Vers, próza / Győző

Toroczkay András
Győző[Látó, 2019. február]



Hogy van Győző, kérdem Jánost.
Jó, hogy kérded, meghalt, az van,
válaszolja. Mi van? Hogyan?
Akarta ő már a halált.
Annyit ivott, hogy egy nátha
vitte el, az immunrendszer,
na, az nem volt neki már csak.
Győző, baszd meg. Nem volt rossz ő.
Neonáci volt, az igaz.
„Horogkeri” volt a hátán,
mutatta is mindenkinek.
Feketében járt az utcán,
és fehérben pizzát sütött.
Pizzériában dolgozott.
Sieg heil!-t üvöltött, s lendített.
Kopasz haját a végén nem is
borotválta. Leszarta már.
Aranykori és Oportó
meg a többi öreg kocsma
vendégei siratták a
temetésén. Ahogy ő meg
János vállán siratta a
barátnőjét. Rák vitte el
a csaját, bizony fél év alatt.
Volt egy kedvenc zenekara
(meglepően lágy, darkos rock).
„Zsidócigány! Kurva anyád!”
Mondta mindig Jánosnak is,
aki ezen csak mosolygott.
(Félig zsidó, félig cigány.)
„Győző hülye. Nagy szíve van.”
Hónapokig lakott utcán,
az apjával ha balhézott.
„Zsici, baszd meg”, mondta Győző,
mert sietett, előkapta
aztán gyorsan a telefonját
(selfie-t csinált, mániásan
mindenkivel). Nem tűrt nemet.
Rólam is van egy selfie-je,
juteszembe, neonáci
Győzőnek, és ölel rajta.
Hát, ja. Habár valószínűleg
letörölték réges-régen
azt a képet. Az Aranykorsó
előtt állunk, Győző és én,
s mindegyikünk hullarészeg –









Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Toroczkay András


A szerzőtől még

   Egy fa kidőlése
   2014, nyár


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.