta a napi két pintjét, csak olyan volt, mintha vizet nyelt volna, szín józan maradt. Ma meg már egy kupától is kidőlnek. Kijöttek ezek a gyakorlatból.
– Van egy régi, szép történetem erről – mondta Rózsa kisasszony, és titokzatosan elmosolyodott.
– Meséld el, Rózsa kisasszony! Mesélj! – kérlelték a többiek. Erre ő fenékig ürítette a színültig telt kupát, csak hogy simább legyen a torka, és belekezdett.
– Az úrnak ezerhatszázhuszon- vagy -harmincvalahányadik esztendejében a vallás miatt rettenetes háború dúlt Németföldön. Az egyik ezt akarta, a másik amazt, és ahelyett, hogy egy pohár bor mellett értelmesen megvitatták volna a dolgot, elkezdték beverni egymás koponyáját. Albrecht von
Wallenstein, a császár vezértábornagya a protestáns vidékeket fosztogatta hadaival. Gusztáv Adolf svéd királynak megesett a szíve hittestvérein, és nagy sereggel, lóháton és gyalog ellene indult. Csata csatát követett, fel-alá üldözték egymást a Rajna és a Duna mentén, de egyiküknek sem sikerült győzedelmeskedni. Ez idő tájt Bréma meg a Hanza többi városa semlegesek voltak, az egyik féllel sem akartak összekülönbözni. A svéd viszont békében át akart vonulni a területükön, és elhatározta, hogy követet küld hozzájuk. De hát ő is tudta, hogy Brémában mindenről a borospincében döntenek, és hogy a tanácsos uraknak meg a polgármesternek kiváló húzása van. Mi lesz, ha túlságosan le találják itatni a követét, s ez részegségében rossz alkut köt, aggodalmaskodott a svéd király.



A svéd tábor hírhedt sárga ezredében volt egy kapitány, aki szörnyen tudott inni. Reggelire két-három pint bor meg se kottyant neki, s néha vacsorára is megivott egy kisebb hordóval, csakhogy jól tudjon aludni. Oxenstierna kancellár, látván a svéd király tétovázását, megemlítette ennek a Gutekunstnak a nevét, mert így hívták nagyivónkat. A király azonnal magához rendelte a kapitányt.
Gutekunst töpörödött, cingár emberke volt, sápadt arcán tűzvörös orr és szederjes ajkak. A király megkérdezte tőle, hogy vajon mennyit bírna inni, ha komolyra fordulna a helyzet. „Felséges királyom”, válaszolta, „még sosem voltam komoly helyzetben. Igazából nem is vagyok még kalibrálva. Nem olcsó mulatság ám a bor, nehéz napi hét-nyolc pintnél többet inni úgy belőle, hogy ne verje magát adósságokba az ember.” „Mégis, mennyit bírnál, ha úgy hozná a sors?”, faggatta a király. „Ha felséged állja a cehhet, megiszom egyszerre tizenkét pintet is, de a lovászlegényem, Ohnegrund Balthasar még többet bír.” Hívatta erre a király Ohnegrundot, a szolgát, s ha a gazdája sápadt és sovány volt, a szolgája még annál is inkább. Olyan hamuszínű volt az ábrázata, mintha egész életében vizet ivott volna.



A király a kapitányt meg a szolgáját elkülöníttette egy sátorba, majd hozatott néhány hordó hochheimi és nierensteini óbort, és megparancsolta, hogy hitelesen mérjék le, mennyi a két fickó befogadóképessége. Azok reggel tizenegytől délután négyig betermeltek egy hordó Hochheimert és vagy másfél hordó Nierensteinert. A király őszinte csodálattal látogatott el sátrukba. A két cimborát nagyon jó hangulatban találta, a kapitány csak annyit mondott: „Na, most lecsatolom a kardomat, mert akkor jobban csúszik.” Ohnegrund erre kigombolt három pitykét a zubbonyán.
A többiek döbbenten álltak, a király pedig így szólt: „Keresve sem találhattam volna ennél jobb követeket Bréma vidám városába!” Majd a kapitánynak díszes ruhát és fegyverzetet hozatott, Ohnegrundot, a lovászt pedig deáknak öltöztették, és kinevezték a követ titkárának. A király és a kancellár alaposan kitanították a kapitányt, hogy mit mondjon a tárgyaláson, és mindkettejüknek szavát vették, egész úton csak vizet igyanak, hogy annál dicsőségesebb legyen pincebeli fellépésük. Még Gutekunst kapitány orrát is kifehérítették valami kenőccsel, nehogy túl hamar fény derüljön kivételes képességeire.



A sok vízivástól elgyötört embereink Bréma városába érkezvén, azonnal felkeresték a polgármestert. Ez össze is hívta a szenátust, azzal, hogy: „Micsoda kis nyiszlett fickókat küldött ez a svéd! Ma este levisszük a Pincébe, és az asztal alá isszuk őket. Én vállalom a küldöttet, Schnellpfeffer doktor pedig az írnokot fogja itatni.”
Az esti harangszó után ünnepélyesen le is vonultak a pincébe. A polgármester Gutekunst kapitányt vezette, Schnelpfeffer doktor pedig, aki maga is nagyivó hírében állt, az írnoknak álcázott és igen illedelmesen viselkedő lovászt vitte karonfogva. Mögöttük a tárgyalásra hivatalos tanácsos urak kísérete. Éppen ebben a szobában ültek asztalhoz, és először nyúlpecsenyét ettek, meg sonkát, meg heringet, hogy felkészüljenek az ivásra. Ezek után a küldött neki is fogott volna a tárgyalásnak, írnoka már elő is vette táskájából a tollat meg a papirost, de a polgármester leintette: „Még csak az kéne, uraim! Brémában nem szokás ilyen szárazon munkához látni. Elébb igyunk egyet, ahogy apáink és nagyapáink tették.” „Nem nagyon bírom az italt”, válaszolta a kapitány, „de ha magnificenciád így látja jónak, magamhoz veszek egy kis pohárral.” Elkezdtek hát egymás egészségére inni, és közben háborúról és békéről beszélgettek, meg a lezajlott csatákról. A tanácsos urak, jó példát mutatván, olyan alaposan a pohár fenekére néztek, hogy belevörösödött a fejük. A jövevények pedig minden újabb üveg után ekszkuzálták magukat, hogy nem bírják a borivást, máris a fejükbe szállt az itóka. A polgármester örömében egyik poharat ürítette a másik után, a végén már alig tudta, hol van fent és hol van lent. És ahogy az ebben a csodálatos állapotban lenni szokott, azt hitte, hogy végre berugatta a követet, és az írnoknak is töltött a doktor rendesen. „Akkor lássunk hozzá az üzlethez”, dadogta. Mire az idegenek bizonytalan fejjel bólogatni kezdtek, és derekasan koccintgattak a feléjük nyújtott számos kupával.
Tanácskoztak hát, majd ittanak, alkudoztak, és megint ittanak, míg a polgármester el nem aludt mondat közben, és Schnelpfeffer doktor el nem tűnt az asztal alatt. Ezután a tanácsosok következtek, ittanak az idegenekkel, és folytatták a tárgyalást. A kapitány istentelenül ivott, de a lovásza még rosszabb volt. Öt szolgának folyamatosan kellett rohangálnia, hogy újratölthesse a kupákat, mert a bor úgy fogyott, mintha a sivatag homokja itta volna fel minden cseppjét. Így esett, hogy a vendégek sorban asztal alá itták az egész brémai szenátust. Egyetlen kivétellel.



Ezt a nagy termetű férfiút Walthernek hívták, és Brémában azt suttogták róla a rossz nyelvek, hogy ha nem lett volna tanácsos, már régen lefogták volna, mert állítólag a fekete mágiának hódolt. Walther úr, foglalkozását tekintve, szegkovács volt, s mesterségének jeles képviselőjeként hamar a céh öregjei közé került, onnan pedig fel, a tanácsba. Ő volt az egyetlen, aki bírta az idegenek diktálta őrült iramot, sőt, kétszer annyit ivott, mint azok ketten. És ijesztő módon egyre józanabb lett, míg a kapitánynak már zavaros volt a szeme, és úgy érezte, az agya helyén egy nagy kerék forog. Valahányszor Walther tanácsos felhajtott egy mérő pohárral, kezével a kalapja alá nyúlt. A lovásznak ilyenkor úgy tűnt, mintha leheletfinom, kékes felhőt látna felszállni hollófekete hajából. De ez sem zavarta különösebben, és derekasan tovább ivott, míg Gutekunst kapitány édesded álomba szenderült, fejét lágyan a polgármester hasára hajtva.



„Meg kell adni, jó húzásod van, komám”, bólintott Walther szenátor furcsa mosollyal az írnok felé, „de alighanem jobban áll kezedben a csutakolókefe, mint a lúdtoll.” Mire emberünk rémülten rávágta: „Hogy érti ezt, uram? Remélem, nem akart gúnyt űzni őfelsége követségi írnokából!”



„Na, na!”, csattant fel a tanácsos rettenetes hangja, „mióta hordanak az írnokok kötényt, mióta használnak effajta tollat?!” A lovász rémülten lehajtotta a fejét, s hát Uram bocsáss!, a régi istállós köténye volt rajta, kezében lúdtoll helyett egy közönséges csutakolókefe. Rémületében, hogy íme leleplezték, azt se tudta, hová legyen. Mire Walther úr gúnyosan elröhögte magát, és egy húzásra felhajtotta a másfél pintes kupát. A lovász most már tisztán látta: ahogy a füle mögé nyúlt, kékes pára terjengett a feje körül. „Jóuram, én ezennel abbahagyom a koccintgatást”, sopánkodta. „Ha jól sejtem, kegyelmed sötét praktikákat űz velem, s a száját sem csak evésre használja!”



„Lenne erről mit mesélnem”, válaszolta barátságos nyugalommal Walther, „de maradjunk annyiban, hogy engem nem tudsz az asztal alá inni, tisztelt istállófi és paripacsutakoló. Mert a koponyámba csavart kis csapon az összes borok gőzét kiereszthetem.” Azzal felhörpintett egy újabb kupával, majd Ohnegrund lovász felé fordulva, hátrasimította a haját, és láss csodát, fejéből, akár egy hordóból, ezüst csapocska meredezett. És ahogy a parányi csapot elcsavarta, agyából kékes párafelhő gomolygott elő. A bor szelleme kiszállott, békén hagyva agyának fáradt bugyrait.



A lovász lelkesen összecsapta tenyerét, és felkiáltott: „Ez aztán remek találmány, varázsló úr, csavarjon nekem is egy ilyent a fejembe! Meghálálom, ha kell, pénzzel, ha kell, jó szóval!” „Ezt sajnos nem tehetem”, válaszolta a varázsló megfontoltan, „ahhoz nem elég jártas kend a titkos tudományokban. De megkedveltem kelmedet különös borivó képessége miatt, így hát engedelmével ott fogok segíteni, ahol tudok. Például jelenleg vákáns itten a pincemesteri állás. Ohnegrund Balthasar, lépj ki a svédek szolgálatából, ott úgyis több a víz, mint a bor, és állj be eme város nemes tanácsának szolgálatába. Az sem baj, ha néhány hektó borral többet kell beszereznünk évente, amit majd titokban bevedelhetsz. Igen, az sem tesz semmit, mert már régóta egy ilyen fickóra van szükségünk! Ohnegrund Balthasar, ha akarod, holnaptól megteszlek pincemesternek! Ha nem akarod, az se baj, de akkor holnaptól az egész város tudni fogja, hogy a svéd egy lovászt küldött hozzánk írnok helyett!” Balthasarnak olyan volt ez az ajánlat, mintha nemes bor csorgott volna le kiszáradt torkán. Körülnézett ebben a felmérhetetlen borbirodalomban, aztán a hasára csapott: „Ám legyen.” Megegyeztek még néhány pontban, többek között, hogy mi történjék Ohnegrund szegény lelkével gazdája elhunyta után. Így lett belőle pincemester. Gutekunst kapitányt pedig kétértelmű feltételekkel visszaküldték a svéd táborba. Amikor aztán a császári hadsereg bevonult a városba, ugyancsak örült a polgármester és a szenátus, hogy nem bonyolódtak jobban össze a svédekkel, noha arra igazából egyikük sem emlékezett, hogy miben egyeztek meg.



Amikor Rózsa befejezte a mesét, illedelmesen megköszöntük, nagyokat nevetve a svéd király küldöttein. Pál még megkérdezte: – És mi lett ezzel az Ohnegrund Balthasárral? Megmaradt pincemesternek? – Rózsa mosolyogva a szoba sarka felé mutatott: – Ott ül, épp úgy, mint kétszáz éve, a derekas ivó! – Borzongva fordultam feléje. Sápadt, sovány alak gubbasztott az asztal végén, és rajnai bort vedelve rettenetesen zokogott. Ő volt az, a mi jó Baltazárunk, akit Máté átkozódása költött fel a Nagyasszonyuk temetőjéből.
– Nos, öreg Baltazár – kiáltotta Jakab –, ezek szerint te lovász meg követségi írnok voltál Gutekunst kapitány mellett, mielőtt pincemester lett belőled! Szabad lenne megkérdeznem, hogy milyen feltételeket szabott a koponyacsapos úriember?
– Ó, uram! – sóhajtott hatalmasat az aggastyán, olyan iszonytató hangon, mintha a halál fagottja kísérné minden szavát. – Ne kívánd tőlem, hogy elmondjam.
– Ki vele! – kiabáltak az apostolok. – Mit kért tőled cserébe az a spirituszszelepes?
– A lelkemet.
– Szegény ördög – sóhajtott fel Péter komoran. – És mit kaptál cserébe a lelkedért?
– Bort – dünnyögte reményvesztett hangon.
– Beszélj érthetőbben, öreg, mit csinált a lelkeddel?
Baltazár hallgatott egy sort, majd megkérdezte:
– Minek háborgassuk a múltat, uraim? Ezek szörnyű dolgok, úgysem fogjátok megérteni, hogy mivel jár egy lélek elvesztése.
– Mi vidám szellemek vagyunk – mondta Pál –, mert a borban lakozunk. Örök vidámság a részünk. Nem fog rajtunk semmilyen szörnyűség, nincs az a hatalom, amely tönkretehetne minket. Meséld csak bátran!



– De ül közöttünk egy halandó is, aki nem bírná elviselni – mondta a halott. – Előtte nem szabad elmondanom.
– Csak bátran – feleltem minden tagomban reszketve –, bizonyos mennyiségű szörnyűséget még én is kibírok. A vége úgysem lehet borzasztóbb, minthogy elvitt az ördög. Vagy tévedek?
– Jobban tennéd, ha imádkoznál, uram – mormolta az öreg, majd az apostolok felé fordult. – Ám legyen, ti akartátok! Szóval az a férfi, aki azon az éjszakán mellettem ült, eladta lelkét a Gonosznak. Volt egy megállapodásuk, hogy kiválthatja a magáét egy másik ember lelkével. Már sokakat sikerült behálóznia, de az utolsó pillanatban mindenik megugrott. Nálam még szorosabbra húzta a hurkot. Vadon nőttem fel, okítás nélkül, a háborúban pedig ugyanvalóst nem tanultam meg gondolkodni. Ha egy holdfényes csatamezőn lovagoltam végig, hol barát és ellenség fekszik összekaszabolva, akkor is csak azt gondoltam: meghóttak, aztán nem élnek már. Nem sokra tartottam a lelket, s a mennyországot meg a poklot még kevesebbre. Tudtam, hogy rövid az élet, ki akartam élvezni minden cseppjét. A bor és a kártya volt mindenem. Láthatta ezt rajtam a pokolfajzat, mert ekként szólt hozzám azon az éjjelen: „Húsz-harminc évet itt tölteni ebben a pincebirodalomban, ebben a borparadicsomban, eliddogálni kedved szerint, ez volna csak szép élet, igaz-e, Baltazár?” „Hogyne, uram”, válaszoltam, „de mivel érdemelhetném ezt ki?” „El kell döntened, hogy mi számodra a fontosabb”, folytatta, „kedved szerint leélni földi életed, itt a pincében, vagy inkább az, ami halálod után következik, amiről azt sem tudjuk, hogy van-e vagy nincs?” És én ekkor szörnyű esküt téve így szóltam. „Csontjaim ugyanoda fognak kerülni, ahová elhullt bajtársaimé. Az ember halála után se nem érez, se nem gondolkodik többé. Épp elégszer tapasztalhattam, ha valamelyik bajtársamnak golyó roncsolta szét az agyát. Én az életet és a vidámságot választom.” „Ha lemondanál arról, ami utána következik, könnyen megtehetnélek pincemesternek” – folytatta ravaszul. „Írd csak be a nevedet ebbe a könyvecskébe, s tégy erős fogadalmat.” „Nem érdekel, hogy mi történik velem halálom után”, mondtam. „Pincemester akarok lenni, itt és mindörökké, amíg csak létezem. Ami temetésem után még belőlem megmaradt, azt elviheti az ördög, vagy aki akarja.”



– Amint ezt kimondtam, már nem kettesben voltunk, hanem egy harmadik is hozzánk telepedett. Ő tartotta a könyvecskét, hogy aláírjam. Nem a szögkovácsé volt a könyvecske, hanem a másiké.
– Kiről van szó? Nyögd már ki! – kiabálták türelmetlenül az apostolok.



A vén pincemester szemei iszonytatóan felparázslottak, sápadt ajka megremegett, de nem tudott megszólalni. Valami görcsösen összeszorította a torkát. Aztán csak összeszedte magát, bátran az egyik sötét sarokra emelte tekintetét, kiitta poharát, és a padlóhoz vágta: – Késő bánat, Baltazár! – szólalt meg, és hatalmas könnycseppek remegtek pilláin. – A harmadik, aki a kézjegyemet kérte, maga volt az Ördög!



Alighogy elhangzott ez az utolsó mondat, kísérteties, kétségbeejtően kísérteties csend ereszkedett a szobára. Az apostolok komoran üres kupáikra meredtek, Bacchus kezébe temette arcát, Rózsa sápadtan és némán lesütötte szemeit. Még egy pisszenés se hallatszott. Csak az öreg fogainak félelmetes csattogása.



– Apám még ártatlan kisfiú koromban megtanított, hogyan írjam le a nevem. A karmos kéz elém tolta a könyvecskét: beléírtam. Ettől kezdve véget nem érő dínomdánom volt az életem. Nem volt egész Brémában vidámabb ember, mint Baltazár, a pincemester. És ihattam napestig a pincémben, a legjobbat és a legfinomabbat. Templomba sose jártam. Ahogy megkondultak a harangok, levonultam a legjobb hordóhoz, és kedvemre töltöttem magamnak. De ahogy öregedni kezdtem, egyre gyakrabban jutott eszembe a halál, s ilyenkor kirázott a hideg, egész testemben megborzongtam. Feleségem nem volt, hogy pityeregve sajnáljon, gyerekeim sem, hogy vigasztaljanak. Nem volt más választásom, valahányszor rám tört a halálfélelem, eszméletlenre ittam magam és aludtam. Így ment ez hosszú éveken keresztül, míg hajam megőszült, tagjaim elgyengültek, s már csak arra vágytam, hogy elpihenhessek síromban. Aztán egy reggelen, ahogy felébredtem, úgy tűnt, mintha mégsem ébredtem volna fel. Szemeimet képtelen voltam felnyitani, ujjaim megmerevedtek, lábaim kővé dermedtek. Ágyam körül emberek tolongtak, az egyik megtapogatott, majd a többiekhez fordulva kijelentette: „Meghalt az öreg Baltazár.”



Meghalt! – nyilallt belém a rémület. Meghalt, vagy csak szendereg? Meghaltam és mégis gondolkodom? Kimondhatatlan rettegés fogott el, éreztem, hogy a szívem leállt, de valami mégis megmozdul odabent, és összehúzódott és reszketett. Nem, ez nem lehet a testem, mert az már merev, az már halott.
– A lelked volt! – dörmögte Péter. – A lelke! – súgtak össze a többiek.
– Aztán megmértek hosszában meg széltében, és összeütöttek hat deszkát. Beléfektettek, fejem alá kemény, fűrészporral töltött párna került, végül rám szegelték a koporsó tetejét. A lelkem egyre rémültebben remegett, mert nem jött álom a szemére. Kisvártatva megszólalt a lélekharang, felemeltek, de egy könnycsep sem hullott érettem. A Miasszonyunk temetőjébe vittek, ott ástak nekem gödröt. Még ma is hallom a kötelek surrogását, ahogy elbúcsúznak tőlem. Néhány rög dobolt a koporsómon, aztán elföldeltek. És csend lett, síri csend.



Esteledett. Tízet, tizenegyet ütött az óra, s a lelkem mind jobban reszketett. Mi lesz veled? Vajon mi lesz veled? – kérdezgettem magamban. Eszembe jutott egy régi ima, de merev ajkaim nem akartak engedelmeskedni.



Ahogy tizenkettőt ütött az óra, valaki lerántotta rólam a földtakarót, és félelmetes ütést mért a koporsómra.



Ebben a pillanatban kivágódott a bejárati ajtó, olyan erővel, hogy az egész terem megremegett. Hatalmas, fehér leples alak állt a küszöbön. A bor és az éjszaka furcsa eseményeinek köszönhető egzaltált állapotomban nem sikoltottam fel, nem menekültem el, hanem alaptermészetemet meghazudtolva, csendben maradtam, türelmesen várva az elkövetkező rettenetet. Első gondolatom az volt, hogy ez maga az Ördög.



Emlékeztek-e a Don Juanban arra a félelmetes jelenetre, amikor Leporello ordítva hazaérkezik, döngő léptek közelednek, és megjelenik éjféli vacsorára a bronzlováról leszállt kormányzó szobra? Ennek is rettenetes kard volt a kezében, páncélban, de sisak nélkül, dübörgő léptekkel jött be a terembe. Merev, lélektelen kőarccal. Egyszer csak megnyílt a kőszája, és beszélni kezdett:
– Adjon Isten, hőn szeretett rajnai szőlők! Ugye értitek, nekem is illendő volt eljönnöm e szépséges szomszéd lány születésnapjára? Isten éltesse, Rózsa kisasszony! Ha megengedi, én is részt vennék a mulatságon.



A többiek döbbenten bámulták a gigászi szobrot. A csendet Rózsa asszony törte meg. Örömében összecsapta a kezeit, és felsikoltott: – Te jóságos ég! Hát ez a kőből való Roland, a brémai dóm udvaráról! Nahát, ez igazán szép magától, lovag úr, hogy tiszteletét teszi minálunk. Tegye csak le a kardot meg a pajzsot, és helyezze magát kényelembe itt, a jobbomon. Istenem, mennyire örülök!
Az időközben jó néhány literrel dagadtabb, fából való boristen rosszalló pillantásait hol Kőrolandra, hol az örömét nehezen palástoló, naiv szíve választottjára vetette. Elmorzsolt néhány rosszalló megjegyzést a hívatlan vendégekről, majd rövid lábaival türelmetlenül kalimpálni kezdett. De Rózsa az asztal alatt megszorította a kezét, és édes pillantásaival megnyugtatta. Az apostolok összébb húzódtak, a kővendég számára egy széket toltak az idős kisasszony mellé. A szoborember sarokba állította a kardját és a pajzsát, majd mereven helyet foglalt. De jaj, a széket Bréma tisztes polgárainak ülepére szabták, nem holmi óriáséra. Ahogy leült, a bútordarab hatalmas reccsenéssel megadta magát, és a szobor teljes hosszában elterült a földön.



– Hitvány nemzedék lehet, aki ilyen tákolmányokat fabrikál! Bezzeg az én időmben ez még egy filigrán kisasszony feneke alatt is beszakadt vola! – mondta a hérosz, miközben lassan feltápászkodott. Baltazár pincemester nyomban egy akós hordót gurított az asztalhoz, és tisztelettel intett, hogy arra nyugodtan ráülhet. Roland alatt néhány donga ugyan megreccsent, de a hordó épen maradt. A pincemester ezután odanyújtott egy testes, színültig töltött borospoharat a lovagnak, ám ez alighogy óriási markába fogta, reccs! ezer szilánkra törött, és a nemes lé végigcsorgott kőujjain. – Igazán lehúzhatta volna uraságod a kesztyűit! – mérgelődött Baltazár, és a vendég markába nyomott egy vastag ezüstkupát. Emez óvatosan megragadta, néhány jelentéktelen horpadást okozva a poháron, majd óriásira nyitott kőszájába töltötte a tartalmát.



– Hogy ízlik a bor? – kérdezte Bacchus. – Bizonyára jó ideje nem ivott már ilyent?
– Szavamra mondom, kitűnő! Csodálatos! Milyen fajta?
– Engelheimi vörös, tekintetes uram! – felelte a pincemester.
E név hallatára felcsillant a lovag kőszeme, darabos arcvonásai mosollyá lágyultak, és elégedetten meghimbálta a kupáját.
– Engelheim-Angyalhon! Mily édesen, ismerősen cseng e név! Nagy császárom lovagi vára, hát még ma is ismerik a nevedet! Még ma is teremnek a Károly urunk szent keze által elültetett tőkék Engelheimben? Hát Rolandra emlékeznek-e még e földön, és mesterére, a nagy Karolusra?
– Erre csak ez a halandó tudna válaszolni – felelte Júdás. – Mi már nem foglalkozunk a világ dolgaival. Ő viszont doktornak és magiszternek nevezi magát, csak kell tudnia valamit a mai állapotokról.



Az óriás kérdőn rám pillantott, én sem teketóriáztam a válasszal: – Nemes paladin! Az emberiség elcsökevényesedett ugyan, és üres koponyája a jelenhez szögezi, sem a jövő, sem a múlt nem érdekli már, de annyira gyarlók azért mi sem vagyunk, hogy ne emlékeznénk hazánk régi nagyjaira, kiknek hős árnyéka még ma is ránk vetül. Igenis, vannak még, akik a múltba menekülnek a sivár jelen elől. Akiknek megdobban a szívük a nagy nevek hallatán, és áhítattal járnak a romok között, ahol hajdanán a nagy császár ült cellájában, ahol lovagjai egykoron körülállták, ahol Eginhard híres szavai elhangzottak, és ahol a szerelmetes Emma megtöltötte a császár leghűségesebb udvaroncának poharát. Ahol kiejtik császárod nevét, ott Rolandról is megemlékeznek, s amilyen közel álltál uradhoz életedben, úgy forrott egybe nevetek a dalokban és legendákban, az emlékezés képeiben. Utolsó kürtszavadat ma is visszhangozzák Ronceval bércei, és mindaddig zengeni fog, míg el nem nyomják az utolsó ítélet harsonái.



– Mégsem éltünk hiába, öreg Károlyom! – mondta a lovag. – Az utókor ünnepli nevünket.
– Hah! – rikkantotta tüzesen János. – Ezek még a Rajna vizét sem érdemelnék meg, nemhogy a borát, ha elfelejtették volna annak az embernek a nevét, aki először ültetett szőlőt a Rajna völgyében! Fel, cimborák, koccintsunk hát, igyunk szülőatyánk egészségére, éljen soká dicső császárunk, Nagy Károly!



Megcsendültek a poharak, majd Bacchus kért szót:
– Bizony, szép idők voltak azok, és még ma is örömmel töltenek el, akár ezer évvel ezelőtt. Ott, ahol ma gyönyörű szőlősök borítják a dombokat a parttól a hegygerincekig, és fürt fürtöt ölel, valamikor komor, sötét erdők ásítoztak. Egyszer aztán Nagy Károly kitekintett engelheimi vára ablakán, és eszébe ötlött, hogy a környék dombjait már márciusban felmelegíti a Nap, s megöntözi a Rajnába olvadó hólével. Látta, hogy milyen virágba borulnak a fák, milyen hamar kisarjad a fű. És elhatározta, hogy szőlőt telepít az erdőségek helyére.



Felpezsdült az élet Engelheim körül, az erdő eltűnt, a föld készen állott, hogy befogadja a tőkéket. Császárunk ekkor férfiakat küldött Magyarországra és Spanyolhonba, Itáliába és Burgundiába, Champagne-ba és Lotaringiába, hozzák el mindenünnen a legjobbakat. Az elültetett jövevényeket szívesen fogadta ölére a Rajna menti anyaföld.



Örült a lelkem, hogy birodalmamat kiterjesztette a németek földjére, és ahogy az első tőkék virágba borultak, pompás kíséretemmel bevonultam a mesés völgybe. Letáboroztunk a dombokon, és serényen munkához láttunk. Dolgoztunk a földben, és dolgoztunk a levegőben. Szolgáim finom hálókkal fogták fel a tavaszi harmatot, nehogy megártson a zsenge tőkéknek. Aztán felrepültek, napsugarat gyűjtöttek, és óvatosan meglocsolták az apró szőlőszemeket. És vizet mertek a Rajnából, hogy itassák a gyönge gyökereket és levelecskéket. Midőn ősszel a Rajna-völgye elsőszülött gyermeke már a bölcsőben feküdt, hetedhét országra szóló ünnepséget rendeztünk, és meghívtuk az elemeket vendégségbe. El is jöttek, hogy pompás ajándékaikat az újszülött bölcsőjébe helyezzék. A Tűz a gyermek homlokára tette a kezét, és így szólt: „Rád helyezem jegyemet, viseld az idők végezetéig. A benned lakozó tiszta, szelíd tűz révén legelső leszel az elsők között. Az arannyal átszőtt ruhájában libegő Levegő a gyermek fejére tette a kezét, és így szólt: „Lágy és fényes legyen színed, akár a hajnal aranypírja és a rajnai lányok aranyló haja.” Susogva érkezett az ezüst ruhás Víz, és a gyermek fölé hajolt: „Mindig gyökereid közelében leszek, hogy nemzetséged viruljon és szaporodjon, amerre a szem ellát, s ameddig az én Rajnám elér.” A Föld pedig szájon csókolta a gyermeket, és betakarta édes leheletével: „Fűszereim zamatát, virágaim legfinomabb illatát gyűjtöttem neked csokorba. Nincs az a kenőcs, se ámbra, se mirha, amely versenyre kelhetne illatoddal. Legédesebb lányaidat a virágok királynőjéről fogják elnevezni – a rózsáról.



Így szólottak az elemek, mi pedig ujjongtunk a csodás ajándékok láttán, és feldíszítettük a gyermeket friss szőlőlevelekkel, és felküldtük a császárhoz a várba. Károly ugyancsak elámult a kisded szépségén, és attól kezdve úgy ápolta és vigyázta a rajnai szőlőket, mint legdrágább kincseit.



– András! – kiáltotta Rózsa kisasszony –, drága rokon, olyan szép, lágy hangod van, nem énekelnél valamit a Rajna-völgye és borai tiszteletére?
– Ha kedvedet leled benne, nemes szűz, és téged sem zavar tisztelt Bacchus, valamint te is beleegyezel, Roland lovag, akkor énekelek egyet. – Csodaszép éneke csupa érzéki hang és szó volt, dallamos és finoman cizellált. Valami régi mester szerzeménye lehetett, még az 1400–1500-as évekből. A szövegére sajnos már nem emlékszem, de a dallama most is bennem zúg, oly egyszerű és szép volt, ahogy Péter zengő basszusa kísérte. A nótakedv hamarosan mindenkire átragadt, mert alighogy András befejezte, Júdás kéretlenül is dalra fakadt, és követték a többiek. Még az elején vonakodó Rózsának is elő kellett állnia egy 1615-ös dallal, amelyet édes, bár kissé reszketős hangon adott elő. Dübörgő basszusával Roland egy frank csatadallal kedveskedett, igaz, alig értettem a szavait. Mikor az utolsó is befejezte, Rózsa bátorítóan rám bólintott, hogy én következem. És én engedelmesen belekezdtem:


Rajna-menti szőlőtőkék
német bort teremnek,
folyómellék víg áldása
aranyos balzsam szívünknek.



Hallgatóztak, bólogattak, aztán közelebb húzódtak egymáshoz. A távolabb ülők nyakukat nyújtogatva figyeltek, csakhogy egyetlen hangot se mulasszanak énekemből. Megbátorodva kieresztettem a hangomat, elvégre nem dalolhat minden nap az ember egy ilyen jeles társaság előtt. Míg öreg Rózsánk vidáman dobolta a taktust, a többiek halkan a kísérettel próbálkoztak. Apostolaim szemében öröm és büszkeség csillogott. Alig fejeztem be, körém gyűltek, vállamat veregették, kezemet szorongatták. András csókot lehelt ajkamra.



– Doktorom! – kiáltotta Bacchus. – Doktorom, hát ez csoda egy ének, túlcsordul a szívem tőle! Édes doktorom, csaknem magad költötted azzal a diplomázott agyvelőddel?
– Szó sincs róla, felséges uram! Nem vagyok én mestere a dalnak. Eme édes rímek költője rég elköltözött körünkből. Matthias Claudiusnak hívták!
– Igaz ember szállt a sírba – mondta Pál. – Tiszta és eleven a dala, mint az igazi bor. Bátor és eleven, akár a borban lakozó szellem, némi tréfával és jókedvvel fűszerezve, olyan, mint a pohárból felszálló zamatos illat. Emberünk bizonyára értette a borban rejtőző titkokat.
– Uram, költőnk már régóta halott, róla semmi biztosat nem mondhatok, de hadd idézzem egy másik nagy halandó gondolatát: „Hű barát a jó bor, egyszer mindenki örömét lelheti benne.” Ezzel, gondolom, vén Matthiasunk is egyetértett, másképpen aligha lett volna képes megírni ezt a halhatatlan bordalt, amelyet ma is jó szívvel énekelnek a Rajna völgyében kirándulók és a rajnai bor kedvelői.



– Tényleg énekelik? – kiáltott fel Bacchus. – Látja, doktor, ennek nagyon örülök! Nem züllött el a nemzedék, amelynek ilyen tiszta, szép dalai vannak.
– Oh uram! – feleltem búsan. – Sok közöttünk a fellengzős! Lírai költészetünk eme pietistái az effajta dalokat nem is tekintik versnek, mint ahogy némely túlbuzgó ájtatoskodónak sem eléggé misztikus a Miatyánk az imádkozáshoz.
– Bolondok minden korban vannak, uram! – vigasztalt Péter. – Jobb, ha mindenki a maga portáján söpröget. De ha már az Ön nemzedékénél tartunk, mesélje el, mi minden történt a földön az utóbbi években!
– Nem hiszem, hogy érdekelné a nemes hölgyet és az urakat… – mondtam habozva.
– Csak rajta! – rikkantott Roland. – Felőlem akár az elmúlt ötszáz évet is elmesélheted, mert én a templomudvarban csak szivarsodrókat, borpancsolókat, papokat meg vénasszonyokat látok. – A többiek is kíváncsiak voltak, így hát belevágtam: – Ami először is a német irodalmat illeti…



– Állj, manum de fabula! – kiáltotta Pál. – Kit érdekelnek ócska firkálmányaitok, kicsinyes és utálatos viaskodásaitok, az a sok fűzfapoéta, seggnyaló költőcske és álproféta?!
Berezeltem! Ha ezeket még gyönyörű, magnifique irodalmunk sem érdekli, miről mesélhetnék? De összeszedtem magamat, és folytattam: – Ami a színházat illeti, úgy tűnik…
– Színház? Ugyan már! – vágott a szavamba András. – Mit nekünk az a sok, buta bábjáték, paprikajancsi-komédia, ezernyi, hiábavaló balgaság!! Miből gondolja, hogy érdekelne bennünket, kifütyülték-e valamelyik zugfirkász darabját vagy sem? Hát ennyire sekélyes lenne e kor? Semmi világtörténet léptékű esemény?
– Uram bocsá’ – feleltem –, nálunk éppen szünetel a világtörténelem, az egy frankfurti országgyűlés kivételével. Legfeljebb szomszédainknál ha történik néha valami említésre méltó… Franciaországban például a jezsuiták ismét megkaparintották a hatalmat, és Oroszországban állítólag forradalom lesz…



– Összekeveri a neveket, barátom! – szakított félbe Júdás. – Valójában azt akarta mondani, hogy Oroszországba visszatértek a jezsuiták, és Franciahonban forradalom készül?
– Éppenséggel nem, Iskarióti Júdás uram – feleltem –, úgy van az, ahogy mondtam.
– Nofene! – mormolták elgondolkodva. – Kifordult magából a Világ.
– Ezek szerint még egy háborúval sem szolgálhatsz? – kérdezte Péter.
– Csak egy kicsikével, de nemsokára annak is vége. Görögország Törökország ellen…
– Végre! – ordított fel a paladin, és sziklaöklével az asztalra csapott. – Régóta bosszant már a keresztény világ töketlensége, hogy hagyja e csodálatos népet a muzulmánok béklyójába csúszni! Fiam, te szebb korban élsz, és nemesebb a nemzedéked, mint gondoltam volna. Az Úrnak legyen hála, hogy újra elindultak Németföld és Franciaország, Itália, Spanyolország és Anglia lovagjai, hogy felvegyék a harcot a hitetlenekkel? Hál’ Istennek visszatért Oroszlánszívű Richárd kora! A génuai flotta a szigetek közt várakozik, hogy átvigye a harcosok ezreit a túlpartra. Az Oriflamme, a franciák harci zászlója, Sztambul partjaihoz közeleg, és Ausztria zászlaja a legelső sorokban lobog. Hah! Ilyen csatához egyszer még én is felszállnék lovamra, kivonnám jó kardomat, Durandot, és belefújnék a kürtömbe, hogy az összes hős felébredjen, és kövessen a török ellen a csatába!



– Nemes lovag – feleltem szégyenemben elpirulva. – Az idők megváltoztak. Manapság demagóg uszítóként valószínűleg letartóztatnák az effajta szavakért. Mert sem a Habsburgok lobogója, sem az Oriflamme, sem Anglia hárfája, de még Hispánia oroszlánja sem vesznek részt a csatákban.
– De hát ki más lenne képes legyőzni a Félholdat, ha nem ezek?
– A görögök maguk.
– Lehetetlen! Csak a görögök? – kiáltott fel János. – Hát a többi állam merre csatázik?
– Nekik követeik vannak a Portán.
– Miket beszélsz, emberfia?! – hörögte Roland az ámulattól mereven. – Honnan ennyi ignorancia egy nép szabadságharca iránt? Szentséges Szűz, micsoda világ az ilyen? Hisz ez még a köveket is megindítaná! – Azzal fogta az ezüstkupát, s összemorzsolta, akár egy vékony bádogpoharat, hogy a bor a plafonig spriccelt belőle. Aztán zörögve felpattant az asztal mellől, fogta kardját meg pajzsát, és dübörgő léptekkel kiviharzott a teremből.



– Dühös egy cimbora a mi Kőrolandunk! – dünnyögte Rózsa a keblére hullott borcseppeket törölgetve. – Ez a kőbolond még hadba vonulna a vén fejével! Ha berukkolna, mérete alapján azonnal a brandenburgi gránátosok közé dugnák, szárnysegédnek.
– Rózsa kisasszony – szólalt meg Péter –, dühösnek ugyan dühös, és hát távozhatott volna barátságosabban is, de ne feledjük, valamikor furioso volt a mellékneve, és őrültségében sokkal cifrább dolgokra is képes volt, mint ezüstkupákat törögetni meg szépasszonyokat borral locsolgatni. Ha jobban belegondolok, nincs is mit csodálkoznunk haragján. Hisz valamikor ő is ember volt, méghozzá a császár isteni paladinusa. Károly parancsára habozás nélkül egymaga is hadba vonult volna akár ezer muzulmán ellen. Szégyenében dühödött fel.



– Hagyjátok már azt a kőleventét! – kiáltotta Bacchus. – Engem kimondottan zsenírozott ez a fickó! Igenis, elejétől fogva zsenírozott! Nem való közénk egy ilyen tízlábnyi böhöm! Remélem, ti is észrevettétek, hogy milyen gúnyosan méregette személyemet! Már-már odavolt a jókedvem. Meg aztán a tánc is elmaradt volna, hisz egy ilyen mamlasz a legegyszerűbb ugrásnál is hasra vágódott volna azokkal a merev kőlábaival.



– Igaz is, kezdődjék a tánc! Táncoljunk, cimborák! – kurjongatták az apostolok. – Húzd rá, Baltazár! Húzd rá!
Júdás hatalmas, könyékig érő kesztyűt húzott magára, és illedelmesen a szűz elé lépett: – Tiszteletreméltó és szépségesen szép Rózsa kisasszony, engedje meg, hogy magamnak kérjem azt a különös kegyet, hogy kegyeddel az első…
– Manum de – vágott Bacchus patetikusan a szavába. – Én arranzsáltam ezt a bált, én is nyitom meg. Táncoljon kend, akivel akar, Júdás uraság, ez a rózsaszál az enyém! Igaz-e, aranyom!
Piruló pukkedli volt Rózsa válasza, mire az apostolok éktelen hahotával elkezdték a kikosarazott Júdást ugratni. A boristen színpadiasan magához intett: – Ődoktorsága ért a zenéhez? – kérdezte.



– Egy keveset.
– És hogy állunk a ritmusérzékkel?
– Azzal kimondottam jól.
– Akkor fogja ezt a hordócskát meg e két csapolókalapácsot, üljön jeles pincemesterünk és karmesterünk, Ohnegrund Baltazár mellé, és doboljon.



Megilletődve foglaltam el a helyemet. Már dobom is elég furcsa jószág volt, hát akkor mit szóljak Baltazár hangszeréhez? Főzenészünk egy nyolcakós hordó csapjával klarinétozott. A zenekart Bertalan és Jakab egészítette ki; hatalmas tölcsér- és lopótök-trombitájukkal a karmester intését lesték. Miután az asztalokat félretoltuk, Rózsa és Bacchus elfoglalták helyüket a nyitó tánchoz. És a bálmester intésére megszólalt a fertelmesen nyikorgó, hamis janicsárzene, amelyhez nekem kellett ütnöm a hatnyolcados taktust. Baltazár csapklánétájának hangja leginkább egy éjjeliőr dudájára emlékeztetett: mély alaphang meg egy iszonyatosan magas falzett. A felfújt pofazacskós trombitások félelmetesen fájdalmas szólama a kagylótülkeiket fúvó tritonokat utánozta.



Hőseink tánca – úgy vélem – a középkor divatját követte. Rózsa kisasszony kétoldalt szétfeszített szoknyájával olyan volt, mint egy hatalmas hordó. Egy helyben toporogva hol lábujjhegyre állott, hol meghajolt, és pukedlizett, miközben életvidám táncpartnere búgócsigaként pörgött körülötte, nyaktörő bakugrásait „tyuhajja!”, „juhhé!”, „hejsza-hej!” kurjongatásokkal tűzdelve. Élvezetes látvány volt, amint Rózsától kapott köténykéje mókásan perdült-fordult, és rövid lábacskáival az ég felé rugott. Kövér arcocskája sugárzott a mámortól és örömtől.



Mikor aztán elfáradt, magához intette Júdást meg Pált, és valamit súgott a fülükbe, mire ezek rögvest leoldották derekáról a köténykét, és végeinél megragadva, óriási lepedővé nyújtották, hogy az összes apostol belekapaszkodhasson a széleibe. Aha, most Baltazáron a sor – fabuláltam magamban –, kicsit meghintáztatják az öreget. Kár, hogy ilyen alacsony a bolthajtás, biztos véres lesz a koponyája. Mire Júdás és az izompacsirta Bertalan hozzám léptek, és felmarkoltak – engemet! Kétségbeesett szabadulási kísérletemet Ohnegrund Baltazár cinkos vigyorgása kísérte. Júdás keményen fogta a gigámat, nem akartam megfulladni, inkább elengedtem magam. De amikor a lepedő közepére fektettek, egy pillanatra elájultam. Végül összekaptam magam, és könyörögni kezdtem: – Csak ne túl magasra, uraim, még szét talál loccsanni az agyam a boltíveken! – Nem törődtek sirámaimmal, csak röhögtek, és kiabáltak. Aztán elkezdték a lepedőt fel-le hintáztatni, Baltazár zenéjének ritmusára. Mindig magasabbra, először három, négy, öt lábra, majd hirtelen teljes erőből meglendítették, s én felrepültem, mint valami felhő. Szétnyílt felettem a pinceboltozat, én meg csak emelkedtem, emelkedtem. Kirepültem a városháza tetején, mindig magasabbra, máris alattam volt a templom tornya. Most aztán véged van, gondoltam repülés közben. Ha innen visszazuhansz, nyakadat szeged, vagy legalábbis összetöröd néhány végtagodat. Tudod, mit jelent ez: végleg lemondhatsz róla. Mert utálja a törött végtagokat… Isten veled, élet, Isten veled, szerelem!



Röppályám legmagasabb pontját elérve, nyílsebesen zuhanni kezdtem. Reccs! Áttörtem a városháza tetejét, a pince boltozatát, de nem a lepedőre zuhantam, hanem a lócámra, és nyomban hanyatt vágódtam.



Ki tudja, meddig feküdhettem kábulatomban. A padló hidege, fejem sajgása ébresztett fel. Fogalmam sem volt, hol vagyok. Lassan összeszedtem magamat, és feltápászkodtam. A boltíves pince arasznyi ablakát reggeli napsugár próbálgatta. Az asztalokon, füstölgő gyertyák, ledöntött poharak között minden szék előtt egy-egy karcsú üvegecske, hosszú papírcetlivel a nyakán. Kezdett összeállni bennem a kép: a brémai városháza pincéjében vagyok, tegnap este jöttem ide le, bezárattam magam, és azóta iszom. Rettegve körülnéztem. Baltazár kísértetét kerestem, meg a borszellemeket. Bizonytalan tekintetem a szoba homályos sarkait kutatta. Sehol senki! Hogyan? Csak álmodtam volna az egészet?
Töprengve megkerültem az asztalt, agyamban számtalan kép villódzott. A kóstolós üvegcsék mind a helyükön voltak: az asztalfőn Rózsa, aztán Júdás, Jakab meg János, éppen ott, ahol nemrég még testi valójukban láttam őket. Nem! Ilyen élethű álmok nincsenek, nyugtatgattam magam, a mai éjszaka valóságos volt! Bizonytalankodó gondolataimnak közeli kulcscsörgés vetett véget. A városi szolga volt. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és rám köszönt: – Hatot ütött az óra, eljöttem hát, hogy parancsa szerint kieresszem. – Felcihelődtem, indultam volna némán, mire megkérdezte: – Na és hogy aludtunk az éjjel?
– A lócához képest tűrhetően.
– Uram – nézett rám riadtan –, borzasztó dolgokat élhetett át ezen az éjszakán. Arca sápadt, tekintete kusza, hangja reszketeg… – Nem kell eltúlozni a dolgot, öreg – makogtam és megpróbáltam mosolyogni. – A hosszú virrasztás, na meg az ágy hiánya mindenkit megvisel…



– Látom, amit látok – mondta fejcsóválva. – Meg aztán itt van az éjjeliőr hajnali jelentése, miszerint éjféli egy óra körül különös zsivaj, nótaszó és beszélgetés hallatszott a pincéből.
– Merő képzelgés az egész! Danoltam egy kicsit, meg álmomban beszélgettem. Ez minden.
– Ilyent többé biztosan nem csinálok – dörmögte, és felvezetett a napvilágra. – Alázatos jó reggelt kívánok!



„És mindközül, a legszebb, egy várkisasszony tetszett” – vidám Bacchusom nótájával, szívemben határtalan szerelemmel intettem búcsút a városháza pincéjének, hogy rövid szunyókálás után szépjóreggelt kívánjak kedvesemnek. De ő hidegen és tartózkodóan fogadott, titokban elsuttogott, szerelmes szavaimra gúnyosan hátat fordított, és hangosan felnevetve rám szólt: – Az úr most hazamegy, és szépen kialussza magát!



Mit tehettem, fogtam a kalapomat, és elbúcsúztam. Ilyen kíméletlenül még sosem utasított vissza. Egyik barátom, aki a szoba túlsó sarkában ült a zongora mellett, utánam sietett, és szomorúan megfogta a kezem: – Testvér, ennek a szerelemnek egyszer s mindenkorra vége, jobb, ha elfelejted az egészet.
– Ennyit már én is észrevettem – feleltem bosszúsan. Az ördögbe ezekkel a szép szemekkel, rózsás ajkakkal, hazug ígéretekkel!
– Ne olyan hangosan, még meghallják odafent – suttogta. – Az Isten szerelmére kérdem, igaz-e, hogy egész éjjel a városháza pincéjében fetrengve vedelted a bort?
– Ha igaz is lenne, kinek mi köze hozzá?
– Az ég tudja, honnan szerzett tudomást róla. Tény, hogy reggel sírdogált egy sort, majd kijelentette, hogy az ilyen magányos iszákosokkal, akik képesek egy egész éjszakát a bor társaságában tölteni, végképpen nincs mit kezdenie. Közönséges alaknak titulált, látni sem akar többé.
– Szóval így állunk – feleltem hűvösen, és rettenetesen megsajnáltam magam. – Ezek szerint sohasem szeretett, különben négyszemközt beszélte volna meg velem a dolgot. Mondd, hogy üdvözlöm, és az Isten áldja!



Hazarohantam, sebtében összepakoltam, és még aznap elutaztam. Roland szobrához érve vidáman köszöntöttem a vén daliát, mire ő – kocsisom döbbenetére – barátságosan rám biccentett hatalmas kőfejével. Forró csókot intettem a vén városházának és pincéjének, majd kocsim sarkába húzódva, újra elmerültem e mesés éjszaka fantáziáiba .



HAJDÚ FARKAS-ZOLTÁN és MOÓR PÉTER fordítása







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Wilhelm Hauff


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.