Vers, próza / Háni könyve (Forgatókönyv)

Hajdú Farkas-Zoltán
Háni könyve (Forgatókönyv)


Ne szóljatok oly kevélyen, oly nagyon kevélyen!
(1 Sám. 2.3)


A forgatókönyv alapjául Láng György Hanele című regénye (Magvető, 1980) szolgált.


1.
Rozsdásodó kovácsoltvas kerítés rúdját markoló élénkzöld, kötött kesztyűs kéz, a kézfején három fekete csík. Az átizzadt kesztyű édeskés és a rozsdásodó vas szagának keveredése. Csend.


2.
A kamera a kesztyűs kéz mellett átúszik a kerítésen. Dús lombú diófa alatt fehér asztalka. Szálas, sudár férfi áll mellette. Rövidre nyírt, barna szakálla fénylik a napfényben. Arca komor, de jóságos. Fején maroknyi fekete kapelle, háromnegyedes, fekete lüsztrekabátja csillog, mintha üvegből lenne. Mély tekintetű, nagy szemével feleségét nézi, aki az asztal másik oldalán ül, egy fehér kerti széken. Ölében pólyás fiúcska. Az asztal megterítve. Meleg tej illata. Aranysárga írósvaj, méz, kalács, díszes porcelán cukortartó. Egy még díszesebb ezüst gyümölcstartóban hamvas szilvák. A barna, hullámos parókájú, szép asszony mosolyogva felgombolja sötétlila, apró mintás, grenadin sláfrokját, halványzöld, csipkés, selyem leiblijét is felnyitja. Előbuggyan telt, fehér melle, akár a szépen megkelt kalácstészta. A csodaszép mell közepén virít a friss, rózsaszínű szegfű. A kerek fejű, eleven csecsemő mohón kapja szájába e titokzatos virágot, és szopni kezdi. Szopik csemcsegve és cuppogva, szuszogva, mohóságában csöppnyi kezével érzékien markolászva a világ csodálatos közepét. Az anya boldogan mosolyog, majd kedvesen elfintorítja a száját, mert megharapta a kis ganef. A férfi elmélyülten nézi őket, de ő nem a szemével, az arcával mosolyog, hanem belülről. Érződik, hogy bensőjében kiszélesedik, elterebélyesedik az átszellemült mosoly, anélkül, hogy arcán megváltozna a szigorúság. A kertben csend van, csak a kicsi cuppogása hallatszik. Türelmetlenségében, mohóságában kétszer is kicsúszik szájából a bimbó, végigömlik pufók arcocskáján a tej. Az anyja kezében megvillan a ropogósra vasalt, hófehér szalvéta, letörli gyermeke arcát, szárítgatja a száját. Begombolkozik, a karján ringatni, dajkálni kezdi a fiát, és dúdolni kezd egy keleties zengésű altatódalt.
Fémes csikorgás, vonatkattogás töri meg az idillt.
A kamera lassan hátrál. Pillanatra megáll a rudat egyre görcsösebben markoló kesztyűs kézen, majd nagyon lassan hátrálni kezd. Feltűnik az arcát szorosan két rúd közé szorító, őszülő, zsíros hajú fej. A gyér hajzat között számtalan beforrott heg látszik: szenvedések térképe. A rongyokba öltözött, kerítésnek dőlő alak hátán egy pár szőrcsizma, másik kezében ócska báránybőr bekecs. A leskelődő halkan nyöszörög. Nem lehet megállapítani, hogy férfi-e, vagy nő.


3. (Háni I. – 5–7 évesen)
Gyertyánligeti , nyár eleji este. A kamera angyalként kering az elcsendesült falu felett, végiglibeg a főutcán, a Zsidók utcáján: egyik oldalán a posta, a hentes, egy pék és egy magyar vegyeskereskedés. Az utca kivezet a faluból, a hegyek felé. A Hangya-bolton túl az angyal-kamera leereszkedik a földre. Elhagyott homokbánya mellett lépked, majd megáll egy nagy istállóhoz ragasztott vályogviskónál.
A kamera beszáll a szűk, alacsony ablakon.
A viskónak egyetlen szobája van, földes, nyirkos padlójú. Berendezése: festetlen asztal, három csámpás szék, kopott láda és lópokróccal letakart szalmazsákok a földön. A falon edényes polc: egy szál szélesebb deszka néhány behorpadt lábossal. A vályog közeibe kampós szegeket vertek, szürkésbarna, rongyos göncök lógnak rajtuk. Bábok, madárijesztők. A sarokban téglából rakott tűzhely, vasplatnival. Mellette a földön dézsa mosdásra és egy rozsdás pléhvederben víz. Szegényszag.
A víztükörben egy ötéves, komoly arcú kislány – Háni –, se nem szép, se nem rút arca tükröződik. Kezecskéivel megmarkolja a vedret, mintha fejét bele akarná meríteni a vízbe. Asszonykéz fogja fel, gyengéden felemeli, és arcon csókolja:
– Mayn gedule! Nesomele! Mayn zuse, tayere kind!
A nehéz munkától megkeményedett arcú anya leülteti a kislányt az egyik szalmazsákra, és egy darab sütőtököt nyom a kezecskéjébe. Háni mohón tömi a szájába, a sárga lé végigfolyik arcocskáján. Anyja melléje telepszik, és héberül imádkozni kezd:
– Hámálach – hágojé – ojszi – mikolró…



4.
Az alkonyatban kocsis érkezik a ház elé. Kopaszodó, zömök ember, erős, mint egy medve. A lovakat kifogja, beviszi az istállóba. A csend ködként telepszik a tájra.
Belép a szobába, szó nélkül leveti az ingét, megmosakszik a dézsában, és felöltve egy tiszta inget, asztalhoz ül. Az asztalon két gyertya és két, mákkal meghintett, fonott kalács. Párolgó lábosokban húsleves gerslivel, főtt marhahús, zellermártás, zsíros krumpli, diós hal, fehérgyökérmártás. A család enni kezd. Nagy élvezettel szürcsölik a levest, kézzel tunkolják a húsokat a mártásokba. Csak csámcsogásuk hallatszik, és kintről egy magányos kutya vonítása. Ez a bőség nem illik a környezet nyomorúságához, de így tesz minden hitéhez hű zsidó az egész világon: még ha egész héten éheznie kell, akkor is bőségben üli meg a Sabbatot. Háni tele szájjal, boldogan hadonászik, grimaszokat vág az élvezettől, hol apjára, hol anyjára néz. Szülei szemlesütve habzsolnak, rágnak, ropogtatnak, böfögnek és szellentenek. Időnként a horpadt bádogpoharakba töltött borral mossák le a zsíros falatokat. Fekete, munkától elgyötört, megnyomorított kézfejek, körmök.


5.
A szombati napfény reflektorként világít az asztalra: a család szó nélkül falja a szombati húsos, tojásos sóletet. Az anya süteménnyel megrakott agyagtálat tesz az asztalra. Az apa hirtelen felkapja, és magasba emeli. Háni vinnyogva ágaskodik utána. Apa felkacag. Anya sopánkodik:
– Mayn gedule! Mayn gedule!
Apa leengedi a tálat. Pálinkát önt az asztalra, és színes, fonott gyertyával meggyújtja a szeszt. Gyönyörűséges, jó illatú, kék színű láng. Tölt magának. Háni beleszimatol a levegőbe, majd két kézzel habzsolni kezdi a süteményt. Anya lánya fejecskéjét simogatja:
– Nesomele! Mayn zuyse, tayere kind!


6.
Éjszaka. Az asztalon árva gyertya világít. Elhasznált, erős szag. A bárányhimlős Háni szalmazsákján piheg. Anya vizes ronggyal borogatja. A földön egy agyagtál és egy rozsdás konzervdoboz. Az egyikben tojássárga, a másikban petróleum. Durva, bogos lábfejek lépnek a képbe. Apa felemeli a tojásos tálkát, és kihörpinti. Anya a petróleumba mártja a lúdtollat, s pityeregve kenegetni kezdi a lányka arcát:
– Mayn gedule! Nesomele! Mayn zuse, tayere kind!



7.
A hajnali napfény az alvó Háni arcára süt. A kislány védekezőleg arca elé emeli kezecskéit, majd oldalára fordul, kezeit fázósan a takaró alá dugja. Arca tele van rút, elkapart sebekkel, himlőhelyekkel. A kamera nagyon közelről, nagyon lassan feltérképezi ezt az életre megbélyegzett arcot. Apa hangosan felhorkant. Háni feltápászkodik, a ládához kúszik, rövid keresés után kivesz egy tükörcserepet, és megnézi magát benne. Felszökik, kirohan az udvarra, s a tükröt a kútba veti. Apa ölében viszi be az embrióvá zsugorodott, vinnyogó testecskét. Anya mellé teszi a szalmazsákra. Anya kisírt szemekkel lehúzza hasáig felcsúszott ingecskéjét, és megborzadva simogatni kezdi Háni fejét (már nem becézi, hogy te szépem, te gyönyörűségem, te csillagom). Valahonnan kakas kukorékol. („Szól a kakas már, majd megvirrad már…”)


8.
A Zsidók utcája elején kis, fehérre meszelt, kopott imaházban van az iskola. Háni a kerítésnek támaszkodva egykedvűen figyeli, ahogy társai fogócskáznak. Sütőtököt majszol, arcán, szürke ingén lefolyik a sárga lé, meztelen, koszos lábfejei közé. Hirtelen leguggol, és csorgatni kezd. Pisije összefolyik a sütőtök levével. A gyerekek, megunva a játékot, csúfolni kezdik. Hazaszalad. Elbújik az istállóban, bevackolja magát a szénaillatú jászol alá.


9. (Háni II. – 10–13 évesen)
Háni és Anya megszaggatott ruhában, mezítláb ülnek a szoba sarkában, a fényes fekete földön. A kisírt szemű asszony hamut hint a fejére, kemény tojást vesz a kezébe, azt is megszórja hamuval. Háni készségesen utánozza Anya mozdulatait. Egy héten át ülik a süvét, nem szabad dolgozniuk, élelmükről ezalatt a zsidó közösség gondoskodik. Félálomban, egymásnak dőlve ülik a gyászt. Néha csizmás lábak, cipős lábak, mezítelen lábak lépnek hozzájuk. Sajtárokban, tálakban, konyharuhákban, kopott pléhedényekben élelmet hoznak. Lila, fehér ételek. Mohón esznek belőlük. Kint valakik káromkodva elvezetik a halott gazda nyerítő, síró lovait.



10.
Háni megszaggatott rongyokban, egyedül ül a szoba sötét sarkában. Feje teleszórva hamuval. Szürke fények. Kifejezéstelen arccal kemény tojást majszol. Körülötte üres, felborogatott sajtárok, cseréptálak, szennyes konyharuhák. Valahonnan kopott szőrű, öreg patkány bújik elő. Háni fásult közönnyel figyeli. Tekintetük találkozik. A patkány szeme felcsillan („Ős patkány terjeszt kórt miköztünk, a meg nem gondolt gondolat…”). Háni tízévesen árva lett.



11.
Háni a hosszú szakállú, fickósan csillogó szemű Friedmann Amschel bodegájában, üzletében. Friedmannéknak ez a lakószobájuk is. Gyerekricsaj, beszédfoszlányok. Az egyik falat a kemence foglalja el. A másik oldalon, a nagyszoba mellett szűk üzlethelyiség, kétarasznyi pulttal, külön ajtóval az utcára, két egymásra helyezett, nagy kődarabbal, lépcső gyanánt. A hosszú szakállas Amschel rozslisztet, kukoricalisztet, petróleumot, kóser bort, kanavászt árul. Háni ormótlan dézsát vonszol az üzletbe, fekete ronggyal mosni kezdi a sáros deszkapadlót. Majd odaül az óriási tölgyfaasztalhoz. Kenyeret majszol, tejeskávét iszik. Alig éri fel az asztalt.
A család lefekvésre készülődik: ásítozva a ládákra, a padlóra pokrócokat, báránybőr bundákat terítenek. Háni kenyérhajat majszolva kilép a leszálló ködsötétbe. Lábánál csontvázvékony kutyakölyök nyüszít. Az eléje dobott falatot mohón bekapja, farkcsóválva dörgölőzik a lány lábához. Háni meggyorsítja a lépéseit. Otthagyja.


12.
Háni a három egymásra rakott, lapos szalmazsákon vakarózik. Anya halála óta nem gyújtott be. A tűzhely széle romosodik. Mozdulatlanul ül a sötétben. Aztán kimegy az elhagyatott istállóba, és belefúrja magát a szénába. Éhség gyötri, visszamegy a sötét szobába, lázasan keresgélni kezd, de csak egy gyertyacsonkot talál, amellyel valamikor apja meggyújtotta a pálinkát. Kint csattog a villám, dörög a sötétség. A szétmálló szalmazsákokból kuckót épít magának a sarokba, s a gyertyacsonkot szopogatva elalszik.


13.
Csípős, savószagú reggel Láje asszonynál, Gottlieb Majer özvegyénél. Háni a lépcsőn kuporogva, eksztatikus éhséggel figyeli, ahogy a fukarságtól összeaszott Láje kirázza a reggeli asztalkendőből a morzsákat.
– Du mesugene! Oyb du arbetst nit, zhe krepirst! Oder harstu af eliyohu dem novi?!
(Lelasított képek gyors egymásutánisága)
Háni veszi a kapát és hátramegy a kertbe krumplit kapálni.
Háni nagy, gőzölgő dézsában ruhát mos.
Háni a kertben fehér lepedőket tereget.
Háni Láje asszony konyhájában, alacsony sámlin ülve gőzölgő levest kanalaz az ölében tartott kislábosból.
Háni a zsinagógában sepreget.
Háni a rituális fürdőt takarítja.
Háni Kahán Jóélék szombati asztalának végén sóletot eszik egy darabka csontos libahússal.
Háni lapos köveken görnyedve a Friedmann lányokkal (egyik szebb, mint a másik) ruhát mos a pataknál.
Háni rőzsét baltáz, ölre nyalábolva rohan a kemencéhez. Megizzad, nekipirul. Nincs megállás.
Háni friss kenyeret majszol. Kapros-túrós lepényt, fahéjas bejglit töm a szájába.


14.
Sűrű havazás szürkületben. Háni otthonában nagy rakás rongyos ruhafészek közepén, vacogó fogakkal száraz kenyérhéjat majszol. Az udvarról durva káromkodás hallatszik. Az ajtó kicsapódik. Havas bundájával a román házigazda lép be, széles, rézpitykés tüszővel a pocakján. Hánit szó nélkül vállon ragadja, s kipenderíti az udvar közepére. Utánarugodja apjának-anyjának gönceit. Nagyot húz a zöld pálinkásüvegből, majd meglocsolja a kupacot és meggyújtja. Háni a földön elterülve, rémült némaságában továbbmajszolja a kenyérhéjat. Mezítláb van. Közelebb húzódik a tűzhöz. Arcáról lassan eltűnik a felindultság. A tűz vitustáncot jár sebhelyes, mind jobban megkeményedő arcán.


15.
Téli holdvilág. Háni Láje asszony kicsi konyhájának téglapadozatán csücsül. Pendelye alól fekete vércseppek hullanak a fehér téglákra. Jobb keze mutatóujjával szétkeni a tócsává gyűlt vért, majd nagyot húz a mellette álló cserépköcsögből, hanyatt dől és betakarózik a kopott lópokróccal. Kint hollósereg perel a csikorgó faggyal. Háni felpattan, és lázas vacogással valami ehető után kutat. Kirámolja a fiókokat, de egy darab són kívül – mohón nyalni kezdi, majd még mohóbban iszik rá – semmit sem talál. A szoba, a kamra ajtaja kulcsra zárva. Háborodottan magára teríti a pokrócot, kilép a hollók közé, s rohanni kezd a megfagyott fényességben.
A falu végén nyomorúságos russzin házak. Eszelősen verni kezdi az egyik ajtót. Boszorkányarcú vénasszony nyit ajtót. A russzinok közömbösen befogadják. Elvackolhatja magát emberek és állatok közé. Babszalma ropog, zörög az alvó testek alatt.


16.
Háni reggel betüzeli a russzinok kemencéjét, kenyeret dagaszt, majd órákig forgatja a köszörűkövet a fejszék, balták alatt.
Munkától, éhségtől elgyötörten a kemencének dőlve egy darab szalonnát eszik kenyérrel. Megfordul, s hasával a meleg kemencéhez tapadva, sokáig szopogatja a kemény szalonnabőrt.


17.
Háni Nagybocskón, Hornyák Vendel szlovák mészárosnál. Vendelnek fakó haja van, a füle mögött két nagy daganat. A behavazott kertben disznót perzselnek. A mészáros nagy késsel levágja a disznó fülét, és odanyújtja a lánynak, aki alig dörzsöli le az égett szőrről a pernyét, máris két kézzel tömi szájába a félig nyers bőrt.
Háni a kolbásznak való disznóbeleket mossa, nagy dézsában, ötször is váltott vízben.
Háni kenyérhéjjal az udvarra kitett fagyos abalevet kanalazza, vöröshagymás-fokhagymás véres hurkát harapdál hozzá. Nem érdekli, hogy mi történik körülötte. A leölt disznó véres nyomai: vörös, kék, lila belsőségek elszórva a nagy fehérségben.


18.
Háni Láje asszony udvarának sarában fetreng. A vénasszony rugdossa, köpdösi, ahol éri, egyre csak azt óbégatva, hogy:
– Am ha-arec! Am ha-arec! Am ha-arec!
Háni egykedvűen tűri a verést. Láje abbahagyja, és fáradtan bemegy a házba. Háni vérző fejjel utánamászik, s mint egy kutya, kaparni kezdi az ajtót. Az ajtó kinyílik, Láje lábával kis, lavór formájú bádogedényt és bádogbögrét tol eléje. Tisztátalan lett, ezentúl nem lépheti át a ház küszöbét. De neki mindegy, csak ehessék, bármikor, bármit. Falánkon nekilát a megmeredt, üres galuskának.



19.
Nagybocskón Fischalovits Schie bodegájában. Bocskónak nagy teherforgalma van, a hatalmas teherpályatesten állandóan dolgoznak, tolatnak, rakodnak. Füst, ordítozás, száguldozó lovas szekerek. Sok üzlet, úton-útfélen kocsmák, kanyargós kis utcák, zajongó tömeg. Nyáron óriási por, tavasszal-ősszel sártenger, télen üvegkemény jég.
Háni nagy fedeles kosárral, sáros lábbal érkezik a bodegába. Meztelen talpait a lépcsők fokain igyekszik megtisztítani.
Fischalovits divatos ruhát visel, frissen borotvált. Vastag oldalszakálla van. Felesége, a fiatal Rufkó asszony szőke szépség, elegáns, rövid szoknyában és selyemharisnyában. Háni rá sem mer nézni, csak szédeleg Rüfkele illatától.
A lány csempészárut hozott Láje asszonytól, amit a boltos nagy felárral ad el. Kipakolja a pultra a nyers zöld kávés, oroszteás zacskókat, fűszereket, szardíniát, füstölt heringet. A pénzt mocskos kendőbe kötve a keblébe rejti.
(Lelasított képek gyors egymásutánisága)
Kimegy ládát rakni.
Felseperi a bolt döngölt földjét.
Fát aprít, behordja a vaskályhához.
Kis kézikocsin árut hoz, és lehordja a pincébe.
Sikál, súrol, mos.
Felássa a kertet.
Kitisztítja és kimeszeli a tetves tyúkketreceket.
Fischalovits Hánit odaülteti a kecskelábú, fehér viaszosvászonnal leterített asztalhoz. A lány egy csésze meleg kávét kap, és megszáradt, már nem eladható süteményeket. Háni majszolás közben áhítatosan simogatja az asztalkendő apró, sötétkét virágmintáit. Kézfeje kicsattogzott, sebhelyek borítják, körmei feketék, töredezettek.



20.
Háni Nagybocskó utcáin csavarog. Széles koronájú vadgesztenyefák alatt van a kóser cukrászda. Beleskelődik a kis épület ablakain: a parányi asztalok körül jól öltözött férfiak, asszonyok, fiúcskák, lánykák. Pohárkoccanás, kanálcsörgés. Pompás édességek, szivárványszínű hűsítők. Az üzletből angyalszép fiúcska lép ki, sötét ruhában, fehér harisnyában, fején szalagos matrózsapka. Két csöpp füle mögött parányi, szőke pajesz kunkorodik. Kezében ostyalapok között piros, sárga és csokoládészínű fagylalt. Nagy élvezettel nyalogatja. A fagylalt hirtelen kicsúszik a kezéből. Bosszúsan belerúg, és visszamegy a cukrászdába. Háni vércseként ráveti magát a porban megmártózott édességre. Felmarja a földről, és falja-nyalja. A porszemek ropognak a fogai között, a hideg lé végigcsorog kezein, nyakán. Csak nyeli, nyeli. Behunyt szemmel vitustáncot jár: forog-forog körben-körben. Tarantella. Életében először eszik fagylaltot.


21.
Esteledik, a hegyek felől hideg szél borzolja a fákat. Háni odanyújtja Lájenak a pénzt, és várakozó tekintettel a vénasszony felé tartja tálkáját. De Láje szerint Háni eleget zabált Nagybocskón, kiüti kezéből a tálat, és ordítani kezd:
– Nu, voz kukst du beheme?! Vuhayn gayst, du tame vatis?! Bist du nua a stik flais, mit cvo ogn! Slack zoll betrefn, du Livjosn!
Háni belép új lakásába, Láje fáskamrájába. Fázósan, lázasan kutat koldusmotyójában, míg meg nem találja apjától maradt gyertyacsonkját. Elvackolja magát göncei közé, és szopogatni kezdi, míg el nem alszik.



22.
Háni Lájé szennyesét mossa a híd alatt. Előregörnyed a térdig érő, jéghideg vízben, kezei meg-megállnak. A víztükörben hol Fischalovits Schie, hol a fagylaltos fiúcska képe jelenik meg. Hol a durva, büdös mosószappan válik színes, csillogó fagylalttá. A nagydarab szappan kicsúszik a kezéből, s mint egy papírhajó, vidáman úszni kezd az erős sodrásban. Hasztalan ugrik ki a vízből, rohan a szappan után, nem tud átbújni az alacsony pallók alatt.
Könnytelen szemmel viszi haza a nagy halom mosatlan ruhát. Már régen elfelejtett sírni.
– Du fafluhte betiete! Du mistfih, du slak!
Az ordítozó Láje Háni hátához vágja a csizmáját. Az ütés erejétől és a fájdalomtól pillanatokra kihagy a lány lélegzete. A sarokpatkó felhasította a hátát. A vérző, hosszú sebbe beletapad piszkos, izzadt inge. Háni néma, meg sem nyikkan.



23a.
Háni Lapojda Bazil, a román bocskorvarga házának küszöbén várakozik. A gyér hajú, vörös szakállú Lapojda jó ember: ingyen megfoltozta a lány cipőjét. Még egy csupor kecsketejet és egy karéj dercekenyeret is kihoz a lánynak. A sárgára taposott udvaron, a barna cövekhez kötött, jól megtermett, fehér szőrű kecske mekegve figyeli Háni lakomáját.
Dolga végeztével a lány felhúzza a cipőit, s egy elnyűtt zsákot a hátára vetve, elindul a kecskének füvet tépni.
Sietősen végigmegy a Zsidók utcáján. Tovább meredek partok közé ereszkedik alá a szekérút. A szalagnyi szántóföldek, sovány agyagos veteményesek után új utcasor kezdődik: russzinok, románok és magyarok laknak itt. Az utca kiszélesedő közepén apró görögkeleti kápolna szürkére vénült fazsindellyel. Szemben magyar kocsma. A csatakos, gyalulatlan asztalnak dőlve három russzin tutajos pálinkázik. Fáradtan, poharukba kapaszkodva bóbiskolnak. Az egyenes derekú Háni ügyet sem vetve rájuk, elhalad mellettük. A legfiatalabb bóbiskoló felveti a fejét, és a lány után fordul. Társai csúfondárosan röfögni kezdenek.
Háni szabad földeken, mezőkön halad tovább, míg megérkezik a „Borszékhez”. A híres forrás az út szélén áll, kis faépületet emeltek föléje. Háni megtölti a kúthoz láncolt bádogpoharat, és nagy buzgalommal belekortyol. A víz élvezetesen csípi a torkát, könnyeket csal a szemébe. Újra megtölti. És még egyszer. Iszik, ha már nem is kívánja, csak azért, hogy igyék. Mert ebből a forrásból mindenki annyit ihat, amennyit akar. Friss, kénes szaggal keveredő mezei virágok illata.
Pihegve a forrás melletti gyepre dől. A füvek, virágok magukhoz ölelik, csak az arca látszik a zöldarany fényességben.
Felhő úszik a Nap elé. Háni hirtelen felül.
Varkocsos román favágó érkezik a forráshoz. A hegyekből jön. Vastag öve tele pénzzel, tarisznyája édességgel, csecsebecsékkel a gyerekeinek. Lehajol a forráshoz, megtölti a poharat, lassan inni kezd. Szemeivel Hánit méregeti: csúnya, toprongyos, de fiatal! Háni fűszálat rágcsál. A férfi hozzálép, ledobja degeszre tömött, koszos zsákját. A zsákból fehér kockacukrok hullanak a fűre. A favágó leül a lány mellé. Ingéből cseréppipát vesz elő, egy bőrzacskóból megtömi krumplilevéllel kevert kapadohánnyal. Merengve rágyújt, nagy szájcsattogtatással pöfékelni kezd. Háni felé fordul, és megmarkolja a lány mellét. Háni tekintete a kibomlott tarisznyára esik. A favágó pipával az agyarai között ledönti a lányt, és a hasára fordul. Biztos rántással felhúzza a szoknyáját, nadrágjából kiszedi barnán ágaskodó hímtagját, és nagy pöfékeléssel, csettintgetésekkel döfködni kezdi a lányt. Háni feje hátrahanyatlik, szemeit le nem venné a cukorról. Fejét, kezeit hátravetve megpróbál néhány szemet elkapni. A favágó hirtelen hasra fordítja a lányt, dereka alá nyúlva négykézlábra állítja, dereka fölé tolja a ruháját, s megoldott gatyájából meredező szürke faszát a lány hátuljába nyomja. Háni dereka megfeszül, de nem a fájdalomtól, hanem mert arcát a földhöz lapítva, kinyújtott karjaival a szétszóródott cukrok után kapdos.
A román dolga végeztével tarisznyájából két csomag mézespuszerlit vesz elő. Háni felül, de nem nyúl érte. A favágó még egy zacskó kockacukrot is előhalász, és a lány kezébe nyomja az egészet. Háni mozdulatlanságát félreértve, a fizetséget megtoldja még egy zacskó tarka savanyúcukorral. Pipáját a bocskora sarkához csapdossa, majd beteszi az ingébe, vállára veszi a tarisznyáját, és elmegy. Háni nagy lakomát rendez, két kézzel tömi szájába az édességet. Széttárt combjai véresek. Késő délután kifogott, martilapuba csomagolt pisztráng illata.


23b.
Háni a délutáni szemerkélő esőben füvet tép. A közelben bocskoros, hosszú inges paraszt legelteti a tehenét. Háni mozgó fenekét figyeli. Aztán szemét az égnek emelve foghíjas szájával felordít. Háni szoknyáját igazgatva a paraszt kalapjából frissen fejt tejet szürcsöl.


23c.
Hánit este a magyar kocsma asztalát körülálló, keménykötésű tutajosok itatják. Kezét egy markos legény hátulról lefogta, a többiek röhögve töltögetik szájába a cukrozott pálinkát. Háni bután vigyorogva a kocsma mögötti léckerítésnek támaszkodva riszálja meztelen farát. Lehúgyozott deszkák elviselhetetlen bűze. A tutajosok nagy hórukkozással mennek végig rajta. A fekete körmű, hosszú ujjak egyre lejjebb csúsznak a megszürkült, bogos deszkákon.


23d.
Háni éjszaka a néptelen nagybocskói állomás poros peronján őgyeleg. Az épületből kilépő, szőrös karú, borostás arcú forgalmista szeme fehérjét villogtatva, kérdőleg az épület mögötti budi felé int. Kezében kockacukros dobozt rázogat. Háni ügyetlenül megriszálja a fenekét. A budiból állati hörgés hallatszik. Klóros fertőtlenítővel keveredő erős keményítőszag.


23e.
Háni hanyatt fekve a hajnali árokban alszik. Szoknyája a fejére terítve. Jobb keze behajlított, harmattól csillogó combján pihen. Röfögő disznók veszik körül. Sarkukban a hosszú kürtjét fúvó siheder kondás. A fiú a látványtól megzavarodottan eldobja kürtjét, sziszegve, ciccentve szétriasztja a disznócsordát, aztán letérdepel, és Háni bozontos ölébe mártja vörös fülű arcát. A disznók bölcsen továbblépkednek. Szarvasgomba illata.
Ezentúl mindenki megkaphatja Hánit, nevetséges, siralmas áron. Odaadja magát egy marék kockacukorért, egy deci pálinkáért vagy húsz fillérért, amin két bögre tejeskávét vásárolhat Friedmann bodegájában. De odaadja magát puszta ígéretre is, amit vagy beváltanak, vagy nem.


24.
A hír, hogy Háni hante lett, Láje asszonyt végképpen kiborítja.
Háni a házat meszeli. Láje megmarkolja a lány haját, elkezdi fejét a falhoz verni:
– Du oysvurf der menshait! Du oysgemargelte hante! Zolst du diah saymen, fun aygn bis e kapero!
A lány falra freccsenő vére pirosra festi a frissen meszelt falat. Hófehér mész, friss vér illata. Háni éppolyan érzéketlenül és némán viseli a bántalmazásokat, a fájdalmat, az ütéseket és rúgásokat, mint a férfinépség birtoklását.


25.
A bocskói teherpályaudvaron éjjel-nappal rakodás, tolatás: hosszú szerelvényeket raknak meg fával. Csattogás, ordítozás. Háni a munkások között serénykedik, úgy adogatja fel a hasábfát, tűzifát a vagonokba, úgy szedi le a tégla- és tetőcserepeket a vagonokból, akár a megtermett ruszin legények.
A téglával fedett, apró házikóból kilép a teherpálya korlátlan ura és parancsolója, Romzsa Mátyás, a magyar királyi állami főerdész. Hatalmas, tagbaszakadt ember, széles válakkal, olyan öklökkel, hogy még egy bikát is le tudna teríteni. De nem bánt soha senkit, mindenkihez kedves és szelíd szavú. Nagy, kék szeméből lomha jóindulat és emberség árad. Arasznyi, kipödört bajuszát nem győzik csodálni a lányok és asszonyok. A ház előtti talpfarakásnak dőlő, lihegő Hánihoz lép, üres zsákot nyom a markába, s fejével inti, hogy összeszedheti és hazaviheti a szanaszét heverő fahulladékot, törött léceket. Háni sebesen munkához lát.


26.
Hánit Romzsa gyöngéden a konyhába tuszkolja. A takaros helyiségben világoskék olajfestékkel lefestett bútorzat: almárium, asztal, négy hokedli, mosdóállvány porcelán kézmosóval, vizeskannával és egy nagy fekete-fehér főzőkályha, amelyen fekete ércedényben sülő hús serceg. A földön színes rongyszőnyegek, a falakon hímzett, feliratos falvédők. Az erdészné, fiatalos mozgású, sötét szemű asszony, a konyhaasztalhoz ülteti a lányt. Mélytányérba főzeléket mer neki, tetejére nagy darab, zsíros húst tesz. Háni némán zabál. Az első falatok után félreteszi a kanalát, a húst bal kezéből harapdálva, jobb kezével kezdi szájába lapátolni a babérleveles krumplifőzeléket. Az erdészné melléje telepszik, megindultan figyeli, majd gyengéden megsimogatja a karját, mintha jelezni szeretné, hogy ne siessen, ez mind az övé, és még van belőle bőségesen. Háni durván elkapja a kezét, és lesütött szemmel félrefordítja az arcát. Mint az állat, akit evés közben zavarnak meg. Nem hat rá a szelídség, éppoly érzéketlenül fogadja a kedvességet, akár a durvaságokat és bántalmazásokat.


27.
A szemerkélő, őszi esőben a fejét lesütő Háni Láje asszony nyomában halad. Óriási kosarakat cipelnek a hátukon. Zihálva kapaszkodnak a hegyi ösvényen, körülöttük néma, sötét erdőség. A lány alig győz lépést tartani az égő szemű vénasszonnyal. Arcukról patakzik az izzadság. A Vedenyászkára mennek, a környező hegységek legmagasabbikára, ahová „Károly huszárok”, tüzérütegek, híradósok ásták be magukat.


28.
A letarolt hegyoldalban, a lövészárkok tetején kedvükszegett, megviselt magyar bakák. Ketten megbarnult kenyérgalacsinokkal malmoznak. Egy bekötött fejű baka levelet silabizál, egy másik, oldalára dőlve, szemöldökét felhúzva, zavarodott, kérdő tekintettel a távolba mered. Mellette egy harmadik bajonétjával megnyitja a lábán éktelenkedő gennyes sebet. Kicsit odább fiatal társuk szájharmonikázik („Erdő mellett nem jó lakni…”). Kövér könnycseppek potyognak a bajuszára.
Láje és Háni hátukról levéve négyszögletes kosaraikat, a sárral, emberi ürülékkel teli lőállások között bóklásznak: kenyeret, sajtot, vajat, almát, diót, kekszet, savanyú cukorkát, dohányt, szivart, cigarettát, bort, pálinkát, rumot és szalámit árulnak. A szájharmonikán játszott dalocska felerősödik. A kiéhezett, agyongyötört katonák – ki fásultan, ki cifrán káromkodva – Láje csontos markába számolják zsoldjuk utolsó krajcárait is, hisz más beszerzési lehetőség, más utánpótlás nincs a sötét hegyek között. Csak a vén zsidóné ragyás cselédjével, akik hóban-fagyban, esőben sárban, tűző nyárban felkapaszkodnak hozzájuk.


29.
Háni és Láje a meredek hegyi úton ereszkednek a falu felé. A szájharmonikán játszott dalocskát fülsiketítően visszhangozzák a környező bércek. Három, nehéz tölgyfarönkökkel megrakott szekér halad el mellettük. Az elsőn Podluszki Cyril ül, a legjobb favágó, aki még így, fáradtan, borostásan bóbiskolva is csinos legény. Háni lesüti a szemét. Meg-megáll, az útszéli szederbokrokat fosztogatja. A szájharmonika elnémul, mintha találat érte volna gazdáját, és valaki felordít a távolodó szekerek felől. Az utánuk rohanó Láje és Háni zihálva megtorpan az út szélére fektetett, véres testű Cyril látványától. Cyril elaludt, s lefordult a bakról a kerekek elé, a lovak hátsó lába közé. Társai sebtében zsindelyek közé teszik törött lábát és kezét, ingeikből szaggatott vászoncsíkokkal tekerik körül. A fájdalmában ordítozó, vörös Cyril szájába egyik társa nagy fakulacsból pálinkát tölt.


30. (Háni III. – 22–24 évesen)
Szombat reggel van. Háni már tegnap befejezte a sil, az imaház takarítását. Türelmesen vár szombati fizetségére, a tál sóletre. A fiatal, aranyszőke szakállú Dóvedl Sterz, a Bál Töfiló, az előimádkozó észreveszi az imaház ajtajában ácsorgó lányt, s jóindulatúan int neki, hogy lépjen be az elkülönített, női helyiségbe. Háni szégyenlősen elfordul, mert annyit még ő is tud magáról, hogy ámhórec, tréfli, hogy tisztátalan.


31.
Háni a zsidó Újévet, a Rós Hasónót megelőző estét, az Erevet Friedmann Amschelék családjánál ünnepli. A bodega nagy asztala gyönyörűen meg van terítve. Az öreg Amschel ünnepi ruhában: rókaprémes, nagy bársonykalap a fején, vállán selyemkaftán, a strámli. Fekete selyem térdnadrágja alól kifehérített harisnyája világít, lábán ezüstcsatos félcipő. Amschel a szoba egyik sarkában áll, szemei csillognak a gyertyák fényében. A bal kezében lévő, négybevágott almákkal teli ezüsttálat a magasba emelve énekelni kezd. A túlsó sarokban legkisebb lánya, Sára, a tizennyolc éves, észbontó szépségű Sára, hímzett vállkendővel a fején, egy tál mézet tart a magasba. Ő is énekelni kezd. Apa és lánya kecses tánclépésekben közelednek egymás felé. A szoba közepén találkoznak: apa és lánya. Amschel kivesz egy almaszeletet a tálból, és a mézbe mártva, áldást imádkozva szájába teszi. Lánya ugyanígy cselekszik. Csillogó, kedves tekintettel kezdik osztogatni a mézbe mártott almaszeleteket. Az asztal végén Háni átszellemült arccal figyeli az eseményeket. Mikor ő is sorra kerül, áhítatosan behunyja a szemét, és kitátja a száját, mint aki megszentelt eledelre vár.
Ezen a napon furcsa remegések, homályos szorongások bujkálnak benne. Nem kitaszítottsága, árvasága, nem a családi együvé tartozás hiánya izgatja eldurvult lelkét. Ilyenkor éled fel benne az emberibb élet, az otthon, a lakás hiányának az érzete, a megalapozottság, a biztos megélhetés vágya, hogy minden nap van, ha szűkösen is, reggeli, ebéd és vacsora.


32.
Háni holdvilágos éjszakán, farkasordító hidegben, egyszál pendelyben a nyomorékká vált Podluszki Cyril viskójának ajtaján kopogtat. A hidegtől és éhségtől úgy szűköl, mint egy kivert kutya.
A férfi beengedi, félrecsavarodott arccal, nyálazó szájjal nagy nehezen magáévá teszi a meleg kályhához kuporodó lányt. Aztán egy darab fekete kenyeret tesz eléje, s egy bádogtányérban zsírtalan kukoricakását.


33.
Háni Podluszki Cyril házánál szorgoskodik. Podluszki egy széken kuporogva, mosolyogva figyeli, amint Háni mossa a szennyesét, dagasztja a tömör, fekete kenyeret, hordja a borsószalmát a tűzre, főz, takarít.


34.
Podluszki és Háni mezítláb a szoba sarkában térdelnek az ikon előtt. Talpak földrajza. A férfi összeteszi a lány kezét, imádkozni tanítja. Az ikon egy fekete, erős papondekliből készült cukrosdoboz, kampón lóg a sarokban. Az aljára szomorú arcú, dupla koronás Szűzmária van kovásszal beragasztva, két sarkában egy zöld meg egy piros karácsonyfagyertya, kicsit megolvasztott talpukkal odaragasztva. A gyertyák érintetlenek, nem is lehetne meggyújtani őket, hisz lángba borulna az egész oltár.


35.
Háni a görögkeleti pópa sárgára festett házában, a téglás padlójú konyhában térdel. A zsíros szakállú férfi a lány fejét kopott reverendájú ágyékához szorítva érthetetlen imádságot mormol.


36. (egy snitt, kézi kamerával)
A kamera Láje asszony háza felé rohan, ahonnan messziről hallatszik a vércsevijjogás, dühödt ordítozás, csapkodás, puffogás, mintha mosáskor ruhát sulykolnának. Háni Láje asszony konyhájában fetreng. Az öregasszony veszett kutyaként tombol, üti, tépi, marja, egyfolytában ismételgetve, hogy:
– Hargenen! Hargenen!
Rúgja, öklözi, ráhajítja a tésztától még ragacsos sodrófát, vasalt csizmájával rugdossa az alfelét, és a lisztes szakajtókosárral úgy vagdossa fejbe, hogy felreped a lány arcbőre, és kiserken a vére. Háni kőérzéketlenséggel, szótlanul tűri az ütlegelést, fején végigfolyik a vér. Néha arca elé emeli a kezét, tompult ösztönnel, önkéntelenül.
A bejárati ajtó kicsapódik: a tajtékzó Dóvedl Sterz áll a küszöbön, fehér halotti ruhában, a kitliben, vállán imaleple, a tálisz, amelynek kirojtozott alján széles, fekete sávok, nyakrészén tenyérnyi aranydísz. Fején arannyal szegélyezett sapkája, a hejbli. Öklével veri a mellét, jajgat, nyög, siránkozó hangon kiabálja:
– Adonay Elahenu… Almahtiga’, Graysere Gott!…
Vadállati, tajtékzó dühe, ordítozása, szitkai Láje asszonyon is túltesznek.
– Du vilst zikh shmadn, du vilst vern meshumed. Ikh hob bashitst dir biz aher. Tsulib alts shmutsik vos du host geton. Alts dayn tsum badoyern ikh hob geholfn, farteydikt alts fun daynen aveyres, un itst vilstu zindikn tsum ergstn, iberlozn dem antikn emesdikn gloybn?!
Háni lábra áll, de nem válaszol, csak tépett fejkendőjét igazítja, újra megköti az álla alatt. Láje mellének vágja a rántásos lábost. Meg sem tántorodik, de egy pillanatra kihagy a lélegzete.
– Ikh bin keyn mol nit geven in dem shtetl! Meshumed! Do hot men zikh keyn mol nit geshmadt!
Láje visít, és kemény öklével teljes erejéből fejbe sújtja a lányt. Háni ettől az ütéstől sem tántorodik meg. Sterz felordít:
– Ikh freg dikh, Hani tokhter fun Rokhel? Vider a mol, vilstu iberlozn dem gloyben fun yisroyl un undzerm eybiken hashem-yisborekh?
Háni megtántorodik.
– Entfer! Vestu zikh shmadn?!
Háni szótlanul a földre rogyik. Sterz felzokog:
– Ikh hob ongeton mayn troyer-kleyd. Di toykhekhe hot zikh af dir oysgegosn!
Sterz kelet felé fordulva, jajgató, elcsukló hangon a hajdan lerombolt Bész Hámikdosz, a régi Szentély felé, üvöltözni kezdi az irtózatos igéket:
– Jejhej a sakh mol afrier! Dos blut zol zikh ayngetriknt vern in kerper, in odern. Di orems un fis zoln lom vern, az es nemt op dir beyde! Du zolst aropgeyn fun zinen, un dayn kas opshvakhn! Vayl s'iz der oynesh vos du host fardint!
Azzal az asztalhoz ugrik, felmarkolja a konyhakést, mellén széthúzza a fehér köntöst, szétnyitja alatta kiskabátját, feltépi mellényét, és siránkozó hangon folytatja:
– Ikh ker op af dir itst, a meshumed, vayl du bist geshtorbn. Ale zaynen toyt, velkhe zey hobn dem gloybn ibergelozn. Ikh vel aynshnaydn mayne kleydung mit meser! Vayl du geherst keyner gornit. Du host nit keyn zun, velkher er ken davenen dem kidush far dir. Ikh vel troyern nokh dir un zitsn shive!
A tűzhelyhez lép, kis marék hamut szór a fejére, majd leül a sarokba, és leráncigálja csizmáit. Koszos, bomlott kapcái fellazulnak. Háni odakúszik hozzá, és nyöszörögve, könyörgően csókolgatni kezdi Sterz lábfejét. De a szeme most is száraz marad. Csak állati módon, szívszakasztóan nyöszörög. Sterz, megenyhülve:
– Oyb ikh ruf op di „Jajhej” dem psak, oyb ikh nem tsu di klole. Azoy blaybstu undzer „Lajt?”
Háni feltérdel, szemeit lehunyva hevesen bólogatni kezd, míg el nem szédül és hanyatt vágódik. Tarantella.
Dóvedl Sterz négykézlábra kecmeredik, de nem áll fel, hanem arcra borul. Homlokát elkezdi a konyha téglapadozatához verdesni, tépi mellén a ruhát, tépi a szakállát, csipkedi az arcát, és elcsukló sírással, üvöltözve szólongatni kezdi az Örökkévalót, könyörgi a bűnbocsánatot, kéri, hogy tegye semmissé az átkot… Lassan-lassan elcsendesül a hangja, feláll, magába mormolva imádkozik, de arcáról nem töröli le a könnyeket. Fáradtan a földön remegő Hánihoz fordul:
– Gey avek! Du bist vider a mol a yidishke!


36.
Láje asszony konyhájában csirkepörköltet eszik krumplival. A zsíros mártás végigcsepeg ráncokkal redőzött, foghíjas száján. Háni, háttal a vénasszonynak a küszöbön kuporogva, edényéből főtt krumplit fal kenyérrel. A konyhából tompa puffanás hallatszik. Háni rá sem hederít, csak falja-falja a krumplit. A végén a kopott zománcú piros edényt gondosan kinyalja, majd kezeit ölébe helyezve, fejét kicsit lehajtva, egykedvűen várakozik. Tudja, hogy ilyenkor Láje szitkozódásai, ütlegelései következnek, hogy szedje le az asztalt. Sokáig nem történik semmi. Háni megfordul, benéz a félig megnyitott ajtón. Láje a földön fekszik, hanyatt, székestől. Szoknyája feltűrődött, kilátszik hosszú, fodros, kékesszürke, vöröscsíkos alsónadrágja. Citromsárga arca irtózatos fintorba torzult, vicsorgó fogai között még ott van a csirkecombból kiharapott húsdarab. Háni bemegy a konyhába, az asztalhoz lép, s csak úgy álltában megeszi a maradék csirkepörköltet és krumplit. Az asztalon heverő kenyérdarabkákkal kimártja a szaftot, szárazra törli a tányért, majd lehajol a halotthoz, kiveszi megmerevedő ujjai közül a megkezdett csirkecombot, leeszi a húst, tisztára szopogatja, fogaival felharapja a csontot, és kiszívja belőle a sötét velőt.


37. (Háni IV. – 40–43 évesen)
A falu Breveanu Konstantin lakodalmán mulat.
A gazdag, fiatal Breveanu a módosabb románok utcájában lakik, amelyet meredek oldalú dűlőút választ el a zsidó fertálytól. A legnagyobb, a legrangosabb az ő háza: vörös téglaoszlopok tartják a pitvar szalmazsúpos tetejét, két szobája is van, igaz, hogy csak földes padlójú. A ház mögé kis banyatetős pince van ásva, ahol bort, hordós káposztát, homok alá vermelt zöldséget és krumplit tart. Breveanu „rangon alul” házasodik, mert halálosan beleszeretett a legrongyosabb, legszegényebb szlovák család, a Drominyákék gyönyörű, vörös hajú Treszkájába.
Szombat reggeltől vasárnap éjfélig, egyvégtében tart a lakodalom. Az udvaron nyílt tűzön, bográcsban főzik a birkahúst, a kemencében egészben malac, pulyka, lúd, kacsa sül. Fehér kötényes, fejkendős asszonyok sürgölődnek mindenütt, mintha egy regiment katonának főznének. Ácsolt bakokon egy nagy hordó bor és egy kisebb hordó pálinka van csapra ütve. A vörös oszlopos pitvarban zenekar húzza a talpalávalót: egy tamburica, egy gitár, egy gombos harmonika, egy trombita és egy nagydob cintányérral. Az ifjú pár is ropja a táncot. A menyasszony hosszú, rojtos, hímzett katrincában, ezer ráncú, fekete selyemszoknyában, világló arccal, csodaszép, szürke szemekkel, dús mellekkel és hullámzó csípővel. Feje selyemkendővel, asszony módra bekötve: homlokán szorosan körülkötve, a fején szélesen szétborul. A délceg vőlegény arasznyi széles, rézpitykékkel kihányt öve csillagokat hány a tűzben.


38.
A nagy dínom-dánomot Háni az utcáról figyeli. Ilyen rosszul még sohasem ment sora. Már csak az öregedő, részeg erdőmunkásoknak egyre gyakrabban tett szolgálatok alamizsnájából él. Most is tökrészeg, borostás alak nyúl dereka után, de ő szemét le sem véve a finomságoktól roskadozó asztalokról, ellöki magától. Visszataszító külseje miatt a gyerekek elkerülik, már nem merik csúfolni. Borzadnak ragyavert arcától, korán szürkülő ritkás hajtincseitől, koszos gönceitől.


39.
Vasárnap este van, a vendégek kezdenek elszállingózni. Van, aki négykézláb mászik ki az udvarból, mások a kerítésekbe kapaszkodva próbálnak hazaevickélni. Több férfit a gyerekei próbálnak hazacsalni, kétoldalt támogatva a részeget. Az elcsigázott zenészek tust húznak. Breveanu búsásan kifizeti őket. Alvajárókként vánszorognak ki az udvarról.
Háni beoson az udvarba. A lakoma maradékaitól roskadozó asztalok felé lopózik, de megbotlik az egyik hortyogó férfiban. Ez úgy megijed tőle, hogy elkezd torkaszakadtából ordítani. Háni felkap az első asztalról néhány félig lerágott csontot, kenyérdarabkát és eltűnik a sötétben.


40.
Háni a házzal szemközti árpatábla szélén, egy szederbokor árnyékában guggol. A zsákmányolt csontokat ropogtatva figyeli Breveanu lecsendesedett házát. Csak egyetlen ablak világít. A kamera beúszik a szobába. Breveanu lángoló szemekkel közelít az ágyban pihegő, meztelenségében még csodálatosabb Treszkához. A fiatalasszony hosszú, vöröses-szőke haja szétterül a fekete hímzésű párnákon. Ölét csipkés lepedő takarja, karjait összekulcsolta a hasán. Bal kezével félrevonja a lepedőt, jobbik combját kissé felhúzva, feltárja bozontos, csodaszép ölét, majd hosszú, karcsú ujjait várakozóan felhúzott combjára teszi. A férfi remegve ledobja magáról az inget, és nekitérdel. A nő vinnyogva a férfi dereka köré fonja combjait, s a behatolás élvezetétől csípőjével vadul körözni kezd. A férfi önfeledten néhány erőteljeset lök. Aztán kikerekedet szemekkel – mintha megvilágosodna valami benne – hirtelen abbahagyja, s az alatta kéjtől vonagló asszonyt elkezdi fojtogatni, ütlegelni. Gyötri és kínozza. Erős ujjaival felágaskodó, sötét mellbimbóit csipegeti, vastag tenyerével combjait markolássza, majd a hátára fordítja, és kicsavarja a kezét. A nő kéjesen vinnyog, mire a férfi kirohan a konyhába. Hosszú, disznóölő késsel tér vissza, és megmarkolva az asszony dús hajkoronáját, zokogva hátrarántja fejét, és torkának szegzi a kést.


41. (Schubert vonósnégyes: A hálál és a lányka. Nagyközelik Háni szájáról)
Hajnal: kakaskukorékolás, kutyacsaholás. Háni borzos üstökébe túr. Ásítozik. Kiszáradt szájprémét nyalogatva, szemét dörzsölve figyeli, amint Breveanu hajánál fogva az udvarra vonszolja a sikoltozó, új menyecskét. Az istállóból régi hámszíjdarabot hoz elő, rajta vannak még a réz istránggyűrűk. Ütni kezdi a földre rogyott asszonyt, töri-zúzza a testét, felhasogatja fehér húsát. Másik kezében pálinkás üveg, lihegve nagyokat húz belőle.


42.
Dél: Háni fűszálakat rágcsál. Tenyerét szemei fölé emelve figyeli a fiatal házasok portáját. A fiatalasszonynak megállás nélkül, baromi módon kell dolgoznia. A férje állandóan a sarkában van, még a kútra is futvást hajszolja, hátát, fejét csapkodva a hámszíjjal. A feleségnek egy veder helyett tízet kell felhúznia, mert a vadállat módjára őrjöngő férfi a tele vedret mindegyre felrúgja.


43.
Szürkület: Háni a szederbokor éretlen szemeit rágcsálva nézi, ahogy az asszony a ház falát meszeli, amelyet Breveanu egyre-másra levizel, majd nyakon ragadja az asszonyt, és arcát a latyakos falhoz szorítja. Újra kell meszelnie az egészet. Aztán hajánál fogva az istállóba vonszolja, hogy fejje meg a teheneket, de a frissen telefejt sajtárt azonnal felrúgja. Közben rugdossa, pofozza, tépi a haját. Az ölébe is többször belerúg. Megállás nélküli, kifullasztó, rettenetes hajsza. A halotti csendbe robbanó emberi szenvedés pokoli hangjai.


44.
Éjszaka: Háni a kerítésig merészkedik. Az udvarról kihajló almafa megnyomorodott gyümölcseit rágcsálva a hálószoba ablakát kémleli. A szép Tereszkára nem lehet ráismerni. Arca eltorzult a kék-zöld daganatoktól, véraláfutásoktól, szemében iszonyú, űzött téboly lobog. Konstantin ezt sem elégeli meg, meztelenül térdre kényszeríti, két csuklóját az ágyhoz köti, és ostorral ütlegelni kezdi. Az asszony hátán hosszú csíkokban serken ki a vér. Elájul, veder vízzel fellocsolja, és többször is rámegy, pálinkás aggyal, kiferdült, tüzes vággyal. Aztán vezetékkötéllel az ágyhoz köti, az ajtót bezárja, a kulcsot a párnája alá dugja, és elterül az ágyon.


45.
Másnap hajnalban Háni, aki bevackolta magát a kerítés tövében lapuló szénakupacba, nyikorgó zajra ébred. A hálószoba ablakának két nyitott szárnyát csapkodja a szél. A ház sarkánál álló, görbe szilvafán valami világos himbálózik. Tereszka a vastag koronaágon lóg, az erős vezetékkötélen. Arca, ahol nem kék, lila és bordó foltoktól eléktelenített, szürkés, szederjes, csaknem a felismerhetetlenségig elváltozott. Nyaka félrebillenve, szájából kilóg fehér nyelve. Lábfeje sárga, mint a kopasztott baromfié, inge mocskos, véres. A testet himbálja, körülforgatja a felerősödő szél.


46. (maraton)
Dél van. A temetésről hazatérő Konstantin elkezd rettenetesen inni. Pálinkáshordót cipel a házba, baltával betöri a tetejét, bögreszámra vedeli a sligovicát. Részegen elterül az ágyán, hamarosan feleszmél, feltápászkodik és tovább iszik. A földre zuhan, hortyogni kezd.


47. (egy snitt, kézi kamerával, végig Hánit követve)
Háni szürkületkor oson be a házba. Breveanu felakadt szemekkel, részegen hörög. Az asztalon megszegett, nagy darab fehér kenyér, mellette zsírjába merevedett sült hús, zöld cseréptálon. Háni hatalmas darabokat szakít magának, s száját teletömve, nyuvadozva a konyhába lép. Ott is talál húst, töpörtyűt. Marékszámra tömi a szájába. Belép a sötét kamrába, jócskán meghúzza az útjában álló pálinkásüveget. Kimegy a pincébe. Az egyik bevert tetejű hordóból jókora agyagbögrével bort merít, lehúzza egy hajtásra. Visszamegy a konyhába. Felfal néhány sózott szalonnaszeletet, bőröstől, alig rágja meg, jóformán egészben nyeli le őket, mint a kiéhezett, kóbor kutya. Belép a szobába. A szoba sarkában hosszú villás rudat talál. Felnyúl a megfeketedett szarugerendához, leakaszt egy pár füstölt kolbászt, egy oldalast és egy kisebb sonkát. Fogával tépi a kolbászt. Breveanu késével nagyot kanyarít a kemény sonkából, oldalasból. Csattog, őröl a foga, zúz az állkapcsa, nyögve, fulladozva zabál. Berohan a kamrába, meghúzza a pálinkásüveget, kirohan a pincébe, mohón iszik a sós húsokra. A bor végigfolyik az állán. Visszatántorog a konyhába. Száraz kalácsra akad, majszolni kezdi. A kalács mellett pléhtányéron nyúlós, megkeseredett túró. Egy-két marékkal a szájába töm, a szürkületben látni, amint kövér legyek rebbennek fel róla. A kályha szélén cserépfazékban kisült pecsenye megdermedt zsírja. Belemártja a maradék kalácsot, és falni kezdi. A fagyos zsír vastagon ül meg kézfején. Leszopogatja koszos ujjait. Hirtelen eszébe jut valami. Kirohan az istállóba. Szénát vet a lovaknak, tehénnek, kecskének. A növendék kocának kukoricát önt a vályúba. A sötétben tapogatózva betámolyog a szobába, és kábultan végigdől Breveanu mellett, a hitvesi ágyon.


48.
Ecetszagú hajnal. Breveanu krákogva, köhögve ébred. Nyálát csámcsogva nyeli, imbolyogva feltápászkodik. Háni is valahogy talpra kecmereg. Breveanu rámered, de csak elmosódottan, vastag ködön át látja, körvonalait kettőzve, háromszorozva, hogy valaki lebeg előtte a levegőben. Az asztal sarkán mázas cserépköcsögben megpimpósodott tejföl. Sötétté sárgult tetején pöffeszkedő kék hólyagok. Alján megülepedett a savó, és felnyomta a sűrűjét, savanyú, áporodott szagot áraszt. Breveanu felragadja a csuprot, és Hánihoz vágja. Remegő kezével elvéti a célt, a köcsög a festetlen ágy láb felőli támlájához csapódik és széttörik. A romlott tejföl szétfreccsen a piroskockás dunyhán. Háni hasára is jut belőle, leginkább a vastag teteje. Háni szemlesütve, ösztönösen felmártja, és leszopja az ujjait. Breveanu bizonytalanul legyint, és kitámolyog a konyhába. Fejével, vállával a bútoroknak, ajtófélfának ütközik. Az asztalról némi sült húst markol fel, betömi a szája szegletébe. Az étel nagy része a földre hull, alig pár foszlányt nyel le megrágatlanul. Köhögni kezd, betámolyog a kamrába. Becsukott szemmel, hosszan meghúzza az egyik pálinkásüveget. Mintha vizet inna. Visszavergődik a szobába, végigdől az ágyon, hortyogni kezd.


49.
Barna alkonyat. Háni Breveanu ágya mellett guggol, alvó, borostás arcát figyeli. A férfi hanyatt dobja magát, felsóhajt, kinyitja a szemét. Háni felülteti, a háta mögé pockolja a párnákat, melléje ül, a lakodalomból megmaradt tyúklevessel próbálja itatni. Több csorog a nyakába, mint a szájába. Töpörtyűs kukoricakásával próbálkozik, de több tapad meg a bajuszán és borostás állán, mint amennyit lenyel. Breveanu félelmetesen vicsorgatni kezdi a fogát, homlokán kiüt a hideg verejték. Háni lerohan a pincébe, s egy nagy cserépkancsóba levet merít a savanyú káposztás hordóból. Breveanu mohón iszik belőle. Háni szájába tömköd egy kemény tojást. Breveanu nagy ívben okádni kezd. Háni a férfi homlokát felfogva, türelmesen kivárja, míg az megkönnyebbül. Lefekteti, s a kezébe ötlő első ruhadarabbal – Tereszka díszes lepedőjével – megtöröli az arcát, majd a lepedőt a hányadékra dobva, kimegy a konyhába.


50.
Sárga éjszaka. Háni a konyhában sürgölődik. A házban fellelhető összes gyertyát meggyújtotta. A tűzhelyen karikára vágott szárazkolbászt pirít hagymán, káposztát dinsztel rá. Breveanu kitámolyog a szobából. Az asztal közepére tett nagy serpenyőből kézzel falatoznak. Csámcsognak. Breveanu bután bólogat, nyögdécsel. Háni rá se nézve, két agyagbögrét színültig megtölt borral. Isznak. Háni újra tölt. Breveanu feje hirtelen az asztalra csapódik. Háni megböki, próbálja költögetni, de a férfi durván eltolja magától. Háni szájába lapátolja a maradékot, kihörpöli a borát, bemegy a sötét szobába, de nem fekszik az ágyra, hanem egy vastag gyapjúpokrócban elvackolja magát az egyik sarokba. A telihold erős fénye bevilágítja a szétdúlt hálószobát (nagyközeli Tereszka hányadékban fetrengő lepedőjéről). Háni ledobja magáról a takarót, feltápászkodik. A konyhában szájába tömi a maradék szárazkolbászt, kiissza a maradék pálinkákat, borokat, és Breveanu rettenetes fogcsikorgatására ügyet sem vetve, kitámolyog az istállóba.


51. (kiűzetés a paradicsomból)
Háni a hajnali madarak jéghideg csivitelésében egy vederrel a kút felé támolyog. Térde megbicsaklik, a kút kávájába fogózva lecsúszik a földre. Eszméletlen, részeg álomba zuhan.
Az utcáról kocsizörgés hallatszik. Breveanu két testvérbátyja érkezik a harmadik faluból. Későre kapták meg a hírt, hogy valami nagy baj történt a testvérükkel.
A férfiak a kút mellett fekvő Hánihoz lépnek. Az őszülő szakállú vizet húz, és Háni fejére önti. Háni prüszkölve ébredezik. A lógó bajszú elkezdi ütni az ostornyéllel. Háni fejbőre felreped, szürke haján patakokban folyik a vér. Némán rugdossák, taszigálják a kapu felé. A szakállas ócska vezetékrudat markol fel az udvar porából, és elkezdi csépelni Háni hátát, derekát. A négykézláb menekülő, majd elkeseredetten életéért kúszó, ütésektől visszhangzó test tompa püffögései. Az istállóban felbőg a tehén, a lovak idegesen dobognak, a koca felsír. A véres fejű Háni szótlanul arcra bukik a zöldellő árpatáblában.


52. (ősz)
Háni kábultan alszik egész nap, egész éjjel, és másnap is, délutánig. Esni kezd, hideg, ólmos cseppekben. Erőlködve felül, hintázik körülötte a világ. Mindene sajog, halántéka lüktet, gyomra tüzel, kavarog. Feláll, meginog, lekucorodik. Kiürült belei dühösen morgó kutyák. Újra ráront a borzasztó éhség. Beesteledik. Bevackolja magát a kerítés melletti szénabuglyába, kebléből előhúzza a régi gyertyacsonkot, nyüszítve nyalogatni kezdi.


53.
A hajnali szemerkélő esőben favágók közelednek az úton: a hegyekbe mennek. Háni felegyenesedik, utánuk veti magát. Megvert, kóbor kutyaként követi a pipáikból nagy füstöt eregető, keménykötésű, néma férfiakat. Ügyet sem vetnek rá, de hagyják, hogy velük tartson, mert nem tudtak gallyazólányt, baltázólányt fogadni. A krumpliföldek fanyar, őszi illata. Füstök, ködök.
A Periánszki-hegyen a befagyott, kicsi források jégbotokként meredeznek a hegyoldalból. A favágók nem fáznak, gyors lépéssel haladnak a csúcs felé. Háni igyekszik lépést tartani velük.


54.
A férfiak munkához látnak, óriási kőrisfákat döntögetnek. Háni a ledöntött törzseket gallyazza. Borotvaéles, rövid nyelű fejszével vagdossa le a havas oldalágakat, aztán távolabb egy kupacba huzigálja őket. A favágók durván viselkednek vele, ordítoznak, öreg, nagy bajuszú vezetőjük oldalba is vágja fejszéje nyelével, mert nem a tövénél csapta el a gallyat, s egy ujjnyi csonk maradt a törzsön. Háni erőt vesz magán, némán dolgozik tovább. Mindenáron ott akar maradni velük.


55. (Háni otthona)
Délben a favágók leülnek egy magas lesállvány tövébe enni. Hideg puliszka, fekete kenyér és vöröshagyma kerül elő a rongyos tarisznyákból. Háni, kicsit odébb leül egy farönkre, és néhányszor félénken hátrapillant az ebédezőkre, de ezek rá sem hederítenek. Felcihelődik, beveti magát a csúcson sötétlő erdőbe. Erős homály fogadja, mint téli délutánon a szobában, lámpagyújtás előtt. A levegő itt enyhébb, csúszósra rothadt avarban lépked. Megáll, szimatol. Továbblép, felveti a fejét. Néhány lépésre nagy tinorú gombákra talál. Fehér, húsos a törzsük, hatalmas barna sapkájuk fehér foltokkal van meghintve. Letöri az egyik sapkáját, és hámozatlanul szájába tömi. Ahogy valamennyire csillapodott az éhsége, összeszed egy kötényre valót.


56.
Esteledik. A tompakék ég sötétlilává változik. A férfiak leereszkedtek a szállásukhoz. A díszes lesházzal szemben, szomorú arcú, fázós kőkrisztus szomszédságában hatalmas, kormos kalyiba. Közepén nagy tűz lobog. Az erős férfikezek fekete üstöt tesznek az ágasra, főzéshez kezdenek: vízzel elkevert lisztből ökölnyi galuskákat szaggatnak, és beledobják a zubogó vízbe. A megfőtt galuskát aztán megforgatják füstölt szalonnán megpirított hagymában. Háni az egyik sarokban guggolva figyeli a vacsorakészítést, nyála kibuggyan a szája szélén. A csámcsogó férfiaknak csak most tűnik fel, hogy nincsen nála semmi, még egy kis batyu sem. Összesúgnak, tanakodnak. Az öreg alig észreveteő fejbiccentéssel, szemhunyorítással a tűzhöz hívja. Háni odakúszik, kötényéből az öreg lába elé önti a sok gombát. Az öreg elismerően bólogat. A legfiatalabb favágó jókora szelet kenyeret nyom Háni markába, s biztatóan a megmaradt galuskák felé int. Háni szájába teszi az első falatot, majd féktelenül falni kezd. Fal egy örökkévalóságon keresztül. Állkapcsa, nyeldeklője úgy jár, mint egy elromlott gép, amelyet nem lehet megállítani.


57.


A kalyiba elcsendesedett. A favágók leheveredtek a tűz köré, csak ősz bajuszú vezetőjük pipázik az elhunyó parazsat bámulva. Háni jóllakottan a kunyhó sarkában horkol. Az öreg egy pillanatra kiveszi a szájából a pipát, s a legfiatalab favágóra pillantva a pipaszárral Háni felé bök. Aznap éjjel átmegy rajta mind a tizenegy ruszin favágó. A végén az öreg bocskorához csapkodva kiüríti cseréppipáját, majd elnyúl a törmelékes fenyőgallyakon. Beburkolózik subájába, fülére húzza szőrevesztett kucsmáját, és behúzza talpát, hogy a bocskorát meg ne égesse a lobogó tűz.


58.
Másnap délben a férfiak szó nélkül maguk közé eresztik. Háni szenvtelen magányában falja az eléje tett hideg puliszkát, fekete kenyeret, vöröshagymát. A legfiatalabb favágó jókora szelet szalonnát ejt az ölébe. Társai az öreg mozdulatlan, buddha-arcát figyelve, mindenttudó mosollyal bólogatnak.


59.
Este a megfeketedett üstben babot főznek, paprikás-zsíros lében. A hagymát szalonnán pirították alája. A tarka bab nagyszemű, idei termés. A szemek akkorára dagadtak az áztatástól, mint egy-egy cserebogár. Míg fő az étel, Háni a tűz mellé telepszik, s a rotyogó kondér illatát magába szíva, óriásiakat nyel. Az üstöt leveszik az ágasról, előkerülnek a fakanalak, kenyérsarkok. A favágók úgy habzsolnak, mint akik soha nem ettek. Háni csak úgy kézzel meri magába az ételt. A férfiak hamarosan kidőlnek, de ő még mindig eszik, ujjaival végigsimítja a kihűlő üst belsejét, kenyérbéllel elmosogat. A favágók degeszre tömött hassal fetrengenek a tűz körül, nagyokat röhögve, még nagyobbakat szellentve. Háni, dolga végeztével meghúzza a jókora vizeskulacsot, majd hanyatt fekve elterül. Fejét az örökösen pipázó öreg combjára hajtja. A tizenegyek dühösen felmordulnak, mire a legfiatalabb favágó felkerekedik, s Hánit lábánál fogva behúzza a sötétségbe. Az öreg vaksi szemeiben lobogó tűz visszfénye. A háttérből izgatott, ideges, toporzékoló moraj.


60.
A favágók leereszkednek a hegyből. Háni is közöttük lépked. Menet közben a tizenegy favágó viccelődve, élcelődve egyik-másik társukhoz lökdösi a mosolygó arcú Hánit. Mennek, lökdösődnek. Háni hagyja sodorni magát a virgonckodó férfiak között, mintha életében először élvezné a helyzetet. Lassan a borvízforráshoz érnek. Észre sem veszi, hogy a menet megtorpan. Az öreg szemével int, hogy lépjen ki a sorból. Háni szó nélkül leül a forrás mellé, a megsárgult, kiszáradt gyepre. Arcán megfejthetetlen, nem emberi, a füvekkel, fákkal, virágokkal, vizekkel, fénnyel, levegővel rokon, varázslatos egykedvűség. A Természet közönye.
A férfiak továbbmennek, de a legfiatalabb favágó hirtelen a csoport élén haladó öreg elé kerül, hajlongva kéri valamire. Az öreg továbblépked, néhányan megállnak, és hátranéznek. Ketten-hárman visszafordulnak, köztük a legfiatalabb favágó, s a forráshoz érve, óriási tenyereikkel locsolni, priccolni kezdik a mozdulatlanul fekvő Hánit. Mintha bocsánatot akarnának kérni tőle. Háni feltápászkodik, s ügyet sem vetve rájuk, az öreg után veti magát.


61.
A faluba érve a csoport az intézőhöz megy, hogy felvegye bérét. A rönkfákból összeácsolt iroda körül várakozó, trécselő asszonysereg, türelmetlenül visítozó gyereksokadalom. A legvégén Hánira is sor kerül: kicsit habozik, aztán fejét felkapva átlépi a küszöböt. A pénztáros tejfelesszájú, pantallós-pattanásos fiú riadtan végigméri a rettenetes tüneményt, majd fejét zavarodottan lesütve, a kinyújtott, kérges marokba számolja a pénzt.


62.
Háni szülőháza, a falu feletti, régi vályogviskó előtt áll. Eső permetez, de a felhők mögül előbújik a Nap. Az ajtó megnyikordul, öreg parasztasszony lép ki az udvarra. Riadtan Hánira pillant. Háni egy marok pénzt tart eléje. Az öregasszony készségesen félreáll. Háni belép a szobába, amely éppen olyan szegényes, mint gyerekkorában. A megomlott tűzhely repedéseiben bogarak, pókok tanyáznak. Az egyetlen újdonság egy olcsó, üvegre festett ikon a Szűzanyával és Jézussal. A kamera hosszan elidőz az anyaságot megejtő naivsággal ábrázoló képen.


63.
Éjszaka. Háni szalmazsákján forgolódik. A Hold besüt a szobába. A parasztasszony síró hangon sóhajtozik, kubikos fia horkol. Háni felül, vakarózik. Az ikon előtt parányi, vörös örökmécses világít. A távolban felvonít egy kutya. Felegyenesedik. Egy ideig az ajtó melletti vizesdézsát keresi. Mindhiába. Kilép az ajtón. A holdvilágos udvaron gallyakat, füveket sodor a felerősödő szél. Bemegy az istállóba, s a széna közé vackolja magát. A kutyavonítást mintha elvágták volna.


64.
Háni a délelőtti fényben a falu főutcáján, a Zsidók utcáján lépked. Slomovits Avrem boltja felé tart. Életében először csak magának fog bevásárolni. Ábrahám boltja vakolatát vedlő, kicsi házában van. Áruknak és limlomoknak összevisszasága, ahol szőrevesztett régi kucsmát, használt nadrágot, kanavászt, üvegbe eltett ecetes hagymát, orosz halat, kimarjult kérgű csizmát, fehér réteggel bevont ősrégi csokoládét, cseréppipát, összeszáradt, salétromos kóser szalámit, tűt, cérnát, süvegcukrot, héber szent könyveket, levérpapírt, tintát, festéket, ecetet, petróleumot, tarka bögrét, lámpát, fűszerárut, cipőfűzőt, nadrágszíjat, terpentint, savanyú cukorkát, mézeskalácsot, különböző méretű és rangú gombokat, sodrófát, főzőkanalat, táblaolajat és aprószeget lehet vásárolni.


65.
Háni kilép a csilingelő ajtón. Karján ócska báránybőr bekecs, vállán egy pár jó állapotban lévő szőrcsizma. Ráérősen továbblépked. Belép a magyar sapkás boltjába.


66.
A keskeny helyiségben a gyér hajú, köhögős boltostól meleg jégeralsót, téli kendőt és egy pár gyapjúharisnyát vásárol. Az egyik polcon észrevesz egy pár élénkzöld, kötött kesztyűt, kézfején három fekete csíkkal. Kezéhez méri, simogatja, visszateszi. Újra elveszi, látszik, hogy nagyon nehezen veszi rá magát a vásárlásra.


67.
Kilép az üzletből, de egyelőre nem meri felpróbálni új szerzeményét. Az utcán sétálgatva, nézelődve mindegyre odakap a kebléhez, hogy megvan-e még a kesztyű. A vasárnapi forgatagban sokan sétálnak az utcán. Hániról senki sem vesz tudomást, de ez nem zavarja őt. Jobb kezét erősen a keblére szorítja, fejét büszkén felveti. Arcán először enged fel a kozmikus együgyűség. Az út szélén megpillantja Maria nénit, a román sütőtökárust. A vaksi öregasszony aprócska vaskályhája mellett üldögél, kilyuggatott vaslemezén tök, gesztenye, alma és krumpli sül. Háni vásárol magának három szem gesztenyét, és egy jókora darab tököt. Az utóbbit fuldokolva habzsolja be, három-négy falással.


68.
Háni a falu vége felé tart. Járása megváltozott. Egyenes derékkal, kissé imbolyogva jár. Az emberek zaja elcsendesedett, csak az őszi madarak hangját hallani, s Hánit, amint a régi, zsidó altatódalt dúdolja.
Az árokparton néhány gerendából összeácsolt híd (amely alatt valamikor ruhát mosott Lájenak). Háni lekuporodik a partra, és dúdolgatva végre felhúzza kesztyűit feltört, megfeketedett kezére. Egyikkel a másikat simogatja, összekulcsolja őket, nagy élvezettel széttárja mind a tíz ujját. Kesztyűs kézfejével arcát simogatja. Arcvonásai meglágyulnak. Felemelkedik, a hídra lép, jobb kezéről lehúzza a kesztyűt, a patakba dobja, s a legszebben búgó, bársonyos női hangon megszólal:
– Es zoll e' sayne, rayne gepore!


69.
Háni a sötétben szülőháza felé közeledik. Csend van. Még mindig a régi altatódalt dúdolja. A csizma már nincs az oldalán, a bekecset is elejthette valahol. A kicsi vályogházból horkolás hallatszik. Bemegy az istállóba. Lába idegen deszkán dobban. Hiába keresi a szénát, hogy bevackolja magát. Lerogyik a sötétségben… A marhavagonban nincsen egyedül, körülötte sötét árnyak mocorognak. A síri csendet erős, vad vonatkattogás töri meg. Vérebek nyüszítése, őrült kakaskukorékolás.


70.
Az ablakrácsba élénkzöld, kötött kesztyűs kéz kapaszkodik. Kézfején három fekete csík.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Hajdú Farkas-Zoltán


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.