Vers, próza / Időtlen nyár Kolozsváron

Ungvári László Zsolt
Időtlen nyár Kolozsváron

[Látó, 2009. november]



Eminescu pillantása


A kolozsvári bölcsészkertben járok, nyáridejű álmaimban, emlékeim vetítőkockáján feltűnik a szürke kupolájú, nyitott körterem, a kert, ahol versbe szédülő délutánjaimat töltöttem, a kínai Li-Taj-po verscsónakot eregető játékaira hangolódva, kinek szent mulatozás volt a teremtés, folyón úsztatta le képírásos, gyors ecsettel vont tökéletes költeményeit. Isteni összhang élt benne, mint a féllábon is egyensúlyban álló kócsagok csőrének halat fogó mozdulatában, vagy a haiku sóhajába menekített őszi meggyfák meztelenségében.
A könyvtár pár lépcső innen, hálátlan korok kőpáncélt húztak a város egészére, s az udvar, az olvasóterem százados padjai, a könyvszagú, fényesre koptatott folyosók e kőrengetegből kiszakított, a szellemnek pontos mércét adó földdarabon rejtőznek el a beavatatlanok elől.
Télen kintről angyal néz be a míves mondatokra éhező olvasókra, Szentírást idéző arany betűjelet rajzol a fagyott ablaktáblára. T. S. Eliot Murder in the Chatedral című drámájának disszonanciája visz át ezüst késeivel éji másvilágba. Dobognak óriás szívként a messzeség törékeny boltíve alatt a dombok, s belém döbben a hófúvásban – enyém e könyvtár örökre.
Tart még a nyár, ülök az óriásfenyőkkel árnyékolt kert padján, betűzgetem Antonio Vivaldi hegedűversenyének, az Évszakoknak a zenetörténeti vázlatát a régi kiadású hanglemez borítóján. Végül a gitáros társamtól nehezen szerzett Carlo Domeniconi-darabot lapozom, a Variations on an Anatolian Folksongot. Egyetlen arabus dallamra jár, a nyitányra ír erőteljes hangzású és többszólamú változatokat a szerző, a klasszikus gitár irodalmának új, alig játszott műve, de találékonysága a hangszer technikájának kötött szabályait túllépve, teret enged a keleti eredetű, változó fekvésű dallam négyeshangzatokkal való eredeti keverésére. A hanghatás teljessége eddig ismeretlen világba engedi be az előadóművészt.
Húrok pengenek a fülemben, még mielőtt magamhoz szorítanám az évtizedek óta hozzám nőtt, Nemes György által készített mesterhangszeremet, a Kelet-Európában híres gitárkészítő mester és hangszeres művész – kinek tanítványa voltam – Opus 8, Faecit in anno 1982 nevű egyedi darabját. Gyönyör a lendületes edzettség elérése, a hangszínek csilló tisztasága, az építkezés, az első ütemtől az utolsóig haladván. Idegfeszítő munkában örökkön mozgó a szellem, a kéz. A gitár kicsinyített orchesztert rejt magában, három fő szólamot tud vezetni egy időben, a zongorához hasonlít.
A többszólamú költészethez is, s aki ennek művelője, az – mint a barokk lant hanglyukába a mester a díszítő intarziát – egymás után építi be a változó metrikájú lírai betéteket művébe, verskatedrálissá növesztvén.
Vivaldi barokk hegedűversenye halhatatlan, sárga tavaszfény nekem. A tél fagyában véglegesnek tűnik a lét csak istenekkel társalgó magassága. Egymásba hajtom a gitárkotta lapjait, átsuhan fölöttem a kerti épületsor ereszében lakó gerlepár. Tölgylevél sercen talpam alatt, barna gyertya keresztmetszete. Tán ég is valahol.
Színész tanoncok törik meg a kert csöndjét, libasorban érkeznek az udvarra, párbajozni karddal, de velőt vágó pengeélek nélkül. Erőgyakorlat csak ez, vadóckodás, a lányok térdnadrágban pukedliznek, kacagásuk, mint piros nyári alma. Vásártéri, csörgősipkás bohóccsapat, pörölnek, mint a cigány javasasszonyok, halványzöld derű leng a levegőben. Meggyűl bennük az erő a tornával, áramlik gyorsan a vérük, s kigyúl a lelkük is.
A fa tövében kutyaház. Öreg, fehér szőrű, láncra vert eb vonít fájón, nyüszítése lassan keserű ugatássá erősödik, félkörben futkos a neki önkénnyel kimért, kopaszra taposott földön.
Dühítik kéjelegve a tanoncok. Elvigyorodnak kaján arccal, ha egy pontosabban irányzott dobással telibe találják kővel a fejét. A kutya kiszolgáltatott, vicsorog bénultan, harapja már a láncot, bevérzik a nyaka is. Bosszúra esély nincs. A növendékek őrjöngve élvezik az egyenlőtlen játszmát.
Felüvöltök, mint Walt Whitman, az őserőt éltető, barbár szakállú költő, ki tengeri útról földre szállván, visszaverte mindegyik támadóját. Így bánok el én is e nyegle és vérre éhes, gyáva szabadcsapattal. Öklömet rázom fenyegetőn, növekszik dühöm, elhajtom végül acsar indulattal e lélektelen ripacshadat a kifulladt, megsebzett kutya mellől. Reszket egész testében, megnyalja tenyerem. Fél zsömlét adok neki.
A porondra szánt színészmajmok sunyítva, fejüket leszegve takarodnak be sietős ütemben az épületbe. Később megjelenik pár fej az ablakban, megint kimerészkednek, s most már csak egymást heccelik, levegőt kaszálva a hamis vívókardokkal, itt már nehezebb a célpontot eltalálni, sajnos.
Északi fényű kutya vagyok, filmben is:
„Hachi,
szomorú szemű, hófehér kutyám, évek óta vársz a télbe forduló, elhagyott állomáson. Japán szívében, ahol most, a huszadik század elején csak rozsdás szerelvények zötyögnek be a kisvárosi megállóba. Elvitt a háború, vérem rózsálló szökőárja, nem térhetek vissza soha. Meddig várod még haldokló vonatom?
Vénülsz, szürkévé válik hófehér szőrzeted, nem melegít már a télben. Konok hűséged leróhatatlan tartozásom, szerelmes ösztönödben hordtad japáni arcom, lépteim neszét. Asszonyom reggelente sír, mikor megnyitja az ajtót, s te elindulsz utánam; ha felvonítsz vackodon éjjelente, elborít közös nyaraink cseresznye virágesője.
Másnap az állomás porában fekszel, elhagyatottan. Fájva is kiolthatatlanul, idegennek érthetetlen csodavárakozásod. Szentté tesz életidőd, azonosultál teljes emlékemmel. Sötétedésig vársz, síntalpakon a februári fagyban, kialvatlan szemekkel. A számító, gonosszá lett, hűtlen ész aláz a sárig, de hűséged kulcsot ad néked az öröklét kapujához, s kitagadottságoddal, megbélyegzett sorsoddal – bár nem vagy egész nélkülem a földön – szereteted óriásira növeszt majd, s együtt leszünk a mennyben testvérekül.”
Narancsszín végtelen gyűl szembogaramba. A kolozsvári sétatéren járok. A Garibaldi-hídnál megállok a Szamos partján, a vén szomorúfűz árnyékában. Később már az égszínű hídnál vagyok, az Állami Magyar Színháznál. Itt gyalogolt át a híd fölötti, méternyi széles, köríves korláton, egyenes tartással egy megkésett kamasz. A körív legmagasabb pontja megközelítőleg tizenkét méternyire van a folyó medrétől. Alján terméskő tömböket csiszol sárgára a víz hosszú évtizedek óta. Talán őrült volt ez a srác. A halál közelében is biztos volt abban, hogy mutatványa sikerül.
A bölcsészkertben szellős délután van most, zenél halkan, sikong a fűszál. Egyre szigorúbbak a másodpercmutatók is a már fogyatkozó időben. Feledett, idegen verssor-emlék száll: A szeretőkben egyetlen gyémánt lakik. Elveszhetnek egymás sorsában – a gyémánt széttörhetetlen. Egyenletes mindig a fénye, és független a szerelemtől. Akkor is, mikor ketté vagy minden irányba ágaznak az ösvények, ez a gyémánt mirákuluma.
A fűre dőlve az álomittas, több száz éves Szindbádot követem a halhatatlanság, a megállíthatalan önteremtődés útvesztő labirintusában, óboros éjszakák vérfoltos lepedőin, lányszirmok hullásában. Gyűjtöm szeretőim, mint ő, az idő fiákerén vagy arabs hajón utazva.
Kilépek végül a Krúdy-fantáziából, vissza nyáridejű álmaimba.
A kertben, a késő délutánban Eminescu melankólikus, de magasba tekintő kőarca figyel engem. Tenger s szerelmek zúgnak a kőben. Török hadjáratok patadobaja szédít. Ki nem léphetnek ez óriás erők soha a szoborrá merevített pillanatból. Eminescu sem tudott kitörni az életidő véges folyamatából. Szabadíthatatlan volt, kötötte teste agóniája is. Röpülni tudott ám, tollat ragadván – csak így volt szabad – a halandóvá lett istenség imádott hűbérese.
Az ő örökléte égeti szívemre szomorú pecsétjét.
Bogarak neszeznek a fűben, zsong a nyár. Felállok a fa mellől, s a kábító tücsökzengésben mellszobra vállamig érő talapzatára illesztem a vérszínű rózsát. Rám pillant utolszor. A bölcsészkertben megszólal a mandolinzene.
Írott tűzjeleivel haza röpül a kopár gondolat. Esteledik, a szobor sötétben áll, árnyak között, de a rózsa világít, ép szirmokkal, elhallgat a szoborban a kő, s egy kék szempár villog konokul a kerti éjben, mintha keresne valakit, tán nyíló ablakot, hol gyertya gyúl, s a költő kedvesének nászdalt énekel.



A Szent Mihály-templom kórusa


Esteledik Kolozsváron. A sárga, bogárhátú villamosok éjt szőnek a sínek hálóin, befutnak a végállomásba. Elkerülhetetlen a gyaloglás a madárt bújtató gesztenyelombok alatt, a Mikó-kertig, a meredek, hosszú lépcsősorokig, ahol nappal, a nyárelő sárga fényében lányok serege jár el rövid szoknyában. Gömbölyű, barna mellük rezdül gyönyörűn, combjuk ívén édesen siklik el a napsugár, ahogy lefele tartanak a lépcsőkön. Erósz győztes szerelmi éneke leng gesztenyeszín hajfürtjükön.
A Heltai Gáspár Könyvtár cukrászdájában ülök, kezemben friss, fehér boríték. Levelet írok az engem hazaváróknak, mert a valahol ottmaradók, a valahol mindig ottmaradók, csak ők érdemelnék a halhatatlanságot; palackozott üzenetet, évülhetetlen szeretetről, lázadó nyaramról, midőn másodszor születtem meg, versben, iszonyú összpontosítás közepette, fáradhatatlanul a végül teremtésként röpítő írásban. Levelemben tömény mondatok, kihagyások, zilált lélekzetről tanúskodó vallomások. Kifutópályára készülődő gondolataim töredékei. Az ablakon túl, mintha világősz készülődne, túlérett gesztenye koppan az utcakövön. De tagadhatatlanul tombol még a nyár, vérvörös hegedűkkel élteti a lélek futamait.
Az utcák ragyognak éjszakáimon. Egyszerre fordítottan látom a várost, mint elveszett Atlantiszt a tengerfenéken, lebeg a tágult időben a Fellegvár, ahonnan kilátás van mindenüvé. Van egy rejtett, szűk ösvény, a legrövidebb út azon visz fel oda. Állok a kőkorlátnál, ezer apró fényben úszik lenn a kivilágított város, bogárként rajzanak a sötétben a lámpák, látszik a Szent Mihály-templom óriás gótikus tornya is. Innen eregették le a Chanson de Ariergarde költői utolsó avantgarde versrepülőiket, céda korok szelében, az új hangra, nemzedékre régóta megérett irodalomba.
A Hója, a Monostor kőrengetege nagyítja meg a várost, lépteket hallasz a tisztára söpört, kockaköves mellékutcák csöndjében, zárva már a vaspántos tölgykapu a látogatók előtt Hunyadi Mátyás szülőházában. A Corvina-könyvtár láthatatlan pergamenlapjait lebegteti a szél, valahol kinyílik egy könyv, az e világi álmodott mása, csöndben mindent elbeszél a Gutenberg-galaxis történetéről. A könyvnek sorsa volt mindig; világhírű magyar betűmetsző szól a nyomtatás kérlelhetetlen szabályairól, Misztótfalusi Kis Miklós, ki a fekete s piros tulipán földjét, Hollandiát elhagyván, Kolozsvárra térve halt bele hivatása elvesztésébe, az ellene acsarkodók keze által, bénítottan az ő egyedi sorsát kikezdő orv támadásoktól.
Jelen idő vall múlt időről, és fordítva, gyémántbetűt álmodó, idősödő, még el nem távozott kortársakról szólok, kik e város ki-kihagyó óriás szívdobbanásai, havazásos téli éjeken külön lélegzetük egyetlen sóhajtássá egyesül. Hajnalban már csak címet kell adni az ihlettől még gőzölgő versnek. Utána olvasás az ágyban, könyv nyomja a bordát, könyvek az ágy alatt, könyvezred a vég nélküli ódon polcokon is. Műveltség és teremtés mindenországa e város, a szobacsönd tenyerében ébred a történelemből az e korba száműzött krónikás, a magánidőt az ismeretlenből születő műbe örökíti át.
A Farkas utcába vezetnek lépteim, a Sárkányölő Szent György szobrához, a konok, míves mesterségbeli tudással kifaragott műemlékhez. Mellette, a templomban Johann Sebastian Bach orgona-fúgája szól az egész épület-együttest betöltő hangon, a sípokból kiröpül az utcára is a zene.
Agustín Barrios Mangoré vagyok pár pillanatig, aki szülőhazájában, Paraguayban és Európában is a XX. század első felének legnevesebb gitárzeneszerzője és hangszerese volt. Máig páratlan remekművét, a La Catedralt Montevideóban, az uruguayi fővárosban a Catedral de San Joséban hallgatott Bach-orgonajáték ihlette. Az első tételt, a Preludio saudade-t feleségének, Gloriának írta, a mű eredeti formája kéttételes volt, az előbbit később illesztette hozzá. Az Andante religioso a templompadban átélt Bach-hatás eredeti feldolgozása, a templomi orgona óriás hang(zás)hatása él tovább benne, a gitár akusztikai lehetőségeihez mérten. A lassú, tágas léptékű szinkópák révén a ritmika hihetetlen Bach-zenei gitár-imitatiót szül. A hatnyolcados ütemű Allegro solemne a zsivajgó utcára való kilépést, a gyors életmozgásba való visszakapcsolódást ábrázolja, rendkívül sebes tempója virtuóz gitártudást igényel, a kompozíció méltó zárlata ez.
A főtérre visz az utam, Fadrusz János szoborcsoportja tűnik elő, Hunyadi Mátyás királyunk lovas szobrával, a békés vagy vészjelző kor(ok)ban sokat szenvedett műemlék restaurációja zajlik, fából ácsolt állványok illesztődnek a szobor talapzatához, a körötte levő térség bekerítve, nem látni semmit, ha közel állsz a kerítéshez. Emlékéveim Mátyás-szobra találkozók, meghitt beszélgetések helyszíne volt. Kinéz a szobor saját százados csöndjéből, balkáni gerlék telepednek rá, seregnyi gyűl a padokra is, morzsát szemelgetni vagy eldobott fagylaltostyát ízlelni. Égőpiros szemük világít, mint enyhébb télben a hóra hulló kecskerágó magjai. Csatakürt hangja szól át ide, a történelem kegyetlen hadjárataiból, villog a lovas szobor mellett a vitézek acélszürke fegyverzete, fölébred a múlt sok száz éves álmából, zöld pávatollat lobogtat a süvegen, átüzen a mába. Páncélzott katonák vágtatnak kesely és almásderes lovakon a mindenkori csatatérre, lőporfüst szaga száll, ágyúgolyó döndül a várfalnak, vasmacskákon ostromolják a bevehetetlen erődítményt a gyalogkatonák.
A Renaissance Ungaricum az egyetemes magyar műveltség feledhetetlen fénykora, kulcsidő, mikor nem volt még kétélű a kard, a penna és a bölcs igazság, egyetlen darabból vétetett a szellemiség, és oszthatatlanná erősödött a lélek is. A királykék igazságtétel egy volt s nem ezer, mint lett az országló megalkuvások vesztes, akkor még láthatatlan jövő idejében; létszabadságot adott a vereséges szegénynek, kezében fehér lett az addig fekete kenyér, egyetlen jelentésre talált a királyudvarban az addig kifordított, üresen kongó szóban, s az megtelt élettel.
A Szent Mihály-templomban a római katolikus plébános századok óta mutatja fel a corpus christit. Könyöklök a karzat kőpárkányán, a szertartást követem, évek óta már – énekemre ének tevődik, korál, madrigál, s a latin Pater Noster ad libituma záróakkordként. A kórus mindenem, erős, telt zengésű tenor hangom egyedi koloratúrája felkeltette a karvezető figyelmét, dicsérte. Ő maga a gigászi templomi orgona billentyűin s a lábbal használható alsó billentyűzeten hibátlan metrumban egyensúlyozott végig. Kiváló hangszeres volt, zeneszerző is, prima vistára játszott le bármilyen orgonaművet. Pillanatok töredéke alatt hallotta meg a hamis hangokat a kórusszólamokban a próbaesteken. Kihallszott mindig tisztán a kórus egészéből a hangom, a magas regiszterű hangokat is el tudtam énekelni, bár soha nem volt magas C-m. Minden hivatásos lírai tenorénekes feléri ezt a hangot, így is illik. Andrea Bocelli és Luciano Pavarotti ihletőim voltak, látatlanban is. Giacomo Puccini Toscájából a Levél-ária a kedvencem, a szerelem elvesztésének tragikus döbbenetét tán egy operaszerző sem ábrázolta még ily hitelességgel.
A közelgő húsvét ünnepére Wolfgang Amadeus Mozart C-dúr miséjét énekeltük el. Pillanatokká sűrűsödött a sokórás gyakorlás, lebegtetett a lélek csodás összhangzattana. A szólóbetéteket idősödő szoprán énekesnő adta elő, a hajlításos dallam, mint lélekfonál röpült egészen a templom mennyezetéig. Átjárt az túlról érkező isteni mágia. Az áldozathozatalban, a megváltásban arany fényesség gyűlt a lélekbe, áradt a bolthajtásos, szenteket ábrázoló üvegfestmények sötétkék Mária-szeméből, a vérpiros palástból, a sárga glóriából is. Beavatottak voltunk már, lebegtünk a transzcendenciában. Éjfélkor a körmenet rítusa szentelt meg, lassú léptekkel jártuk körbe a templomot, éneklőn, kezünkben gyertyával és méccsel. Az együtt-lét szentségében azonosultunk Krisztus misztériumával, feszültség vibrált az éjjeli légben, s maradt a titok – átéltségében megfejthetetlen.
Ruha István hegedűművész alakja kísért egy békebeli áprilisből, a próbaterem zsivajából, midőn kiszökkentek a tavaszi, barna lánybimbók, a fákon friss hajtások sütkéreztek az éppen kibúvó délutáni Napban. A művész kihúzta zakója zsebéből hófehér zsebkendőjét, megtörülte ráncos homlokát, s óvatosan nyitva ki a hangszertokot, elővette sötéten barnálló brácsáját. Nagyon idős volt, nem játszott már hegedűn, mert remegett kezében a hangszer. A brácsa rezgésköre nem olyan erős vibratóban, mint a hegedűé, s így az öreg művész hangképzése e hangszeren tiszta maradt. Az évek azóta átvitték őt is az angyalhegedűk országába. Akkor élt még, emlékszem alacsony termetére, kora ellenére is egyenes testtartására. Egész lényéből áramlott belém a zene, követendő szellemkéz volt akkor már, piros arca eltöltött a teljesült életsors, a rezes öregség gyönyörűségével, mint nehéz óborok földöntúli ragyogása, miből csak istenek kortyolnak. E művész egyetlen, örökkön szóló hegedűzengés volt.
A koncert napján a falépcsőkön sietve mentünk fel a karzatra. Ő leült közénk, velünk szemben. Arca nyugodt volt, összhangban sugárzó. Megkezdődött a mise, énekeltük a kórusmű tételeit, szünetekkel, a szentbeszéd végéig. Felállt a székről, mikor eljött az ő pillanata. Ahogy megszólalt az Arcangello Corelli-darab első pár üteme, a csak e művészben élő, s öregkorára tökéletessé érlelődött melódia ívei hipnózist idéztek elő, alig álltam már a lábamon, önkívületig nőtt bennem a hegedűszóló lelki töltése. Zokogógörcs ért utol, ma sem tudom megfejteni, miért. Csak egyszer volt még ehhez hasonló, erőteljes rohamom, Michelangelo Buonarroti Pietájának láttára, évekkel korábban, Rómában, a Szent Péter-bazilikában.
Ruha István élő hagyatéka ez számomra, fizethetetlen kincsemként hordom halálomig. Zenei öröksége követ, míg a Pjotr Csajkovszkij-hegedűversenyt hallgatom az ő előadásában, esti órákban, lüktet ma is bennem a Corelli-dallam, sajgón, akár a teljesületlen, túlvilági szerelem. Születéskor kiszakíttatunk a halhatatlanságból, mint a földre száműzött géniuszok is.
A kolozsvári sétatér tavánál kigyúlnak a kék és sárga neonégők, szerelmeim emléke hív a nyár esti csendességben, zeng a töcsökhegedű, erősödik, ahogy leengedi fekete szárnyait az éjjel. Kotyognak a kicsiny, kék csónakok a sötétlő vízben, ülök a padon, a tó pallójára nézek, a város szívében fut a Szamos a fűzlombok alatt, s csöndes melankóliámban pörögni kezdenek fejemben Guillaume Apollinaire Le pont Mirabeau-jának sorai:

Mossa a Mirabeau-hidat a Szajna
Elmossa bús
Szerelmünk s fölkavarja
Öröm ha jött is miért csak a bajra

Verjen óra éjet őrlőn
Múlhat a nap én megőrzöm







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Ungvári László Zsolt


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.