Vers, próza / ,,Ideje van az utazásnak, ideje az írásnak'' - Bogdan Suceavă válaszol Demény Péter kérdéseire

***
,,Ideje van az utazásnak, ideje az írásnak'' - Bogdan Suceavă válaszol Demény Péter kérdéseire[2018. MÁJUS]



Bogdan Suceavă prózaíró. Romániában született 1969-ben, és 1996 óta Amerikában él. Venea din timpul diez (A félhanggal emelt időből érkezett) című regénye 2009-ben magyarul is megjelent Éltető József fordításában. Talán ő is ebből az időből jön, s ez a közöttiség is az oka, hogy legutóbbi kötetében az elveszett kéziratok sorsát kutatja, olykor távoli kultúrák területén csatangol, és azt a kérdést teszi fel, mely mindannyiunkat érdekel: elveszhet-e valami, ami megvan?


Demény Péter: A hiányok története. Az eltűnt kéziratokról első fejezetében, és a folytatásban is elmeséled, hogyan találtad meg az eltűnt kéziratok történetét, és azt a jelenetet, mely magához az ihlető kérdéshez vezetett. De hogyan sikerült egy egész könyvet írnod az „origóról”, a kiindulópontról? Különben számodra ezek a történetek egyetlen kérdés köré rendeződnek, vagy mindegyik történet újabb kérdéseket vet föl?

Bogdan Suceavă: A regényíró mesterségéhez hozzátartozik, hogy találjon egy érdekfeszítő tárgyat, és jól felépítse a történetet, nem? A hiányok története a regényíró feladata volt: változtasson gondolati prózává egy adathalmazt. És nemcsak ezt kellett tennie, hanem hihető spekulációkat kellett szőnie arról, hogy mi állhatott az eltűnt lapokon. A hiányok témája természetes módon vezet egy kultúrageneráló mechanizmushoz: a hiányok pontos azonosítása az irodalom írásának motivációjává válik, motiválja az olvasmányainkat, a gondolkodásmódunkat és az életgyakorlatunkat. Soha nem fáradunk bele, hogy magyarázatokat keressünk azokra az epizódokra, amelyek hiányoznak a világunkat kiegészítő képekről. Bosszantanak a krónikákból és a történelemkönyvekből hiányzó percek, órák, évek. Nem szeretnénk, ha hazudnának nekünk a hiányzó oldalakról. Látni akarjuk, hogy mi volt ott. Szükségünk van erre, kíváncsibbak vagyunk a kajtár macskánál, és mindent megadnánk a hiányzó oldalak újrafogalmazásáért, ahogy a régész szenvedélyesen szeretné az egész edényt rekonstruálni annak a néhány cserépnek a birtokában, mely előkerült az ásatáskor.

Matematikus vagy, mégis úgy tűnik, többre tartod az irodalmi kreativitást („technikai meglátások”, mondod Frenet és Serret kapcsán). Gondolod, hogy Bolyai nem olyan eredeti, mint Shakespeare?

Nagyon nagyra tartom az irodalmi kreativitást, és valósággal lázba hoz, ha tanúja lehetek! A legtöbbre a kreativitást tartom minden területen, a képzeletet, a tartalmas megszólalást, a friss gondolkodást, mely túllát a korlátokon! Biztos vagyok benne, hogy azoknak a diákoknak, akik irodalomtörténetet tanulnak, ilyen tapasztalatokban van részük: megértik, mi volt teljesen, felkavaróan eredeti egy bizonyos korszakban és kultúrában. Tulajdonképpen így választottam az utamat is: nagyon szerettem volna Bang-Yen Chen-nel dolgozni, mert hosszú évtizedeken keresztül ő volt az egyik legkreatívabb mértantudós, olyan ember, akinek a fantáziája szerzők százait ihlette meg. Elutaztam Bukarestből, hogy vele dolgozhassam, és ez az élmény volt a legjelentősebb egyetemi reveláció, ami megadatott nekem. Ami Bolyait illeti, bár az, amit életében közölt, meglehetősen kevés, azt hiszem, ő volt az egyik legkreatívabb ember a földön! A mai napig meglepő­ek a gondolatai, a meglátásai, annyira mélyek és forradalmiak – amikor a Tentamenről beszélek, újra megdöbbenek. Mindez jól látszik a Palimpszeszt című remekműben, melyet Tóth Imre állított össze, és amely nagyon szépen megvilágítja a nem-euklidészi geometria születését, és a gondolatok terében végbement forradalmat, mely a XIX. század kezdetén kezdődött. A kreativitás a történelem fényében látszik igazán: milyen hatása van egyetlen ember fantáziájának, képzelőerejének mindazokra, akik utána érkeznek.

Az egész világkultúrát keresztülvándoroltad a kínaiaktól a franciákig, Konfuciustól Ecóig, Bukaresttől Prágáig. Az utazást szereted, vagy a kalandot?

Nem tudom, Jules Verne vagy Joseph Conrad írásai-e a „hibásak”, de nagyon szeretek utazni! Imádok utazni, főleg akkor, ha valami kulturálisan nagyon érdekeset remélek az utazástól, ha tanulok belőle. De amikor írnom kell, akkor szeretek otthon ülni, bezárkózni egy szobába, és napokig ott ülni. Ideje van az utazásnak, és ideje az írásnak.

Azt mondják, vers a sorközökért születik. Gondolod, hogy a hiányok is „szólnak hozzánk”?

Ezt Ungaretti verseiről mondták!1 Gondoltam, hogy bevessem A hiányok történetében ezt az érvet, de bizonytalankodtam, mert esszém tétje más volt, bizonyos értelemben nagyobbnak tűnt. A hiányok történetében azt tűztem ki magam elé, hogy az érdekes témák generátorának algoritmusát vázolom fel, egy olyan gondolatmenetet, melyet nemcsak én tudok használni, hanem bárki más is. A hiányok szólnak hozzánk, vonzanak bennünket, utat mutatnak, hívnak magukhoz. De nehéz megtalálni, azonosítani őket. Azt hiheted, hogy egy bizonyos gondolatnak nincs medre az irodalomban, de talán mégsem igazi hiány. Talán csak olyasmi, amit te még nem tudsz. Tanulnod kell, kutatnod! Hálistennek jó adattáraink vannak, remek könyvtáraink, és ez segít ellenőrizni azt, amit hiánynak vélünk (eltérően a Római Birodalom alexandriai korszakától, amikor nem férhettek hozzá információkhoz). Úgy éreztem, ez a feladatom: le kell írnom ezt a folyamatot. Olyan ez, mintha egy végtelen kontinens ajtaját nyitogatnám, azoknak a történeteknek a földrészét kutatom, amelyek igazán számítanak.

Ha nagy esszéistákat kellene sorolnod, kiknek a nevét mondanád, és miért?

A szintézis-esszéket szeretem, azokat, melyeknek sikerül egy korszak alapvető tendenciáját leírni. Az ideális modell Neil Postman esszéje lenne, az Amusing Ourselves to Death: Public Discourse in the Age of Show Business,2 egy klasszikus amerikai szöveg a nyolcvanas évekből, melyet én 2011-ben fedeztem fel, és amelyen komolyan eltöprengtem. Így kell írni, mondtam magamban. Nem szeretem a Háború és béke végét, ahol Tolsztoj esszéistává változik, és egy túl terjedelmes területen mozog: el kell döntened, melyik gondolat esszébe való, és melyik regénybe. Az esszének nem szabad moralizálni, mert akkor unalmassá válik. Vajon nem tiszteletlenség Tolsztojt bírálni? Azt hiszem, nem. A klasszikusoktól még sok tanulnivalónk van. Azt hiszem, a mi korunk legnagyobb esszéistája Mario Vargas Llosa, akinek Az örök orgia és A lehetetlen kísértése című kötetei a vonatkozó irodalom Everestjeinek tűnnek számomra. A mi időnk titánja volt Umberto Eco is, akinek nagyszerű esszéírói életművét érdemes teljes egészében elolvasni (még dolgozom ezen).
Ami a történelmi esszét illeti, Alessandro Barbero tűnik számomra említésre méltónak, szintézise, mely angolul Barbárok napja címmel jelent meg, csodálatos kötet szerintem. Azokat a szerzőket szeretem, akik a történelmi tényekből kivonják az igazságot és a nedvet, s egy bizonyított, az elősorolt érvek révén meggyőző „partra” sodornak. Végül is az esszé művésze­te nem más, mint egy narratív rend megteremtése egy adathalmazban. És ha ezt állítjuk, nem feledhetjük el E. A. Thompsont a The Visigoths in the Time of Ulfila című munkájával.3 Rendkívüli módon érdekel a 271 és 1330 közötti évek európai történelme, így sokat olvastam erről. Van aztán egy olyan típusú esszé, mely megengedi a lírai szemléletet, természetesen ihletetten adagolva, mint a sajnos eltávozott Predrag Matvejevic´ében.4 Egyetlen-egyszer találkoztam Claudio Magrisszal, ezzel a remek íróval és esszéistával, akit nagyon szeretek, és a beszélgetésünk folyamán hamar megegyeztünk abban, hogy Predrag Matvejevic´ kivételes szerző.
Kedvenc ilyen jellegű könyveim között a főhelyek egyikén marad az Egy csodálatos elme, Sylvia Nasar munkája, ez a remekül dokumentált életrajz. Arra gondolsz, hogy az esszéista semmilyen erőfeszítést nem spórolt meg annak érdekében, hogy rendkívül alaposan dokumentálódjon John Forbes Nash, Jr. életét illetően, és hogy nagyon jól értelmezte azokat az aspektusokat is, melyek a matematika történethez tartoznak (a szerzőnek különben másféle, nem matematikusi tanulmányai vannak). Egyáltalán nem utolsósorban különleges csodálattal adózom Masha Gessen, egy olyan szerző iránt, akit érdemes ceruzával a kézben olvasni a stílusa és a dokumentálási módszere miatt. A Grigorij Perelmanról, a legutóbbi évtized legbefolyásosabb mértantudósáról írt kötetével ragadta meg a figyelmemet.5 De, látod, ami az esszét illeti, ízlésemet örökre befolyásolta az, amit a nyolcvanas években, 14-15 évesen olvastam: Alvin Toffler Jövősokk és Jean-Jacques Servan-Schreiber A világ kihívása című kötetei.6 Ma is olyan olvasmányokat keresek, melyek a gondolatnak azt az izgalmát közvetítik, azt a hitet, hogy a megértés lehetséges, hogy a szöveg segít megértened, hová jutott a mi időnk, és az életünknek hol a helye a tablóján.

JEGYZET
1 Én Pilinszkynél olvastam, vagy Nemes Nagynál. Újabb adalék a kultúrák különbözőségében rejlő hasonlóságáról. – D. P.
2 Neil Postman (1931–2003) – amerikai író, médiateoretikus és esztéta. A mű címe magyarul: Szórakozzuk magunkat halálba. A nyilvános diskurzus a showbiznisz korában.
3 E. A. Thompson (1914–1994) – klasszicista, középkortudós, a nottingami egyetem professzora. Magyarul A hunok című kötete jelent meg (Szukits, Szeged, 2003). Suceavă emlegette kötetének magyar címe: A vizigótok Wulfila idejében.
4 Predrag Matvejevic´ (1934–2017) – horvát író és aktivista.
5 Grigorij Jakovlevics Perelman – 1966-ban született Leningrádban, kiváló orosz matematikus.
6 Alvin Toffler (1928–2016) – amerikai jövőkutató; Jean-Jacques Servan-Schreiber (1924–2006) – francia újságíró, lapalapító, közíró, politikus.









Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

***


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.