Fórum / Hazatérő irodalom

Pomogáts Béla
Hazatérő irodalom



Mára, közel két évtizeddel azután, hogy a pártállami rendszer megbukott, nincs értelme „emigráns irodalomról” beszélni, legfeljebb múlt időben. Mára nem létezik nyugati magyar emigráció, legfeljebb (tartósan vagy átmenetileg) a nyugati világban élő és tevékenykedő magyarok vannak. Ezek előtt a magyarok előtt (miként a Magyarországgal szomszédos országokban élő magyarok előtt is) nyitva állnak a magyarországi nyilvánosság fórumai. Számos nyugati magyar író időközben hazatelepedett, miként ezt Faludy György is tette, mások rendszeresen hazalátogattak, ahogy ezt Határ Győző tette, és persze a legtöbben még a rendszerváltozás előtt eltávoztak az irodalmi halhatatlanságba, ahogyan ez Márai Sándor esetében történt, holott talán neki lett volna a legnagyobb erkölcsi-emberi joga ahhoz, hogy megérje a teljes és visszavonhatatlan felszabadulást. (Amidőn ő eltávozott, akkor ez még nem volt sem teljes, sem visszavonhatatlan, legfeljebb szándékaiban és reményeinkben élt, Márainak azonban akkor, öregen és betegen nem voltak már reményei.)



A nyugati magyar irodalom azóta mint irodalomszociológiai vagy irodalomföldrajzi korpusz, megszűnt, a mögöttünk lévő másfél évtizedből, legalábbis én nem ismerek olyan jelentékeny szépirodalmi művet, amely magyar nyelven a nyugati világban született volna és nem Magyarországon, hanem ott került volna az olvasók elé. Ugyanakkor létezik a nyugati (az emigráns) magyar irodalomnak egy hatalmas korpusza, ehhez tartoznak a nyugati magyar irodalmi (és nem csak irodalmi) folyóiratok, az ott létrejött szépirodalmi, emellett (ha az irodalom fogalmát kissé tágasabban értelmezzük, és miért ne tegyük?) a nyugati világban született társadalom- (vagy „szellem”-) tudományos, publicisztikai irodalom. Ez így több mint száz írót és több ezer könyvet jelent. Ez a hatalmas szellemi érték kétségtelenül a magyar irodalmi kultúra része, akkor is, ha bőven akadnak benne olyan művek, amelyekről alig vagy egyáltalán nem vett tudomást a hazai irodalmi élet, amelyek kívül maradtak a kései befogadás körén. Bizonyára akadnak olyan művek, talán nem annyira szépirodalom, inkább a tudományos és a politikai irodalom köréből (például az ötvenes évekből), amelyek ma is megérdemelnék a felfedeztetést.



Egy nemzeti kultúra – egy nemzet szellemi élete – mindig a munkamegosztásra épül, és egy olyan nemzet esetében, amely nem követheti mindig saját céljait és ösztöneit, nem érvényesítheti kötetlenül a maga történelmi egyéniségét, a mindenkori emigrációnak éppen ebben a nemzeti munkamegosztásban vannak nélkülözhetetlen feladatai. Ezek a feladatok jelölték meg a nyugati magyar szellemi élet hivatását és felelősségét is, minthogy olyan igazságokat, eszményeket és történelmi érdekeket kellett képviselnie és szolgálnia, amilyeneket az anyaországban nem lehetett vagy csak töredékesen lehetett. A szerencsésebb történelmi sorsot ért nyugati országok értelmisége azért lehetett termékeny és erős, mert igen hosszú időn: évszázadokon keresztül folyamatosan és következetesen végezhette munkáját. A szellemi értékek egymásra épültek és egymást egészítették ki, amit a tegnapelőtt értelmisége eltervezett, azt a tegnapi megvalósította és a máé kijavította, hozzáigazította a jelen követelményeihez. A magyar – és általában a közép- és kelet-európai – értelmiségnek nem adatott meg ez az esély. Értelmiségi nemzedékek gyülekeztek, országátalakító tervek készültek, aztán fordult egyet a történelem, és az erőszak egyformán szétszórta a nagyralátó elképzeléseket és a tervező nemzedékeket. A magyar (és a kelet-közép-európai) irodalmak története ugyanolyan „szakadozott” és „folytonossághiányos” volt, akár a társadalom története.



Ha visszatekintünk az elmúlt évszázadra, sajnos meg kell állapítanunk, hogy a politikai erőszak három ízben is leváltotta és szétszórta a magyar értelmiség fellépő nemzedékeit: 1938–39-ben, 1948–49-ben és 1956–57-ben, és ezzel nemcsak a szükséges társadalmi modernizációt gátolta meg, a társadalmat kényszerítette be vagy vissza egy totalitárius rendszer keretei közé, hanem ennek az értelmiségnek egy részét emigrációba is üldözte, és hosszú évtizedekre kikapcsolta a nemzeti élet vérkeringéséből. Innen eredtek a nyugati magyar szellemi élet és ezen belül az irodalom feladatai: a távolban és a szétszóródásban kellett a szellemi folytonosságot képviselnie. Ami persze a legkevésbé sem jelenti azt, hogy ez a szellemi folytonosság Magyarországon nem volt jelen – hiszen például a Rákosi-korszak legsötétebb éveiben is idehaza dolgoztak olyan írók, mint Illyés Gyula, Németh László, Bibó István, Tamási Áron, Weöres Sándor, Pilinszky János és mások –, inkább csak arról van szó, hogy ez a folytonosság töredékes maradt, s nem érvényesülhetett a nyilvánosság előtt.



A nyugati magyar szellemi élet iránt érdeklődő hazai közvélemény, tapasztalataim szerint, az emigrációs tudományos és politikai irodalmat részesítette igazán nagy és talán érthető figyelemben. Akkor is, midőn ennek az irodalomnak az eredményeihez jutott hozzá a legnehezebben. Hosszú évtizedeken keresztül, nagyjából a hetvenes évek végéig, szinte semmilyen nyugati magyar könyv sem jutott el hivatalos úton az érdeklődőkhöz, s bizony hiányosak az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményei is. Ám a későbbiekben is egy verseskönyv vagy elbeszéléskötet könnyebben került a magyarországi olvasó kezébe, mint egy történelmi munka vagy éppen egy politikai kérdéseket taglaló tanulmány. A hosszú évtizedeken keresztül nemzeti kultúránk természetes cserefolyamatát akadályozó kulturális vasfüggöny leginkább a szellemi tevékenységnek ezt a területét zárta el a hazai közvéleménytől, s igen hosszú időn keresztül szigorú megtorlásnak volt kitéve az, legyen bár tudományos kutató, aki ilyen jellegű könyveket a határon áthozott vagy birtokolt. Az emigrációs tudományos és politikai irodalom évtizedeken keresztül a cenzurális diktatúra áldozata volt. Kétségtelen, hogy a nyugati világban megjelenő magyar történelmi munkák és politikai tanulmányok egészen másként ítélték meg a magyar múlt és jelen eseményeit, mint a hivatalos magyarországi szakirodalom és publicisztika. Nem hinném, hogy ez a körülmény különösebb magyarázatra szorul.



Az emigrációs tudományosság és publicisztika két olyan területét szeretném pontosabban megjelölni, amelyek iránt különösebb hazai érdeklődés és várakozás volt tapasztalható. Mindkét terület hosszú időn keresztül az igazi nyilvánosság elől elzárt körzetnek számított, tudományos vagy publicisztikai megvilágításuk éppen ezért jól példázza azt, amit a nyugati magyar szellemi élet különleges lehetőségének és felelősségének nevezhetünk. Egyrészt a közelmúlt magyar történelmének: Magyarország második világháborús szerepének és tevékenységének, az úgynevezett „koalíciós” korszaknak, a Rákosi-diktatúrának, az 1956-os forradalomnak, illetve a forradalom utótörténetének, másrészt a Kárpát-medencében élő magyar kisebbségek történetének és jelen helyzetének feltárására és vizsgálatára gondolok. Közismert dolog, hogy ezeknek a kérdéseknek a valóban tudományos kutatása és hiteles értelmezése igen hosszú időn keresztül politikai tabut jelentett, és csupán a hivatalos nézetek képviselői és propagandistái fejthették ki e tekintetben nézeteiket. Holott történelmünk és nemzeti létünk e rendkívül súlyos tapasztalatait csak az őszinte szó, a hiteles véleményalkotás értelmezhette volna, és a nemzeti tudatot zavaró frusztrációkat is csak akkor lehetett volna enyhíteni, ha a nemzet valóban megismeri történelmének ezeket az elhallgatott eseményeit, és „kibeszélheti” magából a felhalmozott közösségi traumákat.



A hazai közvélemény következésképp rendkívüli mértékben érdeklődött azok iránt a művek iránt, amelyek a közelmúlt történetének, illetve a nemzeti létnek ezekre a fájó kérdéseire kerestek feleletet. Hadd mondjak példákat is; olyan könyvekre gondolok – hogy a tárgyi kronológia rendjében idézzem fel őket –, mint Gosztonyi Péternek a második világháború történetével foglalkozó művei, Kovács Imre Magyarország megszállása című emlékirata, Szabó Zoltán Korszakváltás című tanulmánya, Faludy György Pokolbéli víg napjaim és Szász Béla Minden kényszer nélkül című visszatekintése, Nyeste Zoltán és Sztáray Zoltán recski beszámolói, Mindszenty József Emlékiratai, Aczél Tamás és Méray Tibor Tisztító vihar című munkája, a Borbándi Gyula és Molnár József szerkesztésében megjelent Tanulmányok a magyar forradalomról című gyűjtemény, Király Béla, Gosztonyi Péter és Bill Lomax könyvei a forradalom történetéről, Méray Tibor Nagy Imre élete és halála című könyve, a forradalom harmincadik évfordulóján közreadott Harminc év: 1956–1986 című tanulmánykötet, Gombos Gyula Húsz év után és Borbándi Gyula A magyar emigráció életrajza című munkája, illetve az erdélyi magyarság helyzetének tekintetében Illyés Elemér magyar, német és angol nyelvű könyvei, mindezeken túl az Új Látóhatár, az Irodalmi Újság, a Magyar Füzetek, a Szivárvány és a Katolikus Szemle számos közleménye, a Mikes Kelemen Kör tanulmányi napjai nyomán szerkesztett gyűjtemények, az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem és a SMIKK különféle kiadványai, például a négykötetes Bibó István-gyűjtemény, vagy a Magyar mérleg három kötete. A felsorolás hosszasan lenne folytatható.



A kulturális vasfüggöny természetesen a nyugati magyar szépirodalom igen nagy és talán legértékesebb részét is elzárta a hazai olvasók elől. Mindez a hazai irodalmi kultúra fájdalmas csonkaságát eredményezte, minthogy az emigrációs irodalom már eleve addig nem ismert területtel egészítette ki azt a szellemi országot, amelyet magyar irodalomnak nevezünk. A nyugaton letelepedett magyar író, miként ez általánosan ismert, kettős helyzetben él és dolgozik; tapasztalatait az idegen nyelvű közegben szerzi, írói személyisége a befogadó társadalom kultúrájának hatására alakul, e tapasztalatokról és kulturális hatásokról azonban magyar íróként ad számot. Cs. Szabó László 1960-ban találó szavakkal állapította meg: „a magyar író a nyugati valóságban, annak kritikus lemérése közben, ábrándok és torzulás nélkül, hazafelé tekintve, megteremti a maga világát.” Ezt a gondolatot Kibédi Varga Áron 1975-ben a következőkkel egészítette ki: „Lehet, hogy ez történelmileg egyedülálló jelenség: felszívni mindent, amit a környezet nyújt, olyasmit is, amit otthon a nézőpont, a politika, a közerkölcs vagy a közvélemény miatt az író sohasem szívhatott volna fel, – és mindent továbbadni, de nem a környezet nyelvén. Elméletileg egy olyan közvetítésnek, világirodalmi ozmózisnak lehetnénk tanúi, amire példa még nem volt.”



A nyugati világban élő magyar irodalomnak ezért részben más utakon kellett járnia, mint az idehaza vagy a szomszédos országokban kifejlődött magyar irodalmi kultúrának. Erősebben hatottak rá a nyugat-európai, illetve az amerikai irodalom jelenkori törekvései, sőt alkotói kísérletei. Helyzete ebben a tekintetben szerencsésnek volt mondható: közvetlenül vehette birtokába a nyugati világ kortárs szellemi értékeit, gondolati eredményeit, költészetének és elbeszélő prózájának szemléleti vagy technikai vívmányait. Szoros kapcsolatban állott a befogadó társadalom kultúrájával, feladatának tekintette, hogy mindazt elsajátítsa, amit az angol, amerikai, francia vagy német irodalomban talált, s ilyen módon is bővítse, gazdagítsa a magyar irodalom már meglévő poétikai és kifejezési lehetőségeit. A nyugati világban élő magyar írók közelebbi kapcsolatba kerültek a kortárs nyugati irodalmaknak mindazokkal az áramlataival – a szürrealizmustól a lingvisztikai kísérletekig és az időfelbontásos reflektív prózától az „új regény” szemléletalakító experimentalizmusáig –, amelyeket a hazai magyar költészet és elbeszélő irodalom korábban csak részlegesen vagy töredékesen integrálhatott. Egymás után és egyszerre választottak olyan mestereket, mint T. S. Eliot, James Joyce, Ezra Pound, E. E. Cummings, Allan Ginsberg, René Char, Francis Ponge, Michel Deguy, Denis Roche, Jacques Roubaud, Alain Robbe-Grillet, Michel Butor és Claude Simon. Gyors egymásutánban kerültek az angol ezoterikusok, a francia szürrealisták, az amerikai beat-irodalom, a francia „nouveau roman”, majd a különféle szemiotikai, lettrista és konkrét költői irányzatok hatása alá. E szemléleti és nyelvi hódítások nyomán kétségtelenül új tartományokkal gazdagodott az a szellemi térkép, amelyet a jelen magyar költészete és prózairodalma rajzol elénk.
A nyugati világban élő magyar irodalomnak, legalábbis innen a Kárpát-medencéből nézve, mindazonáltal több arca volt. Mondhatnám így is, persze túlzással, annyiféle arca, ahányan rátekintettek, minthogy minden hazai szemlélője, barátja és bírálója valamilyen eleve készen lévő irodalomértelmezés, vagy éppen irodalompolitikai elképzelés birtokában figyelte ennek az irodalomnak a mozgalmait, intézményeit és eredményeit. A nyugati magyar irodalmat nem volt könnyű áttekintetni, és ez a helyzet a szokásosnál is erősebben engedte érvényesülni a minden recepciós folyamatot alapvetően meghatározó szelektivitást.



Voltak, akik a nyugati magyar szellemi életben az elmúlt négy évtizedben félresöpört kulturális értékek fenntartóját találták meg, azt az intézményt, amely gondozásába vette, mondjuk, Szabó Dezső, Jászi Oszkár vagy Hamvas Béla örökségét, és kétségtelen, hogy a nyugati magyar kulturális intézmények ezt a feladatot, alkalmanként magas színvonalon, el is végezték. Mások az irodalmi avantgárd itthon hosszú időn keresztül nagyon szűk korlátok között érvényesülő igényének képviseletét várták el, s valóban, például a párizsi Magyar Műhely e várakozásnak teljes mértékben megfelelt. És voltak olyanok, alighanem az emigrációra figyelők többsége, akik egyszerűen a sztálinista diktatúra által felszámolt szellemi és politikai értékek megőrzését, mondhatnám így is: történelmi átmentését kívánták meg az emigrációtól.



Az emigráció szellemi tevékenysége igen széles körben, egymással tulajdonképpen összeegyeztethetetlen eszmei-ideológiai pozíciók következtében vált hazai hivatkozási alappá. A hagyományosan konzervatív és a merészen modern értékrend hívei, a minden politikai elkötelezettséget elutasító irodalmiság és a radikálisan ellenzéki politika képviselői egyformán a nyugati magyar szellemi életben kerestek és találtak igazolást vagy érveket. Mindez az emigrációs kultúra rendkívüli tagoltságát és változatosságát is tanúsítja, azt, hogy a nyugati magyar irodalmi kultúrában a legkülönbözőbb áramlatok és irányzatok kaptak szerepet. Az emigráció szellemi életében huszadik századi történelmünk szinte valamennyi ideológiai és politikai irányzata jelen volt a jobboldali fajvédőktől kezdve a nemzeti konzervatívokon, a liberális demokratákon, a népi mozgalom hívein és a szociáldemokratákon keresztül egészen a „negyedik internacionálés” trockistákig. Irodalmi téren pedig a néhai „középosztály” művészi ízlésének megfelelő hagyományos belletrisztikától a „nyugatos” tradíciókon és az Újhold „elvont tárgyiasságán” át az avantgárd és a posztmodern irányzatokig. Más szóval az emigráció szellemi életében a teljes kulturális szabadság érvényesült. Nem volt pártirányítás, nem volt „támogatott”, „tiltott” és „tűrt” irodalom, nem voltak úgynevezett „orientáló” fogalmak, miként korábban idehaza a „pártosság”, a „realizmus” és a „népiesség”. Természetesen ott is voltak politikai elvárások, és működtek orientáló ideológiák vagy ízlésrendszerek, csak éppen a mozgalmi csoportosulások és részintézmények keretei között.



Az emigráció szellemi élete következésképp a nemzeti kultúrának azt a tagolt irányzati és intézményi rendszerét mutatta, amely minden szabadon fejlődő nemzeti kultúra sajátja. Ennyiben az emigrációs kultúra „kvázi” nemzeti kultúraként működött, anélkül persze, hogy birtokában lett volna a nemzeti kultúránk több igen fontos kritériumának: nem anyanyelvi és nemzeti közegben, hanem a szétszóródásban tevékenykedett, nem támaszkodhatott a nemzet önfenntartásának történelmileg kialakult intézményeire, működését ezért a személyes áldozatvállalásra kellett alapoznia, és nélkülözte a közösségi megbízatásnak, a szellemi-politikai mandátumnak azt az ösztönző erejét, amelyet a valóságos nemzeti irodalom számára az elváráshorizontokat meghatározó közönség jelent.



A világnézeti és politikai szabadság előnyei egyfelől, a nemzeti keretek hiánya másfelől: ez a sajátos ellentmondás szabta meg az emigrációs irodalmi kultúra helyzetét. Ebben a helyzetben születtek nagy szellemi teljesítmények, ezeket kellene (pontosabban kellett volna, mert e feladatnak a teljesítése jórészt elmaradt) integrálnunk és elhelyeznünk kulturális értékeink és hagyományaink között. Ugyanakkor bőven találhatunk nagypipájú, kevés dohányú vállalkozásokat is. A bibliográfusok becslései szerint az emigrációban 1945 és 1970 között közel ezer újság és folyóirat, 1945 és 1974 között pedig több mint kétezernyolcszáz könyv látott napvilágot. Azóta ezek a számok nagymértékben növekedtek. A későbbi idők vonatkozásában nem ismerek újabb felmérést, de úgy hiszem, hogy a hetvenes évek közepét követő másfél évtized tekintetében ezeket a számokat akár a kétszeresükre is emelhetjük: ez nagyjából másfél ezer periodika és nagyjából ötezer kötet. A megjelent lapok és könyvek tetemes része természetesen inkább művelődéstörténeti és irodalomszociológiai adalék, mintsem esztétikai, tudományos vagy politikai értékeket létrehozó alkotás.



A nyugati magyar irodalom és tudományosság az elmúlt évtizedekben vált ismertebbé a hazai olvasók körében. A befogadásában bekövetkezett fordulatban kétségtelenül szerepe van az országos politika radikális átalakulásának, annak, hogy a rendszerváltozás következtében megszűntek azok a politikai jellegű elfogultságok, amelyek az emigrációs irodalom és tudományosság hazai recepcióját hosszú évtizedeken keresztül lehetetlenné tették. Ma már általánosan elfogadott az a nézet, amely szerint a nyugati magyar irodalom alkotásainak természetes helye a hazai irodalmi kultúrában van, és a befogadásnak ez a készsége nemcsak a szépirodalomra, hanem a történelmi és politikai irodalomra is vonatkozik.



Ugyanakkor nem lehet azt mondani, hogy a hazai szellemi élet, a hazai irodalom és tudományosság a maga teljességében és a maga rangján integrálta volna az emigráció kulturális teljesítményeit. Vannak természetesen művek, amelyek átütő sikert arattak, és folyamatosan jelen vannak a hazai szellemi életben (például Márai Sándor, Cs. Szabó László és Határ Győző művei), mindazonáltal a befogadás csak részlegesnek (nemegyszer irányzatosnak) mondható. A nyugati magyar emigráció kulturális teljesítménye nem kapta meg azt a közfigyelmet, következésképp nem tölthette be megérdemelt szerepét a magyar demokrácia és főként a demokratikus szellemiség és közélet kialakításában, mint a korábbi emigrációk: az 1849-es és az 1919-es (az előbbi esetben Kossuth Lajos, Teleki László, Pulszky Ágoston és mások, az utóbbi esetben Kassák Lajos, Illyés Gyula, Déry Tibor és mások műveire és hatására gondolok!). A hazatért nyugati magyar irodalom igazi befogadása, értékelése, az eredményeivel és hatásával történő számvetés, úgy tetszik, részben még a jövő feladata, és lehet, hogy ebben a helyzetben is marad.








Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Pomogáts Béla


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.