Nem érünk rá vesződni hajnalig
a záron, mely kinyitja pongyolád,
meresztik irigyen ránk karjaik
a fák, mint száz mogorva porkoláb.
Az éj nyakunkba vájja fogsorát,
s bár cinkosunkká lesz és eltakar,
sietni kell, hisz elmúlik hamar.

Tilosban járva persze édesebb
a szád, s mert nem lehetett délelőtt,
bevenni most fogom, hogy szétesett
a várparancsnok nélküli erőd.
A vágy, adhat bár lángot és erőt,
vagy rongyként megtaposva kicsavar,
sietni kell, hisz elmúlik hamar.