Vers, próza / Fogoly lány, Izrael országából

Visky András
Fogoly lány, Izrael országából



A második Nagy Háborúban történt, a több változatban ismeretes elbeszélések tanúsága szerint 1943 augusztusában, vagy legfeljebb 1944-ben, amikor éjjel és nappal, hajnalhasadáskor és délidőben áthatolhatatlan, tömör sötétség uralkodott mindenütt a világon, sőt szavahihető bölcsek és írástudók szerint azóta is ugyanaz a sötétség tartja fogságában a világ országait, és ugyannak az áthatolhatatlan, tömör sötétségnek a hatalma alá vetve élünk mindannyian, azt leszámítva vagy éppenséggel hozzátéve, hogy a szemmel látható, a legkülönbözőbb módon érzékelhető gomolygás észrevétlenül belénk költözött, kivétel nélkül mindenkibe, a háború közvetlen tapasztalataiban semmmilyen módon nem részesült kései utódokat is beleértve, akik a rettenetes évek fogcsikorgatóan szenvedélyes óráiban vagy később, az úgynevezett békeidőben fogantunk.



Ebben az évben, 1943-ban vagy 1944-ben, a kötelező módon megünnepelt vitézek napján a szent életű Ferencnek kellett fölmennie a szószékre és ünnepi beszédet mondania a magas rangú hivatalos személyek és a köznép előtt. Vannak, akik azt állítják, nem a páratlan szónoki tehetsége miatt esett Ferencre a választás, hanem mert a vármegye elöljárói és a vezérkar kémelhárítási tisztjei előtt már ismeretessé vált, hogy Ferenc Antival, az északi vidékek tanítójával együtt példátlan hatást gyakorolt a falu népére, sikeresen meggyőzték a levente-alakulatokba tömörülő fiatalokat, tagadják meg a gyűlölet nótáinak éneklését Simon Andrásék, a falu kegyes, földszegény foltozószabója és családja háza előtt, ehelyett éjjel-nappal őrizzék a portát és környékét, óvják meg a népes család életét, hogy lehetőleg még hajuk szála se görbüljön senkinek, mert számon tart az Úr minden egyes hajszálat, az ártatlanok kiontott vére pedig majd az égre kiált, és a Világ Ura nem késlekedik az egész falun számon kérni és megbosszulni erőszakos halálukat, amiképpen kétségkívül meg is teszi.



Nagy izgalom lett úrrá a falun, a leventék vitéz előnévvel büszkélkedő parancsnoka erre a jeles napra mindenképpen szerette volna megtisztítani az ősrégi közösséget a tisztátalan fajt képviselő, szerencsére csak egyetlen családtól, ki is vezényelte a legbátrabb fiúkat Simonék háza elé, hiszen hogyan is lehetne méltóképpen megülni a jeles ünnepet úgy, hogy a falu testén éktelenkedő kelést közös akarattal ne metszenék ki, és ne tüntetnék el a föld színéről még maradékát is e nemzetségnek. Fel is vonultak a leventék a falu apraja-nagyja kíséretében, ám amikor énekre kaptak parancsot, az alaki kiképzésen már átesett, szemet gyönyörködtető sorokban, tökéletes vigyázzban álló fiúk Anti jelére a Jeruzsálem elpusztításáról írt panaszos zsoltár éneklésébe fogtak, a genfi ritmust követve: Öröködbe, Uram, pogányok jöttek, / És szent templomodat megfertőztették, / Jeruzsálem városát elrontották, / És széjjel nagy kőrakásokra hányták. / Szolgáidnak testek, / Akik megölettek, / Adattak a hollóknak; / Húsok te szentidnek / Ételül vettetnek / A mezei vadaknak.



Ászáf szomorú mélységekből feltörő és egyre élénkebben hullámzó zsoltára magával ragadta a bámészkodókat, és mire a fiúk a második szakasz égre törő kérdéséhez értek – Míg haragszol, Uram, reánk ekképpen? –, az utcára néző ablakokban egyenként megjelentek Simonék is, előbb az apa, majd rendre mindannyian, az elsőszülött Józseftől az égő vörös hajú, páratlan szépségű Rákhelig.



A leventék vitéz parancsnoka falfehéren, kivételes önuralomról téve tanúbizonyságot hallgatta végig az ellenszegülő éneklést, megvárta, amíg a visszhangok is elülnek, majd kemény hangon mindenki füle hallatára kijelentette, hogy a szabályzat világos meghagyásai, amire mindannyian esküt tettek, és a hatályos háborús törvények színe előtt fognak felelni azok, akik a szégyenteljes, gyáva zendülést kitervelték.



Félelem és bizonytalanság kerítette hatalmába az embereket, a szülők a lázadás bűnébe sodródott gyermekeiket féltették, többen még azon az éjszakán el is rejtették őket, egyesek fölpakolták az egész családot, és messze eső falvakban lakó rokonoknál húzták meg magukat, mások meg a konyhaasztal alá ásott titkos vermekben tűntek el. Voltak, akik a maguk mentségére Ferencet és Antit vádolták meg magabízó vakmerőséggel, nem is késlekedtek hát több aláírással hitelesített följelentést tenni ellenük, „a dicsőséges haza iránt kimutatott hűtlenség, alattomos bujtogatás, a fennálló rend elleni szemérmetlen izgatás", és ami a legsúlyosabb, „a háborús viszonyok közepette elkövetett árulás tette okán", remélve, hogy a vitézek napja alkalmat ad arra, hogy ők ketten is megkapják méltó büntetésüket, és, ahogyan már hetek óta rebesgették, Simonékkal együtt elvigyék őket is oda, ahova valók, végül is teljesen mindegy, hogy hova, csak tűnjenek el végre a föld színéről a hasonszőrűekkel együtt, akik miatt rettegésben és nélkülözésben kénytelenek élni.



A bizonytalanságot csak növelte annak a híre, hogy bejelentette érkezését a vitézi szék feje, a vármegyei vitézi székkapitány, és akadtak olyanok, akik felsőbb körök megbízásából gondosan elhintették azt az egyébiránt minden alapot nélkülöző értesülést, hogy a hét vármegyét felügyelő vitézi törzskapitány úr, valamint díszes kísérete is megtiszteli látogatásával a falut. Valami előzmény nélküli, rendkívüli eseményre készült hát mindenki, a több vármegye parancsnokságát ellátó magas rangú hivatalos személy látogatásában sokan a falu felé kinyilvánított jóakarat, sőt nagyvonalú megbocsátás jelét ismerték fel, és a hangadó férfiak sűrűn fogadkoztak, hogy az ünnep után, de lehet, hogy még ugyanazon a napon végére járnak a falu fiataljait váratlanul megfélemlítő hazafias feladatnak, elbánnak a Simon családdal, földig rombolják a házat, hogy emléküket semmi se őrizze a bizonyíthatóan ősi településen.



A félelem lelke Ferencet sem kímélte, úgy érezte, végérvényesen megsüketült, legkivált akkor, amikor megnyitotta a Könyvet, és a soron következő napi szakasszal szembesült: a pogány Naámán története következett éppen arra a vészterhes napra, a bélpoklos főemberé, akit Elizeus próféta gyógyított meg, a megújuló test és a megtisztult lélek mérhetetlen csodájában részesítve őt.



– Ha ezt a szakaszt olvasom fel az ünneplő hallgatóság és a hatósági személyek előtt, bizonnyal nem kerülöm el az elhurcoltatást és a korai halált – mondta Ferenc a Világ Urának –, adj elém egy másik történetet, hogy ne essem az ellenség kezébe, és éljek.
A Világ Ura nem tett engedményeket hűséges szolgájának, még arra sem volt hajlandó, hogy meghallgassa a Szentéletű józanságra intő érvelését. Mint kavicsok hulltak vissza Ferencre eget ostromló, kérlelő szavai, az ég kapujáig sem érve.



Akkor Ferenc fölkelt a helyéről, kiment a házból, és határozott léptekkel egyenesen Simon Andrásék felé vette az irányt, meg sem állt, amíg a kegyes szabó házához nem ért. Zörgetésére választ sem várva belépett, és különösebb magyarázkodás nélkül arra kérte az állandó félelemben és kétségek között élő apát, engedje el legkisebb gyermekét, az alig hétéves Rákhelt az ünnepi szertartásra, mert neki bizony nincsen bátorsága hangos szóval fölolvasni a kijelölt napi szakaszt.



– Talán a lánygyermek hangján mindannyian befogadjuk a Világ Ura hozzánk szóló üzenetét – mondta Ferenc az előtte álló szabómesternek.



Simon vonakodás nélkül igent mondott Ferenc szokatlan kérésére, mintha a Szentéletű hangján a szívéhez legközelebb álló vőlegény, maga a Messiás kérte volna meg lánya kezét.



Harangzúgásban, csattogva lobogó zászlók alatt, villogó kitüntetések csilingelése közepette vonult be a szent házba az ünneplő gyülekezet, a díszegyenruhában pompázó, kemény léptű székkapitányt követve.



Mikor mindenki elfoglalta helyét a napokon át a legapróbb részletekig egyeztetett rend szerint, a pillanatra megnyugodott, de a mélyben fenyegetően morajló tenger csendjében belépett Ferenc jobbján a kicsi Rákhellel. Végigmentek a padsorok között, megálltak a templomhajó orrában, Rákhel minden bevezető szó nélkül megnyitotta a könyvek könyvét a Királyok második könyve ötödik részénél, és csengő hangon, a félelem legcsekélyebb jele nélkül olvasni kezdett: „Naámán, a szíriai király seregének fővezére, az ő ura előtt igen nagy férfiú és nagyra becsült volt, mert általa szabadította meg az Úr Szíriát; és az a férfi vitéz, hős, de bélpoklos volt. Egyszer portyázó csapatok mentek ki Szíriából, és azok Izrael országából egy kislányt vittek el foglyul, és ez Naámán feleségének szolgált. És így szólt úrnőjéhez: Bárcsak eljutna az én uram az izraeli prófétához, az majd meggyógyítaná bélpoklosságából."



Mikor eddig jutott, becsukta a könyvet, és helyet foglalt Ferenc mellett a Mózes székében, olyan magától értetődő természetességgel, mintha hétről hétre ezt gyakorolná az összesereglett hívek színe előtt.



A közös éneklést követően a Szentéletű fölment a szószékre, elismételte az Írásnak azt a töredékét, amire tanítása épült: „az a férfi vitéz, hős, de bélpoklos volt", majd belefogott a beszédbe, amelyet a Világ Ura szóról szóra, hangról hangra, lélegzetről lélegzetre, mozdulatról mozdulatra átadott neki a felkészülés hosszú éjszakáján, úgy, ahogyan a hozzá legközelebb állóknak szokta átnyújtani önmagát az idők kezdetétől, mióta letekintett a világra, és népet hívott ki magának a népek közül. Ferenc pedig biznony nem tartott vissza egyetlen szót, egyetlen hangot, egyetlen mozdulatot sem abból, amivel a Világ Ura megterhelte őt.



Mielőtt befejezte volna, hosszú szünetet tartott, türelmesen kivárta, amíg minden szem rá nem szegeződik, majd Rákhelre mutatott és ezt mondta:



– Ő a ti megmentőtök.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Visky András


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.