,,de te mikor jössz el értem?”
(Weöres Sándor: VIII. szimfónia)

1. Tóbiás

Hogy neki fáj, ezt mondotta fél háromkor, mi az, hogy mondotta, bejelentette, miután elhúzott előttünk egy szerb uszály, háttal fordult nekem, nézte a kékesen sustorgó habokat, az uszály után fadarabok pörögtek a nyomdokvízben, egy bölcső vagy egy koporsó maradványai, igen, bejelentette, megfellebbezhetetlenül, érzelem mentesen, nézte a túlsó part fénybe mosódó házait, a levegőben keringő sirályokat, ezeket a piszkosfehér kérdőjeleket, de nem folytatta, a mondat fönnakadt a levegőben, kényszeredetten kérdeztem vissza: mégis mije fáj? A beteg magyar szíve? A konok feje, a lába, mozgolódik a golyó, de ő csak annyit mondott még ijesztően semleges hangon – láthatóan távol állott már tőle szegénytől akkor a frivolitás –, hogy NEM, nem a szíve, nem is a feje, nem is az időjárás változására, a frontokra, a frontátvonulásokra annyira érzékeny, negyvenhat esztendeje ellőtt lába, hanem a világ, ezt mondotta még mindig háttal állva nekem.

Hogy micsoda? – döbbentem meg és megborzongtam, amikor a március végi élesedő szél végigvágott a vízen, megbontva ismét a már messze járó szerb uszály nyomában felkavarodó víz egy idő után mégiscsak összeálló harmóniáját. Repedések támadtak a folyó tükrén, valahonnan egy ködkürt figyelmeztető szava hallatszott, és én eltöprenghettem volna azon is, hogy kik és mire akartak figyelmeztetni, de nem töprengtem el semmin, ezen legkevésbé, akkor valahogy már nem figyeltem a baljós jeleket, az a megszakíthatatlan figyelem, ami akkor vette kezdetét, amikor néhány napja, március 20-án a Várban a Hadik szobor előtt megpillantottam őt, s kissé biccentve – járásával is örökre emlékezve arra, hogy honnan jön – megszakadt, vége lett, teljesen megmagyarázhatatlanul egyik pillanatról a másikra lett vége, ahogy elkezdődött különben, feléje fordulva, aggódva kérdeztem vissza megint, hogy mégis micsodája fáj? Az erősödő szél felkapta, szétcincálta a szavaimat. A világ. Hogyhogy a világ? Nem fejtené ki ezt bővebben, hogy én, egykori közös hazánk idegenbe szakadt fia is megérthessem? De nem válaszolt, ettől fogva többé már nem is beszélt, összegörnyedve állt, szétnyílt kabátja csapdosott a szélben, mintha szárnyai nőttek volna hirtelen, mintha el akart volna repülni, aztán hirtelen csuklott össze, mint egy bábu.

2. Via purgativa

Ott ülnek a hatalmas ebédlőasztal körül, amelynek méretei, nyugalmat árasztó tömbszerűsége egy olyan világra emlékeztetnek, amelyik már nincsen, amelyik már elmúlt – zöld posztóval van fedve, alkalomszerűen kártyaasztalként is hasznosíthatják. Kártyázik vajon az őrnagy? Fiatalabb korában, a róla kerengő legendakör bizonyos részletei is tanúsíthatják, félelmetes kártyaspiller hírében állott, egyszer egy távoli garnizonban egy huszárkapitánytól a lovát is elnyerte, ott ülnek egy viccet törvényszerűen követő félmosolyba meredve, mert Málik és a parancsnok unszolására ő mégiscsak elmond egy székely viccet (Mit tud felhozni mentségére? A lőcsöt a szekerből, bíró úr.), túl vannak már a bemutatkozáson, a parancsnok és Tóbiás pertut isznak (Hány esztendős is vagy, édes öcsém? Hetvenöt és nyolcvanöt, mit számít az a tíz év, arra azonban büszke vagyok, hogy pontosan abban az esztendőben jöttem a világra, mint az a költő, aki szerint „a törvény szövedéke mindég fölfeslik valahol”, ,,láttam a boldogságot én – írta ugyancsak a költő – lágy volt szőke és másfél mázsa / az udvar szigorú gyöpén / imbolygott göndör mosolygása…”, hát nem fantasztikus, a boldogság egy hízott disznó képében jelenik meg…), Sasvári a költészetről áttér Recskre, Tóbiás az új-zélandi szelek csapodár természetéről beszél, a két monológ párhuzamosan kanyarog egymás mellett.

Mielőtt összekeveredne a gúzsbakötés a széllel, nevetnek. A gúzsbakötés, igen kérlek szépen, amit őreink, milyen szépen, milyen bensőségesen hangzik, nem? Ezek a tegnap még nyilastestvérek előszeretettel fenyítések után alkalmazták, egyszerűen felejthetetlen volt. De még meg sem jelenik a gúzsba kötött rab, amikor a tengerről támadó gonosz keleti szél felborogatja a strandok büszkeségeit, a napernyőket, megrázva a düledező őrbódét, és a féllábú őr (a japánok lőtték el a jobb lábát szegénynek, tengerészgyalogos volt) felriadva – ott szendergett szintén felboruló és a homokon tovagördülő asztalkája mellett – lapos üvegét markolva meglátja, hogy megint csúfolódik vele Ahab, mert így nevezte nemes egyszerűséggel a keleti szelet, öklét rázva, elfulladva kezdi szidni. Hogy is van ez, Ahab testvér? A kurva anyád se fog látni többet, te mocskos fasiszta disznó, hörögte a mindig részeg, különben pályatévesztett hitszónokra emlékeztető, magas, görnyedt, Tót nevezetű őr, és kiköpött, miközben társa, az alacsony termetű, sunyi tekintetű Fehér Jóska, aki soha nem nézett a szemünkbe, valahogy elnézett mellettünk, még annyiba se vett minket, hogy ránk nézzen szakavatott, minuciózus aprólékossággal kidolgozott, pontos, felesleges elemet nem tartalmazó mozdulattal fordította hasára a delikvenst, felrántva karjait.

A gyors és heves rándulástól a szerencsétlen felnyögött, de ez nem érdekelte Fehért, a lábait is hevesen rántva fel, összekötötte őket, majd a kiszolgáltatott magatehetetlen testet odalökte a kályha mellé, amelynek füstjével Ahab, a féllábú partőr dühét újra meg újra kiváltva hosszan játszott el, lenyomta a kémény köré, majd lennebb a homokra terítette szét, hasábokat szakítva ki belőle, megannyi kérdő- és felkiáltójelt, s ezekkel játszott el, az őrt lassan az őrületbe kergetve terítette ki az elfuserált kérdő- és felkiáltójeleket, az elkomoruló, ónszínű, semmi jót sem ígérő égre, miközben arra is volt gondja, hogy eljátsszon egy eltévedt szerencsétlen sirállyal, az őr ezt már végképpen túlzásnak találva, botját felemelve kezdte szidalmazni. A kurva jó édes anyád se lát, baszd meg, és a kályha ajtaját kinyitva elnézegette a vereslő zsarátnokot, de jó is, hogy nem lát, sokra menne véled, a dolgozó magyar nép ellenségével, s elfordulva a kályha közvetlen közelében a nyitott kályhaajtó előtt izzadó, lassan pörkölődni kezdő elítélttől, felettese, Tót felé fordult, hogy mit gondolnak ezek, tudod, kérlek szépen, miről siránkozott ez a pechvogel, hogy ő fázik, hogy amióta itten van, fázik, hát most – fordult vissza a gúzsbakötött, kályha mellett pörkölődő delikvens felé – legalább melege lett, segítsünk rajtuk, hátha valaki minket is megsegít, de ha nem, hát nem, egyszer úgyis meghallgat az akadémia, szidalmazta az őr a viharban térdre esve, kezéből botját is kiejtve, Ahabot, s megszerkesztik azt az óriási, tíz-tizenkét mérföld nagyságú vízhatlan vitorlavászonból készülő zsákot, amibe úgy fogsz besétálni, te kíváncsi ribanc, ahogy én azt mindég is elképzeltem, de azzal klakk, véged is lesz, a hatalmas zsák összezárul, a helikopterek a levegőbe emelkedve hurcolnak maguk után, s miközben te a csapdát felismerve – nem mintha túlságosan okos lennél, ó, nem, de arra igen hamar rájössz, hogy fogoly vagy, az óriási zsák korlátozza személyes szabadságodat – őrjöngeni kezdesz, már rá is döbbensz, hogy vége, hiába őrjöngsz, bizony mindhiába, mert csak az óceán felett, ezer méter magasságban vágják el a kisegítők a zsinegeket, amelyekkel a helikopterek alsó részéhez erősítették a zsákóriást, s hagynak magadra, ősi ellenségeidre, a sunyi orkánokra, becsvágyó tájfunokra bízva, hogy hánykolódjál csak, hánykolódjál a tenger és az ég között, mint egy halálra ítélt állat, aki már azzal is elégedett lehet, igaz-e, őrvezető bajtárs, hogy nem fázik, vigyorgott Fehér, fejét vakarva.

Mi, többiek iszonyodva fordultunk el, és a helyiség bűzébe, a mosdatlan embertestek szagába a pörkölődő hús gyomorforgató szaga keveredett, igen, a nyitott kályhaajtó mellett felejtett delikvens kezdett pörkölődni, fojtottan nyögött, majd sikoltozni kezdett, dobálni próbálta magát, de csak annyit ért el, hogy alteste a kályhához csapódott, s az égett hús szaga, ha lehet, még erősebb lett, de az őr, felettese felé fordulva, minderről nem vett tudomást, röhögve ecsetelte, hogy miért ne tenne jót az embernek? Ha eddig fázott, hát most megmelegszik, s a sikoltozó delikvensre nem is figyelve, a melegről povedált, a hőségről, amit egyszer Dalmáciában sikerült átélnie, miközben a helikopterek lassan távolodva sorsodra hagynak, Ahab, testvéreid, a gonosz orkánok, a bosszúálló tájfunok kezére adnak, közben te dühösen húzod össze magad, és utolsó erődet megfeszítve rohansz neki a mamut zsák falának, vigyorogva kezdenek hintáztatni, majd megpördítenek, iszonyú sebességgel kezdenek forgatni, és hosszas hiábavaló kínlódás után jössz rá arra, hogy nem menekülhetsz! – vigyorog a homokban mászva, botját keresve a partőr.

Ahab, mintha csak vele akarna gúnyolódni, iszonyú erővel vágja a parti szikla pereméhez az eltévedt sirályt, véres fehér tollak lebegnek az őr feje körül, de ő mintha nem akarná észrevenni a gúzsba,kötött pörkölődő szerencsétlent, arról a számára felejthetetlen dalmáciai napról beszél, amikor a fényben szikrázó kék és hullámokat görgető azúrt bámulta, és hirtelen lett egy olyan érzése, hogy belül került egy mindenütt ránk várakozó kemence ajtaján, nem kap levegőt, és ha valami csoda nem történik, megfullad, ömlött róla a víz, égő szeme előtt a vörös pontok, a balsejtelem lüktető pontocskái semmi jót nem ígértek, tudta azonnal, a vízbe kellene menekülnie, s akkor érte a következő meglepetés. Nem tudtál megmozdulni, mi? – röhögött Tót, mire egyik bajtársuk, egy költő üvölteni kezdett, hogy figyeljenek oda, kérem!… – Mire, te Isten rohadt barma, te, mire figyeljünk oda?!

– Hát nem veszik észre, hogy az az ember ég, elég?! És a lassan ájulásba menekülő, pörkölődő, füstölgő társunkra mutatott, mintha varázsolni akart volna, krikszkrakszokat rajzolt a levegőbe, motyogott is valamit, mire Ahab fújt még egyet-kettőt, megpörgette a homokon a feldőlt asztalokat, székeket, napernyőket, majd megfordulva a tengert kezdte verni, hatalmas hullámokat görgetve maga előtt, távolodott, s az őr, botját maga elé szúrva nézett utána, a homok még kavargott egy ideig, de lassan visszaállt a rend, az elguruló és egymásnak csapódó ásványvizes üvegek tébolyító tánca is befejeződött, ismét szabadon szárnyalt az ég felé a füst, Ahab eltűnt, volt, nem volt, csak egy sirálytoll kerengett tétován a levegőben, emlékeztetve arra, hogy itt járt, s ha el is húzott, mindez nem végleges, bármikor visszatérhet, hogy befejezze a rombolás nagy művét. – Fehér, ne a hőségről álmodjál itt nekem! – fordult Tót meglepetten az egyre jobban füstölgő elítélt felé, de nem mozdult, s nem mozdult a beosztottja sem, tátott szájjal bámulták az eszméletét vesztő társunkat, mire a türelmét végképp elveszítő költő, helyzetéből kiszakadva, sőt, kiszolgáltatottságával nem is számolva, nem mindennapi bátorságról téve tanúbizonyságot, odaugrott, és elráncigálta, már épp rá akart zúdítani egy veder vizet, sőt, azt hiszem, rá is zúdította, amikor Fehér lassan észhez térve és elválva a dalmáciai hőségtől, amelyet oly buzgalommal igyekezett felidézni azelőtt, felüvöltött, és iszonyú erővel rúgta fenéken a költőt, aki hasra vágódva ejtette ki kezéből a vedret, amelyben még lehetett víz, s elérhette a kályhát is, mert hirtelen sistergés lett, gőz gomolygott, és Tót őrvezető magához térve beosztottjára üvöltött: – Akkor, ott ment az agyadra a meleg, Józsikám! – A még mindig ájult elítélttel senki se törődött, de öröme korai volt, Ahab ugyan eltűnt hullámokat kergetve az óceánon, ahol a víz összeér az éggel, de nem volt minek örülni, hiába rendeződtek vissza a dolgok, a békebeli állapot illékonynak s főleg sebezhetőnek bizonyult, mert bármikor megérkezhetett a szárazföldről, az északi hegyek barlangjaiból Lukrécia, ez a fölöttébb kitanult kurva szél, amely pillanatonként változtatta erejét és irányát, mintha maga sem tudta volna, mit akar, befejezni-e a munkát, amit a mohó Ahab elkezdett, vagy még jobban összekuszálni a dolgokat, a tehetetlenség és a kiszolgáltatottság imaginárius útvesztőibe űzve a balszerencsés őrt, aki el lehetett készülve arra is, ha nem beszél szépen Lukréciával, az északi komor szirtek bennszülött szele darabokra szedve röpíti világgá kulipintyóját, ott hagyva őt tehetetlenül a forró homokon. Lukréciát nem becsmérelte a veterán partőr, hozzá fohászkodott, erejét dicsérte…

– Hát mégis mit gondol a mi poétánk? – fordult vissza Fehér, de felettese szikáran magasodott föléje. – Az most mindegy! – sziszegte, de tanuld már meg, Józsikám, amikor te velem beszélsz, akkor te hallgatsz, értve van, kussolsz, mint ezek a barmok! – mutatott megvetően ránk – mint a szar a fűben! – nézett a feltápászkodó költőre, aki mintha elvarázsolták volna, emelte fel a horpadt bádogvedret, kikerülve a szélütötten álló Fehér Jóskát, az ajtó mellett álló hordóhoz sántikált, megmerítette, de még mielőtt ájult társunkra öntötte volna, Tót kikapta a kezéből, és Fehérhez lépve, annak feje fölé emelve s fejére csorgatva tartalmát, fojtottan kérdezte: – Na mi van, kispajtás, napszúrást kaptál volna Dalmáciában, ott, akkor kergültél meg? – s azzal az üres vedret a költő kezébe nyomta. – Mozgás! – üvöltötte, s ennek tartalmát a költő végre elalélt, halkan nyöszörgő társunkra zúdíthatta.

Hogy ő kikkel van körülvéve, mondta még rosszat sejtve, de nem a csélcsap Lukrécia érkezett meg, hanem Lámia, a fennsíkon alvó szörnyeteg száguldott végig a parton, lehelete forró volt, s ha az őr arcába lihegett, ez tehetetlenül vágódott végig a homokon, ha Lukréciához fohászkodott, és Ahabot káromolta, Lámiával egyáltalán nem beszélt, megadóan feküdt hasra a szúró és forró homokon, maholnap széteső kalyibájával, elszálló botjával sem törődött, két kezét fejére szorítva legszívesebben a homokba fúrta volna önmagát, hiszen tudta, elég, ha kitartóan halad lefelé, előbb-utóbb eléri a nedvesebb s hűs rétegeket, de Lámia borzalmas erővel rontott neki, hátáról a hasára fordítva vijjogott, s a veterán őr tudta, vége, eddig még soha nem ért hozzá. – De most mit csinálunk, ha visszafordíthatatlan károsodásokat szenvedett?! – bökött Tót megvetően a lassan magához térő társunkra, s fejével igazította a költőt, aki újabb és újabb vödör vizet zúdított a gúzsba kötött szerencsétlenre, nem véve észre a nyitott ajtóban megjelenő Répás hadnagyot, ezt a pattanásos arcú, infantilis suhancot, aki késleltetett kamaszkora perverz vágyait élvén ki, ötletesen és fáradhatatlanul kínozott minket, s mindezt olyannyira túlzásba vitte, hogy hozzá hasonlóan kretén beosztottjai pontosan úgy utálták, ahogy karrierista felettesei megvetették.

– Na mi van, Tót, fürdessük az elítélteket? – hajolt a gúzsba kötött társunk fölé, s háta mögött a kissé kába költő emelkedett fel, a meglepett hadnagy nyakába zúdítva az utolsó veder vizet. Ennél csak az lehetett volna meglepőbb, ha Ahab, Lukrécia és Lámia, az óceán gonosz, a hegyek csapodár s a szárazföld kiszámíthatatlan szele egyszerre ront a védtelen partszakaszra, befejezve, vigyorogva, rikoltva, már-már emberi hangon röhécselve és panaszkodva fejezve be a rombolás megkezdett, de állandóan félbemaradó munkáját, lerombolva és földdel téve egyenlővé a strand mögött sorsára komoran várakozó halászfalu, az őr kalyibájához hasonlóan rozoga állapotban lévő kulipintyóit és viskóit…

– Mit búsulsz, kenyeres, midőn semmid sincsen? – rázta meg a vállát hirtelen Málik. Hutera felrezzent. Meglepetten nézett rá, megdörzsölte a fejét, szédült. Kióvatoskodtak a konyhába, ivott egy nagy pohár vizet, de hiába, már ez se segített, újra szédülni kezdett, mintha körhintán ült volna, égő szeme előtt üvöltve jelentek meg a bősz új-zélandi szelek, három oldalról kezdték rázni a barakkot, s a nyitott kályhaajtón ragadva ki az égő fahasábokat, lángba borították az egész tábort. Feje is tompán szaggatott, nyögve vált le az égő barakkokról, lángok martalékául hagyva a recski tábort, arról faggatta Málikot, egy hokedlire rogyva le, hogy miként telt a napja, ivott-e már gyógyító sereket? De a barátja tétován ringatva busa fejét, komoran meredt maga elé, s csak nagy későre, hosszas, kitartó unszolására árulta el, hogy ideges a váratlan zalai út miatt. Noha megtanulta, imádott parancsnok urunk mellett mindenre el lehet készülve, de arra, hogy vidékre kell utaznia, s ilyen sürgősen, mégsem számíthatott.

– Hogyan ? – döbben meg Hutera, megvakarva a lábához dörzsölődő Obor füle tövét. – Hát ő is Zalába utazik?
– Igen – bólint a nagydarab férfi, és a kredencből kivéve egy üveg kőbányai sört, fogával nyitja ki, nagy kortyokban nyeli és böffent, kezével törülve a száját. – Veletek megyek.
– Hogyan? Kikkel jössz, édes egy Pistám? Nem hallottam jól. Velünk?
– A parancsnok úr ötlete, gondolhatod. Ő döntött így, engemet – vakarja a fejét elveszetten Málik – egyáltalán nem esz a fene Húsvét előtt egy zalai utazásért, amellett – sóhajtott, és kezébe véve a kiürített sörösüveget, elmerülten nézegette a habok gyönyörű pókhálószerű rajzolatát az üveg belső felén – hozzákezdettem a kertben is a munkának, a barátném is készül Pestre, Somogyból, direkt a látogatásomra, azt sem tudom, mit mondjak neki, mit hazudjak, hiszen az igazságot, annyira képtelen, el se hinné, nem mondhatom el, érettem odáig van ugyan, de elképzelheted, édes Bélám, hogyan fogja érinteni bensőségesebbé váló, az esetleges közös jövőt is már tényként kezelő kapcsolatunkat, az én hirtelen elutazásom. Hogy nem fog nyögdécselni a boldogságtól, az biztos. Erre tulajdonképpen már mostan be is vehetnénk a mérget…

– Ő csak azt nem érti – mered rá HáBé –, hogy miért ragaszkodik Sasvári az ő jelenlétéhez Zalában?
– Mert ki akarja deríteni az állítólagos harangozó kilétét. Érti már? Dereng már valami.
– Tehát nem bízik benne – sóhajt lemondóan Hutera, és idegesen kezd dobolni az asztalon.
– Ez nem igaz – legyint Málik. – Viszont segítség kell neked, ebben a nagy munkában, mégiscsak erdélyi vagy, aki nem ismeri ki magát a sajátságos magyar viszonyok között. Ezt a zalai balfácánt be kell mérni, fel kell deríteni. És ebben a nagy munkában kell nekem segítséget nyújtanom neked, mivel én – a parancsnok úr elfogult, ez érthető – ravaszabb vagyok – legalábbis szerinte –, mint hat komcsi zsaru, engemet nem lehet átverni. Most már érted, de hiszen te is ismersz.
– Mindenkit át lehet verni, ne áltasd magad. Még téged is.
– Ezt majd neki is mondd el, amikor beretválod. Bizonyára örülni fog vakító felismerésednek.
– Ma nem. Reszket a kezem.

Egymásra néznek és vigyorognak. Obor váratlanul mordul fel a lábuknál, s ahogy figyelni kezdenek, meghallják az öreg páternoszter összetéveszthetetlen zakatolását is. A rozoga bérház megremeg, mint egy fél oldalára dőlő, süllyedő hajó, s HáBé váratlanul úgy érzi, valakik érte jönnek, menekülnie kellene, azonnal, hagyván csapot-papot, mint Csokonai Vitéz a rejtelmes versben, hanyatt-homlok rohanni, de nem bír megmozdulni, mintha odaszegezték vagy odaragasztották volna a hokedlihez.

– Béla – hallja a recsegő baritont.
– Mi van veled, rosszul vagy? – rázza meg Málik.
– Menj, hív az öreg.
És ő a derekát masszírozva emelkedik fel, kissé roggyantan áll meg a szobaajtóban.
– Parancs! – csattantja össze a bokáját, és sajgó szeme előtt megvillan egy kék pettyes ruha. Piros, gondolja összerezzenve, de ezúttal nem hallja szerelme másvilági nevetését, eltűnik a kék pettyes ruha is, ami szerelmük évadjaiban annyiszor repült át a szobán, mert viselője sürgősen akart szabadulni tőle.
– Az nincs. Beretválj meg, kérlek!
– Már nem érti – hebeg ő zavarodottan. – Mi nincsen?
– Parancs – recseg Sasvári. – Csak kérés van. Azt szeretné, ha megberetválná. Erre kéri.

Így hát két nap alatt immár másodszor beretvája parancsnokát. Miután bevonszolva béna testét a fürdőszobába, s a kellékekkel a kezében visszaérkezik, és keverni kezdi a habot, érzi, hogy valamelyest helyrejön, mintha elengedné az őt eddig fogva tartó iszonyú benső örvény, a százezerszer ismételt mozdulatok szertartásszerű rendje megnyugtatja, keveri a habot, s amikor először húzza végig a pamacsot, finoman, csak alig érintve szeretve tisztelt és irigyen csodált parancsnoka nyolcvanöt éves, ráncokkal barázdált arcán, a röhögő idő e valószerűtlen bonyolult játszóterén, még nem tudja, hogy miért éppen a Mohos sárgásbarna vize bukkan fel előtte, de már érzi is a tőzegláp semmivel össze nem téveszthető savanykás illatát, látja a bugyborékoló, trágyára emlékeztető iszapot is, a mohaszigeteken hősiesen megkapaszkodó törpefenyők kötelékre emlékeztető gyökérzetét, a távolabb várakozó koromfekete tó antracit tükrét, a látvány annyira élethű, legalábbis ő annyira beleéli magát, hogy nem is jutnak el tudatáig a habtól valószerűtlenül fehér arcú parancsnoka szavai. Pedig Sasvári türelmetlenül meg is ismételi a kérdését, Tóbiás pedig feláll, odalép HáBé mellé, aki úgy áll ott pamaccsal a kezében, mintha el lenne varázsolva.

– Kérdezett valamit az őrnagy úr – mondja számonkérőn, pici aggodalommal emeli fel, és kezdi mozgatni jobb kezét HáBé arca előtt.
– Mi van? – rezzen meg hősünk, és kiejti kezéből a pamacsot.
– Azt kérdezte az őrnagy úr, hogy kommunista voltál-e? Hatottak-e rád a baloldali pestis eszméi?
– Mit ? – emeli fel HáBé a pamacsot, és elveszetten pislog. – Hogy én? – röhögni kezd kínjában, kivánszorog a fürdőszobába, gondosan mossa ki a pamacsot, visszajön, újra szappanoz, újra kezdi bekenni Sasvári merev, öreg, ráncokkal barázdált arcát, s komoran mondja: – Akkor sem lehettem volna kommunista, mondjuk, ha az akartam volna lenni, engem, „azok” szemében örökre megbélyegzett a múltam, először ugye, hogy a megszálló Horthy fasiszta hadseregében szolgáltam, másodszor, hogy nem a muszkák kaptak el, hanem a rohadt imperialista amcsik ejtettek fogságba. Hogy évekig dekkoltam Dániában (vajon miért?), s utána mégis hazahozott a fene, a kibaszott hazaszeretetem, a szülőföld iránti honvágy.

Befejezi a szappanozást, kiveszi tokjából a beretvát, és fenni kezdi a szíjon, a lámpafényben fenyegetően csillan meg a penge.
– Hát nem lehettél irigylésre méltó helyzetben – ül vissza Tóbiás előbbi helyére, és malmozni kezd.
– Azzal kezdődött – sóhajt HáBé, és százezerszer gyakorolt, álomszerű mozdulatokkal, idegességét visszafojtva beretválni kezdi a makacsul, talán sértődötten hallgató parancsnokát –, hogy már néhány hónappal a hazatérésem után válaszút elé állítottak. Szaporodtak már a lila foltok, véraláfutások a kor pirosra festett arcán, ahogy a tisztelt úr – néz Tóbiásra és kacsint –, unokaöccse szokta mondogatni, aki vándorfotográfus, tehát tudja, hogy ami látszik, az lefényképezhető…

– És ami nem látszik?
– Azt lehet magyarázni, eltúlozni, el is lehet hallgatni, az…
Egy bizonytalanabb mozdulat, s a pengén ott vereslik az első vércsepp. Timsó. Néhány korrigáló vonás a pengével, aztán lemossa, törülközővel ütögetve szárítja feszülten figyelő parancsnoka arcát, majd jön a Denim arcszesz.
– Azzal mi is van, ami nem látszik, tehát nem fotografálható? – kérdezi semleges hangon Sasvári. – Ami nem örökíthető meg a jövőnek?
– Hát ez az – füttyent Hutera, kivonul a fürdőszobába, kimossa a pamacsot, lemossa a pengét, elrakja a kellékeket. – Az aztán lerakódik a lélekben – támolyog vissza. – Tudja, az anima… Lerakódik és fojtogat. Fekszünk éjszaka a hátunkon, imádott s gyengén, mondjuk így, meghitten horkoló szerelmünk mellett, most már mindörökre nyitott szemmel, és a plafon hazudozó repedéseit sem látjuk, ezeket az elfuserált népi demokratikus útvesztőket, nem látjuk, mert setét van, olyan setét, mint a bika szarvában. Az ő kálváriája – tér át váratlanul s talán indokolatlanul a 3-dik személyre, szereti, öregedvén, a nagy szavakat, habár ebben nincs semmi túlzás, amint hamarosan kiderül! – azzal kezdődött, hogy nem akarták engedni, hogy gyakorolhassa mesterségét. Borbélyként nem funkcionálhat többé, hölgyfodrász, na hagyjuk a hülyeségeket, mondta egy akkori korifeus irodájában, Sztálin elvtárs acélos és Dej elvtárs megbotránkozott tekintetét keresve szemével, ami már csak azért sem volt túlságosan nehéz, mert a két hatalmas arckép egymás mellett függött irodája falán, karosszékével szemben, talán azért, hogy mindég láthassa munkájából felpillantva a munkásosztály két vezetőjét, hogy puszta látványuk erőt adhasson neki az ideológia győzelméért, az osztályellenség megsemmisítéséért folytatott hősi munkájában. – Még hogy hölgyfodrász? – ismételte meg gúnyosan, közbevetőlegesen nem kínált hellyel, ott szobroztam előtte. – Hát hol vannak itten hölgyek, Hutera úr? – nyomta meg gúnyosan az ,,úr” szót –, egyet mutasson, és én készségesen engedélyezem az üzletét, de nem tud mutatni, sajnálkozott, felpillantva Dej elvtársra (most csak rá nézett, mintha Sztálint kerülte volna), úgyhogy választhat, vagy Ádám bátyja örökébe lép, és kéményseprő lesz, vagy mehet Felsőtáborba, ott momentán úgysincsen borbély, s valaki azokat a fafejű székelyeket is kell nyírja meg beretválja, ha már akkora urak lettek, hogy képtelenek maguk levakarni a szőrt bánatos, örökké elégedetlenkedő képükről.

– És te, hogy döntöttél: borbély maradsz és sepersz falura – vigyorog fáradtan Tóbiás, abbahagyva a malmozást –, vagy átképzed magad kéményseprőnek, beállván a nagybátyád örökébe.
– Állj meg vándor! – simít végig simára beretvált arcán elégedetten Sasvári. – A nagybátyád kéményseprő volt, s te végül is miért nem folytathattad volna a mesterségedet, mért kellett volna kéményseprő legyél? Nem értem!
– Fekete fehér – szólal meg tűnődve Tóbiás. – Mit van ezen mit nem érteni?! Borbély nem lehetett, kéményseprő igen… Téged, édes bátyám, más országban ugyan, de ugyanezek ugyanezen megfontolások alapján irányítottak Recskre, míg én akkor már egy osztrák, majd egy német uszály kormányosaként grasszáltam a Dunán…
– De akkor is! Falun lehetett borbély, városon nem? Egyszerűen képtelenség.
– De csak látszólag logikátlan – hümmög Tóbiás. – Az ideológiai zűrzavarnak megvolt a saját logikája, ami, akárcsak a virtus, alkalmazkodott a korszellemhez, de a helyi sajátosságokat is figyelembe vette, egyszerűen nem tehetett mást…

– És akkor te?
– Én – néz a parancsnokára rezzenéstelen tekintettel HáBé – azonnal döntöttem, hogy megyek Felsőtáborba (bárhová, gondoltam, a pokol fenekére is, ha kapok utasítást, mert ez azt is jelenti, hogy létezik), ha a mesterségemet gyakorolhatom, mert én borbély vagyok és fodrász, igenis, hölgyfodrász, mert vannak hölgyek ma is, ha ezt önös érdekből el is leplezik – és nem kéményseprő. Ádám bátyám az emberek házainak kéményeit kotorja, én a borostát vágom a képükről. Látszólag ugyanaz, de mégsem. Hát legyen – mondta a korifeus, szórakozottan Sztálin képére pillantva. Nézte a népek tanítójának sűrű, tömött koromfekete bajuszát, és hallgatott. – Cselekedjen belátása szerint, Hutera úr…

– Talán ezért a gúnyos utolsó mondatáért löktem neki egy felest 1972-ben a brassói állomáson, amikor véletlenül összefutottunk, már kész volt a nagycsarnok, a város büszkesége, a féllábú hegedűs is ott ült a bejárati ajtó mellett, s szívbemarkolóan húzta, hogy „Ibolyák, lila ibolyák”. Én nem kerestem a vétkeimet, volt még egy szűk órám a vonatomig, ejtettem egy fém háromlejest a cimbora kajla kalapjába, s indultam volna befele, akkor az első emeleten jobbra volt a kocsma, s kit látnak szemeim, ahogy a cigányok, katonák, utcakölykök, reszkető fejű nyugdíjasok tömegében tolatok előre, az elvtársat magát, hát ’49-es találkozásunk után, amikor a képeivel szemben, irodájában még élet-halál ura volt, igencsak megváltozott. Az elmúlt huszonhárom esztendő igencsak elkoptatta az egykori magabiztos, acélos tekintetű elvtársat, nemcsak bizonytalanabbá, elesettebbé vált, hanem láthatólag le is rongyosodott, mintha irodája és a két kép eltűnésével s hatalma elvesztésével végképpen vesztessé változott volna, arca borostás volt, szeme békésen villant rám, még nem ismert meg, nyújtotta a zárt sorsjegyet, egyet hátralépve szemrevételeztem, cipője mocskos volt, szürke nadrágja kitérdesedett, s akárcsak lyukakkal teli pulóverén, nadrágján is fakuló vörös foltok emlékeztették egykor bizonyára élvezettel elfogyasztott paradicsomos mártásokra, vagy miért is ne veresborokra, de arra is, hogy egykori, a kételyt hírből sem ismerő rajoni párttitkár hatalma elveszítésével mást is veszített, már nem figyelt annyira oda semmire, mint fénykorában, mindegy volt neki, lecseppenti-e pulóverét vagy a nadrágját, mintha már egyáltalán nem törődött volna a részletekkel, melyeknek hatalma idején oly nyomasztó fontosságot tulajdonított, nos, Gatya elvtárs (mert így hívták!), muris, nem? Noha akkoriban, mikor az ő a szeszélyes döntéseitől függött az életem, az például, hogy maradhatok városon, kéményseprőként, de ha mesterségem akarom gyakorolni, vidáman húzhatok el falura, nem tudtam röhögni. Vettem egy sorsjegyet, s őt fixírozva bontottam ki, mit ad az isten, száz lejt nyertem, s a szemébe nézve hívtam meg egy sörre a vendéglőbe. Zavartan köhécselt, de követett, és amikor a hatalmas ablak mellett végre leülhettünk egy asztalhoz, melynek abroszát ugyanolyan halványodó vörös foltok tarkították, mint a nadrágját és a pulóverét, az előttünk ülők poharaikat is feldöntögették közben, ráadásul cujkát ihattak, mert a mocskos abrosz bűzlött, akárcsak a hamutartóból kifolyó csikkek áradata. Egy rúzsos csikknek már nem is jutott hely, ezt a hölgy – akinek frizurakölteményein már elszántan képzeleghettem akkoriban, hiszen volt esélyem, hogy extrém elképzeléseimet átültethetem gyakorlatba, ami nem kis örömünkre azt is jelentette, hogy osztályharc ide, Ceauşescu elszántsága oda, ismét voltak hölgyek, legalábbis nem rejtőzködtek már, vállalták önmagukat – egy töltött tojást tartalmazó tányérban nyomta direkt a sárgás, lassan mindenféleképpen elszáradó és bizarr alakzatokat öltő majonézes mártás maradványai közé. Hívtam a pincérlányt, eltüntette a szocialista dőzsölés maradványait, tiszta abroszt tett, kicserélte a hamutartót, és közölte, hogy a kajáért oda kell menni (és bájos bubifrizurás fejével tétován intett a pult felé), mert az ő vendéglőjük önkiszolgálóként működik. Vesszük a tányért, beállunk a sorba, s ha odakerülünk, rakhatunk a tányérunkra, amit csak akarunk, ami csak van. Mivel másodszor is tángyért mondott (székely lány volt a drága, és jobb helyet is el tudtam volna képzelni neki, mint a brassói állomás átjáró vendéglője, amelyet megszállt a föld söpredéke), megkérdeztem, hova való, ozsdolai, sütötte le a szemét. Vider, mondtam, paplany, szappany, tehen. Nem nevetett, lassan vörösödött el, dacosan szegte fel a fejét, s határozottan kérdezte meg újra, mit rendelünk. Sert, néztem rá biztatóan, mire az addig mélyen hallgató Gagya is megszólalt, de közben nem nézett rám, hogy neki a szokásosat, tudja aztot jól Terike, hogy mit, hát kevertet, mivel ő a gyomra és a vérnyomása miatt nem ihat sert, a gyomra süllyed, csak tudná, hová, a vérnyomása meg nő, ilyenkor elsötétül előtte a szép új világ, s úgy vernek a dobok a fülében, saját verőerei, hogy azt hiszi, nem bírja tovább, kész, vége, de elmúlik ez is, mert az osztályharc is elmúlott, a mamutok is. Ezért hát őneki a megszokott kevertjét hozza Terike, mert ő már mióta csalódott az egyértelműségekben, keveri, ha semmi nem az, ami, vagy aminek látszik, akkor menjünk a dolgok elébe, csapjuk be egymást is, bolondítsuk csak meg rumunkat kávélikőrrel vagy fordítva, ki ahogyan óhajtja, mert mióta kiderült, hogy semmi nem az, ami, de nem is az, aminek látszik, azóta ő…

A lány elrohant s visszatért a keverttel és az én sörömmel. Szórakozottan pillantottam ki az ablakon, a buszpályaudvarra, az erőtlen márciusi napsütésben a gőzölgő hófoltok között egymást kerülgették a kopott piros, sárga és fehér autóbuszok, ideges csomagokat cipelő emberek rohangáltak ide-oda, megszédültem egy pillanatig, ez volt az érzésem, lenn elszabadult a pokol, kitört a pánik, beállott a régen várt káosz, a részletek önállósultak sajgó szemem előtt, s mondom, az volt az első felismerésem, rázott is, mint az áram, hogy minden hirtelen jött mozgásba, a másiktól függetlenül, ezért aztán előbb-utóbb megtörténik a jóvátehetetlen, egymásnak rohannak az autóbuszok, de előzőleg legázolják az utasaikat, így téve a kapuk elé álló jövőben tulajdonképpen önmagukat is feleslegessé. De semmi ilyesmi nem történt. A brassói buszpályaudvaron azon az 1972-es márciusi délutánon is a megszokott koreográfia zajlott: jöttek és mentek és helyet cseréltek az autóbuszok, míg a sofőrök az ablakon kihajolva önfeledten szidalmazták egymást, s körülöttük ott nyüzsögtek a saját buszaikat kereső, cekkerek, zsákok, megpakolt hátiszákok, szétrepedéssel fenyegető, degeszre tömött táskák terhe alatt nyögő utasok is, időnként tök- vagy napraforgómagot rágcsáló milicisták is feltűntek, s a zűrzavarban a pokoli morajjá összeálló nyomasztó hangzavarban időnként éhes galambok röppentek az elkeseredett, egymást taszigáló, káromkodó, járműveket kereső utasok közé, s egy kis képzelőerővel a mocskos, koszlott, szomorú állapotban leledző lábbelik között koslató patkányokat is látni véltem, de most, társaságban lévén, nem adhattam át magam képzelgésemnek, elfordítottam a fejem a buszpályaudvar poklától, s Gagya elvtársra meredtem, aki mereven nézte saját poharát, ajka mozgott, mintha imádkozott vagy épp ellenkezőleg, átkozódott volna.

– No, csin-csin – emeltem fel a Bucegi-sört, hideg volt, hidegebb, mint amilyenre egy március végi napon számít az ember, de már ez sem zavart, sőt, ha visszagondolok rá, bár tizennyolc éve történt, de mintha most történne, annyira bennem van az egész, akkor délután ez zavart a legkevésbé. Úgy nyúlt a pohara után, hamisítatlan ragadozó mozdulattal, mintha attól félt volna, hogy valaki elragadja előle a poharát, s nyakának egyetlen utánozhatatlan mozdulatával döntötte magába a deci kevertet. Krákogott. Sárgás arcbőrén vörös foltok ütköztek ki, remegése időlegesen megszűnt, sőt, savószínű szemében is kétségtelen érdeklődés villant meg, amikor felemelve végre a fejét, figyelmesen nézett rám.

– Maga ismer engem? – lepődött meg.
– Hát el lehet magát felejteni, Gagya elvtárs? – kérdeztem vissza semleges gúnnyal, és kortyoltam a sörömből. Ide még annyit, nehogy valaki azt higgye, hogy egy pillanatig is győzelmet érzett volna, ilyen állapotban találván azt az embert, akinek döntése megváltoztatta és végeredményben a mostani pályára állította az életét. S miért is érzett volna győzelmet, pláne elégtételt pont ő, aki annyiszor láthatta megcsúfolni a jóhiszeműséget, sárba taposni az ártatlanságot, hogy is mondja Hamlet?

„Mert ki viselné a kor gúny-csapásit,
Zsarnok bosszúját, gőgös ember dölyfét,
Utált szerelme kínját, pör-halasztást,
A hivatalnok packázásait,
S mind a rúgást, mellyel méltatlanok
Bántalmazzák a tűrő érdemet…”

Bocsánat, fejből idézte, de gondolja, világos, nemhogy győzelmet nem érzett az egykori hóhért látván mai ramaty állapotában, de még elégtételt sem. Figyelte asztaltársa lassan veresbe váló arcát, mintha várt volna valamire. És nem is csalódott.

– Mert én ismerem magát, maga Hubesz…
– Nem.
– Hunor?
– Nem.
– Huti?
– Meleg.
– Hutera – meredt rá diadalmasan az egykori rajoni korifeus. – Maga volt az a félnótás, aki nem maradt a városban, hanem elment falura, mert – látja, emlékszem, nem felejtettem el – a borbélymesterségét és a hölgyfodrászatot hivatásának tartotta. Hivatásának, hogy oda ne rohanjak, hi-va-tá-sá-nak. És a kéménykotrást, jól láttam én, lenézte. Nem derogált a korom, inkább ment falura, a szarba és a sárba, Isten háta mögé, hogy a piszkos, bamba, tehén segge mellől szalajtott bandát nyírja és beretvája. Mondja, megérte? De mielőtt még válaszolna, persze, ha akar, én már, bizonyára látja: régóta nem vagyok abban a helyzetben, hogy bármiféle választ bárkiből kikényszeríthessek, engedje meg, hogy most én rendeljek egy kört.

– De akkor nekem is kevertet, ha már az az igazi – vigyorgott ő.
– Legyen – intett Gagya a lesben álló bubifrizurás leánykának –, de ne gondolja, Hutera úr, nyomta meg az úr szót ugyanúgy, mint huszonhárom esztendeje irodájában, állandó szerepet játszva az őt türelmesen figyelő Joszif Visszarionovics Sztálinnak és Gheorghe Gheorghiu-Dejnek, hogy egyenlők pusztán, mert ő is lecsúszott, és mert kevertet isznak mindketten a nem várt viszontlátás örömére. Ne áltassa magát ilyesmivel, ők nem voltak és nem is lesznek egyenlők soha. Mindenkori helyzetük is különbözik, nyilván ők maguk is különböznek ezekben a sokszor párhuzamos, máskor meg egymásra merőleges helyzeteikben. Más az indítékuk ugyanis, mint ahogy más az élethez való viszonyulásuk is, a tapasztalataik is mások, amelyeket apró gyermekekként éltek át zűrzavaros, de egymástól szinte mindenben különböző életeikben. Nem is beszélve arról, hogy ő fiatalon esküdött fel egy eszmére, arra az eszmére, amelynek célkitűzéseivel, ideáljaival, egész rendszerével az ő különben tisztelt asztaltársa, az egykori horthysta katona és amerikai hadifogoly, borbély és hölgyfodrász egész életében szembeállott.

– Azért ez túlzás – emelte fel ő a kezét, de nem tudta folytatni, mert a keverttől és az emlékeitől erőre kapó Gagya elvtárs fensőségesen torkolta le.
– De legalábbis szívében megvetette, ha ezt most kényelmetlen is elismernie, és gúnyolta, ahol, amikor csak tudta. Ne értse félre – nézett rá megengesztelődve a rajon volt vezére –, ezt megérti: a gúnyt, savanyó a szőlő alapon, de a megvetést, a megvetést azt nem. Mert ki volt ő, Hutera Béla? Borbély és jövendőbeli szépreményű hölgyfodrász? Egy üresfejű, piperkőc, szoknyavadász senki, egy nímand, akinek az volt a baja, hogy úr sem volt, és paraszt sem, és a kettő között imbolygott, mint az örökkévalóságban Mohamed koporsója, ráadásul önfeledten, így azután mindennek nekiütközött, s még ő csodálkozott, hogy a hatóság (neki akkor Gagya Lajos) mindezt nem vette jó néven, hogy gyanakodott. De hát – nézett rá átható tekintettel, s egy cigarettát varázsolt fogatlan szájába – hogy is ne gyanakodtunk volna? Ettől a pillanattól többes szám első személyben beszélt, ugyanolyan fensőbbségesen, ellentmondást nem tűrően, mint akkor, az irodájában, mintha csak azóta is Sztálin elvtársnak és nem utolsósorban Dej elvtársnak akart volna imponálni. Egy kétes egzisztencia, aki az amerikai hadifogságból nem jön rögtön haza, hanem befekszik egy dán borbélymester szép özvegyének az ágyába, átveszi a klientúrát, népszerűsége felível, karrierje sínen van, de ő váratlanul mégis úgy dönt, eddig és ne tovább, és véget vet ennek, mivel az ő egész élete egyetlen hatalmas és lebírhatatlan honvágy, hogy akkori, üres és fennhéjázó szavait idézzem: hazajön, áttántorog a háborús sokkból alig ocsúdó Európán, hogy többé ne legyen boldog, hogy többé soha ne legyen elégedett ember, s még ő csodálkozik azon, hogy gyanús lesz, már pusztán ezért is. Mert hát mi volt a garancia, hogy nem szervezte be őt az intelligens szerviz, megmondja ő Hutera úr helyett, az égvilágon semmi. Sőt, a személye által gerjesztett gyanakvás valószerűnek tűnt, egy különben rátermett, ügyeskedő, jég hátán is megélő Figaró, egy életművész nem lehet ennyire őrült, hogy a dán paradicsomból hazaszökjön az állítólagos, magánbeszélgetéseken is így nevezett kommunista pokolba, hacsak nem fizetett kém. Nem, ne tiltakozzon, nevet kesernyésen Gagya, ő nem azt mondja, hogy ezt elhitte volna, ki a templom kan egerét érdekelte volna különben is, hogy mit hisz ő? Mindennek volt bizonyos szolid, valóság- és emberismereten alapuló valószerűsége, annyi legalábbis mindenképpen, ami indokolta a Hutera személyével kapcsolatos, állami, illetőleg hivatalos gyanakvást, mert egyebekben ne higgye, hogy mindez a személyének szólt, ugyan már, hát ki is volt ő? Egy ganyés faszú kurvapecér erdélyi Figaró! De könnyen lehetett mindez álca, ami egy szívós és a népi demokratikus rendszer megbuktatásán dolgozó kémet rejt, egy olyan személyt, akit dollárral vettek meg a cilinderes, kövér, bigott és arrogáns amerikai imperialisták, vagy ami még rosszabb, egykori Horthy-fasiszta s nem utolsósorban sovén nacionalista érzelmére apellálva küldték harcba ellennünk.

– Nem, ne nevessen! – magyarázza egykori kihallgatója, s elnyomja a cigarettát. – Gyanús volt. Minden normális emberi számítás szerint kémkedni küldték közénk, s akkor én – vált át váratlanul első személyre – döntöttem: egy ilyen ember még akkor sem maradhat közöttünk, ha a tények egybehangzó állítása szerint ártatlan is. Lehet, hogy csak az elvtársaknak nem sikerült a vádat bizonyítani, de ami késik, nem múlik, ezért én – bízva ember- és anyagismeretemben (mert áttanulmányozva meglehetősen vaskos dossziéját, már úgyszólván mindent tudtam magáról!) – választást kínáltam, itt maradhat a városban, de csak kéményseprőként, borbélyként, pláne hölgyfodrászként nem! Nyilván tudtam, akár meggyőzték az amcsik, akár nem, maga sértődötten fogja ezt az ötletet visszautasítani, mert maga hiú, inkább elmegy falura, a szemétdombra, de nem alkuszik, mivelhogy maga borbély (megengedem: szépreményű hölgyfodrász!), de semmi esetre sem fog kéményekbe kotorászni, nem fogja pacsuliszagú, fehér köpenyét a kéményseprők fekete kabátjára cserélni. Nem is tévedtem: ez történt. Besétált a csapdába, bevette a maszlagot, s inkább ment falura, én meg úgy okoskodtam, kém vagy nem kém, mindenképp ez a jó megoldás. Mert ha nem kém, már nem is érdekel engem, ha kém, elégedettek lehetünk, hiszen nem itt van közöttünk, egy rajoni székhelyen, ahol mégiscsak van mozgás, ahol nap mint nap történik valami, ahol stratégiailag fontos intézmények vannak, hanem falun, ahonnan legfeljebb azt jelentheti, hogy a borbélyműhely előtti fán a vörösbegy helyet cserélt a cinegével, mielőtt jöttek volna a szemtelen felsőtábori verebek.

Sóhajt, üres poharára mered, majd Terikét keresi a tekintetével, de a lány sehol, s a vendéglő első felében, az önkiszolgáló étteremben kitör a pánik, újabb és újabb turistacsoportok tódulnak be, reménytelennek látszik odajutni s rendelni végre valami meleg kaját.
– És volt itt még valami, drága Hutera úr – néz újra rá az egykori pártvezér, a rajon koronázatlan királya. – Éspedig a maga arrogáns természete, Mester – sziszegi Gagya, s már-már igazi hamisítatlan gyűlölettel néz rá, de nem tudja folytatni, mert egyszerre két dolog is elvonja figyelmét tőle, és saját szövegétől, brutálisan kényszerítve arra, hogy átmenetileg befejezze az önjellemzést, és elhallgasson. Megérkezik végre Terike a keverttel, és lenn a buszpályaudvaron – pontosan abban a pillanatban, amikor a bubifrizurás leányzó az asztalukra teszi a horpadt bádogtálcát (de mitől horpadt be? egymás fejéhez vagdossák a renitens vendégek?) a két pohárral, melyekben lemondóan vöröslik a kevert, ami rum is, meg nem is – kitör a pánik, és elszabadul a pokol.

Mielőtt felragadhatnánk poharainkat, s mielőtt átvehetném a szót, hiszen eléggé elfutott a ló a tegnapi elvtárssal, s épp ideje, hogy ráébresszem a valóra, arra ugyanis, hogy én változatlanul az vagyok, aki voltam, de ő már régóta nem az, aki akkor volt, helyzetünk és benne egymáshoz való viszonyunk tehát megváltozott, ezért illene erre is figyelmeznie, mielőtt szájon nem verem, mert az, hogy akkor, végzetesen és véglegesen kiszolgáltatott állapotomban eltűrtem pofátlanságait, nem jelenti azt, hogy ma is eltűröm. Ha akkor a hatalma indokolta lekezelésemet, ma, amikor ő egykori vidéki kiskirályból szarevő sorsjegyárussá lett, nem indokolja semmi, erre is gondoljon tehát, mielőtt folytatná elmebeteg becsmérlésemet. Én az vagyok, aki voltam, de ő már nem az, ezért legyen olyan szíves és húzza meg magát, s darab ideig kussoljon, hogy végre szóhoz juthassak, s elmondhassam, ami akkor és azóta belém rekedt.

– De nem tudtam elkezdeni – legyint HáBé –, mert abban a pillanatban, amikor a régen várt kevertes poharak landoltak az asztalon, a buszpályaudvaron elszabadult a pokol. A látvány és a későbbi kutatásaim alapján ez a régóta várt káosz azzal kezdődött, hogy egy épp állástalan cigányfiú (mehetett volna gimnáziumba, naná, vagy a Nagy Országos Építkezésekre maltert keverni vagy talicskát tolni, de ő persze nem, „ezeknek” nem fűlik fél fogukra sem a munka, de kell a pénz, mert lenni kell, s enni is kell, s a husika, a paradicsom, az amerikai mogyoró és a rumos csokoládé, hogy egyebekről most ne is beszéljünk, pénzbe kerül) lépett akcióba, a régóta esedékesbe, és lopta el egy éltesebb földvári hölgy piros színű retiküljét, benne 25 vagy 27 lejjel, ami már akkor sem volt az a falrengető összeg. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy Brassó és városunk között akkor éppen kilenc leu (nem oroszlán, román pénzegység ) volt egy jegy. Ezzel az összeggel, ami állítólag a földvári hölgy piros retiküljében volt, háromszor is haza lehetett volna jutni. Vagy el lehetett volna utazni, mondjuk Szinaiáig, és el lehetett volna nézegetni, mondjuk, a királyi kastélyt. Az összeggel a hölgy (soha nem derült ki, mi a nyavalyát keresett Brassóban) vehetett volna tejbepapit az unokáinak, megvehette volna a Horizont sorozatban éppen megjelenő Petőfi Sándorról szóló Illyés Gyula-monográfiát 19 lejért, s még mindig maradt volna hat vagy nyolc leje, hogy egy nála levő kisebb üvegbe a földvári kocsmában töltessen „mókusvizet” a férjének, vagy ha épp nem volt nála üveg, kérjen hitelbe egy üveg sört. A hitel itt az ekkor különben egy lejt érő sörösüvegre vonatkozott, mely üveg nem volt eladó, tehát hivatalosan akkor vehetett volna sört, borvizet, butéliás bort, ha lett volna üvegje. Ha nem volt, csak nézhette volna a menüt, de nem tehette volna magáévá. A helyzetet bonyolította, hogy egészségügyi szeszt, vodkát, likőrt és rumot is hasonló kinézetű barna, zöld vagy fehér üvegekben forgalmaznak ugyanabba a millióba, két millióba, ami Romániában körbe kerengett, sőt, olajat is!? Ez azért már kissé bonyolultabb, egy röpke kitérőt (ahogy mondani szokták mifelénk: egy misét) mindenképpen megér, hiszen itt ő (vált az obligát harmadik személyre a végképp elbizonytalanodó HáBé) két tapasztalt, italos embernek beszél, akiktől nem idegen a zákányos hangulatokat degeneráló másnaposság, amikor a férfiemberen semmi egyéb (átmenetileg) nem segít, csak egy kellő hőmérsékletű, évszaktól függően behűtött ser. Na most, méltányolja az urak figyelmét, együttérzésükre apellál, mi történik akkor, ha abban az üvegben – amit betegen, elveszetten, reszketve (Ady, mint mindenről, erről az állapotról is sokat tudott: „finom remegések az erőm”!…), de a ser áldásos, gyógyító erejében bízva, kézbe veszünk, sőt, mohón, a pohárra sem várva, semmivel nem törődve szánkhoz emeljük, és hosszú kortyokban kezdjük nyelni – előzőleg olaj volt (amit tökéletesen akkor sem lehetne kimosni, ha akarnák). És ő, sóhajt HáBé, csak irigyelni tudja parancsnokát (nem teszi hozzá, hogy egykori, hiszen neki Sasvári Ede ma is a parancsnoka) és tisztelt világutazó barátját, hogy őket, akiket annyi remélt, várt vagy éppen nem várt élményben részesítette a sors, ettől megfosztotta… Nem vesztettek persze semmit. Mint sokat tapasztalt magyar férfiak el tudják képzelni, milyen íze lehetett annak a sernek, amit egy rosszul, félig se, vagy felületesen kimosott olajosüvegbe töltenek. És ennyi elég.

Vissza tehát a buszpályaudvar eseménykerengőjéhez, amelyet ő és hajdani hóhéra a hatalmas ablakon keresztül, mint egy páholyból néznek végig, s közben nem beszélnek, nem is néznek egymásra, poharaik is érintetlenül várnak az asztalon, s ő (noha szórakozottan, mintha nem is róla lenne szó, konstatálja, hogy vonata ezekben a percekben hagyja el a brassói állomást, de mégsem kezd rohanni, láthatólag nem is érdekli az egész) az alattuk fekvő mozgásban lévő emberekkel és buszokkal benépesített pályaudvar történéseit figyeli.

Tehát: a dolog úgy kezdődött, hogy egy cigányfiú (akinek soha többé nem akadtak nyomára?!) ellopta egy földvári hölgy piros retiküljét 25 vagy 27 lejjel. A hölgy felsikoltott. Na, szóval, érthető, nem?

Ez már egy kicsit, hogy is mondjam, még neki is sok volt, és sokkolta is. Rohanni kezdett szegény, persze csak úgy átabotába, ész nélkül, s mozgása megzavarta a nem túl nagy tér amúgy is kaotikus rendjét. Hiszen nemcsak emberek (ha két ember rohan egymásnak, legfeljebb a hülye fejük koccan össze, és az orruk vére indul meg), de a buszok is ott sertepertéltek, s csak idő kérdése volt, hogy mikor koccan össze két busz, miután elüt néhány különösen kerge balfácánt.

Ami késik, nem múlik, mondja a magyar ember, és milyen igaza van! Mert ahogy a földvári nő megindult a pénze után, meglódult a tömeg is, megzavarodott a táncrend, s a tragédia, ahogyan az várható volt, be is következett, napok, hetek, hónapok, évek óta rohangáltak így a buszaikat kereső utasok azon a – ismétli – nem is túl nagy téren, mozgásukban látszólag nem volt rendszer, hiszen a közöttük ide-oda araszoló, lerobbant és rozoga vörös, sárga és fehér buszok senkit se ütöttek el, és egymásnak sem ütköztek.
Most viszont megtörtént ez is, az is. Elég volt egyetlen becsavarodott nő őrjöngése, futott szerencsétlen a piros retikülje meg a 25 vagy 27 leje után, és összevissza mozgása, agresszív, de céltalan tétovasága megzavarta a többieket, először a buszok futottak össze, majd két szerencsétlen falusi ember az egyik sárga autóbusz kerekei alá került, az átalvetőjük is szétszakadt, kigurultak a kilós fekete kenyerek. Közeli faluból lehettek. – Vitték az életet a disznyóknak! – szólalt meg váratlanul Terike. A két alak körül vértócsa sötétlett, toporgó emberek jajgattak és vetették a keresztet, közöttük a busz kövér sofőrje, aki hangosan zokogott kínjában s egyre azt hangoztatta, hogy ő húsz éve sofőr, de még soha nem karambolozott, mintha ez az egyébként figyelemre méltó tény érdekelt volna valakit is a sápítozó, siránkozó, egyre idegesebb tömegben.

Azután megérkeztek a zsaruk, de képtelenek voltak rendet teremteni, míg be nem futott, úgy 20–25 perccel a baleset után, agresszíven dudálva s szinte szétspriccelve az embereket, egy újnak látszó mentőautó, kiugrott belőle két fiatal, fehér köpenyes fickó, és elkezdték taszigálni az embereket, közben románul és magyarul kánonban káromkodtak. Neki akkor lett elege az egészből, elfordult az ablaktól, s némán itta ki poharát, majd amikor egykori kihallgatója is szótlanul és mohón ismét egy hajtásra, nyakának parányi hátradöntésével fogadta magába deci kevertjét, élesen jegyezte meg, na, drága Gagyám, ez volt az az új világ, amiért annyit harcoltatok?! Sikerült! Érdemes volt! Gratulálok! Erről ő nem tehet, kezdett hadarni az egykori nagyhatalmú mikulás, ő nem ezt és nem így akarta, ezért is állították félre, benne igenis volt emberség, Om să fii – mondotta ő, a pontosság kedvéért románul, és felröhögött kínjában, majd egy másik orosz drámából idézve folytatta immár magyarul: „a lélek, atyuska, az a fontos, a lélek tisztasága!” Hiába gúnyolódik, meredt rá ellenségesen Gagya, miközben a sebesülteket vagy halottakat berakták a mentőautóba, ő nem volt egy vadállat, hiszen még az ilyen gazembereket és kalandorokat és feltehetően amerikai kémeket sem juttatta börtönbe, mint Hutera Béla hölgyfodrász.

Na itt lett neki elege az egészből, felállott, pénzt hagyott az asztalon, s köszönés nélkül tűzött el, hogy aztán a jeges szélben szobrozzon a peronon, az esti vonatra várva, ha már a délutánit azért méltóztatott lekésni, hogy meggyőződhessen róla, kutyából nem lesz szalonna, és ha lesz is, az csak és kizárólag kutyaszalonna lehet.

– Tehát, ha jól értem, ez volt a választása – mondja lassan töprengve Sasvári –, hogy feladja hivatását. Ha abbahagyja, és kéményseprő lesz, maradhatott volna a városban. Ha viszont nem cseréli fel fehér köpönyegét a kéményseprők fekete gúnyájára, akkor kussolhat, és fülét-farkát behúzva mehet falura.

– A kurva anyjukat! – káromkodik Málik, a nyöszörgő Obor fejét vakargatva –, ezt azután kitalálták a büdös oláhok.
– Miért? – mutat magára Sasvári, őt saját testvérei hurcolták Recskre, és kínozták is lankadatlanul, hogy ne unatkozzon. Nem! Ezek a gazember kommunisták mindenütt egyformák voltak.
– Dunának, Oltnak egy a hangja – állapítja meg Tóbiás, de senki nem nevet.
HáBé megszédül
– A disznó – mondja. – A disznó is ezután jött.
– Miféle disznó? – néznek rá.
– Hát amelyiket meg kellett volna beretválni.
– Mit? A disznót?

Hutera lemondóan legyint. Hát így került ő falura, érzi, hogy menthetetlenül elfáradt, szédül, tehetetlenül mered maga elé, azon sem lepődik meg, hogy a parancsnok úr széke mögött fehér menyasszonyi ruhában tűnik fel Piros. Hajában koszorú. Olyan fiatal és olyan szép, mint akkor. Ő – mivel úgy beszélik meg, hogy várja a megállóban – szívében örömmel, a viszontlátásra felkészülve száll le Felsőtáborban a megállóban, de a lány nincs sehol. Az átalvetős falusiak úgy kerülgetik őt, mintha leprás volna, néhány pillanat és egyedül marad. Nyár van, a rajoni járat nyomában porfelhő gomolyog, szálló porszemek hibbannak el, libák repkednek a porban, embert nem látni sehol. Fölemeli fakofferét, még Ádám bátyjáé volt, megjárta a nagy háborút is, hogy aztán vele élhesse át a másodikat, s fájós lábát húzva, bicegve indul a kocsma felé… Piros rosszul időzített, gondolja, elnézte az órát, amikor mintha csak a földből nőtt volna ki, eléje állott egy milicista.

– Maga Hutera? – kérdezte ellenségesen.
Nyögve eresztette le a koffert, előhalászta személyijét, s futólag felvillant benne, hogy a zsaru, mintha már a megállóban is méregette volna őt.
– Kövessen! – vakkantotta most, s figyelmeztetően megbökte.
– Hová? – kérdezte ő, de a zömök, sebhelyes arcú, magyarul rossz akcentussal beszélő férfi nem válaszolt. Ő még egész feleslegesen kérdezi meg, hogy a teljesebb megértés kedvéért jelen időben idézze fel ezt az egész rémálmot: – Le vagyok tartóztatva? – De válasz erre sem érkezik.

Amikor a helyi börtönviszonyok felől érdeklődik, a rend helyi őre szűkszavúan csak annyit vakkant, hogy: – Pofa súlyba! Kuss legyen!

Így mennek végig a gyermekkora fő színterén, ősei falujának főutcáján, és ő elképzelni sem tudja, mi jöhet ezután? De azt sem, hogy hamarosan a Turóczyak ősi kastélyában kell megberetválnia egy disznót, szigorú férfiak szigorú tekintete előtt kell bebizonyítania, hogy a fasiszták mindenre képesek. De alighogy hozzáérinti a pengét az állat szappanhabtól fehérlő bőréhez, vége lesz ennek is, jön egy új elvtárs, aki annak nevezi ezt az egészet, cirkusznak, s a helyzet fényét az sem emeli, hogy egykori bajtársai is jelen vannak, az őrnagy úr mintakatonái, Baló Feriből közben néptanács-, míg Veres Pistából kollektívelnök lesz, de vele úgy beszélnek, mintha nem ismernék. Szédül. Az egész valószerűtlen helyzetben kizárólag a beszappanozott disznó tűnik valóságosnak, azon se lepődne meg, ha hirtelen magához térne – különben sem tudja megállapítani, hogy döglött-e vagy csak el van kábítva –, és leugorva az asztalról, úgy, ahogy van, habosan indulna világgá. A milicista egyszer még gyomorszájon vágja, aztán közlik vele, hogy ez itt nem nyaralóhely, és ő megint az ellenséges, poros és néptelen felsőtábori utcán találja magát, kopott zöld kofferével a vállán, sántikálva halad előre a kocsma felé, szája kiszárad a szomjúságtól és az izgalomtól, most gondol először arra, hogy talán jobb lett volna, ha mégis a kéményseprés mellett dönt.

A kocsma üres. A frissen felmosott helyiségben, a terített asztalok között meghitten dongnak a nagy, zöld döglegyek, amelyek, sejti, meg fogják keseríteni itt töltött napjait…

Leteszi a bőröndjét egy ablak melletti asztal mellé, leül és tétován olvassa el a szemben lévő falra akasztott feliratokat:

JOBB, MINT OTTHON!
NINCS HITEL – HARAG SINCS!

Ezektől sem derül fel, idegesen köhög, unottan figyeli a lámpa körül kerengő legyeket, az állórepülés bajnokait, és el-elfeketedik előtte a szép új világ, már-már elalszik a tehetetlen, kilátástalan fáradságtól, amikor a pult mögötti, hosszú, lelógó légyfogó szalagokkal felcicomázott lengőajtó mögül váratlanul előlép Piros. Ő feláll, szemrevételezi, évek óta nem látta, hát ’44 tavasza óta – amikor néhány napos eltávozáson itthon járt szülővárosában és megismerte – kissé kitelt, megasszonyosodott.

– Hát megjöttél, Bélus! – sikoltja, s kiszaladva a pult mögül, a nyakába borul, érzi jázminillatát, megszédül. – Ó, te, te ólomkatona, azt hittem, nem látlak többé.
– Hát most nézegethetsz, kedves – mondja ő rekedten. – Nem jöttél ki elém a megállóba!…
– Milyen megállóba? – tölt pálinkát a lány két horpadt bádogpohárba, koccintanak, isznak.
– Balogh bácsinál fogsz lakni – krákogott Piros, és azonnal kivörösödött az arca. – A fia orvostanhallgató, mindjárt elmegyünk, ne aggódj, nagyon rendes ember.
– De hát ő azt hitte…
– Mit? Mit hitt?
– Hogy ők ketten, hogy ők együtt…

Piros rábámul, mintha nem értené, mit mond, mintha el se jutnának értelméig a szavak (?), gyorsan, kapkodva arról kezd beszélni, hogy kitakarították a borbélyműhelyt is, hiszen Baló elvtárs szerint ő már holnaptól munkába állhat, megkezdheti mindannyiunk hasznára, bizonyára áldásos felsőtábori működését.

Ő csak áll a bádogpohárral a kezében, lassan forog el a kocsma, s a fehér disznó ott röpköd a lámpa körül, üveges szemébe vesz a fény, s a lassan száradó habba ragadnak az állórepülésbe belehülyült legyek, ő felemelkedik, lábujjhegyre áll, valamiért meg szeretné érinteni, de megcsúszik, és teljes hosszában vágódik végig a még vizes padlón.

– Elájult – hallja még, aztán fehér lesz minden, hófehér…