Fórum / Filozófiai és filológiai kérdések Byron és Polidori prózájában

Arany Zsuzsanna
Filozófiai és filológiai kérdések Byron és Polidori prózájában


Magyar nyelvterületen viszonylag keveset foglalkoznak az angolszász gótikus hagyománnyal, illetve az azt követő – főként a romantikus kort jellemző – irodalmi jelenségekkel. Az angolszász irodalmi és teoretikus párbeszédek azonban kellő hangsúlyt fektetnek a kérdésre, hiszen ez az irodalmi tradíció veti fel irodalom és morálfilozófia kapcsolatának problémáját is. A gótikus irodalom részbeni folytatójának tekintem a XIX. században íródott, kanonizált kísértethistóriákat, nevezetesen a vámpírtörténetek egy részét, úgymint Byron Fragment of a Novel [Egy regénytöredék],1 Polidori A vámpír (The Vampyre) és Bram Stoker műveit – melyek közül az első kettőt választottam elemzéseim tárgyául –, valamint Mary Shelley Frankensteinjét (Frankenstein, or the Modern Prometheus), Stevenson Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete (The Strange Case of Dr. Jekyll and Mr. Hyde) című regényét, és a többi olyan romantikus művet, melyben többé-kevésbé a Gonosz filozófiai kérdésköre kerül elő. Míg a magyar irodalmi közgondolkodás automatikusan nagyrészt a népszerű irodalom tárgykörébe sorolja az említett műveket, addig az angolszász világ ezek bölcseleti súlyát sem felejti el hangsúlyozni. Ha korábbi szövegeket tekintünk, akkor példaként említhetjük Milton Elveszett Paradicsomát (Paradise Lost).


Ahogyan BlakeMiltonról írott passzusát elemzi Georges Bataille, azon szürrealista teoretikus, aki az irodalom és a Gonosz elméleti problémáját tárgyalja: „Miltonról szólva Blake azt mondja, hogy olyan volt »mint minden költő, a démonok oldalán állt, de nem tudta«. A vallás, amely a költészet tisztaságával bír, a vallás, mely a költészet igényével lép fel, nem rendelkezhet nagyobb hatalommal, mint az ördög, aki a költészet leglényege; a költészet, ha akarna sem tudna építeni, pusztít, csak akkor igaz, ha lázad. A bűn és a kárhozat volt Milton ihletője, akitől a Paradicsom visszavette a költői szárnyalást.”2 Egyetérthetünk J. A. Ward meglátásával, aki szerint a Gonosz-probléma értelmezése összefüggésbe hozható egyén és társadalom talákozásának/konfliktusának kérdéskörével is.3 Az angol romantikusoknál a Jó folyamatos jelenlévő, mely a fejlődést segíti, a Gonosz/ Rossz pedig mozdulatlan létező, ami akadályozza a Jó által előremozdított fejlő- dést. Ennek megfelelően az individualista törekvések és a szabadság azon formája melletti kiállás, amely nem szolgálja a társadalom egészének érdekeit, s bizonyos értelemben haladását is, inkább a Gonosz és a lázadás fogalmaival lesz rokonítható. 4 Mindez természetesen vitatható, mint ahogy eleve az is megkérdőjelezhető, mennyire ítélhetünk el morálisan adott értékrendek melletti kiállásokat vagy épp elutasításokat.



Amennyiben későbbi alkotókat kívánunk megnevezni – a tágabb értelemben vett angolszász kultúrából –, akkor Henry James több művére is utalhatunk, így például A csavar fordul egyet (The Turn of the Screw) című elbeszélésre, mely lényegében a gótikus irodalom szatirikus, századvégi újraírásának tekinthető. Véleményem szerint nem pusztán arról beszélhetünk, hogy az angolszász világ vonzódik a miszticizmushoz, hanem sokkal inkább arról, hogy ez a fajta hagyomány számol az első látszatra népszerűeknek és részint hatásvadászoknak tűnő szövegek mögötti filozófiai tartalmakkal is, melyek lényegében az emberi lét legalapvetőbb kérdéseit feszegetik, úgymint a morálba és a transzcendenciába vetett hitet. Jamesnél azonban már nemcsak szatirikus, hanem erősen intellektualizált változatban is megjelenik a gótikus tradíción nyugvó rémtörténet műfaja, hiszen például A csavar fordul egyet főhősének, a nevelőnőnek esetében a morálfilozófiai kérdéseken túl fenomenológiai problémák is felbukkannak, sőt ötvöződnek az előbbiekkel. Az a felvetés, hogy vajon a nevelőnő látja-e az elbeszélésben szereplő kísérteteket, avagy csak hallucinációról van-e szó, lényegében azon kérdés egyik variánsa lehet, hogy a Gonosz vajon külső létező-e, vagy az emberben rejlő ösztön, erő, mozgató, tehát az embertől függő jelenség/tapasztalat. Maga James egyik Baudelaire-ről írott esszéjében (1876) kifejti, hogy míg Baudelaire külső létezőként fogta fel a Gonoszt, addig A skarlát betű című regény szerzője, Nathaniel Hawthorne kifejezetten azon a véleményen volt, miszerint a Gonosz az emberi lélek mélyén rejtőzik.5



A Gonosz kérdését azonban nem pusztán a Gonosz-princípium mibenlétének kutatása hívta életre, hanem legalább annyira a mindennapok morális dilemmái is, amihez hozzátartozik a bibliai, illetve a nyugat-európai filozófiai hagyomány tapasztalata.6 A posztmodern irodalomelméletek jelentős része nem számol az etikai vetületekkel, holott – meglátásom szerint – ahogyan az egyes művek filológiai háttere, úgy az etikai (bölcseleti) kérdésfelvetések sem függetleníthetők azok elemzéseitől. A fókuszba állított vámpírtörténetek általam bemutatandó tárgyalási módja épp ezen állításomat próbálja igazolni, hiszen a két mű egyike sem értelmezhető azon háttértudás nélkül, melyet a filológiai ismeretek adnak, valamint kanonizált jellegük is kérdésessé válik, ha nem vesszük tekintetbe az angolszász tradícióban gyökerező és a Gonosz-kérdést (a moralitás problémájával együtt) előtérbe állító gondolkodásmódot. Elemzéseket természetesen e kitérők nélkül is végezhetünk, ám szövegértésünk a jelentős aspektusok mellőzésével szűkebb perspektívájú lesz, vagy akár félreértésekre is alapot adó lehet.Mindehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy a Gonosz-kérdés irodalmi megjelenése is egyre összetettebbé válik az idő előrehaladtával, hiszen míg a gótikus művek, vagy a romantika korában született szövegek esetében inkább a morális-teológiai aspektus kerül előtérbe, illetve fekete–fehér alapképletekkel találkozhatunk, addig James-nél már (tehát a 19–20. század fordulójára) pszichológiai kérdéssé (is) válik, a hősök karaktere is bonyolultabb – ezzel együtt realisztikusabb – lesz. Allegorikus gonosz figurák megjelenése helyett emberi jellemekben rejtőzködő, kiszámíthatatlan módon előbukkanó Gonoszt tapasztalunk.



Első lépésben azon irodalomtörténeti hátteret vázolnám, melyből érthetővé válik a későbbi filológiai probléma – mely nagyrészt végigkíséri a két kiemelt szöveg befogadástörténetét –, azaz a plágium-vita, mely A vámpír szerzőségének kérdése körül alakult ki. Köztudott, hogy Byront meglehetősen botrányos életmódja miatt a korabeli angol arisztokrácia kiközösítette, s el kellett hagynia hazáját. Byron már Angliából való végleges távozása előtt is járt Európa több országában, mint ahogy erről például az 1812-es Childe Harold zarándokútja (Childe Harold’s Pilgrimage) keletkezéstörténete is tanúskodik, illetve magának a műnek a tematikája. Régóta volt Itália szerelmese, és sok időt töltött például Velencében. Az angolszász hagyományban eleve ismétlődő motívum az Itália iránti rajongás, illetve későbbi – nemcsak angol, hanem amerikai – szerzők esetében is megfigyelhető. D. H. Lawrence például olaszországi naplót vezetett, s a már említett, amerikai születésű Henry James pedig egyrészt itáliai helyszíneket szerepeltet regényeiben – úgymint Firenzét az Egy hölgy arcképében (The Portrait of a Lady), vagy Velencét az Aspern levelekben (The Aspern Papers) –, másrészt művészettörténeti jellegű esszéket ír az olasz képzőművészeti remekekről, többek közt az Olasz órák (Italian Hours) címet viselő kötetében. Byron eleve az egész mediterrán térség iránt vonzódott nem utolsósorban az ott élők mentalitása, életszeretete, s legfőként talán szabadságvágya miatt, mely szintén olyan romantikus attitűdről árulkodik, ami az egész korszak értékelésére rányomta bélyegét. Köztudott az is, hogy a görög szabadságharcban veszítette el életét, mely tény szintén a költőt övező legendás kép kialakulását segítette.Mielőtt azonban a Földközi-tenger partvidékére érkezett volna, útközben megállt Svájcban, s 1816 nyarán, a Genfi-tó partján töltött el hosszabb időt, annak a Villa Diodatinak a bérlőjeként, melyet mégMilton egyik barátja építtetett.7 Kíséretében találjuk Dr. JohnWilliam Polidorit, aki orvosként és titkárként szolgált mellette, s szintén írói ambíciókkal bírt. Már apja is fordított angol költői műveket, Polidori pedig elsőként az On the Punishment of Death [A halál büntetése/megtorlása] című szöveget adta ki, amelyet aztán A vámpír (The Vampyre), majd a TheModern Oedipus [A modern Ödipusz] követett. Szövegei nem tekinthetők jelentősebb irodalmi műveknek, azonban A vámpír kultúrtörténeti és irodalomtörténeti jelentőségre tett szert, éppen a keletkezési körülményeknek köszönhetően, valamint egy előtte inkább csak hiedelemként élő vámpíralak első ízbeni irodalmi szövegbe emelésével. Gyakorlatilag e mű tekinthető az első irodalmi vámpírtörténetnek, s csak ezt követi majd a további – irodalmi és filmes – adaptációk alapjául szolgáló, 1897-es Bram Stoker-féle Drakula.



A vámpír keletkezéstörténete nem pusztán filológiai adalék, hanem irodalomtörténeti anekdota lett, ami később más irodalmi művek, illetve társművészeti alkotások alapjává is vált. Az egykori magyar országgyűlési képviselő és festőművész, Andaházy-Kasnya Béla leszármazottja, az argentin Federico Andahazi-Kasnya regényíró A harmadik nővér (Las Piadosas) című, 1999-ben magyarra is lefordított könyvében8 ezt a történetet dolgozza fel, dokumentatív és fiktív elemek sajátos párbeszédére építve, illetve a gótikus rémregények világát is felelevenítve. A Villa Diodatiból gótikus kastély lesz, folyosói, csigalépcsői pedig a tudattalan útvesztőivé alakulnak. Az allegorikus helyszínek szerepeltetését felfoghatjuk az emberi elme kaotikus rémálmaira történő utalásként is. 1986-ban Ken Russel neves angol filmrendező pedig Gótika, avagy a Szellem éjszakája (Gothic) címen dolgozza fel a témát, Stephen Volk forgatókönyve alapján.



Byron a Villa Diodatiban kísértethistória-író versenyt rendezett („We will each write a ghost story!”), melyen részt vettek – Polidorin kívül – vendégei is, azaz Percy Bysshe Shelley, Mary Godwin (William Godwin értekezőnek – ki maga is írt gótikus rémregényt, The Adventures of Caleb Williams címmel – és Mary Wollstonecraftnak, az első feminista kiáltvány írójának lánya, a későbbi Mary Shelley), és Claire Clairmont (Mary féltestvére, Byron Allegra nevű lányának anyja). Amint azt a Frankenstein ismertté vált előszavában olvashattuk, a hideg és esős idő kényszerítette be a társaságot a villába, ahol a Fantazmagóriák című német kísértethistória- gyűjtemény, franciára fordított darabjainak felolvasásával (Fantasmagoriana ou Recueil d’Histoires d’Apparitions, de Spectres, Revenants etc, ford. Jean- Baptiste-Benout Eyriés, Paris, F. Schoell, 1812.) múlatták az időt. Byroné volt a verseny ötlete, melynek eredményeként megszületett a Frankenstein, A vámpír, illetve az a töredék (Fragment of a Novel), amelyet maga Byron kezdett el írni, ám nem fejezett be. A felolvasáshoz és a versengéshez laudanum-ivás (ópiumoldat, mely minden gyógyszertárban kapható volt akkoriban), erőteljes vizionálások, valamint a halhatatlanság kérdését firtató filozófiai viták is társultak, ami részben megmagyarázhatja, hogy maguk a filológiai adalékok miért válhattak további alkotások témáivá. A viták során a halhatatlanság kérdéskörén túl a korabeli természettudomány egyik felfedezésének számító galvanizmus jelensége is szóba került, amellyel Erasmus Darwin kísérletezett, így nem nehéz arra a feltételezésre jutnunk, hogy a Frankenstein-regény létrejöttét talán e beszélgetések is inspirálhatták.



Mary Shelley előszavában azonban mindössze saját művéről szól, s megfeledkezik a másik két szövegről, melyek szintén a kísértethistória-író verseny termékeinek tekinthetők. Ahogy fogalmaz: „Az évszak hideg volt és esős, esténként körülültük a lángoló fahasábokat, és német kísértethistóriákkal szórakoztunk, mert véletlenül épp azok kerültek a kezünk ügyébe. E mesék felkeltették bennünk a játékos »utánozhatnékot«. Két barátunk (egyikük tollából a közönség szívesen fogadna bármi mesét, mint akármit, amit én valaha is írni remélhetek) és jómagam megállapodtunk, ki-ki megír egy-egy, természetfölötti jelenségeken alapuló történetet. Az idő azonban váratlanul jóra fordult, és az én két barátom magamra ha79 gyott, elutazott az Alpokba, s a csodálatos tájon teljesen kiment a fejükből még az emléke is minden kísértetlátomásnak. Az alábbi mese az egyetlen, amely elkészült a három közül.”9 Való igaz, hogy Byron műve töredékben maradt, Polidori szövege azonban elkészült. 1819-ben a NewMonthlyMagazine meg is jelenteti, méghozzá névtelenül (más források szerint Byron neve alatt), mely ténynek köszönhetően mindenki Byront vélte szerzőnek, még maga Goethe is.10 Az angol költő azonnal tiltakozott, s plágiummal vádolta Polidorit. Mint azt a fiatal orvos is elismeri, Byron töredéke alapján dolgozott, azt kerekítette egésszé, s küldte el Londonba. Ahogyan Leslie A. Marchand, Byron egyik monográfusa összefoglalja az ismert adatokat: „Ő maga [ti. Byron] hozzáfogott egy történet megírásához, mely Epheszosz romjainál ért volna véget, de néhány oldal megírása után abbahagyta. Polidori később felhasználta az ötletet, s erre alapozta névtelenül írt meséjét, melynek A vámpír címet adta. Tette mindezt annak reményében, hogy Byronnak fogják tulajdonítani, s ezzel emelkedik a kiadvány ára.”11 A szöveg – főként Byron nevének köszönhetően – azonnal népszerűvé vált, s viszonylag hamar több színpadi feldolgozás is készült belőle. Ezek közül az egyik leginkább említésre méltó alkotás a többek közt gróf Zichy Nepomuk Jánossal is kapcsolatban álló, s a zenetörténetben Weber és Wagner közti összekötő kapocsként emlegetett zeneszerzőnek, Heinrich Marschnernek Der Vampyr című, 1828-as operája.



Byron véleményét a történtekkel kapcsolatban többek közt leveleiből ismerhetjük, melyek közül a magyarra is lefordított, John Murray-hez, az állandó kiadójához címzettet emelném ki, melynek keltezése 1819. május 15., Velence. „Megkaptam a részletet és a vámpírt. Mondanom sem kell, hogy nem az én művem. Kétely esetén máskor hagyatkozzék erre az aranyszabályra: ön az én kiadóm (amíg össze nem veszünk), és ami nem önnél jelenik meg, az nem az én művem. […] Levelemhez mellékelem az én kísértethistóriám kezdetét, és majd a saját szemével győződhet meg róla, hogy hasonlít-e Mr. Colburn kiadványára. Ha ki akarja nyomtatni az Edinburgh Magazine-ben (a Wilson’s and Blackwood’s-ban), én nem bánom, de csak ha azt is közzéteszi, hogy miért közli, és bevezetőt fűz hozzá, amit azonban már önre bízok.”12 Byronnak tehát nem pusztán cáfolnia kellett A vámpír szerzőségével kapcsolatos állításokat, hanem saját szövegét is meg kellett jelentetnie ahhoz, hogy elhatárolódhasson Polidori alkotásától, s egyáltalán az egész kérdéskörtől. Az angolszász irodalomtörténet azonban több olyan kiadást is ismer, amelyeket később, azaz 1819 után adtak ki, s Byron neve alatt a Polidoriművet tartalmazzák. Az egyiknek érdekessége például, hogy egy Byron-összkiadás egyik kötetében szerepel (The Works of the Right Honourable Lord Byron, ed. Schumann-brothers, 31 vol., Zwickau). Ezenkívül jelent meg német fordítása is a szövegnek, szintén Byron neve alatt (Der Vampyr, hrsg. Leopold Boß, Leipzig, 1819).



Mielőtt részletesebben is szólnék a két szövegről, a korabeli vámpírhittel kapcsolatban szükséges néhány adalékot említenem, jelezve, hogy Byron és Polidori milyen kutlúrtörténeti kontextusban találkozott azzal a hiedelemmel, mely ihletet adónak minősült számukra. Érdekes módon épp egy magyar vámpírtörténet vált ismertté a korban, nevezetesen Arnold Pál esete. 1725-ben, illetve 1732-ben német újságok számoltak be több vámpírhistóriáról, melyeket a London Journal is közöl, szintén 1732-ben. A már említett zwickaui kiadás előszavában (Introduction) – mely kötet Byronnak tulajdonítva tartalmazza A vámpírt – olvashatunk utalást Arnold Pál (Arnold Paul) történetére, méghozzá a London Journal cikkére tett hivatkozással. Az esetről szóló beszámoló szinte szó szerint olvasható Augustin Calmet szerzetesnek, a lotaringiai Sens apátjának rémhistória-gyűjteményében (Angyalokról, démonokról, szellemekről, valamint a magyar-, cseh, morvaországi és sziléziai vámpírokról és kísértetekről), mely 1746-ban látott napvilágot.13 Arnold Pál Madreygában/Meidreigában (mely várost magyarországi településként tüntetik fel) élő hajdú volt, aki halálát követően vámpírrá vált, s e tulajdonságát Szowitzo Sztanoszke nevű lánya is örökölte. A história olvasható Réti Endre Varázslók, kuruzslók, szellemidézők14 című kötetében is, német orvosok elbeszéléseire hivatkozva, valamint Ipolyi Arnold Magyar mitológiájában, lábjegyzet formájában, illetve Mikszáth Kálmán a Különös házasság címet viselő regényében is tesz róla említést. Jeffrey D. Hoeper Polidorinak tulajdonítja a „történelmi hátteret” feldolgozó előszót, mely névtelenül jelent meg, s nem állíthatjuk róla teljes bizonyossággal, hogy Polidori szövege lenne, hiszen a fiatal orvos-szerző nem Byron neve alatt kívánta megjelentetni szövegét, hanem névtelenül. Az előszóban mindenesetre a korabeli vámpírtörténeteken túl történik utalás Byron 1813-as A gyaur (The Giaour) című művére is, melynek egyik részletét a vámpír-motívum irodalmi szövegbeli megjelenéseként is értelmezhetjük. Azon észrevétel, miszerint az angol költő e művéhez fűzött jegyzeteiben részletesebben is elemzi a vámpírtörténeteket, arra enged következtetni, hogy nemcsak Polidorit, hanem magát Byront is érdekelte a hiedelem történelmi-irodalmi-néprajzi háttere, sőt, talán Byron inspirálhatta ebben is az ifjú orvost. A gyaur jegyzeteinek egyik hivatkozási pontja a korban közismert, Auguste Bayle által összeállított, 1724-ben megjelent szótár, melynek „Arsenius” címszava tartalmaz egy görög szájhagyományban élő vámpírhistóráit. Érdekes egyezés, hogy Byron töredékében (Fragment of a Novel) szintén Görögország a helyszín, valamint a Polidori-szöveg egyik epizódja is itt játszódik. Arsenius olyan tudós volt, akit halála után feltámasztott a Sátán, s Broukolakas néven vámpírként létezett tovább, számos áldozatot szedve a környékbeli településeken.



A cselekmény szintjén mindkét szövegben szerepel tehát az utazás motívuma (Görögországba), valamint egy titokzatos hős, aki az út során meghal.Már Byronnál is valószínűsíthető, hogy a halott vissza fog térni, mert kísérőjének egy varázsgyűrűt ad át, amit teliholdkor kell majd egy Ceres-templomnál álló, adott forrásvízbe dobnia, részben az eleusziszi misztériumokat is felelevenítve (a forrás vize Eleuszisz felé visz), azaz az újjászületés mítoszára történik több metaforikus utalás is a szövegben. Polidorinál az eredetileg metaforikus, részben allegorikus alap elmarad, s népszerű vámpírtörténetté válik a hasonló cselekménnyel bíró szöveg. A főhős Byron alteregója lesz, melyet több észrevétel is alátámaszthat. Egyfelől a fiktív alak neve Lord Ruthven (a későbbi átiratokban Lord Strongmore), ami Byron egykori kedvesének, Lady Caroline Lamb-nek Glenarvon című 1816-os művéből vett kölcsönzés (Clarence de Ruthven). A korabeli angol arisztokrácia tagjai közül mindenki tisztában volt azzal, hogy az említett mű a szerzőnőnek Byronnal való botrányos kapcsolatát örökíti meg, s Lord Ruthven alakja nem más, mint a hűtlen lord karikatúrája. Polidori a névválasztáson túl olyan tulajdonságokkal is felruházza hősét, melyek a korban már divattá vált byronmániának voltak jellemzői, illetve Byron, a biográfiai alak, valamint az általa megrajzolt byroni hősök köré szövődött legendák sztereotip vonásainak is tekinthetők egyúttal. A vámpírhittel kapcsolatos nagyrészt folklorisztikus elemek ötvöződtek egy démonizált arisztokrata figura alakjával, s olyan hőstípust adtak a világirodalomnak, melyből kifejlődhetett (1897-re) a majdani Drakula. E ponton kell utalnunk arra a közismert információra, miszerint Bram Stoker műve szintén történelmi adatokat, valamint hiedelmeket dolgoz fel. Az ír származású regényírót a magyar orientalista tudós, Vámbéry Ármin ismertette meg a Sárkány-rend tagjának, Vlad Draculnak („ördög, sárkány”), valamint fiának, Vlad Tepesnek („felnyársaló”) történetével. Utóbbi az a legendás havasalföldi vajda, akit Hunyadi János segített trónra, s később Mátyás is pártfogolt, s kit kegyetlenkedései rettegetté tettek a korában. A róla szóló legendák, a vámpírok létét állító néphit, valamint az angolszász hagyomány – amit ez esetben a byronizmus és Polidori szövege jelent – együttesen hatottak a később aztán számos irodalmi és filmes adaptáció alapját adó regényre.



Byron hősének neve – akárcsak Polidorié – szintén jelentéssel bíró, beszélő név. Az Augustus Darvell szókapcsolat hangzása ugyanis könnyen asszociáltathat az angol „devil” szóra,mely köztudottan ördögöt jelent, s a szerző e lehetőséggel ismintegy metaforizálja a prózai szöveget, nem csak a mítoszokra vonatkozó allúziókkal. Ezen kívül a „devil” szó tartalmazza az angol „evil” kifejezést is, mely már a Gonoszt jelenti. Byron egyetlen mondattal utal is arra, hogy a megfeleltethetőség nem lehet véletlen. „Where there is a mystery, it is generally supposed that there must also be evil.” [Ahol valami rejtély van, ott általában feltételezzük, hogy valami gonosznak is kell lennie.] Byron a rejtélyes hőst tehát már a szöveg elején asszociáltatja a Gonosszal, amit Darvell kísérője is érez, mégis elindul vele útjára, melyen majd meg kell halnia ahhoz, hogy aztán feltámadhasson. Egy török temetőben haldoklik, amikor megesketi a fiatalembert – aki a szöveg narrátora is egyúttal –, hogy gyűrűjét dobja be a már említett forrásba. A Gonoszra és a feltámadás-újjászületés mítoszokra tett utalások problematikusabbá teszik a félkész művet annál, minthogy egyszerű kísértethistória indulásaként értelmezhessük. Polidori szövegében azonban a Gonoszt magában hordozó figura nem válik öszszetetté, sokkal inkább egy adott (arche)típus rajza lesz, ami talán népszerűségét is okozza majd. Mindezt valahol a névválasztás is jelképezi: míg az egyik olyan szójáték, mely az ördögi rokonságra utal, szinte már metaforikusan, addig a másik egy korabeli társasági (szalon)regény hősét idézi az olvasók emlékezetébe.Mind a két műről elmondható azonban, hogy a Gonosz-kérdését meglehetősen egyszerű szinten kezeli a későbbi Henry James-szövegekhez képest. A Gonosz mindkét esetben transzcendens tulajdonságokkal is rendelkező hős sajátja lesz, ami részben misztifikálja is a kérdéskört, s inkább a sátáni-figura sajátos változata lesz, semmint a realitás talaján álló, inkább árnyaltabb, pszichologizálástól sem mentes elemzést megkívánó figura. A karakterjegyek túl egyértelműek, s talán megkockáztatható a kijelentés, hogy klisészerűen fekete–fehérek. Az azonban érdekes kérdésként jelentkezik, hogy a Gonosz miért társul transzcendens hatalommal.Mindez egyértelműen arra utal, hogy az ember felett, az emberen kívül álló princípiumról lehet szó. Darvell, illetve Ruthven azonban nincs egyedül, kísérővel érkezik a temetőbe. Míg Byron hősét egyes számelső személyű elbeszélő kíséri el utolsó útjára, addig Polidorinálmegjelenik Aubrey, a kíváncsi fiatalember alakja is.Mindkét vámpír-hőst tudni vágyó, a misztikus alak titkát kifürkészni kívánó ifjú követi, akinek aztán veszte lesz eme kíváncsisága. Míg a byroni figura végzetére nem derül fény, hiszen befejezetlen a szöveg, addig Aubrey megőrül. A cselekmény folyamán több mise en abîme-szerű szövegrész is előrevetíti a fiatalember vesztét, illetve megjósolja a vámpír uralmának eljövetelét. A már említett görögországi epizód az utazás során kap szerepet. A titokzatos lord gyakran eltűnik, Aubrey által ismeretlen helyre, s az egyik ilyen alkalomkor van szerencséje megismerkedni a görögök közt szájhagyomány útján terjedő vámpírhistóriával. A mai olvasó már ekkor – sőt, talán már korábban is – érzékeli, hogy feltehetően Lord Ruthvenről lehet szó, illetve egyik rokonáról, s hamarosan nyilvánvalóvá válik majd mindez a fiatalember számára is. A történetet Ianthe, egy antik időket idéző szépségű lány meséli, aki az első áldozata lesz a lordnak. Mindez újabb előreutalásként olvasható, mivel a görög lány Aubrey húgának előképeként is felfogható. Mikor rájön, hogy a lord nem más, mint a mesében szereplő vérszívó, onnantól fogva egyetlen cél fogja éltetni, húgának megmentése. E ponton szükséges még említenünk, hogy Ianthe neve is tekinthető jelképes névadásnak. Byron a Childe Harold zarándokútja első énekét ugyanis Ianthének ajánlja, valamint az irodalomtörténet ismeri Lady Charlotte Mary Harley-t (1801–1880), akivel a költő 1812-ben, Herefordshire-ben találkozott, s akit akkori múzsájának is tekintettek.



Másik motívum, mely mindkét szövegben előfordul az eskütétel jelenete. Mind Byron egyes szám első személyű narrátor-hőse, mind Polidori szereplője kénytelen megesküdni a haldokló – s később feltámadó – vámpírnak. Ruthven ugyanúgy meghal a cselekmény közepénél, mint Darvell a töredékben, s mindketten ugyanúgy megesketik kísérőjüket, hogy nem árulják el senkinek sem az esetet. Aubrey Ianthe halálának körülményeit csak sejti mindaddig, amíg nem találkozik újra – a halottak világából visszatért – Ruthvennel, immáron Londonban. Ekkor érti meg, miért volt szükség eskütételére. A szövegben sorozatosan ismétlődő „Remember your oath!” (Emlékezz esküdre!) mondat egyre baljóslatúbb lesz, s egyre inkább őrületbe kergeti a hőst. Amennyiben a Gonosz-kérdés kontextusában próbáljuk értelmezni a két hős viszonyát, megkockáztatható a kijelentés, hogy a vámpír jelképévé lesz a Gonosz-princípiumnak, Aubrey pedig az az ember, akinek valahogyan viszonyulnia kell hozzá. A hasonló tematikájú történetekkel foglalkozó pszichoanalitikus elméletek egy része a szereplők negatív oldalának metaforájaként gondolja el a vámpír-alakot. Ha további művek esetében próbáljuk keresni az állítás igazolását, akkor valóban megállapítható, hogy létezik olyan hangsúlyeltolódás, melynek következményeként az eredetileg külső, megtestesült és transzcendens hatalommal bíró Gonosz fokozatosan csúszik át az emberbe, s válik egyre realisztikusabbá. Míg Miltonnál az egész emberiséget megrontó Sátánról olvasunk, Polidorinál már egy, a társadalomban ismert és elfogadott arisztokrata emberi alakját ölti magára, aki aktívan kiveszi részét a londoni társasági életből, köt barátságokat, s meg kíván házasodni (Aubrey húgával tervezi esküvőjét, ám a lányt a menyegző másnapján holtan találják). Robert Louis Stevenson regénye, a Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete talán a legérdekesebb ebből a szempontból, hiszen itt már a Gonosz és áldozata egyetlen személyben egyesül. Az elismert orvos magában hordozza a pusztító gyilkos figuráját, mely az átváltozás révén függetleníthető is tőle. Olyan határpontra jut el a szöveg a Gonosz „emberré válásának” útján, mely a kettősség problémáját az átváltozás-metaforában rajzolja meg. Végezetül újra Henry James-re kell utalnunk – aki baráti levelezést folytatott Stevensonnal is –, kinek prózájában már egyértelműen emberi attribútum lesz a Gonosz, mely egyúttal összetettebb kérdést fog jelenteni, azaz: hőseiről nem állítható teljes bizonyossággal, hogy gonoszok lennének, mégis, okozóivá válnak mások számára negatív – ártó, pusztító – eseményeknek.



Amennyiben a bölcseleti szempontot tartjuk szem előtt inkább vázlatosnak mondható elemzésünknél, úgy fontos említenünk, hogy Polidori írása nem ad megoldást a Gonosz problémájára. A utolsó mondat a következőképp hangzik: „Lord Ruthvennek nyoma veszett, Aubrey húga pedig áldozatává vált egy vérszomjas vámpírnak!”15 Az angol szöveg mindössze annyiban tér el a magyar fordítástól (melynek egésze nem tekinthető tökéletes fordításnak), hogy „a vámpír szomja” birtokos szerkezet szerepel benne. (Lord Ruthven had disappeared, and Aubrey’s sister had glutted the thirst of a Vampyre!)16 Ha azonban a fordító átveszi a birtokviszonyt kifejező szókapcsolatot, akkor nem a „vámpír” kifejezés marad az utolsó szó, ami véleményem szerint jelentéssel bírhat az elbeszélés tárgyalásakor. Így ugyanis szövegszerűen, a szavak elrendezésének szintjén is érvényesül a cselekményben is felfedezhető, végeredményben morális pesszimizmus vagy szkepticizmus. Míg a Drakula esetében – vámpírtulajdonságait továbbörökítve ugyan, de – meghal a főgonosz, addig A vámpír című szövegről ez már nem mondható el. Ruthven egyértelműen nyer, hisz Aubrey-t sikeresen az őrületbe kergette, s húgát megölte. Mindez felveti a kérdést: vajon a Gonosz elhatalmasodásáról beszélhetünk? A vámpír-mesék – noha metaforikusan, vagy épp a ponyvaregények világát idéző stílusban – a pesszimista filozófiák létrejöttét megelőző tendenciákra is rávilágíthatnak. Siegfried Kracauer Caligaritól Hitlerig címet viselő kötetében17 a német expresszionista filmművészet alkotásait egyenesen a náci Németország ideológiai és néplélektani előzményeinek tartja. Az egyik közkedvelt expresszionista film pedig F. W. Murnau 1922-ben forgatott Nosferatuja volt, mely a Drakula korai adaptációjaként híresült el. Véleményem szerint mindenképpen emblematikusnak tekinthető a Gonosz uralmának 1800-as évek eleji metaforikus hirdetése, különösen a 20. századi gondolkodás és történelem alakulásának ismeretében.



JEGYZETEK
1 A saját fordításomban megadott angol nyelvű címeket, illetve a főszövegbeli idézetek magyar változatait szögletes zárójelben közlöm.
2 Bataille, Georges: Az irodalom és a Rossz. Ford. Dusnoki Katalin, Nagyvilág, 2005, Budapest, 99.
3 Ward, J. A.: The Imnagination of Disaster. Evil in the Fiction of Henry James, Lincoln: University of Nebraska Press, 1961.
4 Ward, I. m., VII–VIII.
5 Ezzel kapcsolatos gondolatmenetemet l.: Arany Zsuzsanna: A puritán ideológia morálfelfogásának megjelenése Nathaniel Hawthorne A skarlát betű című regényében, in Szegedy-Maszák M.–Jeney É. (szerk.) (Tév)eszmék bűvölete. Budapest, Akadémiai, 76–104.
6 „From the moment of the discovery that the Bible also contains poetic elements as well as elements of other cultures, it seemed natural to draw from this source, but also to supplement it through creation of metaphysical, eschatological poems that elaborated the biblical message. This is how numerous projects of consummate books came to be (including Coleridge’s Opus Maximum, Lamartine’s La chute d’un ange [The Fall of an Angel], de Vigny’s Éloa), as well as Romantic epic poems that inscribed themselves into the Bible (especially Genesis and Revelation). This refers to such poets as Hugo (Légende des siécles [Legend of the Centuries]), Quinet (Ahasuérus), Ballanche (Orphée), Byron (Cain), and especially Blake and Slowacki. Poetry was used to broaden the fields of cognition that the Bible opened up. From this it was only one step to the idea that one could (should) write the Bible anew and include in it the summa of all knowledge. Just as for people of the Enlightenment the encyclopedia was to be the ideal of cognition, so for the Romantics it was to be precisely the Bible, the Book of Books.” – Ciesla-Korytowska, Maria: On Romantic Cognition, in Esterhammer, A. (szerk.) Romantic Poetry. Amsterdam/Philadelphia: John Benjamins Publishing Co., 2002, 51.
7 Ezen filológiai adalék jelképesen utalhat a miltoni hagyomány átörökítésére is.
8 Andahazi-Kasnya, Federico: A harmadik nővér. Ford. Dobos Éva, Budapest, 1999, Magvető.
9 Shelley, Mary: Előszó, in Frankenstein, ford. Göncz Árpád, Szeged, Szukits, 1995.
10 „In April 1819 Polidori’s macabre tale, The Vampire, appeared in the New Monthly Magazine under Byron’s name, through a misunderstanding on the part of the editor of the review, and Goethe, swallowing it whole, declared it to be the best thing the poet had written (Goethe himself, in the Braut von Korinth, 1879, had been the first to give literary form to the fearsome vampire legends which had arisen in Illyria in the eighteenth century).” – Praz, M.: The Romantic Agony. London – NY – Toronto: Oxford University Press, 1954, 76. 85
11 Marchand, Leslie A.: Byron – a Portrait. London: Murray, 1971.
12 Byron, George Gordon Noel: Naplók, levelek. Vál. Péter Ágnes, ford. Bart István, Gy. Horváth László, Tótfalusi István, Budapest, Európa, 1978.
13 Dom Augustin Calmet: Angyalokról, démonokról, szellemekről, valamint a magyar-, cseh, morvaországi és sziléziai vámpírokról és kísértetekről. Szerk. Kékes Mária, Budapest, Holnap, 1992.
14 Réti Endre: Varázslók, kuruzslók, szellemidézők. Budapest, Móra, 1961.
15 JohnWilliam Polidori: A vámpír. Ford. Benedek Szabolcs, Budapest, Dekameron, 2003, 45.
16 John Polidori: The Vampyre and Other Tales of the Macabre. Oxford – New York: Oxford University Press, 23.
17 Siegfried Kracauer: Caligaritól Hitlerig. Budapest, Magyar Filmintézet, 1993.








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Arany Zsuzsanna


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.