Vers, próza / Ha

Bánki Éva
Ha[2018. október]



Hárman vagyunk, ugyebár. Anya, apa, én. Ahogy kell.
Bár én még nem vagyok még teljesen befejezve.
Mint valami időzített bomba. Vagy beteg macska. Ha elcsatangolnék, szégyent hozok a szüleimre.
Bár nem csatangolok túl sokat: ülök a kisszobában, zenét hallgatok, megcsinálom a leckét, vagy kimegyek, és anyával bámulom a sorozatokat. Néha ehhez sincs kedvem, csak figyelem az esőt vagy a havat az ablakomból. Ahogy szép lassan elkopnak a tárgyak az udvaron, ahogy a nap és a szél kiszívja a színt a virágokból. Végigheverek az ágyamon, és hallgatom a zajokat a csövekben.
Mit szólnál egy kis töltött paprikához, kislányom?
Minden körülöttem forog. Pedig anya még azt sem képes megjegyezni, hogy melyik a kedvenc ételem. Minden héten elcsodálkozik, hogy a töltött paprikát nem szeretem. De. Nem. Hogyhogy? Pedig istenbizony, úgy emlékeztem. Minden hónapban kiszámolja, hogy mennyit költ rám: nyelvóra, cipő, fodrász. Ilyenkor birizgálom a hajam, lesütöm a szememet. Érzem, hogy valamit nyújtanom kéne – ezért a pénzért –, vagy legalább valamilyennek lennem, de nem megy.
Amit mondok, nem hallja meg. Mintha igazából semmi nem történne velem. Mért nem fürdesz, kérdi, mikor megfürödtem. Mért nem mentél edzésre, faggat, mikor onnan hazaértem. Mért nem csinálod? Mért nem mondod meg? Mért nem raksz rendet? Mintha árnyékba vonnék mindent magam körül.
Mit szólnál, kislányom, holnap egy kis töltött paprikához?
Nehéz a kamaszokkal, mondja apám a rokonok előtt, és megveregeti a vállam. És aztán rázendít: ő bezzeg hol mindenhol biciklizett, pecázott, focizott, csajozott.
Észre sem veszik, hogy kiosonok. De. Nem. Hogyhogy?
Nem tudom elmagyarázni, hogy nekem mért nincsenek barátnőim. Hogy mért nem megyek soha pecázni-biciklizni. Hogy mért nem vagyok valamilyenebb.
Olvasni sem szoktam, mert a hosszú mondatok idegesítenek. De a filmek is, mert nem bírom látni, hogy ez vagy az összejön valakivel. Egyszer kaptam egy kutyát. És én úgy éreztem, a kutya rabláncon tart, miközben kelletlenül sündörög utánam. Az ösztön, hiába. Két szörnyeteg: egy tacskó és egy tízéves, akit a felnőttek egymáshoz rendeltek.
Micsoda aranyos kiskutyád van, kiabáltak a játszótéren, miközben a tacskó a tűhegyes fogaival összeharapdálta a kezemet. Én persze nem haraphattam vissza, de nem is futhattam el előle. Egyik este, mikor senki sem látott, leoldottam róla a szíjat a játszótéren. Menj, szabad vagy, suttogtam a kutyának A tacskó boldogan belevetette magát egy kóbor kutya után a bokorba, én pedig rohantam, ahogy bírtam.
Semmi sem olyan jó, mint másoktól megszabadulni.
Semmi sem olyan jó, mint mikor bejelentik, hogy a tesi elmarad, helyette futkosni lehet vagy csak üldögélni és egy kitépett lapra szörnyeket rajzolni. Semmi sem jobb annál, mikor kiderül, hogy apa beteg, és vasárnap elmarad a nagymama. Hogy a kocsi rossz, és húsvétkor nem megyünk a rokonokhoz.
Hárman vagyunk. Anya, apa, én. Mint a mesében. Igazából nem is a kutyáktól vagy a tesióráktól, hanem a szüleimtől volna jó szabadulni. Harmadikos korom óta álmodozom, hogy a szüleim egyszer csak elromlanak, tönkremennek, vagy egyszerűen „elmaradnak”. Elfelejtenek hazajönni. Beugranak a bokrok közé. Elcsábulnak egy kóbor kutyával. Elindulnak reggel, és este, mint Jancsi és Juliska a mesében, nem találnak haza. Hogy anya véletlenül só vagy bors helyett mérget rak a töltött paprikába. És én, szegény szerencsétlen életben maradok, hiszen válogatós vagyok.
Persze, semmiféle mérgek nincsenek nálunk. A mosópor, a súrolópor, a szódabikarbóna fehér, rossz ízű, alattomos, de senki sem halhat meg tő­le. És mi hárman olyan rendesek vagyunk, hogy még komoly gyógyszerkészleteket sem halmozunk fel. Az igazi mérgeket, a gyomirtókat a telken tartjuk. Hallani hallottam róluk, de látni nem láttam. Pedig a szombatokat és sokszor a vasárnapokat is a telken töltjük. Mert kell a jó társaság.
A szüleim udvariasabbak, mint én, de ők is magányosak. Meghívják Tibit, Sanyit, Ferit, Robit kávézni, néha még grillsütést is rendeznek (utána bedobunk néhány sört, ígéri apa), de se Tibi, se Sanyi, se Feri, se Robi nem lelkesedik értünk. Hiába lehet potyázni nálunk, apám születésnapjára is egyre kevesebben jönnek. Utoljára már csak heten: szia, szia, egy percre leülök, ugye nem bántódsz meg, hogy utána rögtön rohannom kell?
Úgyhogy én vagyok a szüleimnek, egyedül, én. A szemük fénye.
Mit szólnál, kislányom, egy kis töltött paprikához?

Már nem szólok semmit.
Utálom őket.
Anya állandóan beszél, állandóan fogadkozik, állandóan készségeskedik, de senkire nem figyel. Csak várj, hozom, kiáltja, de mire kimegy a szobából, és kering egy kicsit, már elfelejti, hogy mit kéne behozni. Nem is mondtad, milyen az iskola, hadarja, mikor elmesélem, hogy mennyire utálom az egészet. És ha elmondom neki, hogy nincsenek barátaim, úgy tesz, mintha hirtelen megsüketülne.
Na, várj csak, hozom, kiáltja apám is, aki pontosan olyan készséges, mint ő. Ha keresnek valamit, rögtön ketten rohannak, és én elképzelem, hogy köröznek egymás körül, egyikük kezében egy találomra felkapott kalapács, a másikuk kezében egy zsineg, fogadkoznak, előzékenykednek, és fogalmuk sincs, mit keresnek
Rendes emberek, mondják a szomszédok rólunk.
Én inkább fekszem a szobámban, és figyelem a szelet.
Én vagyok az ürügy arra, hogy együtt vannak, hogy léteznek.
Hogy létezünk. Anya, apa, gyerek.
Egyik vasárnap aztán mégis csak előkerül a méreg. Vagy legalábbis keresik. Mert túl sok az egér a pincében. Ezért mondtuk le a nagymamát, ezért jöttünk ki vasárnap is a telekre. Jaj, istenem, azt a zacskót hova tettem, sopánkodik anyám. Várj csak, megnézem én is, mindjárt hozom, ugrik apám. Nagyon ügyetlenek, de félfüllel hallom, hogy valami sötétkék zacskót keresnek.
Kimenekülök a tornácra. Nézegetem a szomszéd telkeket, hogy kopnak a reggeli fényben a tárgyak. A szél nem öregszik, pedig láthatatlan. És ekkor egyszer csak megpillantom azt a bizonyos sötétkék zacskót a terasz virágcserepei mögött.
Eldugom a melegítőfelsőmbe, és hagyom, hogy tovább kergetőzzenek a konyhában a szüleim. Aztán elunják, és a tornácra vonulnak keresgélni, én visszaóvakodom a konyhaasztal mellé.
Fojtogató ételszag, mint mindig. Anyám nem érzi jól magát, ha „valamit nem tehet a családért”.
Ahogy felemelem a fedőt, látom, töltött paprika. Na, tessék!
A sötétkék zacskóból beleszórok egy kicsit a lábasba.
Olyan lassan múlik az idő, mintha keresgélés közben a szüleim elvesztették volna . Én viszont érzem az időt, noha tudni nem tudom.
Hogyhogy nem szereted? – szörnyülködik az ebédlőasztalnál anyám. – Pedig eddig azt hittem. Teljesen biztos voltam benne, hogy ez a kedvenced. Na, ne nyafogj, kóstold meg!
De. Nem. De. Nem.
Hagyd, kamaszodik! – legyint apám, a „rendes ember”. – Menj, kislányom, egyél egy májkrémes kenyeret!
Gyorsan megkenem a kenyeret, és anyám sopánkodásával nem törőd­ve, közlöm, hogy kint eszem meg.
Hát nem látod, milyen finom? – siránkozik tovább anyám.
De én már nem is hallom, behúzom magam mögött az ajtót, és szaladok a buszmegálló felé. A májkrémes kenyeret útközben dobom el. Mi mást tehetnék, az ujjaimon ott a méreg.
A buszsofőr nem enged jegy nélkül fölszállni, nem érdekli, hogy összevesztem a szüleimmel.
Ami azt illeti, engem sem érdekel. Úgy nyargalok hazáig, mint valami elszabadult csikó. Soha nem gondoltam, hogy ennyire erős és kíméletlen vagyok.
Kezet mosok Domestosszal, ecetes vízzel, körömkefével súrolom a körmeimet, aztán végigvetem magam a nappali szőnyegén, kitárom a kezem-lábam, és magamon kuncogva – nem is zavarnak a hosszú mondatok – elolvasok egy fél regényt. Nagyi ajándéka: Szívvel-lélekkel, egy kislány éjjel-nappal a mamáját keresi. Megnézem a szerzőt: Anna Taube. Hát tessék! Túljártam az ő eszén is.
Hajnalban a társasház csöveiből áradó szöszögés-bugyborgás ébreszt.
Te jó ég! Ha nem a nappali közepén feküdnék, azt hihetném, álmodtam az egészet. Nem kéne most azonnal visszarohanni? Hívni a mentőket? A nagyit? A nagybátyámat vagy a nénikémet? Mindent visszacsinálni?
Fázom a szőnyegen, a hangok pedig csak sustorognak-bugyborékolnak körülöttem, és mintha nagyanyámat is hallanám, aki mindig azt mondta, olyan csendes és jó kislány vagyok, mint ő volt tizenkét évesen.
Ezek szerint a nagyi is megúszta. De annyira fázom, hogy nem tudok nevetni. Lerángatom a takarót a szüleim ágyáról, és a fejem tetejéig beburkolózom. Négy óra, öt óra, hat óra, hét óra. Érzem az időt, tudni nem tudom. A szüleim szaga, anyám dezodorja, apám cigiszaga most még jobban fojtogat. Igen, rettentő hányingerem van, talán mert tegnap reggel ettem utoljára. Most sem merek ételt a számba tenni, vagy a kezemet az arcomhoz közelíteni, úgy gondolom, még mindig mérgezők az ujjaim. Sőt tetőtől talpig mérges vagyok.
Fél nyolckor feltápászkodom, fogat mosok, megfésülködöm, és a tegnapi ruhámban elindulok az iskolába. Hallom, hogy csörög a vonalas telefon, talán apámat keresik, ő mindig hétre jár dolgozni. Hát hol az a rendes ember? Talán elaludt? Mi történhetett vele?
Berántom magam után az ajtót, ide már nem jöhetek vissza, ez lesz az első hely, ahova este becsönget majd a rendőrség, az FBI vagy valamelyik rémült telekszomszéd, a Tibi, a Sanyi, a Feri, a Robi. A nagynéném, a vé­dőnő. Vagy maga a nagyi, esernyővel, összekócolt hajjal, összetörten. Milyen szerencse, kislányom, hogy te megmaradtál nekem!
Most iszonyú messze az iskola! Fáj a lábam, fáj a derekam, fáj a fejem. Ráadásul egyetlen óránk sem marad el. Matek, földrajz, francia, tesi, kémia. Már szinte támolygok az éhségtől, de nem merek egy zsemlét sem a kezembe venni. Nem merek egyetlen korty vizet sem lenyelni. Mérges vagyok, sőt meg vagyok mérgezve. Tetőtől talpig.
Nem szólok senkihez. Hárman vagyunk. Anya, apa, én. Ahogy kell.
Az ötödik óra után múlik a mardosó éhség, minden tagom könnyű, röpülni tudnék. De természetesen nem röpülhetek. Talán már ott gyülekezik nálunk a rendőrség, apám főnöke, az FBI, a védőnő, az összes telekszomszéd. Meg a nagyi. Hát hol van az a szegény gyerek? Ki érti ezt?
Várom az estét a pingpongasztalok közt a kis játszótéren, ahol a tacskót tavaly szabadon engedtem. Amíg le nem száll a sötétség, a szelet figyelem.
Talán vége lesz mindennek, talán nem. Tudni nem tudom az időt, csak érzem.
A szél nem öregszik, hiszen láthatatlan.
Olyan könnyű vagyok, mintha a sötétség elragadhatna innen.
Úgy képzelem, reggelre egy pici árnyék marad belőlem.













Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Bánki Éva


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.