[Látó, 2010. február]

Egyre távolodunk a horizonttól,
ahol lelkünk a fénnyel összeér.
A múlt, jelen s jövő egyszerre tombol.
A szív kapál. A gondolat fehér.

Ami közel van, homlokunkra égett.
Erdőn, mezőn úgy lángolt föl az ősz,
hogy parazsából szikrát hányt az élet.
A láng kihunyt. A csend mindent legyőz.

Hűvös szelek fújják el a szerelmet
olyan pőrén dideregnek a kertek,
mintha nem égne fölöttük az ég.

Mintha búcsúznának a horizonttól,
ahol a föld és ég egymásra gondol,
és az árnyék a fénnyel összeég.