Vers, próza / Holnap megyek meghalni

Patak Márta
Holnap megyek meghalni[2019. november]



Azért hívlak, mert döntöttem, nélküled megyek. Pisztoly nincs, az illető, akit ajánlottál, azt mondta, túl bonyolult lenne, nemcsak a fegyverviselési engedélyem hiányzik, hanem a gyakorlatlanságom miatt az utolsó pillanatban megremegne a kezem, és nem tudnám úgy irányítani a fegyvert, hogy halálos legyen a lövés. Ilyen kis kaliberű sportpisztollyal sajnos nem megyünk semmire, úgyhogy inkább szereztem 15 ml barbiturátot. 12 700 euró az ára, ha ennyi, hát ennyi, nem is alkudoztam, azt mondta, ettől majd mély álomba merülök, aztán egy idő után megáll a szívem. Garantálja, hogy nem fogok felébredni. Sajnos, te nem jöhetsz velem, mert egyedül kell kiinnom a poharat. Mégpedig azért, nehogy az utolsó pillanatban mégis elrontsak valamit. Esetleg lebeszéljen valaki – ki más, mint te – a szándékomról. Hát ennyit tudtam intézni.
Miután ezt megbeszéltem vele, utána már nem mertek többet felhívni. Azt hiszem, nem is próbáltak volna lebeszélni, talán rájöttek már a múltkor, hogy úgyis hiába kísérleteznének. Megadták a pontos címet, a nevet, hogy kihez kell fordulnom, aztán elköszöntek. Magamban mosolyogtam, mert a beszélgetés végén úgy hangzott ez a köszönés, mintha még találkoznánk. Már a nyelvemen volt, hogy mondom neki, ne komédiázzon itt velem, megadja az instrukciókat az utolsó lépéshez, aztán mossa kezeit? Nevetséges. De persze érthető is talán. Fél, gyenge, nem mer szembenézni a tényekkel.
Tudod, azért örülök ám, hogy így történt. Mármint hogy mégsem tarthatsz velem. Túl melodramatikus lett volna, gondold el, mint a két barátnő, akik eltervezték, hogyan halnak meg együtt, kieszelték jó előre a legfájdalommentesebb halálnemet, és most bandukolnak a hólepte hegygerincen, mennek, mennek, amíg végleg rájuk nem esteledik. Nyugodtak, azt mondják, ha kihűlünk és megfagyunk, a róka se nyúl hozzánk reggel, mert érzi rajtunk az emberszagot, a holló esetleg kivájja majd a szemünket, de ez sem olyan biztos. Nem is tudom, hogy jut ez most az eszembe, mindegy is, a lényeg az, hogy mi eleve nem ezt választottuk, egész pontosan én most nem ezt választottam nélküled, mert neked még maradnod kell, figyelni a történéseket. Hidd el, nem a te károdra döntöttem. Te még elhúzhatod egy darabig, és majd meglátod. Ha beválik a módszer, akkor tudod, te is bármikor követhetsz. A magányos távozásnak ez a legjobb módja. Ha közösen csináltuk volna, akkor esetleg még az autóba visszajuttatott kipufogógáz is jó lett volna, de az inkább egy reménytelen szerelmespárnak való megoldás. Szép halál, egymás karjaiban elaludni. A mi közös utolsó lépésünk szép lett volna, ha végigvisszük, de nálad tényleg még nem jött el az ideje.
Ne legyen lelkiismeret-furdalásod. Jó, rögtön vissza is vonom, mert attól, hogy én mondom, még lehet, hogy lesz, de tedd túl magad rajta. Tudom, hogy nem azért fogod túltenni magad rajta, mert én most mondom, de akkor is, láttál, éltél már eleget ahhoz, hogy tudd, a dolgok nem olyan bonyolultak, mint amilyeneknek látszanak. Számtalanszor megbeszéltük mi ezt már.
Kár, hogy így alakult. Szívesebben haltam volna meg veled, ahogy elterveztük, talán akkor biztosítottnak láttam volna a további sorsodat. De ne bánkódjunk, örüljünk annak, ami van, hisz végső soron ez az életünk legnagyobb tanulsága. Mindig mindent az adott pillanathoz mérni, ahhoz mérten cselekedni. Ennél többet nemigen tehetünk, hacsak ki nem ragadjuk magunkat az adott pillanatból, és áthelyezzük valamilyen más valóságba, ami csak a mi fejünkben létező fikció, ha nem oszthatjuk meg mással, mert mihelyt megosztjuk, rögtön valóság lesz. Tündérmese. Egy szép tündérmese. Viszont legfeljebb egy emberrel oszthatjuk meg, akkor az tényleg egy tündérmese, paradicsomi állapot, szerelmespár élhet így egy darabig, kívül a valóságon. Ahogy mi ketten éltünk, az is ilyen volt végső soron, de bennünket inkább bolondnak nézett mindenki. Szóval két emberé lehet csak az elképzelt valóság, mert ha tömegek élnek így, az vagy erős terror nyomására történik, vagy utópia az egész, egy teljes társadalom nem élhet úgy, hogy nem vesz tudomást arról, ami körülötte van, hanem az álomvilágba menekül előle. Terror, igen, terror alatt élhet kívül a valóságon, a bel­ső emigrációjában. Kicsit zaklatott vagyok, de bizonyára érted.
Várhattam volna, amíg hazaérek, de ahogy így elmesélem, még ha néhány utcasaroknyira vagyok is tőled, könnyebb, mintha szemtől szemben kellene. Tudod, attól félek, ha közvetlen közelről látlak, meginognék elhatározásomban. Most tőled várom a végső lökést. Például ha hazamegyek, mondj el mindent ugyanúgy, ahogy minden nap elmondtuk egymásnak éle­tünk összes kudarcát.
Miért nem megy ez magától? Mennyivel könnyebb lenne, ha zsebemben a 12 700 eurós barbituráttal keresztülmenne rajtam a villamos. Egy óvatlan pillanatban lelépnék elé, és már nem tudna lefékezni. A villamos­vezető nő, mert nő lenne a szerencsétlen, hogy még nagyobb legyen a nyomás, magából kikelve ugrana ki a kocsiból, és szaladna oda, hogy megnézze, lélegzem-e még. Persze, semmi életjelt nem mutatnék.
Felejtsd el, ne törődj vele, zaklatott vagyok, azért hordok össze itt neked hetet-havat. Hirtelen szakadt rám a lehetőség. Tudod, a pénz súlyát nem éreztem a zsebemben, pedig talán ugyanannyit nyomott, mint most ez a kis üvegcse, de most mintha ólomsúly húzna, mióta benne van, úgy érzem, mintha tapintható erővel vonzana maga felé a végső üresség. Szédí­tő érzés. Nem tudom, mi lesz, ha hazaérek.
Azért mondtam, hogy életünk összes kudarcát mondd, nehogy a szépeket. Nem szeretnék felvillanó reménysugarat. Semmi szükség az „amíg élek, remélek” olcsó vigaszára. Nem akarok tovább élni. Pont. Tudomásul vettem, hogy eddig és nem tovább. Kifizettem ezt a rengeteg pénzt, igaz, volt miből, de akkor is. Nem kellett volna eddig se húznom, miattad volt minden, ezt te is nagyon jól tudod. Most ne tarts vissza. Ha hazaérek, kezdd el rögtön, ne kímélj! Légy szigorú, mint mindig. Köztünk az őszinteség útja volt mindig az egyetlen járható út. Az utolsó is az legyen.
Egy kérdést föl kellene tennem magamnak, de nem merem. Nevezetesen, hogy miért pont holnap, miért nem most azonnal, mikor itt a szer a zsebemben. Nem is akarok válaszolni most, kerülöm a kérdést, tudhatod, miért. Nem értem, mi ez az utolsó reménysugár, hogy még egyszer látlak, rendesen elköszönök tőled, és csak holnap megyek. Összeszedem a holmimat egy bőröndbe, mintha kirándulni mennék, úgy is köszönök el, a gyanú leghalványabb jele sem ébredhet föl benned, hogy többé nem látjuk egymást, pedig tudod, hogy nélküled megyek oda, ahová veled készültem. Lett volna annyi pénzem, hogy a te adagodat is megvegyem, de nem akartam, szándékosan nem vettem, nehogy kísértésbe ess. Tudod, a te időd még nem jött el, még akkor is várnod kell, ha ez most nem esik jól neked. Holnap még csak az én időm jön el, anyám, de nélküled megyek.













Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Patak Márta


A szerzőtől még

   Pavor nocturnis


Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.