Téka / Hány cím között hány enter? (Dankuly Csaba: Á. merszek c. könyvéről)

Szabó Judit-Eszter
Hány cím között hány enter? (Dankuly Csaba: Á. merszek c. könyvéről)

[Látó, 2009. március]




Dankuly Csaba: Á. merszek. Kolozsvár, Koinónia, 2008.


Ha előrevetített olvasási technikával feladatul kapnánk címe alapján megítélni, miről is szólhat Dankuly Csaba kötete, bizony zátonyra futhatnánk. Mert a mű borítóján ékeskedő hangyányi cím – valljuk be – nem éppen iskolapéldája a globális kohéziót építő klasszikus címeknek. Mivel bevett norma a címet egyfajta értelmezésként, lehetséges olvasatként értelmezni, a kötet sokatmondó címével is eljátszik az olvasói képzelet. A lelkiismeretes befogadó azonban hamarosan szembesül azzal a ténnyel, hogy az nem engedi betekinteni a kötet (egyszersmind a szerző) világába.
Ekkor bátorkodnánk azt mondani a kötetről (és Dankulyról): afféle sajátságos címet kapott (adott), melyet csak a mű elolvasása után, retrospektíve érthetünk meg. Igen ám, de tulajdonképpen minden mű címe a végén látszik szervezni annak globális, egységes értelmét. Ugyanakkor téves volna azt feltételezni, hogy a címtelenség vagy csonka címűség nem értelmezés! Dankulynál – mint látni fogjuk olvasása során – még inkább az.
A befogadó ekkor jut el a Dankuly-féle taktika paradoxonához, miszerint vagy egy teljesen szokványos címmel áll szemben (melyen számon kérhető az értelmezés normája), vagy nincs dankulyi globális kohézió (hiszen ha lenne, az artikulált, explicit kellene legyen).
Dankuly Csaba nyolcvanoldalas verseskötete azonban épp ezt az értelmezhetetlenséget látszik tematizálni. A műveket megteremtő messenger-beszélgetések, chat-foszlányok, ékezetek nélküli sms-ek kereszttüzében ugyanis mintha épp a műnem líraisága – merthogy versekről van szó – maradt volna alul.
Az első, Taktik című fejezet mindössze a Taktik című versből épül fel. Talán épp a leépülés lenne a kellő szó, a dekonstruálás, hiszen a címbéli taktikázással ellentétben a nyelvi-logikai véletlen az, mely szervezi az értelmet (ha ugyan van ilyen). Lévén első fejezet, valamiféle módon a megérkezést tematizálja (a verseskötetbe és nemcsak), annak módját, taktikáját. Azonban a szakadozott beszédmód (többszólamúság), a hatóságok okán ellehetetlenülő helyzetfelmérés a megértést is megakadályozza. A versbeli én egy hangforrást keres, de a taktika, mellyel rendelkezik, látszólag nem megfelelő.
A fejezetből ráhangolódásként megismerhetjük Dankuly polifonikus, képi-zenei stílusát is, melynek hangzó, értelmes formát aligha lehetne zenei polifónia, képi realizáció nélkül adni. Gondolok itt a számos zárójeles közbevetésre, nyilazásra, linkecskékre, kurzivált szólamokra.
A második fejezet az Egy X címet kapta. Vitt és Csatolt fájl című benne foglaltatott versei markáns példái a digitalizáltságnak, kódoltságnak, mely által üzenetei csak a hozzáértők számára hozzáférhetők. Gondolok itt a dankulyi technikai nyelvezetre, mely célközönségként egyértelműen a modern életforma szerint élő fiatalokat választja ki magának. Nem is beszélve a mai ember létélményét meghatározó káoszról, mely végigvonul a verseken, a nagyváros kulturális reprezentációs toposzainak negatív olvasatával együtt.
A harmadik, Schizo című fejezet az előbbi bizonytalanságot még jobban elmélyíti. Ebben a beszélő egy afféle mindent megtapasztalt, beavatott státusból próbál életvezetési tanácsokat osztani (magyarán megfélemlíteni) egy akármilyen beavatatlan, kevésbé tapasztalt városlakót, az olvasót. A városról való beszédmód folyamatosan fenntartja a rendőrök önkényes hatalmi státusát, az opciók nélküli peremen való élet képét. A fejezet verseit az a negatív életbölcselet látszik implicite szervezni, miszerint mindhiába történik a haladás irányában bármi is, a lebukás, meghasonlás szinte elkerülhetetlen. Mielőtt azonban belevesznénk az eleve adott bukás illúziójába, érdemes elgondolkodnunk a Dankuly-féle nyelvezet szétfeszítettségének miértjén. A bizonytalan nyelvhasználat (a „vagy mi?”-féle állandóan visszakérdező szerkezetek), a megfogalmazás töredezettsége, az üzenet foszlányokban történő átadása (a gyakori ékezetnélküliség) ugyanis egy önleleplező mechanizmus részeként is értelmezhető. Mintha a szerzői mindentudást, beavatottságot szimbolizáló piedesztálnak a megingását tükrözné, mely a fejezetcím által a tulajdonképpeni szerzői egó és alteregó közti diskurzus lehetőségét villantja fel.
A negyedik fejezet a + címet kapta – bizonyára érzékeltetőjeként az előtte álló fejezetekkel való szerves összetartozásnak. Adalékképpen ugyanis e fejezet tükrözi a legmarkánsabban az e-mail, sms-nyelvezet adta szabadság lehetőségeit, a távolsági kommunikáció révén felötlő buktatóit, gátjait. Lévén, hogy a fejezet versei Bertók Beatrix elektronikus üzeneteinek megszerkesztett kollázsaként alakultak, még inkább életszerűnek hatnak. És valóban, a szövegkorpusz RE:-utalásokkal, smiley-kkal, Caps Lock-os szavakkal, ékezetek nélkül áll az olvasó előtt, aki ezáltal egy folyamatban levő társalgás részesévé válhat. A számítógépes terminusok, utalások mellett Dankuly az annak megfelelő nyelvi regisztert is kitűnően aktiválja, ezáltal hangsúlyozottan élőbeszédszerű, közvetlen és nem irodalmi kommunikációs helyzetbe helyezi lírai alkotásait.
Ezzel kérdőjelezi meg leginkább a vers megírhatóságának határait. (Versek ezek egyáltalán, vagy inkább tördelt folyószövegek? – tehetjük fel a kérdést jogosan.)
A Help című kötetzáró fejezet (és egyben vers) a már megszokott módon nyelvjátékok általi belső rímekkel, rapszerű zenei ritmussal él, hangneme itt azonban a komolyabb életérzéseknek enged teret. (Talán a búcsúzás okán, feltételezhetjük.) Nevezhetnénk akár elégiának is, mint olyan lírai alkotást, mely emberi értékvesztést, szenvedést fejez ki, de a remény, hogy megmentik kilátástalan helyzetéből, felcsillan végszóként. És valóban, a refrénes, ismétlődő szerkezetű vers (idegen szavas betétekkel) egy fájdalmas értékvesztés stádiumait rögzíti – az elhamarkodottan elküldött e-mailen való tépelődés traumatikus tónusával.
Hogy mennyi időbe telhetett megkomponálni ezen műremek(ek)et, ahhoz talán elég lemérni, hány századmásodperc alatt csusszan ujjunk ide-oda a telefon vagy számítógép billentyűzetén két gombnyomás közt, azt pedig beszorozni a versekben található leütések számával. Hozzávetőlegesen talán ennyi.
Nem állítom, hogy ezek a versek nem követnek semmiféle szerkesztési sémát, sőt! Épp az élet, a mindennapok gyors pörgésének stílusával, ritmusával látszanak követni a dankulyi kiszámíthatatlan bioritmust. Csakis így válhatnak a lírai műnem diskurzusteremtő, önreflexív szövegeivé, elmosva a közvetett és közvetlen kommunikáció közti határvonalat.
(Már csak az kérdéses, két szakasz közt hány Enter van.)








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Szabó Judit-Eszter


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.