Sétatér / Feljegyzések

Láng Gusztáv
Feljegyzések

[2010. június]


Táplánszentkereszt, 2002. április 9.


Ady ateista volt, állítja Bölöni György az istenes versekről szólva. Balassi óta Ady az egyetlen igazi vallásos költőnk, írja ugyanezekről a versekről Makkai Sándor. Kosztolányi ateista volt, de élete végén megtért, feltehetően a betegségtől és a haláltól féltében, mondja Heller Ágnes. (Eszembe juttatja ez a „féltében” az alábbi fordulatot egy hitbuzgalmi műsorból: „Zuhanó repülőn nincsenek ateisták.”) A költőkért mindig perelnek, hívők és hitetlenek; várják tőlük maguk igazolását. Holott a kérdésfeltevés téves. A hit is, a tagadás is abszolút érvényű; a „van Isten” éppoly kizárólagos ítélet, mint a „nincs Isten”. A századforduló–szá­zadelő költői épp ettől a kizárólagosságtól óvakodtak; nem az állítás vagy a tagadás vonzotta őket, hanem a kétely. Ady is, Kosztolányi is el tudta fogadni mindkét ítéletet, ha eléjük tehette e szócskát: talán. Sóvárogtak a bizonyosságra, de elérhetetlennek tartották. Hiszen minden bizonyosság elrekeszt más bizonyosságoktól; az igazságra találás megöli más igazságok lehetőségét. Ezért szebb (számukra) a talán minden lehetőségre nyitott bizonytalansága.



Táplánszentkereszt, 2004. június 6.


A vonaton a hangosbemondó közli: a szerelvény első fele Sopronon át Wiener­neustadtba tart. Arra gondolok, hogy az egykori delizsánsz kocsisa bizonyára Bécs­újhelyt mondott volna útja végcéljaként – már ha magyar a kocsis. Ha németajkú, akkor persze Wienerneustadtot, de Sopron helyett is Ödenburgot. S ez így van Európa-szerte. Ami a lengyelnek Gdansk, az a németnek Danzig, de Balassit Danckáig vetette hányatott élete. A török annak idején a mai Belgrádot ostromolta, de a déli harangszó a nándorfehérvári győzelmet ünnepli. Az Akadémia – nem kötelező, hanem megengedő ajánlással – ezt a hagyományt szentesíti, amikor magyarul megnevezhetőnek mondja azokat a külhoni városokat, melyeknek van magyar(ított) nevük is. És ez nemcsak (és nem is elsősorban) a beszéd „nyelvi egységét” biztosítja, kivetve belőle az idegen hangzású városnevet. Sokkal inkább a nyelvi otthonosságot. Világunk nyelvi univerzum; az tartozik bele, amire van saját szavunk. A magyar városnevek az én Európám térképét rajzolják, az enyémet, mert e megnevezések tanúsítják, hogy évszázadokra visszamenőleg otthont talált benne magyar deák, magyar költő, magyar végvári vitéz. A vonat, melyen ülök, a hangosbemondó szerint idegenbe tart.



Táplánszentkereszt, 2005. március 7.


A bűnbeesés az ártatlanság elvesztése. Az első emberpár meztelenül élt az Éden­kertben, mint az állatok – de nem tudott róla, hogy meztelen, ahogy az állatok sem tudják. Éva azonban „evett a tiltott gyümölcsből”, azaz megpillantotta Ádám szemében a vágyat, s a vágy tükrében saját meztelenségét. S attól kezdve mindig Ádám szemével is látta magát; nem tudott többé ártatlanul nézni vagy gondolni testére. Tépett hát egy fügefa-levelet…



Táplánszentkereszt, 2005. március 21. (Hajnal, 3 óra 43 perc.)


Úgy érzem, teljesen kiégtem. Betűvető embernek nem szabad megöregednie, mert – észre sem veszi – kiöregszik. Különösen „rohanó korunkban”. Amit ír, ódi­vatú lesz; már csak szánalmat ébreszt, nem elismerést. Tehetsége megrokkan, hi­szen teljes erőbedobás nélkül, fontosságának tudata (illúziója? rögeszméje?) nélkül a képességeket kiszorítja az unalmas rutin. Minek írni, ha nincs kinek? Ha senkinek sincs szüksége a szövegeinkre? Milyen igaza volt Rossininak, amikor sikerei teljében áttért az operaszerzésről a pulykatenyésztésre.



Táplánszentkereszt, 2005. március 29.


A boldogság mindig önkívület; elragadtatás, eksztázis, átélése annak, hogy az öröm átjárja egész lényünket, s tovább nem fokozható. „Az Éden teljes, mint a gömb, / nem lehet hozzáadni”, írja a költő. Ebből következik, hogy csak pillanatai vannak, tartama nincs. (E pillanatok azonban, éppen teljességükkel, megszüntetik az óra szerinti időt; nincs múltjuk és jövőjük. Talán ilyenkor sejtjük meg, milyen lehet az örökkévalóság.) Ha a „létbe vetettség” egyik vetülete a létezés alatti élet, akkor a boldogság a létezés feletti másik.
Ha mégis úgy érezzük, hogy tartósan boldogok vagyunk, az olyan újabb pillanatoknak köszönhető, melyek tartalma emlékeztet bennünket az eredeti, az „édeni” élményre. Nem az újabb tapasztalás boldogít, hanem a „nagy élmény” benne felderengő emléke. És – természetesen – a „köztes időben” az emlék felidézésének az óhaja, a hit e felidézhetőségben. Az igazi vágyban mindig a hiány jelene ölelkezik a teljesség emlékével.



Táplánszentkereszt, 2005. június 1.


A Psalmus Hungaricust nem szereti – így a hallgatónő. A kérdésre, hogy miért nem, azt feleli, hogy „túlságosan patetikus”. Szabatosnak tűnő válasz, mégis el­gondolkoztat. (Már csak azért is, mert nem tudhatom, hogy ugyanazt érti-e „pa­tetikuson”, amit én. Hogy szenvedélyesnek fordítja-e vagy dagályosnak. A valóban szabatos párbeszéd megkövetelné, hogy minden szavunkhoz meghatározást csatoljunk.) Vannak ugyanis érzések és érzelmek, amelyek nem élhetők át pátosz nélkül. A Szózat is patetikus, az Ábránd is az. Az áldozatkész hazafiság, a mindent vállaló szerelem nem lehet más, mint szenvedélyes – az élet olyan nagy pillanatai ezek, melyekben az érzés dagálya győz minden józan megfontolás felett. Aki idegenkedik a pátosztól, ezektől az érzésektől is idegenkedik.



Táplánszentkereszt, 2005. augusztus 16.


Kazinczy Ferenc annak idején megrótta a fiatal (még talán debreceni diák) Kölcseyt, amiért az portózta (mai fogalmaink szerint felbélyegezte) hozzá intézett levelét. A levél – Kazinczy szerint – örömöt szerez a címzettnek; illő, hogy ő fizesse (utánvéttel) a postaköltséget. A „portózás” sértő, mert feltételezi, hogy a címzettnek nem ér meg egy „bélyegnyi” pénzt barátja (ismerőse, tisztelője, szerelme, rokona stb.) levele.
Ez a felfogás nemcsak teljesen ismeretlenné vált a modern korban, hanem ellenkezőjére fordult. A nem portózott levél számított, ha nem is sértésnek, de nem­törődöm udvariatlanságnak. Egészen az elektromos levél megjelenéséig, mert ott ismét a címzett viseli a levél „behívásával” járó világháló- és telefonköltséget. Csak annyi a különbség, hogy ez kötelező, és minden levélre vonatkozik. Azaz nincs módom az utánvét előzékenységében kizárólag barátaimat (ismerőseimet, tisztelőimet, szerelmeimet, rokonaimat stb.) részesíteni, hanem ki kell terjesztenem azokra a levélírókra is, akiket egyébként a fenébe kívánok. (Hiszen ha nem hívom be levelüket, az eltorlaszolja postám „csatornáját”.) Többletköltség, többletbosszúság, szabadsághiány – ez különbözteti meg a posztmodern levelezőt a Kazinczy-kori címzettől. A lényegben – hogy nekik kell megfizetniük leveleik árát – hasonlítanak.



Táplánszentkereszt, 2005. szeptember 5.


Gombrowicz Naplója. Bevallja, hogy egyszer sem volt képes „tisztességesen” elolvasni Kafka regényét, A pert. „Elkápráztat benne a Talmud felhőin átütő zseniális metafora napja, de oldalról oldalra haladva elolvasni, no nem, ez meghaladja az erőmet.” S hogy miért? Mert unalmas. „Egyszer majd kiderül”, elmélkedik Gombrowicz, „miért írt századunkban annyi nagy művész annyi olvashatatlan művet. És ezek az olvashatatlan és olvasatlan könyvek milyen csoda folytán nyomták rá mégis bélyegüket a századra, s lettek híresek. Minden ez irányú csodálatom és elismerésem ellenére kénytelen voltam letenni nem egy efféle könyvet, mert túlságosan is untatott.” (200.) Bátorság kellett ennek a véleménynek a vállalásához az ötvenes években, s kellene ma még inkább. (Mint kell mindig, szembefordulni a közvéleménnyel, különösen pedig kánonok és paradigmák felkent bajnokaival – és haszonélvezőivel.) Hiszen a posztmodernnek nevezett irodalom-felfogás mintha ki akarna irtani olvasmányainkból mindent, ami hagyományosan az olvasó „elcsábítására” szolgált: a történetet, a valóságra vonatkozást, az öröklött értékek tiszteletét, legyenek azok erkölcsiek, érzelmiek vagy ízlésbeliek, azaz esztétikaiak.
Ezek azonban általánosságok. (Különösen az értékek emlegetése. Mert mitől érték az érték? És meddig az? Vannak-e „örök” értékek, vagy elhalás és keletkezés viszonylagosságában szólhatunk csak róluk?) Az igazi kérdés az: miért unta Gombrowicz A pert? Erre ugyanis Naplója nem derít fényt.
Ha már találgatok, első helyen a történet hiányát vagy legalábbis csökevénnyé sorvadását említeném. Az élet ugyanis történés; nem „vagyunk”, hanem „megtörténünk”. Létezésünk egyik meghatározó ismérve, hogy elbeszélhető. Ennek – ti. az elbeszélhetőségnek – a részleges vagy teljes hiánya a lét csonkaságát tudatosítja bennünk. (Vagy ha nem tudatosítja, akkor is kiszolgáltat a csonkaság közérzetének.) A világosan, rendszerezetten elbeszélt élet megnyugtató múlttal ajándékoz meg. Ezt nevezhetjük önismeretnek.
„Megnyugtató” helyett mondhatnék „biztonságosat”. Amely szó a „biztos”-ból származik – de lehet-e saját történetünk biztos? S mi magunk lehetünk-e biztosak benne? Azaz létezik-e az egyetlen, felcserélhetetlen lét-narratíva, a cáfolhatatlan önismeret forrásaként? Ez itt a „bökkenő”, ahogy Hamlet mondta, amikor eltévedt „narratívái” között. Életünk nem magányos történet, nem monodráma, hanem többszereplős játék, melyet csak úgy ismerhetünk meg, ha valamennyi szereplőjének tudjuk – biztosan és tévedések nélkül – a maga történetét. Saját történetünk mások történetének függvénye. Ahhoz, hogy magunkat elbeszélhessük, tudnunk kell elbeszélni másokat. Mint sejthető, ez lehetetlen. Vagy pontosabban: csak feltételesen lehetséges, ami azt jelenti, hogy hézagos adatok alapján alkotjuk meg „narratíváinkat”, a hézagokat feltételezésekkel töltve ki, ami – ha tárgyilagosságra törekszünk – több „lehetséges” narratíva létrehozását engedi meg.
Éppen ez a különbség az élet és a regény között (mely állítólag tükröt tart az életnek). A regénybeli történet lehet egyértelmű, hiszen az egyes szereplők az írói szándék és tervezés szerint válnak elbeszélhetővé. A két látószög ellentétes; az életben másokat kívülről nézünk, a regényalakokat azonban belülről látja a szerző, akárcsak „szívünket és vesénket” az Úr. (Ez, itt nem részletezendő módon, azokra a művekre is érvényes, amelyekben az elbeszélő maga is szereplője a regénytörténetnek, tehát nem tartozik a „mindentudó narrátor” típusába.) A modern regény (vo­natkozik ez már Kafkára is?) éppen ezért részesíti előnyben a „biztonságos tudás” helyett a „lehetséges” elbeszéléseket.




Táplánszentkereszt, 2007. január 27.


Valahol leírtam: „A büntetés megelőzi a bűnt. A bűn legnagyobb büntetése ugyanis az, hogy képessé válunk elkövetésére.” De nem emlékszem, hogy hol írtam, és mikor. Azt hittem, ebben a Naplóban, de tévedtem. Az ilyen emlékezet-zavarok egyre jobban bosszantanak. (Vagy talán megijesztenek?)
Egyébként két napja megint kerülget a depresszió. Oka – vagy tünete? –, hogy megint foglalkoztat a régi eset a névtelen levéllel. Szinte önkéntelenül sikerült ugyanis (siker ez vagy csapás, nem tudom) történetét „elbeszélhetővé” formálnom. Hosszú lenne itt és most leírnom, és fáradt vagyok hozzá. Pedig le kell írnom, mert csak ha olvasni is tudom majd, akkor leszek (valamennyire) képes eldönteni, hogy mennyi benne az igazság és a valószerűség, és mennyi a fantazmagória.



Táplánszentkereszt, 2008. szeptember 20.


Nagy írók gyenge műveit is érdemes elolvasni – már ha az olvasót érdekli maga az író is, nemcsak a nevéhez kapcsolódó remekművek. Ez utóbbiakban ugyanis az író kedvenc „fogásait”, poétikai vonzalmait, visszatérő motívumait (melyeket nevez­hetünk akár sztereotípiáknak is), sőt emberi–írói rögeszméit (ilyenek is vannak, vagy legalábbis lehetnek) elfedik az általuk megképzett esztétikai értékek. A fércmű azonban – mint neve is mutatja – kiadja a durva öltéseket.
Jókai két gyenge művét olvastam el (egyiket újra). A Szomorú napok fiatalkori regény, talán a második az író pályáján. Közlését – saját utólagos vallomása szerint – politikai okokból szakította meg 1848-ban Jókai. A történetben ugyanis hangsúlyosan jelen van a felvidéki szlovákok körében terjedő pánszláv eszme és mozgalom, márpedig – írja utószavában a szerző – a szabadságharc idején (más nemzetiségektől eltérően) a szlovákok azonosultak leginkább a magyar törekvésekkel. Lojalitásukat nem akarta megbántani az 1831-es koleralázadás eseményeinek felidézésével.
Ez a „pánszlávizmus” is Jókai egyik visszatérő (politikai) motívuma. Legtel­je­seb­ben, „főcselekmény” érvénnyel A jövő század regényében. Ott nemcsak ma­gyar–szláv (tehát nemzeti) ellentétről van szó, hanem az orosz birodalom (nem a cári Oroszország, hanem az anarchista forradalom létrehozta diktatúra!) a regény értékszerkezetének negatív pólusa, az emberiséget és annak békés haladását fe­nyegető rossz. Az ember – a jámbor olvasó – hajlamos lenne az 1849-es orosz beavatkozásnak tulajdonítani ezt a kétségtelen ellenszenvet; a Szomorú napok azonban a maga 1846-os „fogantatásával” jócskán előrehozza a motívum keletkezését.



Táplánszentkereszt, 2008. szeptember 22–24.


Ugyanígy korábbi a feltételezhetőnél a tömeg Jókai-féle megidézése. Leg­is­mertebb példája A kőszívű ember fiaiban a bécsi apácakolostor megtámadása (és megvédése Baradlay Richárd által). A tömeg: alantas érzések, ösztönök által vezetett sokaság, mely hajlamos a kegyetlenségre, nem ismeri fel önnön érdekeit, és azok ellenében is könnyen manipulálható. (Mint sok más Jókai-ötletet, ezt is tekinthetjük előrejelzésnek, a XX. századi totalitárius tömegmozgalmak „előrelátásának”.) A nép: kollektív bölcsesség, érdekeit ismerő, cselekedeteiben normákhoz igazodó, ezért manipulálhatatlan. (Arany János sóhajt így 1850. március 15-én: „Mert e tö­meg más napot ünnepel…” Nép és tömeg szembeállítása történik e költeményben is [Évnapra], és az évfordulóról – a szabadság évfordulójáról – megfeledkező nép tömeggé züllik le.)
A Szomorú napok „lengyel asszonya” is figyelmet érdemel. Jókai két alapvető nőtípusa az angyal és a démon. Az előbbi rendszerint szőke, kék szemű, enyhén infantilis lelkülettel. (S ennek megfelelően mérsékelt, „szűzies” szexualitással.) Az utóbbi rendszerint fekete hajú és szemű, érzéki (sőt parázna), erkölcsi gátlásai nincsenek. Az előbbi erőt ad a férfinak, megmaradni az erkölcs útján; az utóbbi er­kölcstelenségbe csábít, elzülleszti a férfit. A „lengyel asszony” egy harmadik típus, a „cselekvő barna”. Legjobb (mármint íróilag legjobb) változata a Kiskirályok Lizája. „Rendhagyó” (ha úgy tetszik, romantikus) tulajdonságai: nem félénk, mint a biedermayer lányeszmény, mert meg tudja védeni magát („vadmacska”); naivitásában kacér, azaz természetes; szerelméért mindent feláldoz, még a jó hírét is, azaz nem sokat törődik a világ véleményével („öntörvényű ember”); férjének (szerelmének) hű társa és segítője, vele minden megpróbáltatást kiáll, és cselekvően segít leküzdeni őket. Néha az olvasó úgy érzi, Jókai számára ez az eszményi nőalak, hiszen érzékisége természetes és készséges; nem igényel állandó védelmet és dédelgetést, mert önálló ember; a férfi nem egyedül küzd az élettel kettejük egzisztenciájáért, hanem bajtársra talál benne. Lehetséges, hogy – legalább részben – felesége szolgált modellként ehhez a típushoz. A „gyönge” regényben, a Szomorú napokban a figurát klasszikus vígjátéki klisékkel teremti meg, úgymint: álruha (nemet cserélő), szerepek (pap, titkosrendőr stb.). Ezért erőltetett, de Jókai vonzalmát ehhez a nő­típushoz töretlenül jelzi. Ő a „vágyálom”. (Hozzátehetném: sokunk vágyálma.)



Táplánszentkereszt, 2008. december 16.


Hogyan lesz a szállóigéből klisé? Úgy, hogy elkezdik ismételni, és az ismételgetés során feledésbe merül a szállóige eredete. Úgy is mondhatnám, hogy etimo­lógiája. Jelentése ennek következtében megváltozik, legtöbbször úgy, hogy az eredeti frappáns tartalom helyett a szó szerinti értelem érvényesül. A leggazdagabb lelőhelye ennek a „klisírozásnak” természetesen az újságírás. Az újságíró mindig keresi az új stílusötleteket, melyek nagyon hamar „közkinccsé” válnak, azaz a céhbeliek boldogan – és kritika nélkül – veszik át egymás ilyetén leleményeit. Velük együtt a jelentés-változtató műveltséghiányt is.
Talán legtöbbször használt fordulata az újságírásnak az, hogy valami „megér egy misét”. Abban az értelemben, hogy „megéri foglalkoznunk vele”, „érdemes az említésre, a megvitatásra”. IV. Henrik mondása azonban nem ezt jelenti. A „Párizs megér egy misét” azt jelenti, hogy a francia trónért nem nagy ár a hitehagyás, a katolizálás. Van tehát benne egy jó adag cinizmus – a politika cinizmusa –, „a cél szentesíti az eszközt” logikája. Éppen ellentéte ez a jelenleg érvényes pozitív jelentésnek.
Egy sakkfolyóiratban olvastam arról, hogy milyen megterhelést jelent a nagymestereknek a részvétel nyílt versenyeken. De mivel ezek jelentik a „második vo­nal” számára a díjszerzés (esetleg a startpénz) lehetőségét, megélhetési okokból kénytelenek vállalni. („Második vonalnak” nevezem azoknak a címviselőknek a népes csoportját, akik nem elég híresek ahhoz, hogy meghívást kapjanak a rangos tornákra.) Meg kell élni valamiből, sugallja a cikk, melynek szerzője ezt így fejezi ki: „De hát hajózni kell; navigare necesse est.” A Tengerész Henriknek tulajdonított mondásnak azonban van egy kiegészítő része, mely így szól: „sed vivere non est necesse”. Vagyis: hajózni fontos, élni nem. Vagy: hajózni (azaz keresni az In­diába vezető tengeri utat) fontosabb, mint életben maradni. Éppen az ellenkezője ez a cikk mondanivalójának.
Néha maga az újságírás is alkot ismételhető fordulatokat, mégpedig meggondolás nélkül. (Akik ismétlik, még kevésbé gondolkodnak.) A prostitúciót például előszeretettel emlegetik úgy, mint „a legősibb mesterséget”. Ez szamárság, hiszen a prostitúció – annak „legősibb” változatát, a templomi szajhák megjelenését számítva – jellegzetesen urbánus jelenség, eredete „mindössze” a vallási központok kialakulásáig vezethető vissza. A földművelés, a fazekasság, a fonás-szövés évezredekkel „ősibb” foglalkozás. Persze a nemi élet, a nemi aktus valóban az ember „legősibb” tevékenysége – még „ember előtti” korából örökölte –, csakhogy a prostitúciót nem az aktus teszi mesterséggé, hanem az, hogy ellenszolgáltatásért végzik.
Mi az, ami hasonlít ezekben a példákban? Egyszerű – a pontatlanság. Lehet vitatkozni azon, hogy a jelentésváltozások rontják-e a nyelvet vagy javítják, azon azonban nem (legalábbis szerintem), hogy a pontatlanság stílushiba. A szállóige tulajdonképpen köznyelvi intertextus, márpedig az intertextus stílusértéke éppen abban áll, hogy megidéz egy korábbi kontextust is, melynek az új szöveg mintegy variánsa. A „pontatlanság” épp abban áll, hogy ez a kontextus-idéző erő tűnik el a szólásból, ennek következtében a variáció-jelleg is.



Táplánszentkereszt, 2008. december 17.


Helyesbítenem kell a Jókairól szeptember 22–24-én írottakat. Felesége nem lehetett a „cselekvő barna” nőtípus modellje, hiszen őt csak 1848-ban ismerte meg Jókai. A képlet esetleg fordított; a „vágyálom” megtestesülését vélhette felfedezni az író Laborfalvy Rózában.
Lehet, hogy a „cselekvő barna” elnevezés sem állja meg a helyét, hiszen nem emlékszem Liza hajszínére. Sem A kőszívű ember fiaiból Editére. Ugyanis ő is ebbe a típusba tartozik. A „szőke angyal” Ödön felesége; a „fekete démon” Alfonsine; Richárd szerelme Edit. Richárd katona és jó értelemben átlagember; a hozzá illő társ éppen ez a „bajtársias” leány. (Tanussy Manó is ilyen „átlag”; főszereplő éppen azért lehet, mert egy fennhéjázó család sarjaként kiharcolja jogát az „átlagoshoz”. És ő is a szabadságharc tüzértisztje.)
Szóval: ellenőrizni kell a hajszíneket.



Táplánszentkereszt, 2009. március 30.


Kányádi nyolcvanéves. (Lesz május 10-én, de ünneplő írás szerzője számára előrehozza az eseményt a lapzárta.) A Székelyföldnek kell(ene) írnom néhány „meleg flekket”, amihez kézenfekvő lenne személyes emlékek, hajdani baráti gesztusok felidézése. De azonnal fellépnek bennem a gátlások; hírnévben, írói rangban akkora lett közöttünk a távolság, hogy minden ilyen emlék-idézést tolakodásnak éreznék, illetlen bizalmaskodásnak. Marad a verseiről szóló esszé-forma, mely azonban összehasonlíthatatlanul munkaigényesebb.
Ez a gátlás életem egyik alapvető belső konfliktusából következik. Azt is mondhatnám, hogy csaknem ötven éve állandó lelkiismereti kérdésem. Mindig szerettem volna valami jelentőset, valami nagyot alkotni, voltak is erre irányuló terveim, de ezek megvalósítását mindig halogattam, különböző ürügyekkel. Romantikus olvasmányaim azt az íróeszményt alakították ki bennem, mely – függetlenül a körülményektől – töretlenül végzi munkáját, halad a Nagy Mű, a kiteljesedés felé. S mert sohasem tudtam felnőni ehhez az eszményhez, nem szabadulhatok attól az érzéstől, hogy (nagyrészt) eltékozoltam az életemet, részben a tehetségemet is. Most már, ennek az „eltékozolt életnek” végéhez közeledve, aligha tudom helyrehozni a mulasztottakat. Egészségesebb volna beletörődni a megváltoztathatatlanba, mondván, hogy ennyi telt tőlem. Nemcsak tehetségemből; az alkotáshoz sok minden kell a tehetségen kívül, elsősorban jellemerő és akarat. Talán ebből szorult a kelleténél kevesebb belém. De valamiért nem vagyok képes ebbe beletörődni.



Táplánszentkereszt, 2009. május 9.


Jakó Zsigmond egyik tanulmányában (Az otthon és művészete a XVI–XVII. századi Kolozsváron) olvasom: „Viczey György szappanosmester árvái… apjuk könyveit, melyek között mások mellett Cicero, Vergilius és Rotterdami Erazmus művei szerepeltek, azért nem osztották fel, hogy amelyik családtagnak »kedve tartya, … azoknak olvasasaban geonyeorkeodhessen«. Kikötötték azt is, hogy a köny­veket »egyik az masiktol el ne tarthassa es penzen el ne adhassa az teobbi akaratya nelkül, hanem egj arant oluashassak és birhassak eöket«.” A szöveg, melyet a jeles történész idéz, hagyatéki leltár és egyben – mai szóval – egy hagyatéki tárgyalás jegyzőkönyve. Éppen ezért megrendítően szép. A könyv ugyanis abban az időben – a 17. század elején – értéktárgy volt, s a könyvgyűjtés drága mulatság. Beleillett abba a gyakorlatba, amely nemesfém-edények és dísztárgyak beszerzésével növelte a polgárházak tekintélyét. „A felhalmozódó vagyon tezaurálása azonban” – írta Jakó Zsigmond – „csak az egyik, bár a legfőbb mozgatója annak, hogy a polgárság ékszerekkel és drága edényekkel igyekszik megtölteni otthonát. Fel­tétlenül közrejátszott ebben az új reneszánsz életfelfogás is, mely az anyagi világ élvezését, a vagyon, a hatalom kimutatását, a pompázást hirdette. Minthogy a ha­gyatékok felbecsülésekor a drágaságok esetén is szinte csak a felhasznált anyagot [értsd: a nemesfém súlyát – L. G.] értékelték, a kivitelezésre fordított művészi munkát pedig alig-alig vették számításba, a puszta tezaurálás szempontjának meg­felelőbb lett volna jó készpénz tárolása. A szépségnek és a pompának is áldoztak tehát a kolozsváriak, amikor vagyonuk egy részét ilyen ötvösművészeti remekekbe fektették.” Ennek megfelelően az elhunyt szülő drágaságait elosztották maguk között az örökösök, hogy saját otthonukat gazdagítsák velük.
A könyvekkel azonban, mint láttuk, másként bántak. Holott azok abban is különböztek a többi vagyontárgytól, hogy az olvasás során (és által) elhasználódhattak; minden átlapozás rongált valamit kötésükön, csökkentve „piaci” értéküket. Az örökösök döntése azonban világossá teszi, hogy e „műtárgyak” esetében nem „anyaguk”, hanem pénzben kifejezhetetlen szellemi értékük volt becses számukra. Kettős értelemben is. Egyrészt az a szellemi érték, melyet a szerzők szövegszerűen megteremtettek. Másrészt – és ez a megható ebben az egyezségben – az, hogy e szerény könyvgyűjtemény az örökhagyó műveltségének mintegy foglalata, s ha szétosztották volna, mindegyikük e műveltségnek csupán egy szeletét tehette volna magáévá. Ők azonban – kegyelettel – elhalt apjuk egész műveltségének birtokába akartak jutni, felnőve hozzá, és gyarapítani saját előző és későbbi könyv-vásárlásaikkal. Ahogy az öröklött ezüsttálak, gyertyatartók és más értéktárgyak is a további „tezaurálás” alaptőkéjét jelentették számukra.
Márai Sándor írja valahol, hogy igazi olvasókkal nem Pesten találkozott, hanem Kassán és Kolozsváron. Nos, ez a dokumentum megmutatja, milyen ősi az „igazi” kolozsvári olvasók családfája.



Táplánszentkereszt, 2009. július 21.


A szombathelyi Király utcában egy kis kávézó ajtajára a következő csábító felirat van ragasztva: „Légkondicionálóval felszerelt helység.” Napjainkban gyakran tapasztalt szóvétés ez; a felirat „szerzője” nincs tisztában azzal, hogy „helység” maga a város, az ő kávézószobája pedig „helyiség”.
Szerencséje van a kávésnak, hogy nem Szlovákiában üzemelteti boltját. Ott, a néhány napja érvényben lévő nyelvtörvény alapján akár háromezer euróra is büntethetnék „a szlovák nyelv nem megfelelő használatáért”. A magyar nyelv nem megfelelő használatához azonban nálunk mindenkinek joga van. Ideje lenne a két véglet között olyan intézkedést találni, mely nem sért emberi szabadságjogot, de nyelvünknek is nyújt valamelyes védelmet. A nyelv nem magántulajdon; aki rongálja, az enyémet is rongálja.




Táplánszentkereszt, 2009. július 22.


Ismét találtam nyelv-vétséget. „Aki keres, talál”, tartja a mondás, a magyar sajtóban azonban az is talál, aki nem keres. Azt írja az újdondász egy sikkasztással gyanúsított politikussal kapcsolatban: „Nálunk fehér holló az olyan közember, aki felfüggeszti tevékenységét, amíg a gyanú el nem hárul felőle.” A „közember” e mondatban nyilván a „közszereplő” szinonimája akar lenni, ráadásul a szóösszetételnek vannak analógiái: közvélemény, közélet, közjó stb. A szóhasználat mégis hibás, mert a „közember” mást jelent a mindennapi nyelvhasználatban. Közön­sé­ges, alacsony rangú embert, átlagembert jelent, mint a hadseregben a „közlegény”. Ez persze, ha az analógiákra gondolunk, nem logikus. De hát a nyelv sem logikus; a szójelentések szokásjogon alapulnak, nem észelveken. Ha nem így lenne – hogy boldogult barátom, Panek Zoltán kedvenc idevágó példáját idézzem –, az örömapa és az örömanya gyermeke lenne az örömlány. Mint tudjuk, ez nem így van, legfeljebb Adynak Az én menyasszonyom című versében. A zseniknek azonban „a nyelv szelleme” is többet megenged, mint másoknak. Mint a közembereknek.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Láng Gusztáv


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.