Téka / Hogyan lehet kutatni és leírni a társadalmat? (Cseke Péter: A magyar szociográfia erdélyi műhelyei c. könyvéről)

Keszeg Vilmos
Hogyan lehet kutatni és leírni a társadalmat? (Cseke Péter: A magyar szociográfia erdélyi műhelyei c. könyvéről)

[Látó, 2009. november]



Cseke Péter: A magyar szociográfia erdélyi műhelyei. Kolozsvári Egyetemi Kiadó, Kolozsvár, 2007, 148; Magyar Napló, Budapest, 2008, 238.



Előbb 2007-ben a Kolozsvári Egyetemi Kiadó, majd kibővítve 2008-ban a budapesti Magyar Napló jelentette meg Cseke Péternek az erdélyi szociográfiáról készített szintézisét.
(A szerző) A szerző bemutatását nem az ismeretlensége, nem a felvezetés retorikája, hanem a téma teszi szükségessé. Cseke Péter 1968–1990 között a Falvak Dolgozó Népe/Falvak Népe szerkesztője és gyakorló riportere. Visszatérő témái a kisebbségi s ezen belül az értelmiségi létforma és megmaradás a szocialista-kommunista korszak mostoha körülményei között (Víznyugattól vízkeletig, 1976; Emberarcok, 1976; Látóhegyi töprengések, 1979; Hazatérő szavak, 1985, 1993; Könyv és kenyér, 1991; Korfordulós újesztendő, 1994). 1990-ben az Erdélyi Fiatalok, 2003-ban a Tizenegyek antológiájának előkészítése, majd 2004-ben László Dezső, 2006-ban Buday György életművének elemzése szembesítette a két világháború közötti korszak kisebbségi mentalitásával, s az ebben a konjunktúrában kidolgozott újságírói, szociográfiai habitusokkal. 1989-ben és 1995-ben a kisebbségi sorsvállalás sajtóanyagát tekintette át. 2000-ben látott napvilágot Horváth István életművéről, s a népi irodalom vonulatáról írott monográfiája. 1993-ban az egyetemi szintű magyar újságíróképzés megszervezője, jelenleg is a Politológiai és Közigazgatási Kar tanára. Tárgyai között szerepel a Műfajismeret, A romániai magyar sajtó története, A tényfeltáró újságírás, szociográfia. 2001-ben Tényirodalom – szociográfia (Kolozsvár, Erdélyi Tankönyvtanács) címmel közölt egyetemi jegyzetet.



(A mű) A cím „a magyar szociográfia erdélyi műhelyeinek" bemutatását ígéri. A kötet valójában azért izgalmas olvasmány, mert az olvasó ennél többet talál a kötetben. Egy kelet-közép-európai műfaj változatai, a Felkészülés a szociográfia-írásra, Az írói szociográfia erdélyi változatai a diktatúra idején címet viselő fejezetekben a magyar szociográfia története található. Ezzel párhuzamosan történik meg az egyes korszakok szociografikus újságírásának műfaji (azaz tematikai, formai és stilisztikai) jellemzése (Műfajtipológiai áttekintés, helyzetfeltárás és funkcionalitás, A szépírói tényfeltárás módozatai, Szerkezeti arányok, műfaji rendezőelvek). Ezt követően Cseke Péter 10 lapon át teszi közzé az 1932–2006 közötti magyar szociográfia „alapműveinek" jegyzékét.



(Mi és milyen a szociográfia?) A szerző definíciója szerint a szociográfia egyik oldalon az „oknyomozó újságírással", másikon a tényirodalommal érintkezik. A három írásmód formái a riport, a szociográfiai riport, az újságírói és az írói szociográfia. A beszédmódok mindenike a valóságra reflektál, s ebben a valóság artikulálásának eszköze és alapegysége a tény, az információ. S miközben az eseményre, az aktualitásra összpontosít, a zajló eseményben a maradandót, az állandót fedezi fel és örökíti meg. Később, a századelő szociográfiai irodalmát jellemezve, a szerző annak három strukturális specifikumát nevezi meg: a (nyers) dokumentáris közvetlenséget, a szépírói ihletet és a közírói hevületet. E specifikumok figyelembe vételével különböző szövegtipológiák születtek meg. Egyik szerint létezik pragmatikus és költői szociográfia (Gaál Gábor). Egy másik az irodalmi, a tudományos és az újságírói szociográfiát választja külön (Sükösd Mihály). Később, az 1970–80-as évek szociográfiai irodalmának bemutatása során a szociográfia kvalitásai között szerepel a (1) tudományos igényszint, a tényszerűség, (2) a külső és belső nézőpont érvényesítése, (3) a példázatok alkalmazása, (4) a líraiság, a vallomásos jelleg, (5) az írói fantáziának a valóságértelmezésben való alkalmazása.
Olyan deduktív megállapítások ezek, amelyek részben a műfajtörténettel, az irodalomtörténettel látszanak kapcsolatban lenni, de amelyek erősebben kapcsolódnak a beszédmódok vizsgálatához. Cseke Péter könyvének olvasásába, értelmezésébe óhatatlanul beépül M. M. Bahtyin elsődleges és másodlagos beszédműfajainak tipológiája, ahol is a szerző a bonyolult kifejezésformákat (pl. regény, eposz) a köznapi kifejezésformákra (pl. köszönés, híresztelés, igaztörténet) vezeti vissza. Vagy az antropológiának a szépirodalmi és a tudományos szöveg közötti demarkációra tett javaslata (külső referencia megléte/hiánya, a nyelv tranzitív/intranzitív volta, a poétikai funkció relevanciája/irrelevenciája).



(A magyar szociográfia korszakai és műhelyei) A szerző a magyar szociográfia történetében két korszakot határol körül. Megállapítása szerint a szociográfia Kelet-Közép-Európában született meg az 1930-as években. A szociológiából vált ki, annak válságkorszakában, a társadalom művészi és zsurnalisztikai eszközökkel való reprezentálására vállalkozott. A tudománytól eltérően tehát alkotói intenció vezette, s egy időben kívánt esztétikai hatást elérni, s a társadalomba, a társadalmi folyamatokba való implikálódásra mozgósítani. Első korszaka a „másik Magyarország", a kortárs történések és állapotok feltárásának, a prezentizmus1 élményét nyújtotta. A szociográfia kezdeteinek bizonyuló nagy munkák (Viharsarok, Puszták népe) a szociális érzékenységet honosították meg. A paraszttémának a 19. századi szórványos, majd a 20. század elején szisztematikus szépirodalmi reprezentációja után (Móricz Zsigmond, Tersánszky Józsi Jenő) a szociográfia a társadalmi osztályok és kategóriák (a parasztok mellett az arisztokraták, polgárok, ipari munkások, értelmiségiek, városi, falusi és tanyalakók) közötti viszonyok, valamint a parasztságon belüli rétegződések árnyalására vállalkozott. Az új írói szándék és látásmód reprezentatív képviselői Illyés Gyula, Féja Géza, Szabó Zoltán, Veres Péter, Erdei Ferenc, Darvas József, Sinka István. Erdélyben különböző hatásokra (Dimitrie Gusti, a pozsonyi Sarló, a Szegedi Fiatalok, a Bartha Miklós Társaság) a két világháború között honosodik meg az Erdélyi Fiatalok, a Hitel és a Korunk, valamint Jancsó Béla, Venczel József, Balogh Edgár körül. A „felkészülés a szociográfia-írásra" kategóriában Cseke Péter Balázs Ferenc, Bözödi György és Tamási Áron életművének vonatkozó darabjait tekinti át. Az erdélyi szociográfia egyik specifikuma és funkciója a kisebbségi nézőpont kidolgozása és érvényesítése (a többségi/kisebbségi tudat pluralitása, a kisebbségi méltóság, a hatalommal való szembenállás, a belső kohézió megteremtése). Másodszor, a szociográfia otthonirodalom, amely a szülőföld-tudatot hivatott kialakítani és közvetíteni (Tamási Áron: Szülőföldem, Balázs Ferenc: Rög alatt, Kós Károly: Kalotaszeg, Nagy István: Sáncalja).
Ezt követően a magyar szociográfia az 1960-as években indult újra, Féja Géza, Kodolányi János, Csoóri Sándor műhelyében. Romániában az új hullám az 1970–80-as években bontakozik ki. A „lezárult életművek fókuszpontjából sugárzó szociográfia" változataiként Cseke Péter Beke György „barangoló" könyveit, „enciklopédikus hungarológiáját", Sütő András „műfajteremtését", Horváth István „rendhagyó írói falurajzát" elemzi, s további példái között szerepelnek Gálfalvi György, Bálint Tibor, Szabó Gyula művei, az Ifjúmunkás és az Igaz Szó riportsorozata.
A fülszöveg jegyzi meg, hogy 1989 után a szociográfia újabb hullámot vetett, a korábban az erőszakkal a nyilvánosság szintje alatt tartott helyezetek és események felmutatásával.



(Interferenciák) Cseke Péter azt a folyamatot követi végig, amit a szakirodalom a társadalom felfedezéseként, a társadalomtudományos gondolkodás és habitus kialakulásaként tart számon.
Az emlékezethelyekre vonatkozó francia kutatások a 19. századra helyezik a társadalomra (múltjára, tagolódására, életkörülményeire) vonatkozó tudás felhalmozódását, rendszerezését. Az 1700-as években a társadalomra vonatkozó információ gyűjtése még a kémkedéssel volt egyenértékű, s a rendőrség hatáskörébe tartozott. Franciaországban a 18–19. század folyamán, részben minisztériumi, részben akadémiai (valamint később amatőr) kezdeményezésre sor kerül a helyi (egyházi és közigazgatási) levéltárak, valamint a családi irattárak felfedezésére, feldolgozására és közzétételére. Ez a folyamat az, amely során a társadalom múltjára és szerkezetére, életvitelére vonatkozó információk felértékelődnek (patrimonizálódnak), forgalomba kerülnek, hozzáférhetővé válnak (demokratizálódnak). Feltárásuk, feldolgozásuk és őrzésük intézményi feladattá, szaktudományos foglalkozássá változik. A társadalom azonban maga is változáson megy át: megtanul együtt élni a magára, múltjára vonatkozó tudással, megtanul viszonyulni az őt kutató személlyel.
Ennek a változásnak két motívuma tekinthető nagyon fontosnak: egyik a szociális érzékenység, a másik a korszaktudat2 kialakulása.
Franciaországban 1790-ben kezdenek statisztikai adatokat összegyűjteni, 1825-ben jelenik meg az első statisztikai összefoglalás.3 És sietünk hozzátenni, hogy a kolozsvári Kőváry László 1847-ben szintén kiadja az Erdélyország statistikája első kötetét. S jól tudjuk, hogy amikor Orbán Balázs 1859-ben hazatér az emigrációból, járni kezdi a Székelyföld falvait, s összegyűjti a nagymonográfiába szerkesztett szellemi kincsestárat. A kiegyezés és az első világháború közötti kor a vármegyei monográfiák megírásának és olvasásának, az önismeret alakulásának lázában telik. 4
A 19. század a társadalomkutatói módszerek és habitusok kialakulásának időszaka. Ám amikor a társadalomtudós megjelenik a terepen, kutatni, figyelni, beszéltetni kezdi az embereket, ugyancsak riadalmat és csodálkozást vált ki. A társadalomban már bejáratott és elfogadott szerepek között kell helyet szorítania magának. Csodabogár vagy felsőbbrendű lény? A kérdésben a kutatás módszeressége, az érdeklődés tárgya, a kutatónak a tényekkel szembeni attitűdje, a társadalommal szembeni lojalitása, a kijelentéseivel szembeni társadalmi attitűd, az alkotói habitus transzparenciája lappang. A szerep ambivalenciája máig sem szűnt meg. Egyik szemtanú leírása betekintést enged Orbán Balázs terepjárásaiba. A korabeli feljegyzés néhány mondatát idézzük: Mikor Orbán Balázs Tordára jött, azt egy pár jó ösmerősén és a Velits-családból álló rokonain kívül más nem igen tudta; ha reggel érkezett, még ugyanazon napon, ha pedig este, már a következő reggel hétszámra felfogadott egylovas fogatával neki indult a 20 ezer holdas határnak, nem vivén egyebet magával, mint jegyzőkönyvét, egy kis hideg étket, a mi rendesen barna kenyér, szalonna, kofa-pecsenye és egy pár retekből vagy zöld hagymából állott, meg egy ivó poharat, a lépten-nyomon kinálkozó forrásvizek kedvéért. A hogy kiért a városból, leszállott a szekérről, s elkezdett gyalog barangolni, minden munkás embert vagy dolgoztató gazdát megkérdezve, jegyezgette pontosan a határrészek, dűlők és csapások neveit, s kereste az eltűnt falvak és praediumok nyomait, egy kőrakásnál vagy sajátosabb alaku dombnál órákig eltűnődvén és vizsgálódván. Kitűnő gyalogló volt, egyik perczben a völgyek aljában lehetett látni, a másikban már fenn volt a hegytetőn, órákig, sokszor pedig egész napon át vizsgálgatván a kilátások irányát, hogy kivált a római őrházak és vigiliák nyomait megállapithassa, melyek oly pontokon voltak elhelyezve, hogy például a Felek és kolozsvári hegyektől egészen a Maros teréig kényelmes áttekintést nyujtottak; a déli ebéd, ha szép idő volt, egy-egy forrás mellett esett meg, ha pedig erősen sütött a nyári nap vagy eső volt, valamelyik oláh hodályos fészerében. Ugyanez szolgált éjjeli tanyául is. Ha az erős zápor az útakat járatlanokká tette, ilyenkor aztán a széna vagy sarjuból készitette sajátkezüleg az ágyat s prémes bundával takarózott.
Ilyen barangolásai közben, ha egy-egy értelmesebb gazdára akadott, egész lelkesen beszélt az ősök viselt dolgairól s megmagyarázta a bámészkodó atyafiaknak, hogy ebben s ebben a határ-részben mi volt, melyik falu állott ott hajdanában vagy melyik csatának mikor és hol zajlottak le véres eseményei.
Semmit sem fogadott el ingyen senkitől, mindent megfizetett s a legkisebb szolgálatot sem hagyta jutalmazása nélkül.
Reggelenként már a 4–5 óra a határon kapta s már öreg éjszaka volt, a mikor haza vetődött, hogy szegényes vendéglői szobájában pihenje ki a nap fáradalmait, a mire természetesen csak akkor kerülhetett sor, ha napi jegyzeteit rendezte és külön lapokra szépen letisztázta; akárhányszor megesett, hogy a rosz idő miatt napokig valamelyik hodályos vályog vityillójába szorult be s ekkor aztán a szekeres lóháton koczogott be a városba, hogy a tej-, sajt- és tojásféle mellé egy kis harapni valót is vigyen s leveleit vagy az „Egyetértést" a postáról kiszállítsa
.5
Implicit módon Cseke Péter is láttatni engedi a szociográfusok munkastílusát. Beveszik magukat az archívumokba, forrásokat keresnek és tanulmányoznak, műemlékeket fedeznek fel, terepre járnak, beszélgetést kezdeményeznek adatközlőkkel és specialistákkal. A bemutatásban hol tudósként, kutatóként tárgyilagosságra törekszenek, hol magánemberként, önreflexív módon magukat láttatják, véleményt közölnek, érzelmeket írnak le, hol szépíróként alkotnak. Cseke Péter szerint a szociográfusi nézőpont jellemezői a felismert igazság kimondásának kényszere, a szükségszerű távlat és a nélkülözhetetlen bensőségesség, az Erdélyre nyitó világtávlat.6 Ebben a keretben történt meg a társadalom egyedeinek, mint a mentalitás, kultúra hordozóinak felfedezése.7 A szépirodalmi keretben, poétikai funkcióval történő tényfeltárás a természettudományos deskriptív modell, a festmény és fotó mellett a társadalom leírásának egyik lehetséges modellje, amelyet a 19. századi irodalom honosított meg.
Művészet vagy tudomány? A kérdést Wolf Lepenies élezte ki a három kultúráról írott könyvében.8 Elmélete szerint a 19. század első felében egyik oldalon létezett a fogalmi nyelvet használó természettudományos modell, a másik oldalon a metaforikus-szimbolikus nyelvet használó szépirodalom. Amikor a társadalomtudományok megjelentek, ezzel a dichotomiával kellett szembenézniük. Honoré de Balzac társadalomtudósnak vallotta magát, Marx és Engels is haszonnal olvasta regényeit. Comédie humaine regényét Études sociales címmel szerette volna megjelentetni. Az akkor meghozott döntés azonban nem bizonyult véglegesnek és végzetesnek. Amint Cseke Péter is jelzi, a szociográfia művelői maguk is hol társadalomtudósnak, hol szépírónak érezhették magukat. S ebben a bizonytalankodásban társaik (voltak) az etnológusok, a szociológusok, a helytörténetírók. S bár a szerző a szépirodalom területén helyezi el kutatása tárgyát, az általa vizsgált életműveket a társadalomtudományok is számon tartják. Illetve, az olvasói habitus szintén külső referenciát rendelt hozzá ezekhez a szépírói (élet)művekhez.
Cseke Péter könyve a szociográfiára vonatkozó tudás összefoglalása mellett az írói és tudósi habitusok, a szépirodalmi és tudományos beszédmódok és diskurzus tágabb kontextusban való értelmezésére ösztönöz.



Jegyzetek


1 A prezentizmus F. Hartog terminusa. A történetiség olyan rendjét jelenti, amelyben a nagy, történelmi események és folyamatok a jelen perspektívájából vannak megjelenítve. Hartog, François: Régimes d’historicité. Présentisme et expérience du temps. Seuil, Paris, 2003.
2 A fogalmat, Odo Marquard alapján, Kulcsár-Szabó Zoltán használja. Az időhöz, a múlthoz és jelenhez való tudatos viszonyulást jelenti. Kulcsár-Szabó Zoltán: A „korszak" retorikája (A korszak- és századforduló mint értelmezési stratégia). In Bednanics G.–Bengi László–Kulcsár Szabó Ernő–Szegey-Maszák Mihály (szerk.): Az irodalmi szöveg antropológiai horizontjai. Osiris Kiadó, Budapest, 2000, 90–105.
3 Hervé Le Bras: La Statistique générale de la France. In Pierre Nora (dir.): Les Lieux de mémoire. II. 2. Paris, Gallimard, 317–353.
4 Szilágyi István: Máramaros vármegye egyetemes leírása. Budapest, 1876; Jancsó Benedek (szerk.): Arad vármegye és Arad szabad királyi város monográfiája I–IV. Arad, 1892–1913; Ortvay Tivadar: Temes vármegye és város története a legrégibb időktől a jelenig I–IV. Budapest, 1896–1914; Lázár István: Alsó-Fehér vármegye magyar népe. Nagyenyed, 1896; Kádár József–dr. Réthy László–Tagányi Károly: Szolnok-Doboka vármegye monographiája I–VII. Deés, 1900–1905; Petri Mór: Szilágy vármegye monographiája I–IV. 1901–1904; Benkő József: Hunyadmegyéről. Déva, 1904.
5 Nesselfeld Miklós: Hogyan gyűjtötte Orbán Balázs az adatokat Torda város monographiájához? In Boros György (szerk.): Orbán Balázs emléke. Írták: barátai és ismerői. Kiadja a Dávid Ferencz-Egylet, Kolozsvárt. Nyomatott Gámán János örököseinél, 1890, 20–23.
6 Fél Edit a kutatónak a csoporthoz való tartozásából fakadó előnyeit és hátrányait tekinti át: A saját kultúrájában kutató etnológus. Ethnographia 102 (1991) 1–2.1–8. Paul Atkinson a kutató narratívájának nevezi a tárgy megkonstruálását, a kutatás történetének, a kutató terepen való kibontakozásának narrativizálását. Paul Atkinson: A narratíva és a társadalmi cselekvés reprezentációja. In Thomka Beáta (szerk.): A kultúra narratívái. Narratívák 3. Kijárat Kiadó, Budapest, 1999, 121–150.
7 A társadalom kutatásában az arctalan tömegtől az egyén kutatásáig megetett út összefoglalása: Mohay Tamás: Egyének és életutak. In Sárkány Mihály–Szilágyi Miklós (szerk.): Magyar Néprajz VIII. Társadalom. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2000, 760–790. A romániai magyar etnológusok ambivalens megítéléséről: Keszeg Vilmos: Az etnológiai leírás mint olvasmány a helyi társadalomban. http://keszeg.adatbank.transindex.ro/belso.php?k=3&p=4850
8 Die drei Kulturen: Soziologie zwischen Literatur und Wissenschaft. Munich, 1985.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Keszeg Vilmos


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.
Támogatóink

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.