vers, próza / Fehér

Sárfi N. Adrienn
Fehér[2017. június]




„Nem-e tetszik-e tudni, hány óra van, csókolom?” – rebegte egy görnyedt alak a sötét árkádsor alatt határozott léptekkel haladó nő felé.
Az állát fázósan a kabátja prémgallérjába rejtő valaki megrezzent, a szíve erőset dobbant, de nem mutatta ki, mennyire megijedt az idegen férfialak karmoló hangjától. Csak lassított, nem állt meg, ránézett a világító karórájára, „tizenhét húsz” – mondta szárazon, és kopácsolt tovább magas sarkú csizmájában olyan sebességgel, ahogy még az imént, a lassítás előtt haladt. Ügyelt rá, hogy most ne kezdje el szaporázni a lépteit, mert az azt mutatná, hogy nem érzi magát biztonságban, sőt, kifejezetten tart valami­től. Megborzongott. Arra gondolt, akár vissza is nézhetne, hogy esetleg követi-e a fickó, de nem nézett vissza, csak önkéntelenül szaporábbra fogta mégis a lépteit. Olyan érzése támadt, mintha egy idegen világ orvul megpróbálta volna kicsalogatni a saját közegéből. Ettől megint megborzongott, megigazította a válltáskáját, majd karjait összekulcsolta a mellkasa előtt, fázós ujjait a kabátja prémujjába dugta.
Az alak még mindig ott állt az árkád félhomályában, ahol a kérdés kiremegett az ajkai közül. Pislogott a nő után. Próbálta felidézni, mit válaszolt. Hogy hány óra van. De hiába erőlködött, nem emlékezett rá, nem is emlékezhetett, hiszen az agya csak a nő hangjára figyelt, a többnyire tüskés-közönyös idegen világ most leereszkedően halk, már-már szinte barátságosnak tetsző hangjára, ahogy áradt felé ez a rövid, de lágy dallam, egy bársonyos arcú, prémbe burkolt, fiatal teremtés szájából, aki már el is tűnt az árkádsoron túl. Az alak dúdolni próbálta ezt a finom, prémes dallamot, aminek nem ismerte a tartalmát, aztán berekedt, szörcsögve csoszogott vissza az árkád sötét mélyébe, a szokásos helyére.
A nő újra az órájára pillantott. Még bőven időben vagyok, gondolta, és hagyta, hogy eltöltse a csendes magabiztosság, amiért a sokéves rutin folytán ő már cseppet sem izgul az ilyen-olyan alanyokkal, akár hírességekkel készített interjúk előtt. Egy kicsit készülni kell belőlük, mint az iskolában egy tantárgyra, közvetlenül óra előtt, aztán jöhet a „szent spontaneitás” – suttogta gunyorosan, lenyomta a belvárosi Art Galery régi, barokk épületének valószínűtlenül nagy kilincsét, és belépett a fényárba.
Cikornyás zenei hangok lebegtek a tágas térben. Félóra múlva kezdő­dött a kiállítás-megnyitó. A kameraman igazgatta a kamerát, az objektív előtt már ott pózolt az ünnepelt művész, a riporter kezében munkára készen a mikrofon.
Gyorsan végignézem a képeket, gondolta, addig ezek végeznek, tíz perc nyilván elég lesz nekik is, nekem is. A kabátját ráterítette egy székre, elvett egy brosúrát az információs pultról, jegyzetfüzet a kézbe, de mielőtt feltérképezte volna a műveket, kiment a mosdóba. A tükör előtt nyomkodta az állát, igyekezett felpezsdíteni a kinti hidegtől megmerevedett apró izmokat a homlokán, széles mosolyra húzta, ó-ra kerekítette száját, finoman ütögetve az arcát átmaszkírozta lelkes művészetpártolóvá, az ajkát vörös rúzzsal tette vonzóan élettelivé.
Odakint folyt már az interjú. Végigmérte a mikrofonba beszélő, számára ismeretlen művészt. Ötvenes, szikár, borostás pasas, még délután elfogulatlanul átfutotta a vele kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat. Iskolák, díjak, eddigi kiállítások, témák, stílusirányzat.
Elindult a távolabbi fal felé, lépései alatt nyikorgott a hajópadló. Megállt a művész egyik festménye előtt. Az általános, enyhe dohszagba belevegyült a modern festmény tömény temperaillata. Ujjait a szájára illesztve közelről, aztán távolabbról szemlélte tárgyilagos arckifejezéssel az alkotást, miközben arra gondolt, hogy biztos nem az árkádok alatt megy majd vissza a szerkesztőségbe, inkább kerülő úton, az ugyan öt-tíz perccel hosszabb, de mégis… Érezte, a lelkesedés valahogy kezd lelohadni az arcáról, meggyúrta a homlokát, vicsorgott, csücsörített az összevissza mázolt-csurgatott foltokkal teli festmény felé, mélyeket lélegzett, majd továbbsétált a fal mentén. Torz betűk és számok vörös temperával lespriccelve, a vörös fonalak, mintha kidagadó, értelmetlenül kusza, semmit sem tápláló vérerek lennének; sáros latyakban női végtagok úsznak, itt egy kézdarab, ott egy szem, mell, szeméremtest, amott egy formás lábszármaradvány; kiáltó vörös ajkak fej nélkül, amelyekre, az egész képet elhomályosító esőcseppek zuhognak. Szín-kannibalizmus hat négyzetméteren: a narancssárga erő­szakosan ráfolyik a lilára, a lila menekülne, de a háta mögött ott a kövéren terpeszkedő éhes-vörös. A lila, mintha megharapták volna, a kimerevített pillanatban csöpög lefelé, és akár a merevgörcstől habos nyál, halmozódik felpúpozódva a vászon alsó harmadában. Két apró férfialak áll haptákban, egy irizáló-kék örvény közepén, vállukon fegyver, szemük nincs, csak elő­reugró farkaspofájuk és -fülük. Khakiszínű, cakkos szélű pacni egy másik vászon közepén.
A tévés interjúnak vége, most jövök én, gondolta. Három-négy gyors kérdés magáról a művészről, majd a képeiről. Nyilván akar és tud is róluk beszélni.
Rutinból csattantak el a spontán-lelkes kérdések a vörös ajkakról, a vékony ujjak között sebesen sercegett a toll a válaszok nyomán. A tapasztalt újságíró-figyelem hamar kétfelé vált: az egyik fele a pillanatnyi válaszokra összpontosult, komoly érdeklődéssel hallgatta–írta a kacifántos, érzelemviharos műértelmezést; miközben a művész borostás, szikár alakját vizslatta, álszerény mozdulataiba csimpaszkodott, majd körbenyargalt a művek szertelen szín-és formatengerén, a sok-sok négyzetméter agyonmázolt, telecsöpögtetett vásznon, de aztán akaratlanul egy sötét alagútban találta magát egy arctalan, irizáló alakkal szemben. A sebesen körmölő toll hirtelen megállt a lapon, a lelkes-csillogó újságíró arc elgondolkozóra váltott: mély levegő, amire a művész monológja megtorpant, mert azt hitte, kap egy közbeiktatott, őszinte érdeklődéstől szikrázó kérdést. Várakozón bámulta a vonzó, vörös ajkakat, aztán, mivel mégsem jött kérdés felőlük, kissé zavartan folytatta képei elemzését; a rutinos kéz pedig ismét sebesen írta a ter­jengős mondatokat. Igenis az árkádok felé megyek vissza a szerkesztőség­be, gondolta, nem vagyok gyáva, igenis arra fogok menni.
A művész a színek formákkal összekapcsolt harmóniájáról beszélt, a nő érezte, hogy merevvé válik az arca; akkor is arra megyek, gondolta bosszúsan, nem fogok kerülni egy ilyen hülyeség miatt, felnézett a jegyzetfüzeté­ből, próbált lelkesen, biztatón a művészetébe feledkezett borostás arcba tekinteni, de csak egy grimaszszerű mosolyra futotta. A művész érzékenyen elpirult. Aztán mintha elhangzott volna egy újabb kérdés, de egyikük sem bírt figyelni már. Az alany a homlokát törölgette; a grimaszszerű mosoly végigrebbent a tarka festményeken, a kéz lapozott a füzetben, nem várt választ semmilyen kérdésre, csak írta magától: A művész rendíthetetlenül keresi és csak keresi és betegesen keresi a tiszta, formamentes Fehéret. Borzalmasan rossz lehet neki.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Sárfi N. Adrienn


A szerzőtől még

   Herculaneum
   Az utolsó név


Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.