Vers, próza / Fonódó villamos

Tófalvi Zselyke
Fonódó villamos[2019. december]



Arra ébredek, hogy elaludtam. Villamoson ülök, nem is tudom, hányason. Az információs tábla nem működik, csak azt írja ki, hogy BKK. A telefonom lemerült, órát nem hordok, semmi infóm nincs. A villamos elég gyorsan repeszti, a sofőr megközelíthetetlen; a vezetőkabint kívülről nem lehet kinyitni, sötét függöny választ el a sofőrtől. Próbálok az álmos kórból valahogy kijózanodni, hosszan kinézek a jármű igen koszos ablakán, de semmi azonosíthatót nem látok. Se az út, se az épületek nem ismerősek.
Még ketten vannak rajtam kívül a járművön; nagy nehezen feltápászkodom, és odamegyek hozzájuk. Két idős ember: egy férfi és egy nő. Összetartoznak; a nő féloldalasan ül, a férfihoz hajolva mesél. Próbálom magamra felhívni a figyelmet, köhincsélek, elébük állok, de nem vesznek észre. Számukra láthatatlan vagyok, akárcsak a villamos és annak vezetője is. Reménytelenül rogyok le velük szembe az ülésre.
A nő az idősebb, régen gyönyörű lehetett, még most is finomak a vonásai, arca tele van apró pici ráncokkal, szeme sötétbarna, majdnem fekete, élénk tekintetű. Kabátja világos színű, kecsesen fészkelődik benne vise­lője. Fázós lehet, mert a ragyogó tavaszi napsütés ellenére is még téli sálba burkolózik, és fehér, bojtos sapka van a fején. A férfi fiatalabb, sima arcú, de kicsit nehézkesebben ül, azt a hatást kelti, mint aki ottmaradt a villamos ülésén. Amikor felszállt rá, még a jármű tele lehetett emberekkel, akik csevegtek, és ő is, ez a bácsi, akinek baseballsapkáján virít az I love New York felirat, beleolvadt ebbe az utazó masszába, valahova mindenki tartott, én is a gyerekekért indultam az óvodába, iskolába, igaz, egy kis kitérőt tettem, felültem a fonódó villamosra, belemerültem a gondolataimba, amelyek, mint a villamos, egyre csak dagadtak, fonódtak egymásba, majd álomba ringattak, és sem hirtelen fékezés, sem hangos tülkölés nem zökkentettek ki, nem is tudom, mennyi időre.
Nézem a férfi baseballsapkáján a feliratot, autentikusnak tűnik, vagy egy nagyon jó kínai másolatnak, hallgatom, vajon ő szerezte saját magának, vagy valakitől kapta ajándékba azzal, hogy ez a cél, oda kell eljutni, de a felhő­karcolók tetejét csak a sapkával lehet meglátni, annyira erős a fény.
A nő mesél: Képzeld, Lalikám, amikor főiskolás voltam, azt játszottam, hogy nem vettem villamosjegyet, és ahányszor villamosra szálltam, izgatottan figyeltem, mikor csapnak le rám az ellenőrök. Nagyon sokszor csak széttártam a karomat, ha kérték a jegyet, bérletet, rájuk mosolyogtam, hogy elnézést, de elfelejtettem, és akkor nem voltak olyan szigorúak ők sem, mindig megúsztam egy ejnye-bejnyével. Egy alkalommal viszont többen szálltak fel, köztük két marcona nő is, éreztem, hogy a karom széttárása nem lesz elég, ezt igazoltatás nélkül nem úszom meg. A következő megálló előtt elkiáltottam magam, hogy nincs jegyem! Megállt a villamos, leugrottam, futottam, sietnem kellett mozgás- és táncórára a Szigeti tanár úrhoz, ő nagyon zokon vette, ha elkéstünk a bemelegítésről, de ahogy leszálltam, és sietni kezdtem, hátranézve láttam, hogy a két marcona fut utánam, én magassarkúban voltam, de Mérei tanárnőtől addigra már épp elsajátítottuk a kecses futást, szóval, Lalikám, azzal a kecses futással iszkoltam a fenevad ellenőrök elől, az első utcán jobbra be, azt még a hátsó szememmel láttam, hogy ők is befordulnak, majd berohanok a 2/c-be, fel a harmadikra. Szigeti tanár úr megkérdezte: miért liheg így, Katika?, én meg mondtam neki, hogy nyomomban az ellenőrök, tanár úr, erre ő azt mondta: ne aggódjon, majd jól megdolgoztatjuk őket is... És ekkor a néni felkacagott, hirtelen rám nézett, nem szólt hozzám, csak láttam magam előtt az akkori fiatal Katikát, amint kecses futással, lihegve elkacagják magukat Szigeti tanár úrral ezen a jelentéktelen kis intermezzón. A bácsi, ahogy Katika mesélte a történetet, rezzenéstelenül hallgatta, de ahogy a nő az emlék feltörő erejétől hajtva újra és újra elismételi, hogy mit is mondott Szigeti tanár úr, hogy majd jól megdolgoztatja a két ellenőrnőt is, a bácsi, Katika Lalikája elmosolyodik, feljebb tolja a simléderét, majd hosszan a nőre néz, és azt mondja: már akkor is huncut voltál, Katikám! És néznek ki az ablakon, követik a villamos útját, most kellene megkérdeznem, hogy hol járunk, de valami visszatart, akarom még nézni, hallgatni őket, hátha elmesélnek egymásnak egy másik történetet, amit va­lószínűleg már ezerszer elmeséltek egymásnak, de mindig úgy, mintha ez egy új történet volna, ami összeköti őket, fonódik a múltból a jelenbe, az én jelenembe; ahol azt szeretném, ha ez lenne a valóság, nem pedig az, hogy elaludtam, és nem tudom, hol vagyok pontosan. És aztán hirtelen felállnak az ülésről, két, kissé roggyant idős ember, most veszem észre, hogy a férfi kezében nejlonzacskó, benne két adag étel dobozban, minden átlátszik, a krumplipüré és az adag pörkölt, menzáról hozhatták. A nő belekarol a férfiba, és kétségbeesetten azt súgja hangosan a fülébe: Lalikám, megint nem vettél savanyúságot! Azzal a villamos megáll, ők leszállnak, én meg visszarogyom az ülésre.











Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Tófalvi Zselyke


A szerzőtől még

   Az élet megy tovább
   Csodaország


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.