vers, próza / Hátrahagyaték (Dráma)

Csuszner Ferenc
Hátrahagyaték (Dráma)

[Látó, 2009. október]



Szereplők


Anna: István felesége, Endre édesanyja
István: Anna férje, Endre édesapja
Endre: Anna és István fia
Tamás: Besúgó, Anna egykori szeretője
Csongi: Endre barátja
Tiszt
Rendőr1
Rendőr2


István ebédel, arcán ütésnyomok. Anna körülötte sürög-forog. Halkan beszélgetnek, a háttérben recseg a rádió.
István: A disznót... A disznót mégsem kellett volna levinni anyósomékhoz... S a két tyúkot sem. (Szünet) Ejsze kivágták a nyelvedet? (Szünet) Ejsze kivágták a nyelvedet?
Anna: Sokat dolgoztunk értük. Mindannyian.
István: Sokat.
Anna: Legalább nekik hasznukra lehettek volna.
István: Osztán most bővön hasznukra lettek. (Szünet) Jót falatozhatnak majd belőlük az elvtársak!
Anna: Nem tudhattam. Te is így akartad.
István: Így, s mégsem kellett volna! (Szünet) Pedig még a Jóisten is így akarhatta. Hadd kínlódjunk még, ha már annyi eszünk nem volt, hogy korábban elszökjünk innét.
Anna: A Jóistennek nem volt dolga ebben, te!
István: Akkor jobban is imádkozhattál volna, hogy legyen!
Anna: Istennek nincs ügye a gonoszságban!
István: Valakinek mégiscsak ügye kell legyen benne!
Anna: Az ördögnek... Az ördögnek, s az embernek, akinek bolond beszédet adhat a nyelvire!
István: S ejszen szarvakat is varázsol a fejire? Hogy azzal döfjön!
Anna: Ne gúnyolódj, István! Inkább azon igyekeznél, hogy…
István: Igyekszem én, hogyne igyekeznék? Azon igyekszem, hogy valamiképp megszabadítsam a családomat a nyomorúságtól! Ez ejsze csak nem lehet ellenire a Jóistennek?
Anna nem válaszol.
István: Na, ugye?
Rövid szünet.
Anna: István?
István: Mondjad.
Anna: S, ha inkább csendben meghúzódnánk? Ha… Ha magunk is elfelejtenénk azt a temérdek bolondságot a szökéssel? Úgy csinálnánk mintha…
István: Hogy? Ezek nem a játszópajtásaink! Miért gondolod, hogy bármiről is elfeledkeznének, csak, mert mi ketten azt játsszuk, hogy nem emlékezünk?
Anna: Mégis, mi egyebet tehetnénk?
István: Nem hagyjuk magunkat!
Anna: S mit akarsz csinálni? Mit akarsz még? Ezek mindent kiszagolnak!
István: Ne aggódj! Elmegyünk innen, s úgy itt hagyjuk ezt a nyomorúságot…
Anna: Itt hagyjuk? Ezt a nyomorúságot? Ez a nyomorúság az életünk, István! Ez itt mind! Egyebünk semmi sincs, csak ez a ház, amiért azóta dolgozunk, hogy összeházasodtunk, ez a falu, az omladozó templomával, s a részeges papjával, amin kívül semmi egyéb helyet nem ismerünk. Ez az otthonunk!
István: Akkor ezt hagyjuk itt. Apám mondogatta volt: Az otthonod ott van, ahol enned adnak!
Anna: S ejsze itt nem kapsz enni?
István: Hát enni azt éppenséggel kapok…
Anna: Nem mehetünk, István! Hova mehetnénk? (Szünet) Hát nem volt elég a verésből? Lesni fogják minden moccanásunkat. Egy tapodtat sem mozdulhatunk anélkül, hogy nyakunkra ne jöjjenek megint!
István: Valahogy mégis elmegyünk!
Anna: Nem érted? Csíkba nem mehetsz be, a buszra nem szállhatsz fel ezután úgy, hogy előbb jelentened ne kellene nekik a szándékod!
István: Hogyne érteném!? Hogyne... (Szünet) Jelenteni? Hát én biztos nem jelentek senkinek! Sem magamról, sem másról! Még ha a nyakamba szakasszák az eget, akkor sem!
Anna: Üljünk helyt, István. Maradjunk veszteg. Senki nem tudja rajtunk kívül, hogy mi történt, s ezek sem akarják, hogy kitudódjon. Rendes, csendes falu a mienk, úgy tesznek majd, mintha semmi sem történt volna, csak maradjunk veszteg.
István: Mit beszéltetek? Miket mondtak ezek neked, amíg a milícián voltam?
Anna: Mit mondtak volna? Mit beszéltünk volna?
István: Mit?
Anna: Mit mondhattak volna? Mindig ugyanazt mondják!
István: Ugyanazt? S te? Te mit feleltél?
Anna: Semmit!
István: Semmit? Semmit? (Szünet) Mit csináltál? Hát nem érted? Anna, ezek csak kihasználnának! Senkinek nem segítenének, bármit is árulnál el nekik! Mit mondtál nekik?
Anna: Semmit!
István: Ugye nem? Ugye nem árultad el a saját családod? A gyermekeidet? (Fenyegetően áll fel az asztal mellől)
Anna: Hát már te is kezet emelnél rám? Semmit nem feleltem! (Megmutatja a vállán virító zúzódásokat, amiket mostanig a vállára terített kendővel takart) Nem érted? Semmit!
Kopogtatnak az ajtón. Anna újra eltakarja zúzódásait, István visszaül az asztal mellé.
Tamás nyit be. Kezében egy rúd kolbászt tart.
István: Na, éppen csak ez hiányzott!
Tamás: Szervusz, István, szervusz, Anna!
István: Szerusz!
Tamás tanácstalanul áll az ajtóban. Várja, hogy behívják. A szomszéd szobából behallszik Endre hangja.
Endre: Édesanyám!
Endre megjelenik a konyhaajtóban.
Endre: Édesanya… (Megtorpan, amikor meglátja Tamást) Kezicsókolom!
Tamás: Szervusz, Endre!
Endre: Elkészült az ebéd, édesanyám?
Anna: Várj most egy kicsit még.
Endre: Édesapámnak mi történt az arcával?
István: Megüttettem.
Endre: Jól meg… de mivel?
István: Ne üsd bele mindenbe az orrodat! Menj, tanulj még valamiből, aztán utána ebédelhetsz.
Endre: De Orsi elaludt benn a szobában. Nem akarom felébreszteni.
István: Ne keverd bele a húgodat…
Anna: Na, gyere szépen. Segítek.
Anna és Endre elhagyják a színt.
István: Mit akarsz, Tamás?
Tamás: Hallottam, hogy mi volt.
István: Hallottad?
Tamás: Hallottam.
István: S akkor?
Tamás: Gondoltam, megnézem, hogy mi van veletek.
István: Akkor immá’ azt is láttad.
Tamás: Láttam. Hoztam egy kis kóstolót is.
István: Kóstolót?
Tamás: Hát, én úgyis vágok majd disznót a télen, s ha már így megjártátok, áthoztam ezt a kis kolbászt.
István: Szép tőled, Tamás! S mégis, ki vágott disznót ilyenkor?


Tamás: Hát... Szabó Karcsiék. Tudod, az, amelyiknek van a Csongi fia, amelyik olyan nagy barát a ti Endrétekkel.
István: Azok? Mostanig úgy tudtam volt, hogy azok nem tartanak disznót.
Tamás: Hát... Úgy tudom, nemrég vették.
István: Úgy?
Tamás: Úgy.
István: Jól van.
Tamás: Na, s gondoltam, áthozom, megisszuk reá az áldomást is, aztán beszélgetünk kicsit közben.
István: Jól van.
István feláll, poharakat és egy üveg pálinkát vesz elő. Tamás az asztalhoz ül.
Tamás: Hallod-e te, István! Hogy jutott ez eszetekbe? Megszökni innen? Ne bolonduljatok meg egészen. Hová mehetnétek innen?
István visszaül. Előveszi a bicskáját, vág egy-egy darabot a kolbászból magának és Tamásnak.
István: Hej, jól tartották ezt a disznót. Csak a mészáros nem értette jól a dolgát. Erősen elfűszerezték.
Tamás: Ebben bizony igazad lehet. Sok az ilyen mostanában. Nincsen meg a rendes műszere, hogy kimérje, amit kellene, s még ami műszere, szeme vagy ízlelése a természettől lenne, az se segíti, hogy jól végezze a szakmáját.
István: Ebben pedig bizony neked lehet igazad. S aztán, az a másik műszer, az a csengettyűszerű, amiről a pap prédikál közbe-közbe, amit odabé tartunk (Bicskájával Tamás mellkasa irányába bök), semmi egyéb szakmához nem kell, csak az emberséghez… no, az hogy funkcionál nálad, Tamás?
Tamás: Te, István, én ejsze mégse innék most. Gyógyszert szedek, tudod, s úgyis mennem kéne már.
Tamás sietősen elhagyja a színt.
István: Hát, akkor egyedül iszom az áldomást a disznókra.
István felhajt egy pohár pálinkát, aztán feláll. Kutatni kezd. Szekrények hátát, fiókok alját vizsgálja. Közben visszaérkezik Anna.
Anna: Máris elment?
István: El. Elette a fene. Csak nem eléggé messzire.
Anna: Nem, nem eléggé…
István visszamegy az asztalhoz, felhajt még egy pohárral, aztán folytatja a keresést.
Anna: Nem kellene igyál… Ezzel mit csináljak?
István: Mivel?
Anna: Ezzel. A kolbásszal.
István: Hogyhogy mit csináljál?
Anna: Mit csináljak vele? Hova tegyem?
István: Hát hova? Hova tesszük a friss kolbászt mindig, amikor levágódik a disznónk? (Szünet) A füstölőbe tegyed.
Anna: A füstölőbe?
István: Oda! Ott jó helyt lesz.
István abbahagyja a keresést. Semmit sem talál. Felhangosítja a rádiót, és visszaül az asztalhoz.
Anna: Csendesítsd le a rádiót! Egyetlen porcikám sem kívánja most a zajt, s ezt az átkozott recsegést.
István: Azt hiszed, én kívánom? Azt hiszed, nekem hiányzik? Hát nem hiányzik! De innen többet egy hangot sem hallanak le, az már egyszer biztos!
Anna: Legalább tízszer megnézted ma már! Sehol egy kábel, vagy mit tudom én, mi kell nekik a hallgatózáshoz. De, még ha lenne is, minek hallgatóznának? Innen már úgysincs, amit kihalljanak. Még el sem indultunk, de máris a nyakunkra jöttek. S ülnek is rajta rendesen…
István: Ne beszélj félre többet, Anna. Jól tudod, hogy mennünk kell! Ha magunk miatt nem is, a gyermekek miatt. S, ha Endre miatt nem is, Orsi miatt mindenképp! (Szünet) Mennünk kell! Értsd meg!
Anna: De… Ha itthon próbálnánk meg orvost keríteni? Hátha itt is tudna segíteni valaki! Csak meg kellene próbálnunk!
István: Próbáltuk már! Éppen eleget próbáltuk. Mennünk kell, s megyünk is. Óvatosabban, okosabban, de megyünk!


Az újabb, sikertelen szökési kísérlet után, Endre és Csongi beszélgetnek a ház előtt.
Csongi: Hű… Kár, hogy nem láttad! Tegnap úgy megverték a milicisták a bádogosokat!
Endre: A cigányokat?
Csongi: Aha.
Endre: S te honnan szerezted a kukkert a szemed alá?
Csongi: A nagyok rendőröset játszottak az iskolában.
Endre: S?
Csongi: Én voltam a bádogos…
Endre: Én megvédtelek volna!
Csongi: Nem igaz! A múltkor is megrúgtál…
Endre: Mert árulkodtál!
Csongi: De te kezdted…
Endre: Megint elverlek! (Szünet) Na jó, nem bántalak! Focizzunk inkább!
Csongi: Nem akarok. Sakkozni akarok!
Endre: Sakkozni? Kicsi vagy te még ahhoz!
Csongi: Nem is! A tanító bácsi azt mondta, hogy majd megtanít minket jövőben.
Endre: Én már tudok!
Csongi: Nem hiszem!
Endre: Elverlek!
Csongi: Taníts meg inkább!
Endre: Nem, te még kicsi vagy hozzá! Engem édesapám tanított meg a tavaly.
Csongi: Ha megtanítasz… Ha megtanítasz, neked adom az egyik ólomkatonámat.
Endre: A sárgát?
Csongi: Azt.
Endre: A lovát is?
Csongi: Igen.
Endre: Akkor jó! De csak holnap.
Csongi: De akkor a katonát is csak holnap…
Endre: Jó jó!
Csongi: Endre?
Endre: Mondjad.
Csongi: Mit jelent, hogy beszerezni?
Endre: Beszerezni? Biztos valami vásárlás… honnan tudjam?
Csongi: Hát… Apukám azt mondta, hogy az apukádat be fogják szerezni, vagy ha nem, akkor börtönbe zárják, de az is lehet, hogy agyonverik a milicisták. S azt is, hogy hiába szereznék be, nem lenne jó semmire.
Endre: Nem igaz! Édesapám erősebb a rendőröknél! (Füllent) A múltkor is… a múltkor is megvert kettőt, s az egyik bádogost is megvédte tőlük!
Csongi: Megvédte a bádogosokat?
Endre: Hát… igen!
Csongi: S megverte a rendőröket? (Szünet) Apukám azt mondta, hogy tisztelni kell a rendőröket, mert ők védenek meg... valamitől. És, hogy apukád nem kellene a bádogosokkal beszélgessen.
Endre: Apád nem is ismeri az édesapámat!
Csongi: De, mert még azt is mondta anyukámnak, hogy megpróbáltatok elszökni, és, hogy tegnap azért hiányoztál az iskolából, mert téged is elvittek, és nem is vagy igazi barátom!
Endre: Nem akartunk elszökni! Apád rosszul tudja ezt is!
Csongi: Akkor hol voltál?
Endre: Valami ismerősöket akartunk meglátogatni. A bácsit, akitől a kis felhúzható autót kaptam… és azt a piros tollamat is ő hozta, amikor itt volt.
Csongi: Mikor?
Endre: Rég, ti még nem laktatok itt.
Csongi: És hogy hívják?
Endre: Mit számít?
Csongi: De... de akkor hány éves?
Endre: Mit kérdezel annyit? Kérdezd meg apádtól!
Csongi: Endre... Endre, én azért szeretem az István bácsit. (Szünet) És akkor tényleg nem is akartatok elszökni?
Endre: Mondom, hogy csak látogatóba akartunk menni. Csak a milicisták nem engedték.


Endre és Tamás a konyhában.
Tamás: Azt mondod, háromkor?
Endre: Igen, de csak édesanyám.
Tamás: S édesapád?
Endre: Nem tudom.
Tamás: Na, mi a baj?
Endre: Édesapámat két napja nem láttam. Édesanyám azt mondja, hogy járt itthon, csak korán el kellett menjen... Nem akarom, hogy bántsák a szüleimet a milicisták! Miért haragszik reánk mindenki, Tamás bácsi?
Tamás: Szegény gyermek. Azért, mert apád rosszul viselkedik, nem úgy, ahogy tetszene a fentieknek.
Endre: A Jóistennek?
Tamás: A pártnak, kölyök. Jobb lenne, ha nem emlegetnéd erőst az Istent.
Endre: De... de miért?
Tamás: Mert el akartatok szökni.
Endre: Nem.
Tamás: Mi van?
Endre: Nem akartunk elszökni! De én most már el akarok! Ha nagy leszek, biztosan elmegyek innen!
Tamás: Mit mondasz? Ejnye, na.
Endre: Igen, mert itt mindenki csak bántja a szüleimet, és senki sem szeret senkit! Miért rosszak az emberek?
Tamás: Rosszak?
Endre: Rosszak!
Tamás: Nem rosszak az emberek, Endre. Nem rosszak, csak félnek.
EMDRE: De mitől?
Tamás: Hogy őket fogják bántani.
Endre: Ez butaság! Ha nem csinálnak semmi rosszat, és nem bántanak senkit, akkor őket sem fogják bántani.
Tamás: Nem így van, Endre. Nem így... sajnos.
Endre: Akkor mégsem megyek el, ha nagy leszek! Itt maradok!
Tamás: Akkor jó. Mitől gondoltad meg magad?
Endre: Hogy ne viselkedjek rosszul. Hogy megmutassam, hogy én nem bántok senkit, és hogy nem is kell félni.


Hazaérkezik Anna.
Tamás: Szervusz.
Anna: Megmondtam, hogy nem szabad akárkinek ajtót nyitni!
Endre: De Tamás bácsi…
Anna: Menj be a szobába!
Endre: De csak…
Anna: A szobába!
Endre elhagyja a színt.
Tamás: Ejsze valami idegen vagyok, hogy így félted a fiadot?
Anna: Bárcsak idegen lennél! Mit akarsz itt?
Tamás: Istvánhoz jöttem.
Anna: Még nem ért haza. Sokáig marasztalják a barátaid. Gyere vissza később… vagy inkább ne is gyere többet!
Tamás: Mégis inkább megvárnám.
Anna: Takarodj innen!
Tamás: Veled is van beszédem.
Anna: Rég nincs beszédünk egymással, Tamás.
Tamás: Pedig van. S mindenkinek jobb lenne, ha te is így gondolnád!
Anna: Miféle fogalmad lehet neked a jóról?
Tamás: Úgy gondolod, hogy talán nincs? Lehet, de akkor a rosszról bizonyos, hogy van, és azt már most megmondhatom, hogy nektek itt erőst rossz lesz. S egyre csak rosszabb.
Anna: Hálásak is vagyunk érte erőst, Tamás! Remélem, az Isten majd bőven megfizet a serénységedért!
Tamás: Nekem nincs közöm a ti nyomorúságotokhoz! Ha már úgy elment az eszetek Istvánnal együtt, hogy ilyen bolondul vágtatok neki másodszorra is a világnak, akkor engem nem hibáztathatsz. Én védtelek, ahogy csak lehetett!
Anna: Hát jól megvédtél! Jól megvédtél mindenkit!
Tamás: Nem érted?
Anna: Te nem érted, Tamás! Te nem érted! A magadfajták segítségéből nem kérünk, senki sem kér!
Tamás: Magamfajták, azt mondod? Magamfajták. Tényleg nem érted! Ha nem én lennék itt, hát itt lenne valaki más! Egy idegen, egy román, valaki, akinek nem számít a falunk, s nem számítasz te sem. Én legalább megpróbálom csitítani a bajt.
Anna: Menj el innen, Tamás! Ismerem már a gyáva kifogásaidat, mind ismerem. Menj el innen!
Tamás: Nem volt más választásom! Börtönbe zártak volna!
Anna: S nem ott lenne a helyed így is?
Tamás: Ne büntess! Ne büntess még te is! Elég büntetés, hogy így kell éljek!
Anna: Így?
Tamás: Vágyódom utánad!
Anna elfordul Tamástól, és az ajtóra mutat. Tamás közelebb lép hozzá.
Anna: Menj!
Tamás: Értsd már meg! Segíthetek rajtatok. Azt hiszed, véletlen, hogy egyszer sem vittek be téged vallatni? Hogy nem vertek össze? Hogy a gyermekeidet nem kínozták meg?
Anna megpróbálja megütni Tamást, de az megragadja a csuklóját.
Anna: A gyermekeimet ne merd… Őket senki se merje bántani! Eressz el!
Tamás: Ne utasíts el, Anna.
Lenyomja a nőt az asztalra. Megpróbálja lefogni, és közben letépni az ingét.
Anna: Eressz el!
Leszakad az ing. Anna válla, háta, oldala zúzódásokkal teli. Tamás megtorpan, Anna arcon üti, és ellöki magától. Közben döngetnek a bejárati ajtón. Anna magára kapja az első keze ügyébe akadó ruhadarabot. Két rendőr és István lép be.
Rendőr1: No, meghoztuk az urát! Jó napot!
Rendőr2: Bunã! Vã deranjãm?
Tamás: Bunã!
Rendőr1: Máskor jobban ügyeljen reá, hogy miket csinál az ura, s ha már aszszony, akkor legalább maga lehetne okosabb!
István: Te mit keresel itt?
Tamás: Reád vártam. Kéne beszéljünk…
István alig áll a lábán, de ököllel esik Tamásnak.
István: Engem vártál? Takarodj ki a házamból! Takarodj, te utolsó gazember! Te áruló!
A rendőrök leütik Istvánt.
Rendőr1: Na, ennek, úgy látszik, nem volt elég mára. Megmondtam, hogy jobban vigyázzon az urára, ha már egyszer férfiember létire nem bír magára ügyelni!
István: Takarodjatok! Takarodjatok a házamból, gazemberek!
Rendőr2: Ne mai vedem, ªtefanule!
Rendőrök és Tamás elhagyják a színt. István felkínlódja magát egy asztal melletti székre, Anna borogatást tesz az arcára, aztán összeszedi az asztalról a földre hullott holmikat és az ingét. Kimegy a színpadról, átöltözve érkezik vissza.
István: Hol rontottam el?
Anna kicseréli a borogatást István arcán.
István: Mit felejthettem el már megint? Mit? Hol hibáztam?
Anna: Ne büntesd magad! Megpróbáltuk, immár viseljük a terhét.
István: Az Istenit, Anna...
Anna: Hagyd már abba! Az Istennek nincs dolga az emberek gonoszságában!
István: S a kárunkat akkor folyvást miért akarja? Hagyd már azt az Istent! Nincs nála haszna se imának, se könyörgésnek.
Anna: Ne kárhozódj tovább, István! Könyörgöm, ne kárhozódj! (Elsírja magát)
István feláll. Nagyon nehezen mozog. Ismét lehallgató-készülékek után kutat. Néhány fiókot kiránt, tartalmukat a földre borítja. Elesik, feltápászkodik. Megpróbál a konyha minden zugába benézni.
Anna: Kitettek a szövödétől.
István kutat még, de semmit sem talál. Visszaül az asztalhoz.
Anna: Nem hallod? Mi lesz velünk? Mi lesz a gyermekekkel? Hogy lesz tovább?
István: Nem tudom. Nem tudom, hogy lesz! Még azt sem tudom, hogy hogyan kéne legyen!
Anna: Téged is kitesznek hamarost a gyártól. Hogy fogunk megélni?
István: Nem tudom! Mondtam már: nem tudom! (Szünet) Valahogyan majd csak lesz!
Anna: Lemegyek anyámékhoz. Segítek majd nekik az állatokkal, s a mezőn. Legalább amit megegyünk, az lesz.
Rövid csend.
István: Másodszorra már nem kellett?
Szünet.
István: Másodszorra már nem?
Szünet.
Anna: Bocsáss meg, István! Kérlek!
István: Hogy megbocsássak?
Rövid csend, aztán Endre jön be a színre. Anna öltözni kezd.
Endre: Hova megy, édesanyám?
Anna: Lemegyek nagymamádékhoz.
Endre: Most?
Anna már lépne ki az ajtón.
István: Sehova se menj. Sehova se.
Anna megáll.
István: Innen már csak együtt megyünk el, s jó messzire.
Anna: Nem volt még elég? Még tovább kísértsük a sorsot?
István: S ha maradunk? Akkor nem kísértjük ugyanúgy?
Anna átöleli Endrét.


Anna a konyhában tesz-vesz, aztán leül az asztal mellé. Dúdolgat magában.
István és Tamás lépnek be az ajtón. Tamás kezében egy üveg bor.
István: Gyere-gyere! Üljél le kicsit, na.
Tamás: Ejsze mégse...
István: Ne erősködjél, mégiscsak kisegítettél.
Tamás: Hát persze… csak… örülök, hogy megjött az eszetek, István!
István: Gyere, üljünk le közben.
Tamás: Örülök, hogy a maradás mellett döntöttetek. Persze hogy kisegítelek. Nem erőst van ahová innen menni. Jó hely ez a mienk.
István: Az, az bizony.
Tamás: Akkor, ha már úgyis vendégeket vártok, itt hagyom ezt az üveg bort. Mégiscsak jó, ha van a háznál ilyenkor.
István: Köszönjük, Tamás! Nézd most el, hogy nem nagyon van, amivel megkínáljunk...
Tamás: Ugyan semmi baj, István!
István: Várjál csak, van még abból a kolbászból, amit hoztál volt. Anna, hallod-e, hozd csak elő azt a kolbászt.
Tamás: Nem kell, hagyjátok csak.
István: Hozzad már, hozzad!
Anna elhagyja a színt.


Tamás: Tényleg nem kell, István. Örülök, ha ízleni fog a bor, s majd meglátom, hogy a szövödénél is mit tudok intézni az Anna érdekében.
István: Köszönjük szépen!
Tamás: De most már tényleg megyek. Fogyasszátok egészséggel a bort, s a kolbászt is!
István: Köszönjük, Tamás!
Tamás elhagyja a színt. Közben Anna érkezik vissza a megkezdetlen kolbásszal. Lecsapja az asztalra.
Anna: Hogy hozhattad ide? Teljesen megzavarodtál? Behozod ezt a házunkba?
Tamás: Nyugodjál meg, Anna. Nyugodjál csak meg. Nem hiába hoztam.
Anna: Akkor minek? Minek kellett?
Tamás: Megtudod majd az okát.
Anna: Miről beszélt?
István: Mi?
Anna: Miről beszélt Tamás? Miféle vendégeket várunk? S mi az, hogy megjött az eszünk? Mi…
István: Telefonáltam Móniéknak.
Anna: Hogy?
István: Felhívtam Móniékat!
Anna: Miért?
István: Jól tudod, hogy miért. Csak így szökhetünk.
Anna: De hát... Nem döntöttük el!
István: Nincs más választásunk, Anna. Beszéltünk róla. Megtettem, amit kellett.
Anna: Meg sem kérdeztél!
István: Megtettem, amit kellett. Orsinak mindenképp segítség kell!
Anna: Hogyan... Honnan beszéltél velük?
István: Tamáséktól.
Anna: Tamáséktól? Te megbolondultál!
István: Nem bolondultam meg! Higgyék csak, hogy maradunk! Kölcsönkértem tőlük, hogy legyen, amiből éljünk egy darabig, s hogy meglátogassanak.
Anna: És Endre? Vele mi lesz? Nem tehetjük meg vele!
István: És akkor a lányunkkal mi lesz? Megbeszéltük, Anna! Ne kezdjük megint! Endrének jó helye lesz Móniéknál.
Anna: Mindig ezt mondod! Ne kezdjük megint, ne kezdjük megint, de sosem beszéljük meg! Egyedül döntöttél mindig, de most mindannyiunk életéről szó van!
István: Közösen sem dönthettünk volna másként. Ez a legjobb, és az egyetlen megoldásunk.
Anna: Mikorra hívtad őket?
István: Csütörtökre.
Anna: Csütörtökre?
István: Nincs időnk, Anna! Sietnünk kell, amennyire csak lehet!
Anna: Miért gyűlölöd ennyire?
István: Mit mondasz?
Anna: Miért gyűlölöd ennyire? Miattam? Hát a saját gyermeked, az elsőszülött fiad!
István: Te bolondultál meg! Hogyan gyűlölhetném? Én bízom Endrében. Az én gyermekem! Igen, az elsőszülött fiam! Ebből tudom, hogy bármi lesz is majd, megállja a helyét!
Anna: Gyermek még! Hogyan hagyhatnánk magára?
István: Nem marad magára! Értsd meg végre! Jó helye lesz a nővéreméknél.
Anna: Én nem hagyom itt a gyermekemet. Én nem megyek…
István: Olyan Isten nincs, hogy te itt maradj, Anna! Olyan Isten nincs! Azért, hogy aztán legyen, akit kínozzanak s vallassanak, azért te nem maradsz itt!
Anna: Hogyan mehetnék?
István: A te Jézusod mesél a juhászról, aki egyetlen nyomorult bárányért odahagyja a nyájat! S azt is mondja, hogy amit közületek a legkisebbel… hát most Orsi a legkisebb.
Anna: Szörnyeteg vagy, István! Semmivel sem jobb, mint akik elől menekülni akarsz! A lányunk mögé bújsz, s a fiunkat vetnéd az üldözőid elé, csak, hogy a magad bőrét mentsed! Elárulnád a családodat!
István arcon üti Annát.
István: Te ne merj árulónak nevezni engem! Te, aki kétszeresen is elárultál engem s az egész családodat! Gondoltál volna akkor a gyermekeidre, amikor összefeküdtél azzal a besúgóval! Mi volt akkor a fejedben? Elfeledkeztél az Istenedről? Vagy arról, hogy két gyermeked vár otthon, s hogy anyádék becsületre neveltek, nem kurvának? Azt hitted, nem derül ki? De én nem vagyok olyan, mint te, Anna, és olyan, mint ők, biztosan nem! Én nem szegem meg az eskümet. Szerettelek, s ejsze még mindig úgy lehet. A gyermekeimnek is kell az anyjuk. Mindent előkészítettem, Anna! Mindent elrendeztem! Most többet ne szólj bele! Legalább most ne…
Endre jelenik meg a konyha bejáratában, de nem megy be, csak hallgatózik. István elhagyja a színt. Kimegy a házból.
Anna: Hát Uram… Miféle világba keveredhettünk vajon, hogy minden széjjelszakad?
Anna felkapja a kolbászt, kinyitja az ablakot, és kidobja.
Anna: Ó, te… Hogy a kutyák rágjanak meg! A férgek hordjanak szét! Azok zabáljanak fel, akiket éheztetsz, s mennél jobban falnak, annál éhesebbek legyenek, hogy jobban marjanak!
Anna észreveszi Endrét.
Anna: Hát te mit csinálsz itt?
Endre: Megéheztem. Ebédelnék.
Anna: Jaj, persze! Gyere, kisfiam!
Kiteszi az ebédet.
Anna: Ízlik?
Endre: Igen. Édesanya?
Anna: Tessék, Endrécském?
NDRE: Én vagyok a hibás?
Anna: Micsoda?
Endre: Miattam veszekedtetek édesapámmal?
Anna: Dehogyis, kisfiam, dehogyis.
Endre: Akkor Tamás bácsi miatt?
Anna: Nem, miatta sem. (Szünet) Azért veszekedtünk, mert félünk.
Endre: Ti? Mind a ketten? Féltek? Attól, hogy bántani fognak?
Anna: Attól? Nem, nem attól félünk, Endrécském. Attól félünk... azért félünk, mert nem tudunk megbocsátani.
Endre: Kinek?
Anna: Senkinek. S attól félünk még jobban, hogy majd nekünk sem tudnak megbocsátani.
Endre: De kicsoda? S kinek nem tudtok megbocsátani?
Anna: Senkinek sem tudunk igazán. Sem a Jóistennek, sem az emberek…
Endre: A Jóistennek? De… de miért féltek?
Anna: Mert az ember attól fél a legjobban, amit nem tudna megbocsátani. Pedig megbocsátani a legfontosabb.
Endre: Annak is, aki bánt?
Anna: Annak is meg kellene…
Endre: De…
Anna: Jól van, egyél most. S ne félj soha-soha.
Endre: Jó, nem félek, de én nem is fog kelleni megbocsássak senkinek.
Anna: Miért?
Endre: Mert én nem fogok soha bántani senkit. Tamás bácsinak is megmondtam.
Anna: Mit?
Endre: Hogy ezért nem fogok elszökni innen. Mert ha senkit sem bántok, akkor nem is kell féljek.
Rövid ideig hallgatnak.
Anna: Képzeld, látogatóba jönnek Mónika néniék.
Endre: Tényleg? Mikor érkeznek?
Anna: Csütörtökön.
Endre: Csütörtökön? De addig már alig…


Anna, István és Endre a konyhában. Vacsoráznak.
István: Holnap bevisszük a húgodat Csíkba. Megint meg kell vizsgálják.
Endre: De ugye nincs nagy baja?
Anna: Nem, dehogy! Csak megvizsgálják, hátha találnak neki gyógyszert.
Endre: A reggeli busszal mentek?
István: A hajnalival...


Anna: Igen, de igyekszünk haza, Endrécském. Nem kell sokáig magadra légy... S nénédék is érkeznek holnap. Te kell majd megvendégeld őket, ha addig nem érkezünk haza.
István: Úgy bizony! Te leszel itthon a gazda. A férfi a háznál!
Endre: De tényleg igyekezzetek.
István: Na, ne kezdj el cirkuszolni! Nagy vagy már ehhez. Egy kis egyedüllétet te is kibírsz!
Endre: Kínálgatni is kell majd?
István: Igen.
Anna: De csak, ha nem érünk haza addig. Megtalálod a bort? Hagyok mellette valami édességet is. Azokat is tedd ki majd.
Endre: Gergő is jön?
Anna: Biztosan. Őt sem láttuk már régóta.
Endre: De... De én már nem is emlékszem rájuk annyira.
István: Ne bolondkodj, Endre! Hogy nem emlékszel? Tavaly is jártunk náluk, amikor Orsi kórházban volt. Csak nem felejtetted el azóta, hogy ki kicsoda?
Endre: Jó, de azóta...
Anna: Ne búsulj! Elmagyarázom mindjárt, hogy mit kell tudjál, ha korábban érkeznek.
István: Előbb készítsd elő a tízóraikat holnapra. Endre, megvagy a holnapi leckékkel? Amíg anyád csomagol, te menj, fejezd be a tanulást!
Endre elhagyja a színpadot.
Anna: Szegény fiam. Remélem, hamar megérkeznek Mónikáék.
István: Csomagolj, Anna! Csomagolj, s imádkozzál is közben!
Anna: Te is imádkozhatnál néha. Hátha nem ártana.
István: Az Istennel te rendezed a számlát, Anna! Elég lesz majd nekem az emberekkel elrendezni. S ha igazad talál lenni, akkor az emberek mellett még az ördöggel is. Elég nekem ennyi!
Anna: Jól van, István, jól van.
István: Nem akarsz egy helyen lenni velem? Nem akarsz? Válaszolj!
Anna: Nehéz most. Nagyon nehéz.
István: Nekem is nehéz! Nekem is nehéz! Az én gyermekeim is! Ne hidd, hogy csak téged bánt, ami történik! Az enyémek is! Érted? Ne hidd!
Anna: Nem hiszem, István. Nem hiszem.
István: Te engem okolsz! Te engem okolsz mindenért! Megőrjítesz, Anna! De te sem vagy normális! Nem hibáztathatsz engem mindenért! Nem én akartam, hogy menni kelljen! Nem én akartam a rohadt betegséget, nem én akartam a kurva rendszert, sem a verést! Kezet emelni sem akartam sohasem rád, sem a gyermekekre! Nem hibáztathatsz engem! Nem érted? Nem én vagyok a hibás!
Anna: S még sincs jól.



Anna elhagyja a színpadot. István még hallgat egy kis ideig.
István: Endre! Endre!
Endre jelenik meg a konyhaajtójában.
István: Megvagy a tanulással?
Endre: Igen, édesapám.
István: Románod van holnap?
Endre: Igen, édesapám.
István: S azt is megtanultad?
Endre: Meg.
István: Hozd a szótáradat! Munkás?
Endre: Muncitor.
István: Nép?
Endre: Popor.
István: Traktor?
Endre: Tractor.
István: Kombájn?
Endre: Combina.
István: Mező?
Endre: Câmp.
István: Társas?
Endre: Colectiv.
István: Sarló?
Endre: Secera.
István: Dal?
Endre: Cântec.
István: Rokon?
Endre: Ez nincs benne a leckében.
István: Ne okoskodj! Nemcsak azt kell tudni, ami a leckében van! Rokon?
Endre: Ruda.
István: Titok?
Endre: Secret.
István: Rendőr?
Endre: Miliþist.
István: Belügy?
Endre: Nem tudom.
István: Belügy?
Endre: Az micsoda?
István: Tudnod kellene. Interne. Kihallgatás?
Endre: Micsoda?
István: Kihallgatás! Interogaþie! Elvtárs?
Endre: Tovarãº.
István: Szökés? Bujkálás? Menekülés? Verés? Kivégzés?
Endre és Csongi ülnek a konyhában. Sakkoznak.
Endre: Nem na! Nem úgy! Mondtam már, a lóval L alakban lépsz!
Csongi: De...
Endre: L alakban!
Csongi: De...
Endre: Kell nápolyi?
Endre lepattan a székről, hoz egy zacskó nápolyit.
Endre: Vegyél!
Csongi: Honnan van?
Endre: Édesanyám vette. Vendégeket várunk, nekik van. (Szünet) Te azért vehetsz belőle.
Csongi: Ezt Anna néni mondta?
Endre: Mit?
Csongi: Hogy vehetek.
Endre: Nem! Én mondtam! Ma én vagyok a főnök itthon. Vegyél!
Csongi: Kik jönnek?
Endre: Semmi közöd.
Csongi: Ó na...
Endre: Mit kérdezősködsz annyit? Ejsze te is valami besúgó vagy?
Csongi: Anyukám azt mondta, hogy ilyet nem szabad mondani!
Endre: Mié’ nem? Kis besúgó?
Csongi: Nem vagyok az!
Endre: Fogadjunk, hogy az vagy! A múltkor is elárultál, hogy betörtem az ablakot!
Csongi: Nem vagyok az! Megmondalak...
Endre: Jó na, jó! Nehogy bőgjél... (Az apját utánozva) Ne kezdj el cirkuszolni!
Csongi: Akkor elmondod?
Endre: Micsodát?
Csongi: Hogy kik jönnek.
Endre: Nem súgsz be? Jó, jó, elmondom. Mónika nénémék jönnek.
Csongi: S te fogadod őket?
Endre: Ha édesanyámék haza nem érnek korábban, akkor én.
Csongi: Nekem is van nagynénim. Ha ő jönne, nem ismerném meg. Sosem láttam még. Te ismered?
Endre: Mennyit kérdezel! Lépjél inkább. Lépjél!
Csongi: De...
Endre: Mi de? L alakban! Százszor mondtam már.
Csongi: De azt még nem tanultuk... az L betűt.
Endre: Jaj, pisis! Na akkor figyelj: lépsz egyet előre, egy más színűre, egyet egy ugyanolyan színűre, s aztán még egyet jobbra vagy balra. Na, feketére, fehérre, aztán oldalra. Lépjél!
Endre: Mi van megint?
Csongi: Hát... Hát ott van egy paraszt a kockán. Előtte.
Endre: Ne törődj vele! A ló átugorja a parasztot. Olyan, mintha ott sem volna.
Közben dörömbölés hallszik a bejárati ajtótól. Rövid csend, aztán ismét.
Csongi: De csúnyán kopognak a rokonaid!
Rendőr1: Kinyitni! Kinyitni, rendőrség!
Rendőr2: Deschideþi!
Endre: Maradj csendben! Gyere!
Csongi: Most mi lesz? Agyonvernek, mint a cigányokat? Mit akarnak?
Endre: Ne bőgj! Maradj csendben!
Endre: Bújj be ide! Hátha nem vesznek észre.
Rendőr1: Nyissák ki!
Rendőr2: Deschideþi odatã!
Csongi: Mi lesz, ha betörik?
Endre: Bújj már be, s hallgass!
Endre kinyitja a bejárati ajtót.
Rendőr1: Süket vagy, kölyök? Nem hallottad, hogy kopogtunk?
Rendőr2: Unde-i tatãl tãu?
Endre: Jó napot! A szüleim... A szüleim Csíkba vannak, a húgommal. Beteg.
Rendőr1: Mikor mentek el?
Endre: A reggeli busszal.
Rendőr2: Cu care?
Endre: A hatórással.
Rendőr1: S a testvéredet is vitték?
Endre: Őt vitték. Ő a beteg, őt kell vizsgálni.
Rendőr1: Aztán milyen baja van?
Rendőr2 közben nézelődik, kutat a házban.
Rendőr1: Szóval mi baja?
Endre: Hát... Hát... a manduláival beteg, azt hiszem. A manduláival van valami.
Rendőr1: A manduláival? No, azokkal olyan nagy gond nem lehet.
Rendőr2: Ce are? Cine?
Rendőr1: Még műtétre sem kell azokkal Csíkig menni! Te, kölyök, biztos Csíkba mentek apádék?
Endre: Igen.
Rendőr1: A manduláival?
Endre: Mandula... nem... nem a manduláival. A veséivel van baj. Mindig összezavarom. A veséit mondták.
Rendőr1: A veséivel?
Rendőr2: Câþi ani are sora ta?
Rendőr1: Hát azt bizony még Csíkba se...
Endre: Hatéves. ªase.
Rendőr1: Hat? Hát az nem sok. Te hány éves vagy?
Endre: Én? Kilenc.
Rendőr1: S a neved?
Endre: Endre.
Rendőr1: Endre? Az románul mi?
Endre: Nem tudom.
Rendőr1: Nem-e?
Rendőr2: Ai jucat singur?
Rendőr1: Egyedül sakkoztál? Válaszolj, vagy két akkora pofont kapsz...
Rendőr2 kinyitja a szekrényt, amelyikben Csongi rejtőzik. Kirángatja a fiút.
Rendőr2: Uite ce am gãsit. De ce te-ai ascuns? Hai, nu mai plânge, cã mã enervezi!
Csongi: Nem tudok románul! Ne bántsanak! Édesapám...
Rendőr1: Ne ordíts, te szerencsétlen, mert felképellek! Mi az, hogy nem beszél románul? S miért bújtattad el?
Rendőr2: Sunt chiar atât de ingrozitor?
Rendőr1: Na, hagyjuk ezeket a vakarékokat! Ai gãsit ceva?
Rendőr2: Haine, genþi, carne, sunt de toate.
Rendőr1: Na, figyelj ide, kölyök! Ha apádék hazaérnek, mondd meg nekik szépen, hogy jöjjenek csak be a milíciára. Tanulják meg végre, hogy előre szóljanak, ha menni akarnak valahova.
Rendőr2: Dac’ n-o sã fie acolo pânã mâine amiazã, o sã fie vai de capul lor!
Rendőr1: Ugye megértetted? Délig!
Rendőr2: (tört magyarsággal) S a barátocskád szüleinek azt üzenjük, hogy jobb lenne, ha a kölykük nem barátkozna olyanokkal, akiknek a családja nem tud számot adni az ország vezetője iránti hűségéről!
A két rendőr elhagyja a színpadot. Endre visszaül a székére. Csongi követi.
Endre: L alakban.
Csongi: Te nem félsz?
Endre: Azt hiszem, nem. Nem viselkedtünk rosszul.
Csongi: De ha mégis bántanak?
Endre: Akkor meg kell nekik bocsátani. Engem megtanított az édesanyám.
Csongi: Megbocsátani?
Endre: Azt hiszem.
Csongi: L alakban.
Endre: Akkor most én is a lóval lépek. Te jössz.
Csongi: Endre.
Endre: Tessék?
Csongi: Én mégiscsak mennék inkább... haza. Baj?
Endre: Nem baj.
Csongi elhagyja a színpadot.


Endre egyedül ül a konyhában. A sakktábla még mindig előtte. A nápolyis zacskó nagyjából kiürült.
Endre: … vörös hajú, vörös körmű, szemüveges. Tibi bácsi barna hajú, szakállas, Carpaþi-t szív. Gergő csak kicsivel nagyobb…
Dörömbölnek az ajtón. Endre, a nápolyis zacskóval a kezében, kinyitja.
Endre: Jó napot!
Rendőr1: Na, hol vannak apádék, kölyök?
Endre: Csíkba mentek a tegnap, a húgommal. De még, nem…
Rendőr2: La Ciuc, da? ªi acum unde-s?
Endre: Nem tudom. Ugye nem történt velük semmi baj? Orsinak nem…
Rendőr1: Ő a kis beteg, mi? Na, elég a hazudozásból, kölyök! Ülj oda az asztalhoz, és kezdjed mesélni!
Endre: De…
Rendőr1: Ne pofázz! Lódulj! Te pedig alaposabban nézz körül, mint tegnap, különben reánk is csúf napok várnak.
Bemennek a házba. Rendőr2 kutatni kezd, Rendőr1 leül az asztalhoz Endrével szemben.
Rendőr1: Na, még egyszer: Kezdjed szépen a mesélést! Hova mentek apádék? Na, na ne bőgjél, mert felképellek!
Endre: Csíkba… Csíkba mentek.
Rendőr1: Téged minek hagytak itthon?
Endre: Én várom a rokonainkat.
Rendőr1: Szóval a rokonok, mi? Miféle rokonok? Honnan jönnek?
Endre: Mónika nénémék.
Rendőr1: Honnan jönnek?
Endre: Nem tudom.
Rendőr1: Hogyhogy nem tudod? Miért jönnek?
Endre: Hát… hát… látogatóba.
Rendőr1: Mondtam már, hogy ne bőgj, te! Látogatóba, mi? Jól kiterveltétek! Mondtam én, hogy apádat börtönbe kellett volna csukni! Aki oda való, az oda való! Nincs mit tenni!
Endre: Nem is…
Rendőr1: Ne pofázz bele! Találtál valamit?
Rendőr2: Nimic nou. La fel ca şi ieri. Parcã chiar numai până-n Ciuc s-ar fi dus.
Rendőr1: Jól kitanult az apád, te. De nem baj, te azért beszélni fogsz!
Rendőr2: Prietenul tău, ăla micuţ, ăla nu-i aici?
Endre: Nu.
Rendőr2: Cum îl chema?
Endre: Csongi.
Rendőr2: Care Csongi? Trei să aibă şi ăla o nume sau ceva!
Rendőr1: Lasã-l pe ãla. Îl cunosc pe tatăl său. Aia nu ştiu nimic. Jól van, kölyök! Most elmegyek telefonálni. Találd ki közben, hogy hova mentek apádék valójában, mert a főnök nem lesz ilyen jólelkű veled, mint mi ketten! Úgy intézetbe csukat, hogy bőgni sem lesz időd!
Endre: De nem… Nem vihetnek el!
Rendőr2: Oare de ce nu?
Endre: Trebuie să-le să le aştepþi.
Rendőr1 közben elhagyja a színt.
Rendőr2: Cum te numeşti?
Endre: Endre.
Rendőr2: Şi nu există astfel de nume în limba română?
Endre: Aşa cred.
Rendőr2: Andrei az miféle?
Endre: Az, az András, úgy tudom.
Rendőr2: András… De ce plângi? Én nem bántottalak!
Endre: Mi van a szüleimmel? Hol van a testvérem?
Rendőr2: Egyáltalán van neked testvéred, kölyök? Sau aþi inventat-o?
Endre: Hogyne volna?
Rendőr2: ªi chiar este bolnavã?
Endre: Igen. A szüleim… Hol vannak?
Rendőr2: Mãi, puiule, puiule, alig látszol ki a földből, s már így megtanítottak színészkedni?
Endre: Miért nem jöttek még haza?
Rendőr2: Chiar habar n-ai?
Endre: Mi lett velük?
Rendőr2: Vai tu! Mi lenne, ha a sefunak szépen elmondanád, hogy hova szöktek a szüleid? Nagy vagy már, nem hiszem, hogy ne mondták volna el a plant. Veled is biztos elterveztek valamit. Hol találkoztok majd? Meséld el szépen…
Endre: De nem szöktek! Csíkba…
Rendőr2: Hai, terminã odatã! Ai povestit despre ceva rude? Ce vor aia aici? Mért jönnek? Mivel? Mikor?
Endre: Nem tudom. Ieri… A tegnapra… a tegnapra kellett volna ők is… De nem jöttek.
Rendőr2: Mesélj még szépen.
Endre: Mit?
Rendőr2: Csak mondjad!
Endre: Mónika néném vörös hajú, vörösre festi a körmeit és szemüveges. Vékony hangja van, és mindig fürtös fülbevalót hord.
Rendőr2: Be jól tudod!
Endre: Édesanyám mondta.
Rendőr2: Aşa? Még mit mondott…
Rendőr1 érkezik vissza.
Rendőr2: Ce?
Rendőr1: Sosesc imediat cu maşina. Eszedbe jutott végre, hogy hova lettek apádék?
Rendőr2: Mãi, asta nu prea spune nimic. Oare chiar nu ştie?
Rendőr1: Hai mã! Még az állat se nagyon hagyja oda a saját kölykit.
Rendőr2: Pãi poate, dar mai sunt şi cazuri când îşi roade propriul picior ca sã scape din capcanã.
Rendőr1: Az igaz, tényleg aszondják, hogy olyan van…
Érkezik a tiszt és Tamás. A két rendőr tiszteleg stb.
Tiszt: Jelentést!
Endre: Tamás bácsi!
Rendőr1: Hallgass, te!
Tamás: Szervusz, Endre.
Rendőr1: Maga is hallgasson! Jelentem, a család, apa, anya, kis gyermek elszöktek. Ezt hátrahagyták, és minden egyebet is. Tegnap még semmi sem mutatta, hogy szökésben vannak.
Endre: Tamás bácsi, hol vannak édesapámék?
Tamás: Maradj csendben egy kicsiidég, Endre. S ha tudod, hogy hova mentek anyádék, akkor mondd el szépen.
Rendőr2: Hai mă, taci odată!
Tiszt: Egyéb?
Rendőr1: Azt mondja, valami rokonokat is vártak.
Tiszt: Azokat várhatja. Miután telefonáltak nekik a héten, bevitték őket a milíciára.
Tamás: De hát…
Tiszt: Ne szóljon bele! Inkompetens! Tudtam, hogy nem lehet ezekben bízni! A barom rokonaik nem vallottak be semmit, de majd most fognak. A kölyök mit tud?
Rendőr1: Azt mondja, semmit sem tud.
Tiszt: Azt? Akkor majd eszébe juttatják maguk!
Rendőr1: Próbáltuk…
Tiszt: És?
Rendőr2: Eu cred… eu cred cã chiar nu ştie nimic.
Tiszt: Aşa credeţi? Atunci poate ar fi mi bine sã rãmâneþi în liniºte!
Rendőr2: Da!
Tiszt: Kölyök, te, jobb lenne, ha megmondanád, hogy hova mentek apádék! Különben erősen rossz dolgod talál lenni! Az intézet nem olyan kényelmes hely. Amikor egy magadfajta kis nyápic bekerül oda, kinyalatják veled a budit, ne félj! Láttál már báránykát, amit széjjeltéptek a farkasok? Aminek megrágták a húsát, megropogtatták a csontjait, s a beleit kiforgatták? Majd megtudod, ne félj…
Tamás: Endre tényleg nem tud semmiről! Nézzenek rá szegény gyermekre!
Tiszt: Tamás, hallgasson! Már megmondtam! Épp eleget csinált, hogy hagyta őket elszökni, ahelyett, hogy odafigyel rájuk!
Tamás: De a gyermek nem tehet semmiről! Nem szabad intézetbe…
Tiszt: Hát, akkor mégis mi legyen, civil barátom? Jobb ötlete van, mint a törvények? Biztos nagyon jó lehet, ha ordibálni is mer velem miattuk! Mégis mi legyen egy ilyen apátlan-anyátlan szerencsétlennel? Mi nem hagyjuk az utcán tengődni a gyermekeinket. Itt bizony nem lesznek utcagyerekek. Segítünk rajta. Az intézetben jó helye lesz. Lesz szállása, kosztja, barátai…
Tamás: Jóféle segítség…
Tiszt: Hogy?
Tamás: Még nálam is jobb helyen lenne.
Tiszt: Micsoda?
Tamás: Nálam. Nálam jobb helye lesz. Jó gyermek ez, nem tud semmiről…
Tiszt: Úgy? Magánál?
Tamás: Nálam!
Tiszt: Hát vigye csak.
Rendőr1: De uram…
Tiszt: Csend legyen! Vigye csak, vigye…
Senki sem mozdul.
Tiszt: Mit bámulnak? A kölyök elmehet!
Tamás kézen fogja Endrét, és elkezdi kirángatni a házból.
Tiszt: Tamás!
Tamás: Ugye tudod, hogy hol lakom? Endre, figyelj rám! Ugye tudod, hogy hol lakom?
Endre: Hová lettek a szüleim?
Tamás: Ugye, tudod?
Endre: Igen, de...
Tiszt: Tamás!
Tamás: Akkor fuss! Szaladj! Gyerünk, gyerünk!
Endre: De Tamás…
Tiszt: Tamás!
Int a rendőröknek. Azok megragadják Tamást.
Tamás: Menj már!
Endre kirohan.
Tiszt: A kölyök elmehet, de úgy vélem, hogy Tamással még lesz egy kis megbeszélnivalónk.
A két rendőr egy székre ülteti Tamást.
Tiszt: Hát mi történt, Tamás? Elfelejtette jelenteni, hogy ezek szökni készülnek? Vagy meg sem tudta? Túljártak az eszén? Talán még segített is nekik?
Tamás: Én…
Tiszt: Ne-ne! Ne szóljon közbe, kérem. Talán elárult minket, Tamás? Talán úgy vélte, hogy megtér, és nem segíti többet a gaz zsarnokságot?
Arcon üti Tamást.
Tiszt: Maga végül is micsoda, Tamás? Bárány vagy farkas? Vagy farkasbőrbe bújtatott bárány, vagy báránybőrbe bújt farkas? Mert azt tudni kell, hogy aki egyszer farkas lett, az már farkas is marad. Bármiféleképp is fajtalankodjék, a bárányokkal vagy, még ha megnyúzzák… akkor is!







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Csuszner Ferenc


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.
Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.