Vers, próza / Fent, az ötödiken

Nagy Attila
Fent, az ötödiken[Látó30 - 2020. január]



Kattog a lift, fel az emeletre.
Nyugatról jövök, a városból, keletre,
Beszélgetni, szívni a töltetnyi pipát,
Barátom felkurjant s hozzámondja: Vivát!
Barátom is elszív lassan néhány cigit –
Sört iszunk és hisszük, hogy a duma kinyit.

Előbb a csendet óvjuk royal rímbe,
Amit az érett férfikor követ:
Hogy néha az ember dühöng, kivetkezik
Abból, mi illenék, s ragadna követ –
Saját nyállal, tudjuk, csak az állat gyógyít,
De mit mondjunk mi itt most, ha már versben élünk…

Ülünk a teraszon, zavartan nézünk:
A nincs megoldás szilánkjain
Harsognak ujjbegyeink.
Távol a város, hol legyűrtként élünk,
Nem vonzanak sorok, sem a mentségeink –
Vagyunk, akár a hajdanvoltak…

(A Király Laci verseiben,
Kik sétalovagoltak?)

Így ér az alkony, két megőszült fejet.
Lent a parkolóban valaki még nevet…
Vagyunk, akik voltunk:
Fölparázslunk, bongunk
S elnézünk hosszan a Somostető felé –
Maradék perceink az éhező szenderé…

Kattog a lift, le, a földszintre visz,
Ahonnan egymagam kullogok tovább.
Nem lehetnék okos’b’, se nem ostobább –
Fölnézek – Barátom sehol az Épben…
(Ki-ki a saját érthetetlen voltát
Írja tovább – Koldus! – az egyszemélyes zsoltárt).













Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Nagy Attila


A szerzőtől még

   Doina Ioanid sorára


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.