Vers, próza / Három vértanú

Ferenczy Noémi
Három vértanú

[Látó, 2010. április]




Szent Fokasz


A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet. (1 János 4,18)


Aki Szinope városának kapuja felé poroszkált, annak a tekintete biztosan megakadt azon a kis kerten, amely kívülrekedt a tengerparti városon: sötétzöld, majdnem fekete borókák és lombhullató cserjék képezték kerítés híján a körvonalait. Nem katonás rendben, csak úgy találomra: madárcsőr vetette, emberkéz ritkította sövény volt ez, néhol foghíjas is. Beljebb fűszerek, virágok, zöldség és gyümölcs paradicsomi összevisszaságban, a közepén kis házikó, inkább csak viskó, amelyet az oldalán felkúszó lonc, repkény és futójázmin szíjas indái tartottak össze. A teteje fű és varjúháj.
Lakója Fokasz, együgyű görög férfi volt. Szülei meghaltak, egyedül éldegélt, mert az ő fajtája nehezen talál magának társat. A városban néha alkalmi munkákat vállalt, de igazán csak a kertjéhez értett, azzal szívesen bíbelődött reggeltől estig, terményeit a városi piacon adogatta el. És, ha beállt az esős időszak, akkor ki-kilesett sóhajtozva, mert igen nehezen bírta kivárni, hogy ismét beköszöntsön a madárdalos kikelet.
Emberek, állatok gyakran tévedtek erre, néha gyanús alakok is, akik a városba nem szívesen mentek be, de egy éjszakára szállást kértek nála. Fokasz elég jámbor volt ahhoz, hogy soha senkiről ne gondoljon semmi rosszat, és pajtája nem lévén, egy tető alatt aludt a vendéggel, aki az ismeretlen messzeségből jött, és a ködbe tűnt el. Ezektől a vendégektől ritkán kapott ellenszolgáltatást a vendégszeretetéért, hacsak azt nem számítjuk, hogy hálából egyik sem vágta el a torkát. Sőt, ha volt mivel, megvendégelte őket, így, mondhatni, az övé volt a legveszteségesebb vendégfogadó ezen a gazdag környéken.
Már három éve, hogy Jézus követője lett, és sokan gondolták úgy, kétségtelen, hogy túláradó emberszeretete valami nemes vonással gazdagodott, amióta mindent, amit tett vagy mondott, a Megváltónak ajánlott fel. A hitéről minden fenntartás vagy félelem nélkül beszélt, pedig lett volna oka a félelemre: a császár hajtóvadászatot adott ki a keresztyének ellen, de Fokasz gyermeki hite elég volt ahhoz, hogy Isten oltalmazó szárnyai alatt érezze magát. Nem félt, nem is foglalkozott a dologgal.
Egy langyos, de már nyirkos kora őszi estén történt, hogy szürkület után négy katona állított be hozzá. A városkapu már zárva volt, hangos elégedetlenségükre sem nyitották ki, kívül rekedtek, dolguk végezetlenül, pedig nem akartak visszafordulni. Marcona volt a beköszönés, de a házigazda meg sem hallotta a fenyegető hangnemet, azzal a túláradó szívélyességgel tessékelte be őket, amellyel a nagyon kedves, rég látott ismerősöket szokást. Sőt, az ő kedvessége egy olyan nagyapóéhoz hasonlított, aki mindjárt térdére ülteti legkedvesebb kis unokáját, és álomba ringatja.
– No, csak jöjjenek, jöjjenek beljebb, cudar idő van odaki. Ide üljenek, no, ne a padra, az mingyár be is szakad, kemény is magiknak. No úgy, csak úgy. Kaparok egy kis parazsat, lesz tüzecske, aztán kerítek valami ennivalót is, meglátják, nem olyan rossz itt minálunk. A kaput, azt korán bezárják a csavargók miatt, aztán az őrök meg… nohát, azok is csak emberek… – Még folytatta a mondókáját, de már kinn az udvaron.
Párálló emberek szagával telt meg a ház, Fokasz kerített egy vödörnyi kagylót valahonnan, a tüzet felélesztette, aztán vacsorát kerekített, amihez a katonák adták a bort. Otthonosan voltak itt, ha szűkösen is. Kigombolkoztak, a szívük is megnyílt a gazda előtt.
– Aztán ismersz-e itt a városban egy Fokasz nevű embert? – kérdezte az egyik, egy fehér halántékú.
– A városban nem – válaszolt kópés mosollyal, hiszen mondogatták neki eleget a szülei, hogy ők a városon kívüli népek, viselkedjék tisztelettel mindenkivel, mert őnáluk mindenki csak különb lehet.
– Pedig itt lennie kell egy Fokasznak, aki keresztyén, és akit nekünk vallása miatt császári parancs alapján meg kell ölnünk.
– A vallása miatt? – kérdezett vissza hitetlenkedve Fokasz. Hiszen akkor őt Jézus miatt fogják kivégezni, mint a nagy szenteket és mártírokat! – No, csak egyet se nyugtalankodjanak az urak, mert én bizonnyal tudom, ki az a személy, akit keresnek. Afelől aludjanak csak nyugodtan, nem kell tűvé tenniük a fickóért a környéket, karnyújtásnyira van maguktól! – és hamiskásan kacsintott. – Hanem most már itt az ideje a lefekvésnek, én a magam fekhelyét jó szívvel átadom, hanem a másik három uraknak csak a padló marad, ugyé? Ruhaféle, takaró is akad, derékaljnak megteszi. Jó ez így? Elég takaros? No, nyugodalmas, jó éjszakát magiknak, nekem még van egy kis kerti munkám.
A katonák nagyot nevettek erre, hogy még munkája van ilyenkor odakint, de nem nagyon bánták, beszélj, bolond, beszélj! Elnyomta őket az álom.
Előbukkant a Hold, a szitáló eső is elállt.
Fokasz olyankor, amikor nyaranta a növényeit ápolgatta, végiggondolta a világ dolgait. Nem voltak ezek emelkedett gondolatok, azokra ebből a koponyából nem tellett, de azt azért látta, hogy minden teremtmény dicsőíti Teremtőjét, és hogy a jelentéktelen kis rozmaring is ugyanúgy fontos, mint a pompás cédrus. Átérezte, hogy mennyire nagyszerű az élet. Hogy a magból új élet kél, hogy a vadhajtásokat le kell törni, és hogy ettől a növény olykor könnyezik, a beavatkozás fáj neki, de szükséges. Látta, hogy vannak termékeny és kevésbé termékeny növények, és minden tapasztalata, minden kerti élménye Istenéhez repítette gondolatait. Már régen eltervezte azt is, hogy ha meghal, itt, a kertben lesz a sírja. Azt kezdte el most ásni. Az eső fellazította a homokos, amúgy is könnyű talajt: gyorsan, fáradság nélkül haladt. Kellemesen belemelegedett a munkába, és mikor befejezte az ásást, olyan jóleső álmosság jött rá, hogy a porhanyó földkupacra heveredett, és azonnal elnyomta az álom.
A katonák a pitymallattal ébredtek, hangos szedelőzködésükkel őt is felverték. A házigazda sebtében rázta le magáról a nedves földet.
– Hát, itt van Fokasz, szolgálatjukra – mondta szégyenlős mosollyal. – Én vagyok az a keresztyén. A turpisság csak ott van, hogy én a falon kívül vagyok, nem pedig a városban! Nem hazudtam ám, én olyat nem teszek, mert keresztyén vagyok, de ezt az urak már úgyis tudják…
A katonák hitetlenkedve néztek össze, nem értették a dolgot.
– Ne bolondozz, komám, komoly ügyben jöttünk. A császár parancsa nem tréfa.
– De nem ám! – mondta őszinte áhítattal a hangjában Fokasz –, még a mi Urunk is azt mondta, hogy adjuk meg a császárnak, ami a császáré. Itt vagyok hát, pont az vagyok, akit keresnek.
Ezt aztán már végképp nem értették.
– Mi ez itt? – bökött a sírgödör felé az egyik.
– A végső nyughelye haszontalan testemnek, engedelmükkel. Nincs rokonom, szomszédom se, aki eltemethetne. Ha megtennék… – alázatosan, tekintetét föl sem emelve beszélt. Volt rá oka: elhallgatott valamit, nem akarta, hogy a szeméből kiolvassák. Rokona nincs ugyan, de keresztyén testvérei igen, s ha ők megneszelik, mi történt, idejönnek, könnyű prédául a katonáknak. Ha a holttestét eltakarítják, nyoma sem marad, s mire hiányolni kezdik, a császár küldöttei már messze járnak.
Hosszabb és nehezebb parancsvégrehajtásban ennek a négy katonának nem volt még része. Azt beszélik, az áldozat maga győzte meg őket unszoló, gyengéd, atyai szavakkal, hogy ne szegüljenek ellen a parancsnak, hisz a katona engedelmességgel tartozik az urának, csakúgy, mint ő, Fokasz a Megváltónak. És az a négy pogány hitetlenkedéssel vegyes csodálattal hallgatta végig az együgyű prédikációt Isten Fiáról, aki az Út, a Feltámadás és az Élet.
S ugyan honnan ismerhetnék késői korok ezt a történetet, ha évek múltán nem éppen a kíméletlen gyilkosok egyike mesélte volna el, hogyan szólt hozzá Isten szent Lelke egy együgyű kertészen keresztül, aki hajdan a tengerparti Szinope városának határában élt?



Szent Genezius



Ítéljétek meg tehát, mi kedves az Úrnak, és ne vegyetek részt a sötétség haszontalan cselekedeteiben, hanem inkább leplezzétek le ezeket. (Efézus 5,10–11)



Az régtől fogva természete az embernek, hogy szívesen tátja a száját mindenféle mutatványokon: van, aki csak azt nézi szívesen, ami a szemnek szép, van, aki meg annak örül, ha megborzongatja a látvány: e kétféle publikumból éltek már századokkal előbb is jól-rosszul a kard- és tűznyelők, minden rendű és rangú légtornászok, idomárok, különcök és bohócok.
Genezius, a római, utcai mindenes volt, aki hol ezzel, hol azzal szórakoztatta a közönséget, leginkább puszta megjelenésével, mert ki tudja, miért, ez az izgő-mozgó, ezerarcú, laza térdű-bokájú, hosszú végtagú, elálló fülű, alacsony kis ember mindenkinek rokonszenves volt, mindenki mosolygott, ha csak ránézett.
A császár is tudomást szerzett már róla: Plautianus, az uralkodó prefektusa figyelt fel rá, hogy ez a kis emberke a római utcákat járva milyen találóan pellengérezi ki a keresztyének szokásait. A nép szájtátva hallgatta, és beleegyező morajlása tudatta, hogy tetszik neki, amit lát. A gyerekek könnyesre nevették magukat, mikor Genezius hangosan iázva, mint egy bamba bakszamár, fölmászott a keresztre, és Plautianus úgy hitte, a hemperegve kacagó csöppségek és fölényesen mosolygó ifjak láttán, hogy biztosítva van már a keresztyének nélküli jövő. Szólt is a császárnak, hogy ekkora szolgálatot kevesen tesznek a birodalomnak és az isteneknek, mint ez a rokonszenves utcai csepűrágó. A császár ettől fogva úgy intézte, hogy valahányszor Genezius csattanói az újhitűekre voltak kihegyezve, valamelyik „véletlenül" arra sétáló járókelő hálából a ripacs markába nyomjon egy-két sestertiust. Nem csoda hát, hogy a tréfák hamarosan egyébről sem szóltak már, csak a nevetséges hívőkről, papokról, nevetséges szertartásokról, imákról és – jaj! – a világ legnevetségesebb istenéről: olyanról, aki emberré lett, aztán meghalt. Róma a hasát fogta a nevetéstől, a császár pedig atyaian bólogatott.
Történt egyszer, hogy Genezius tréfája céltáblájául egy arra járó keresztényt szemelt ki: amaz nem látta őt, sem a korai óra miatt még gyéren összeverődött közönséget. Enni készülődött, és szerény elemózsiáját elővette, majd a kereszt jelét vetette mind magára, mind ételére. Genezius utánozni kezdte mozdulatait. Ellenállhatatlanul vicces volt, aki látta, sisteregve fojtotta vissza nevetését, nehogy a kiszemelt áldozat tudomást szerezzen a mókáról, és elrontsa a tréfát. Hanem a bohóc hirtelen ötlettől vezérelve hanyatt vágta magát, és a földön fetrengve kezdte követelni, hogy azonnal hívjanak papot, mert ő a halál kapujában áll, és el fog kárhozni, ha azonnal nem jön egy keresztyén, és őt meg nem kereszteli.
Az ember azonnal felneszelt, és ételéről megfeledkezve sietett a „haldoklóhoz"; a közönség pedig egyszerű szemlélőből menten szereplővé vedlett át Genezius vígjátékában. Sopánkodtak, kezüket tördelték, és tartogatták magukban az egyre dagadó nevetést arra az időre, amikor már szabad utat engedhetnek neki. A főszereplő annyira jól játszotta a szerepét, hogy lehetetlen volt gyanút fogni. A keresztséget követelte, és nagy volt a nézők megdöbbenése, amikor kiderült, hogy a kiszemelt áldozat éppen egy pap! Annak rendje és módja szerint megkeresztelte a fickót, aki fenn-fennakadó szemekkel, majd egyre inkább elcsendesedve vett részt a szertartásban. Keresztet vetett a közönség is, ahányszor csak kellett, nehogy elrebbenjen a madárkájuk.
A pap szent komolysággal végezte be mondandóját, mire Genezius, mint aki álomból ébred, kinyitotta a szemét, és a megkereszteltek fehér ruháját kérte. Egy asszony be is futott otthonába, egyszerű gyolcstunikát hozott, azt ráadták. Ettől a látványtól aztán felharsant a nevetés. A gondolattól is, hogy ez a kópé égre fordított szemekkel és összetett kézzel áll előttük hófehér lepelben, nevetniük kellett. Ez sokáig eltartott, de a testtartás még tovább, egyszerűen nem akart vége lenni, és a közönség már unni kezdte az egészet. Katonák jöttek arra, tudakolták, mi a jelenet lényege. Érces röhögésük új lendületet adott a jókedvnek. És Genezius csak állt, állt.
Aztán megszólalt, és amit mondott, Rómának most először nem volt ínyére:
– Róma lakói! Genezius, akit ti ismertetek, nincs többé! Isten, az egyetlen Úr úgy tartotta jónak, hogy engem, a senkit, a férget, megszenteljen. A keresztség által, melyet csak tréfából és a keresztyének kigúnyolásának szándékával vettem fel, felnyitotta a szememet. Belátom, hogy bűnös ember vagyok, halált érdemlek, hiszen szavaimmal és cselekedeteimmel egyebet sem tettem, csak őt, a Mindenhatót sértegettem és gyaláztam. De Ő elküldte a világba egyszülött Fiát, Jézust, hogy megkeresse, ami elveszett, meggyógyítsa, ami beteg. Íme, láttam a mennyből egy kezet alászállni, mikor ez a pap testvér rám tette a kezét, angyalok olvasták fejemre mindazt, amit gyermekkoromtól fogva vétettem, s mikor a keresztség vize csordult homlokomra, Jézus véráldozata eltörölte minden bűnömet. Higgyetek, testvéreim, Jézus Krisztusban, ne rohanjatok önként a kárhozatba, mint én tettem eddig!
A katonák vezényszó nélkül is tudták, mi a dolguk, közrefogták, s már vitték is.
Az ügy meg sem állt a trónig, maga Diocletianus is megpróbálta jobb belátásra bírni a bolondot, aki – megbolondult. Először azt hitték, ez is csak tréfa, de hiába várták a végét. A kínzások sora következett, amelyekkel arra próbálták rávenni, hogy áldozzon az isteneknek, de hasztalan, mert ő egyre csak ezt hajtogatta:
– Nincsen más Király azon kívül, akit én láttam és felismertem, mikor megkereszteltek. Őt tisztelem, őt imádom, neki hódolok, mellette maradok halálomig. Krisztust semmilyen kínok ki nem tépik a szívemből és a számból, csak azt bánom, hogy oly sokáig tévelyegtem, és hogy annyi embert vittem tévútra.
Mindenféle kegyetlenkedés hiábavaló maradt, ezért fővesztésre ítélték. Ekképpen Genezius a császár kegyeiből kihullva, egyenesen Isten hatalmas tenyerébe esett, és lett komédiásból Isten dicsőséges vértanújává a 286. esztendő tájékán.




Szent Lőrinc



Aki a kicsiben hű, a nagyban is hű; és aki a kicsiben gonosz, az a nagyban is gonosz. (Lukács 16,10)


Kevély és pompakedvelő ember volt Valerianus, Róma császára, és ha nem kapta meg azonnal, amire vágyott, akkor szerfelett dühös is. Egy augusztusi reggelen, mikor a szeme enni vágyott ugyan, de a rekkenő nyár végi melegtől egyetlen falat sem esett jól, hívatta a prefektust, Titust.
– Hogy áll a kincstárunk? – érdeklődött a császár.
– Hatalmassága és Őistensége bizonnyal tudni méltóztatik, hogy nem valami jól – válaszolta szemlesütve az intéző. Tudta, hogy az efféle válaszból baj szokott lenni, de arra ő sem számított, ami ez után következett.
A császárt a düh váratlan áradata öntötte el: az arca kipirult, toporzékolni, törni-zúzni kezdett, nyakán megfeszültek az inak, fröcsögött a nyála. Végezetül egy amforát Titushoz vágott, akinek azt sem volt ideje mérlegelni, vajon félreálljon-e, vagy okosabb bevárni a csapást, hogy a császár megenyhüljön. A kancsó a vállát érte, onnan zuhant a kőpadlóra, ahol nagy zajjal ezer szilánkra robbant. Titus úgy látta, ideje alázatos motyogások közben kihátrálni a hálóteremből.
A császár dühe mostanában állandósulni látszott: a birodalom akkora volt, hogy tíz császár is kevés lett volna hozzá, és tízszer annyi isten, ahánynak Valerianus áldozatot mutatott be naponta, hogy vállalkozásai sikerüljenek. Csak a keresztyének Istenére tekintett ellenszenvvel: úgy érezte, haragvó isten az, és talán éppen őrá haragszik. A keresztyének nem ismernek el más istent a magukén kívül, a császár parancsa ellenére sem. Titus nem értette, mi végre ez a nyakasság, neki olyan mindegy lett volna, egy istennel több-e vagy kevesebb. Az intézőnek az volt az érzése, semmilyen megleckéztetés nem túlzás, ha a keresztyénekről van szó, akik minden megtorlásra olyan megadó békességgel, sőt örömmel válaszoltak, amilyenről Titus hiába álmodott. Az ő élete olyan volt, mint egy kötéltánc biztonsági háló nélkül. Nem is kötél volt az, inkább csak spárga, kócmadzag. Egy évvel ezelőtt még úgy tűnt, fölfelé ível a pályája, az uralkodó szinte a tenyeréből etette, mostanra azonban, ahogy a kincstár ürült, egyre lejjebb került ő is az udvari ranglétrán, amelynek teteje a felhőkbe vész ugyan, de alul sírgödörben végződik. Bizony félt, és a családját is féltette, a félelem pedig találékonnyá tette.
Úgy döntött, bármibe kerül is, megszerzi, amire a császár vágyik. Hallott regélni az új vallás papjainak gazdagságáról, óriási kincsraktárakról, amelyeket a föld mélye rejt. Helyeselt, amikor Valerianus ediktumot adott ki, mely alapján a jobb belátásra nem bírható, makacs keresztyéneket vagyonuk elkobzására és fővesztésre ítélte. Keleten javában folyt már a tisztogatás, Rómában pedig alig egy hete, hogy Sixtust, a második ilyen nevű pápát ötödmagával kivégezték. De hiába, a móresre tanítás még mindig nem használ ezeknek – gondolta Titus –, tovább kell lépnem: Laurentius, te következel. Sajnálom, pajtás.
Laurentius gyermekkori játszótársa volt Titusnak, még Hispániából ismerte, ahol mindketten gyermekeskedtek. Hej, azóta alaposan szétrázta őket az élet! Laurentius keresztyén lett, közülük is első, Sixtus bizalmas embere, az eklézsia jövedelmeinek gondviselője. Titus úgy képzelte, maga is afféle kincstárnok lehet, aki a föld alatti birodalom aranyhalmait most, hogy a pápa meghalt, megörökölte.
Sajgó válla emlékeztette rá, hogy a császárnak sürgős, ezért elhatározta, hogy még aznap felkeresi Laurentiust. Azonban az idő egyre telt, és csak estefelé tudta rávenni magát a látogatásra: iszonyodott a gondolattól, hogy olyasvalakivel kell találkoznia, aki a múltjára emlékezteti, arra az időre, mikor még nagyon alacsonyan volt azon a bizonyos létrán. Talán egyébtől is félt, attól, hogy erőszakhoz kell folyamodnia. Ő így gondolta, „kell".
Laurentius megemberesedett, amióta Titus utoljára látta: csak napbarnított homloka alatt a két szürkéskék villanás, a szemei emlékeztettek a vásott kis csirkefogóra, akivel gyakorta futott versenyt és dobott célba hajdan. Ha akarta, láthatta volna akárhányszor, legutóbb éppen a pápa kivégzésén, de kerülte, ahogy tudta. Nem véletlenül lett már fiatalon elöljárója egyházának: Isten rendkívüli értelemmel és szilárd hittel áldotta meg. Családja nem lévén, minden idejét Isten ügyének szentelte, és különösen fogékonynak bizonyult abban, hogy a nélkülözőket észrevegye és felkarolja. Egyszerűen, szinte szegényesen élt, és mikor már nem volt mit megosztania a hittestvéreivel, találékonysága révén mégis mindig megtalálta a módját, hogy segítsen a nélkülözőkön.
Ő látta Titust, gyakran látta a császár kíséretében, látta a kivégzésen is, látta, hogy az elnémított lelkiismeret milyen torz vonásokat eredményezett ezen az arcon, milyen ferdeséget a gerincen, és amióta legutóbb látta, naponta imádkozott érte. Most, hogy felbukkant, Laurentius meg sem lepődött.
– Miben segíthetek? – kérdezte, és beinvitálta Titust.
– Még mindig olyan jól futsz, mint régen? – kérdezte az, kelletlen félmosollyal. – Pénzért jöttem – tért aztán a tárgyra, anélkül, hogy a választ megvárta volna. – Add elő az egyházad kincseit, minden vagyonát és értékét!
– Az egyház Krisztus Teste, ennél nagyobb kincs, vagyon, érték nem létezik sem égen, sem földön.
A jövevény csak annyit értett ebből, amennyi ínyére volt: hogy égen-földön a legnagyobb kincs van ezeknek a birtokában, pontosan úgy, ahogy ő gondolta.
– Add ki, és nem esik bántódásod. A császárnak szüksége van rá.
– Ugyan mit? – kérdezte, és nem átallott, Titus legnagyobb bosszúságára, széleset mosolyogni.
– A kincseiteket.
– Mi nem halmozunk fel olyasmit, amire te gondolsz, Titus. Jézus óva intett minket attól, hogy tárgyakat gyűjtögessünk, bármilyen értékesek is legyenek azok. Amink van, arra elég, hogy eltemethessük halottainkat, és hogy etessük az éhező testvéreket, ellássuk a betegeket, árvákat és özvegyeket. Óriási lyukat tömünk be fillérekkel, nem szolgálhatok semmivel.
– Hazudsz! – morogta kedvetlenül a vendég. – Nincs időm csevegni. Három nap haladékot kapsz, hogy összeszedd a római keresztyének vagyonát, akkor érte jövök. Nem magam jövök érte, hanem katonai kísérettel. Ne próbálj elfutni előlem, mert a föld alatt is megtalállak!
– Semmi kétségem efelől – mondta komolyan.
Titus elviharzott, és a hirtelen támadt csendben Laurentius befelé figyelt. Sixtus arcát látta, aki a halálba nem vihette őt magával, de megígérte neki, hogy nem hagyja hosszú időre árván, hamarosan követheti őt a mártíromságba. Annyira örült ennek, hogy felpattant, kirohant az utcára. Úgy érezte, olyan korlátlan szabadságérzés keríti hatalmába, sírni tudna a boldogságtól! Jézus várja őt, elfogadja az életét áldozatul! Már csak kis idő, és találkozik vele, akinek az életét szentelte! Aztán lehűtötte magát: még három nap. Azt kérdezte Istentől, mit helyes a hátralevő óráiban tennie. És Isten válaszolt: azt mondta, tegye azt, amire ellensége kényszeríti, szedje össze a keresztyének kincseit.
Három nap múlva Titus, amint ígérte, sokadmagával jött. A zajra a diakónus hívatlanul is kirohant.
– Megtetted, amit parancsoltam? – kérdezte Titus. Arcizma idegeset rándult.
– A tőlem telhetőt megtettem – volt a válasz, majd éles fütty sikkant, Laurentius két ujjával rövidet füttyentett.
A császári küldöttben az elégedettség kellemes hullámai kezdtek szétterjedni: bizonnyal segédek kellenek a kincs cipeléséhez, sokan fogják hozni a terhet, tehát van rajta mit cipelni. Feszíteni kezdte a gőg, most az életben először lekörözte Laurentiust, igaz, ez nem futóverseny, de mégis olyan érzés, hogy ő, Titus futott be elsőnek, ő dobott pontosabban célba, egészen pontosan célzott, haláli pontosan! A beteljesülés mámora vért kergetett színtelen arcába.
Laurentius házának ajtajában ekkor egy maszatos gyerekarc jelent meg. Titus nem erre számított. Aztán egy sánta, fogatlan asszony jött, az anyja, aztán még egy rongyos gyerek, koszos és nyomorúságos ruhákban. Aztán egy ótvaros fejű, félvak koldus, és még egy, és még egy, és a ház ontotta őket, mint egy kifordult bendő, és mikor már megelégelni látszott, a környező sikátorokból kezdtek jönni, szivárogni. Mint egy mérges gáz, jöttek, csak jöttek a szegények. Titus megrettent. Nem értette a dolgot.
– Mit jelentsen ez? – sziszegte.
– Az egyházunk minden vagyonát idehoztam neked. Ők a mi kincseink. Vidd őket a császárodnak! Nem ártana, ha tudomást szerezne róluk, talán megenyhülne a szíve irántunk.
– Nyomorult – Titus ezt már inkább csak gondolta, és kezének egyetlen mozdulatával ráuszította a katonákat Laurentiusra.
Intézkedett, hogy azonnal a vesztőhelyre vigyék, pedig már szürkült. Ám a máglyahalált túl gyorsnak és kíméletesnek találta. Vasrostélyt izzíttatott, a találékony hóhérok ezt a halálnemet kimondottan a keresztyének megleckéztetésére eszelték ki; erre dobatta rá gyermekkori vetélytársát.
Laurentius utolsó pillantását egykori pajtására vetette: amennyire még kivehette, Titus eltorzult arccal meredt rá, e torzkép hátterében a saját házának gomolygó füstjét látta, az érte imádkozók rongyos seregét és – egy hullócsillagot. Utolsó erejét összeszedve, Titusra, a szánalmas Titusra kacsintott, és derűs arccal kiáltotta oda neki:
– A jobb oldalam már porhanyós, nem akarsz végre a balra fordítani? – és eszméletét veszítette.
– Fordítsátok meg! – csikorogta a szót Titus. – Hogy megemlegesse!
Bár a hóhérok megelégelték már a késői munkát, és szerettek volna minél előbb túl lenni az egészen, megfordították. Ettől ismét feleszmélt.
– Már porhanyós vagyok – mondta immár erőtlenül, és megint mosolygott. – Megkóstolhatsz.
A szívem nálad van, Uram – gondolta –, az érted ég el. Irgalmazz hóhéraimnak a te nagy kegyelmedből, és mutass nekik kiutat bűneikből, amint rajtam, bűnösön is megkönyörültél. És mosolyogva Isten ölelő karjaiba simult.
Titus halántéka lüktetett, egész testében borzongott. Az a megmagyarázhatatlan, rossz érzése támadt, hogy Laurentius mégis előtte futott be a célba, és kétségbeesés lett úrrá rajta, mert ezen már lehetetlen változtatni.
De aztán pillantása akaratlanul a halott arcára siklott, és a halott arc békés mosolya mintha azt üzente volna, hogy egykori pajtása nem haragszik rá.
És ekkor Titus arra gondolt, hogy talán mindent újra kellene kezdenie, teljesen másképp.



* Szikszai György vértanú-történetei nyomán írta Ferenczy Noémi. (Első kiadás: 1789, Pozsony)







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Ferenczy Noémi


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.