Fórum / Il inferno di Pisa (Bogdán László költészetéről)

Ungvári László Zsolt
Il inferno di Pisa (Bogdán László költészetéről)

[2010. december]




Nessun maggior dolore che ricordarsi
del tempo felice nella miseria...

(Dante: Inferno, 121–123.)


Huszonkilenc vers teremt ingathatatlan, zártságában is nyitott, egyetemes egészet Bogdán László P. a ketrecben1 című versfüzérében, Ezra Loomis Pound Pisában eltöltött zárkaéveit megörökítő, több húrra hangszerelt ciklikus versegyüttesében, mely egyetlen sorsszerű jelkép köré építi versvilágát – a ketrec rettentővé fokozott óriásmetaforája köré. Kortárs költőnk, P-nek aposztrofálva, áttűnéses szerepbe illesztve versalanyát, azonosul vele, alakmásává teszi, akár Fernando Pessoa is lírai alteregóit, felvillantván a líra e páratlan, egyetemes képességét – a költői alanyteremtést, álarc mögé bújva, szerepjátszóként.
Bogdán László történetileg létező, hiteles költő léthelyzetét vállalja e versekben, a teremtés világegészében láttatva, hősével eggyé forrtan önnön létezésének egyedi tragikumát, a költő-lét végességbe zárt világegyetemét. A vers alatti verset komponálja virtuóz formakezeléssel új lírai világrésszé, az álarcon átsüt saját arca, a költőé, aki tettként érvényesíti tény és álom határmezsgyéjén egyensúlyozva, lebegő strófáiban a vizionárius költő mítoszát, nyughatatlan ihletettségben vibrálva az igazolhatóan valódi és a költői szerepjáték adta, szabad téridőben mozgó Pound-legendárium országában.
Ha tárgyilagosan szemléljük, szerepköltészet nem létezik. És költészet sincs, mert a lírai hős eredendően és tagadhatatlanul adott szerep irányítója vagy alávetettje, midőn énje megjelenik a versben. Az észérvek nagyítólencséje itt nem sokat ér – nem tagadjuk bár a kérlelhetetlen versmondattant és -logikát, tudva, hogy e szent számtan mindig is egységteremtő része volt a lírának. Elégséges az itáliai reneszánsz korára utalni: az eposzköltészet, a Divina Comedia hármas szerkezeti egységbe tagolása, az aranymetszés szabályai szintúgy érvényesültek benne – nem beszélve a formai kötöttség szigorú szabályairól –, mint Michelangelo Buonarotti szoboralkotásaiban, vagy Janus Pannonius és Balassi Bálint lírájában, utóbbi strófateremtő is lévén. A költészet szerepjáték, attól a megszállottságában áldott pillanattól kezdve tán, mikor a költő íróasztalához ül. A valóságos tér- és időbeliség felfüggesztődik, beköltözik a versálom labirintusába, a szövegfelszín alatt rejtőz­ködő jelentéstöbblet irányítása alá kerül. Az effajta alkímia magyarázhatatlan: létezik, ismételhetetlen, a lélek és a szellem kegyelmi állapota, ami a megfeszített munka révén áll be, mint Rainer Maria Rilke is vallotta, melyről rejtélyességében keveset tudunk. A vers halála előlegezi annak születését, ez fordítottan is igaz. A vers születése történés, egyetemes világfolyamat és szellemi önmozgás végkifejlete.
A földrajzilag pontos téridőben létezés, a hitelesség a kortárs magyar lírában ma már nem az egyetlen lépték, a költői mű nemcsak hitelessége által, hanem mű­vészi értéke által válik maradandóvá.
Bogdán László Pound-ciklusa ebben az összefüggésben is mértéket ad a költői alakmás egyénítésének művészi eszköztárát mozgósítva, annak hitelességéről. A fantasia és az imaginatio közül az utóbbi válik fajsúlyossá, szabadítólag hat e versciklusra a benne tárgyiasuló költői világ szüntelen izzása. Lírai karizmatikusságra valló erővonalai egyenletesen oszlanak el a mű egészében. A költő nem írja le soha, ami van, aki ő, hanem ami lehetne – vall az alkotásról Kosztolányi Dezső, jelezve, hogy a való világ fölé röpül a vers, öntörvényűségében, kötött szabadságban világítva. A költői mesterségben a lírikus szüntelen szentségtörést követ el – csak így emelkedhet elődei árnya fölé. Szemlélője és része a teremtő folyamatnak, de tudatos is – arányoz, átrendez, kihagy, szabályoz, tartalmi felületet metsz, formába szabdal: a játék megváltó s pokoljárásos felségvizein evez, hogy átmenthesse magát a létezés esendő száműzöttjeként az öröklétbe. Bogdán László a műfor­mákkal való játékon túl, huszonkilenc versben mutatja föl a lírában rejlő egyetemes igazságkeresés konok szándékát, versfüzére sejteti, hogy saját lírai énképe rokon Ezra Pound sorsával; nem a szokásos lírai alannyal találkozunk e versekben, hanem alakmással, a Poundéval, kinek börtönévei a versek témájának magvát adják. A lírai alany megtöbbszöröződésének vagyunk tanúi; e lírai alkotómódszer ma el­terjedőben van, talán Kovács András Ferencnél a leghangsúlyosabb kortárs költészetünkben, de Bogdán 1956-ról szóló Másvilág-ciklusában is tetten érhető, vagy a Vaszilij Bogdanov apokrif, az orosz világlírát idéző s benne magát is felmutató verseiben.
Az apokrif költészet – az újabb Bogdán-líra egyik alapsajátsága, rendkívül összetett szövegközi utalás-technikát alkalmaz, néha szinte lehetetlen fölfejteni az akár verscímben vagy alcímben apokrifként jelölt, több költőre – itt: T. S. Eliotra, Poundra, Joyce-ra, Borgesre, Blake-re, Frostra, Ginsbergre – való utalásokat.2
A karcsú verskötet művei szerves, összefüggő egészet alkotnak, s ami a legfel­tűnőbb – a kortárs irodalom szellősebb változata az ő esetében –, hogy mellőzi a szövegmontázst, szövegintarziát, ami Ezra Pound Cantóiban, Eliot lírájában, különösen az Átokföldje című óriáspoémában egyik alappillér volt, akárcsak a visszhangosság, a világköltészeti és dráma-reminiszcenciák építőelemként való újraélesztése. A Bogdán-ciklus formailag sokrétű: a gondolatritmus logikáját követő szabad verstől a míves szonett alakváltozatain át a párrímes, dalszerű hosszúversig mindegyik szólam hallható a költő hangskáláján. Különleges belső ritmust ad a szö­vegegésznek ez az eredeti szerkesztési technika.
A kötet nyitóverse, A kör3 elindítja a ciklikusan visszatérő ketrec-jelképpel a mű­egész belső, töredékességében idősíkokat váltakoztató cselekményét, mely váz csu­pán, verstörténések egymáshoz állított rendjéből mutatja fel a Pisában fogoly Pound szenvedéstörténetét, életének más-más stációit világítja át, keresztmetszetet adva a 107 Canto költőjének változó helyszínű élet-állomásairól, melyek összekapcsolódnak a Cantók óriási szabású, akár modern Odüsszeiaként is felfogható együttesével. A művet hasonlították már a Divina Comediához is, az út-motívum, a pokoljárás – a pisai cantókban – és a Purgatórium, a Paradicsom modern lírai eszköztárral való leképeződésének. Bogdán László kamera pontosságával, filmszerűen villantja föl és kapcsolja össze a tények, a cantók és a saját versében alakot öltő élményvilágokat, erőteljes látomásossággal. A kör című vers kidomborítja az egész cikluson végigvonuló sorsszerű párhuzamot Pound és Ugolino della Ghirardesca gróf léthelyzete között.4
A kör című Bogdán-vers fölvillantja Ugolino alakját, aki még halála előtt is a bosszúról képzeleg: „... ami nem jött el soha, de azóta is egyfolytában történik.”5 Tanúi vagyunk a lineáris idő felfüggesztésének, az időbeliség állandóságként való tételezésének. A mítosszá nőtt legendának, mely szerint Pisa – Ezra Pound börtönéveinek iszonyú pokla – átok sújtotta helyszín. Fokozza démonikusságát az Ugolino sorsával tett párhuzam, ahol a démon a fegyőrök, a szabad ég alatti ketrec, az égető Nap kábító, hallucinációkat előidéző motívumaival együtt jelenik meg. Pound kiszolgáltatottságában is rögeszmésen – fejben – írja a látomásos pokol-cantókat, a szabadulás reménye nélkül. Vershelyzetet teremtő mozzanat, ahogy Bogdán kijelöli a helyszínt, egyfajta mágikus ráolvasásként: „Pisában inog a torony, / ide térnek meg a történetek, innen is indulnak...”6 – tágított, körkörös idő­beliséget sejtet, saját verseit hozzáadja a történethez, töredékességükben is egésszé kerekítvén őket a ciklus szerkezetében. Ezra Pound Cantóinak ciklikus idő- és térbeliségével rokon ez az eljárás. Bogdán A kör végén szentenciózusan jelenti ki: „Minden önmagába fordul. / Inog. / E poi basta. / És a rózsák is másnak illatoznak.”7
A második vers, Az éjszaka Sextus Propertius antik római költőre utal, mint Pound látomásainak visszatérő költő-alakmására. A római elégiaköltészet Tibullus­sal rokon alakja az ifjúkori Pound-átiratokban jelenik meg. A XII részes, önálló poémát Pound Propertius elégiáiból formálja egésszé, elhagyván a metrikus, hexameteres formát, s a vers libre hagyományát követve újraírt üzenetet hordozó, modern versciklust teremt, jelezvén, hogy az antik költő üzenete érvényes az angol modernizmus dekadenciájában is, a bizarr, addig költőietlennek tartott képelemek verssé lényegítésének két világháború közötti korszakában. Ez az akkortájt merésznek ható kísérletezés Eliotnál a legerőteljesebb, de Pound az eszmei irány­adó, midőn szakít a viktoriánus és romantikus angol költészet sematikussá koptatott utánzóinak szemléletével, és az imagizmust és a vorticizmust állítja előtérbe, mondván, Kung szavaival: „Értelemhez a szó úgy igazodjék, mint a malomkerékre a víz...”8, önmagában is jelentést kell hordoznia.
Pound és Eliot az átirat, a szövegmontázs, a szövegköziség úttörői a modernista angol költészetben, a dekadens, értékét vesztett I. világháború utáni Anglia újító lírikusai. E két költő idézés-technikával, szövegköziséggel építkező művei – távoli asszociációs mezőben ugyan – egyetemességükben összefüggő egészet alkotnak, a fragmentáltság ellenére, Pound Cantóiban és Eliot Átokföldje című, szöveg­intarziás, áthallásos hosszúversében a leghangsúlyosabban. Eliot költészetében a szerepek felöltése volt az egyik alapsajátság, drámai költő volt, a drámai monológok töredékeit játszotta egymásra az Átokföldjében. 1922-ben, azonos évben Joyce Ulyssesével – megjelenik a mű; akkortájt Eliot idegösszeroppanás előtt állt, a világ spirituális sivatagba jutott a háború idején. Ez kihatott rá, a buddhizmus érdekelte, menekvésként; s a szintén Amerikából áttelepült kortárs, Pound adja meg az Átokföldje végleges formáját – Eliot nem hitt a szerzői magántulajdonban. Első­sorban a mű muzikalitását emelte ki Pound, mely az apokaliptikus pátosz hangja mellett megszólaltatta Eliot gyermekkorában hallott gyászos, lassú zenei dallamait is. A művet a jobb mívesnek, az – il miglior fabbro megnevezéssel – Poundnak ajánlotta Eliot, mint Dante a Divina Comediát egykor Guido Cavalcantinak. Pound és Eliot az I. világháború londoni avantgárd életének két vezéralakja volt. Pound volt az első az angol költészetben, aki a miltoni pentametert széttörve meghonosította a szabad verset.
Az éjszaka című Bogdán-vers Jorge Louis Borges írásművészetének egyik alapmotívumát említi, a labirintust, melyből legtöbbször nincs kivezető út, akárcsak Borges bábeli könyvtárából vagy mágikus álmai útvesztőiből sem. A labirintus itt az elméé, a tudat visszfényében tükröződő folyosó, amely a büntetőtábor kegyetlen életkörülményei közepette a víziói között bolyongó Poundnak egyfajta túlélési lehetőséget ad. Pound bátorítója és segítője G. Scott, a néger rabtárs, aki, bár zenei érzéke nincs, rögeszmésen fütyüli a Lili Marlént.
A párducok és A hiúzok című versek William Blake A tigris című versét idézik, nem beszélve Borges tigris-legendáriumáról. A poundi Cantókban az elvesztett paradicsomi állapot értékjelzői, a Bogdán-vers a költő rabsorsába beemeli e ragadozókat is, melyek szintúgy cellába zártan, konokul villantják fogsoruk a rácsok mögötti éjben: „Amikor betelik az űr, megindul előre / a fantom-hegynek, a felhők fölé, / de a ketrecbe zárt párducok szemében: / Semmit. Semmit sem tudsz tenni...”9 – vall a tehetetlenségéről Pound, mint arról is, hogy: „A szemek ezúttal az én világom, / elhagynak s az enyémből néznek.”10
A piros ruhás nő című vers Pound látomását örökíti meg, Velencében eltöltött éveinek emlékét, amikor egy nőt kergetett a Grand Canalén át és a Rialto hídján. A vers zárósorai a visszhang-költészet – amit Eliot esetében a képzelt hallás technikájának nevezett a korabeli kritika – a világköltészet polifóniájának mozgósítása, s itt is érvényes a rájátszásos retorika: „De ehhez túl késő van, asszonyom, / túl késő van mindehhez, kisasszony, / túl késő.”11 – így a Bogdán-sorok. Az ismétlés felbukkan azonos hangfekvésben Eliot J. Alfred Prufrock szerelmes éneke című, az Átokföldjét előlegező versében is: „Lesz még idő, lesz még idő / jó arcot vágni a szembejövőknek; / Lesz még idő, hogy alkothass és ölhess (...) / Lesz még időm, lesz még időd, / Lesz majd idő százféle habozásra, / Száz látomásra s ellen-látomásra / tea és pirítós előtt.”12
A konkrét költemény Robert L. Allen tanúvallomását írja át, a Pound perén elhangzott szöveget parafrazálva hiteles képet ad a költő szenvedéstörténetéről. Pound 1917–24 között Velencében élt, kapcsolatba került az antiszemita, fasiszta mozgalmakkal. Olaszországból az Egyesült Államokba sugárzott rádióbeszédeiben ennek a diktatórikus ideológiának a megszállottjaként uszított 1940-ben. 1945-ig nem engedték vissza az Államokba, s mikor hazatért, rögtön elítélték. 1946-ban felmentették, elmebajosnak nyilvánították, és a washingtoni Saint Elisabeth’s Hos­pitalba zárták. Ez idő alatt a Bollingen Library of Congress neves amerikai írókból álló zsűrije a Pisai Cantókért díjjal tüntette ki 1948-ban; rehabilitálta és elismerte költői nagyságát. 1958-ban szabadul a kórházból, visszatér Olaszországba, és letelepedik Velencében, ott is hal meg 1972-ben.
A Lázbeszéd című vers már címében is rokonítható Kovács András Ferenc azonos címet viselő szabad versével, melynek alcíme: Ezra Pound Velencében.13
A Free jazz című költemény az első amerikai költő, Walt Whitman korszakára, az amerikai demokrácia és alkotmányosság megteremtésének idejére emlékeztet. Whitman az emberi lényt mint a kozmikus teljességet befogadni képes csoda letéteményeseként láttatta erőteljes szabad verseiben – ősük a mediterrán, közép-ázsiai bennszülöttek rítusaiból született meg először. Whitman tökéletesen azonosult versei tárgyával, a világegyetem legapróbb lényeitől egészen a Sierra Nevada kopár, hóborította csúcsaiig. Beteggondozóként részt vett az Észak és Dél közötti háborúban is. A csak pár száz éves történelmű országban a Leaves of Grass, mely Whitman összes versét tartalmazza, merész újítást és összekötőkapcsot jelentett Anglia és az amerikai-angol gyarmat között. A Bogdán-vers a néger spirituálét, a lapátkerekű gőzöst dicsőíti, a sziú indiánok sorsát, a demokrata állam megteremtését, a Függetlenségi Nyilatkozat megfogalmazását, a rabszolgatartás törvényének eltörlését. Az államot, melyet Whitman is magáénak vallott, soha nem szűnő derűvel, és a mindenség, a világegyetem szépségének befogadásával. Öregkorában sem veszítette el hitét, legendás példája a mindenkori helytállásnak az élet csapásainak dacára is, a siker hiánya, betegsége ellenére is egyetemes ember maradt, aki mindegyik érzékszervével együtt vibrált a kozmosszal. Költészetét a maga korában nehezen fogadták el, szentségtöréssel, vallásellenességgel vádolták a költőt, de voltak kiadók, akik sikert hoztak neki. A vers libre – a szabad vers születése és európai elterjedtsége más korszakokban is az ő érdeme. A beat-nemzedék neves köl­tője, Allen Ginsberg mesterének tekintette Whitmant, de Pessoa, Apollinaire is bőven merített e forrásból, akárcsak Pablo Neruda.
Az alvilág bejárata Ezra Pound feleségéhez, Dorothy Shakespearhoz kapcsolódik, akit a költő 1914-ben vett nőül. Pluto a római mitológiában a görög Hádész­nak felel meg, Pound a feleségével a plutoniumot keresi, ahol megnyílik a föld, láthatóvá lesz az Alvilág bejárata – melynek színhelyét Bogdán a pisai Averno-tó közelébe helyezi, Pound fiktív látomására építve. Allen Ginsberg Plut(ónium)i Ódá­ja szarkasztikus, dühödten ironikus felhangon szól a rossz kútfejéről.14
A csomag című prózavers az önmagát Triestbe, majd Párizsba száműző ír származású írót, James Joyce-ot láttatja, olasz közvetlenséggel pörölve fiával, akit arra kényszerít, hogy a Poundtól kapott szűk zakót és viseltes barna félcipőt Párizs utcáin – bármennyire is szégyelli – hazaszállítsa. „Nélkülözött akkoriban is, szegény, sokat didergett, / miközben fáradhatatlanul írta Ulyssesét”15 – vallja Bogdán az íróról.16 A Bogdán-vers ingerlékeny, lobbanékony Joyce-alakja az életben sem volt különb: a nagy franciával, Marcel Prousttal való találkozásakor bírálni kezdte az író francia kiejtését, mondatainak hibás hangsúlyozást tulajdonított – vérig sértette. Soha nem nyílt többé alkalom a párbeszédre. Mikor újra találkoztak egy összejövetelen, Proust beteg gyomrára, Joyce pedig vakságára panaszkodott.
A Borges-apokrifban17 Pound ketrecélményében, a látomásban feltűnik Spinoza figurája: „Ketrecbe zárták. Gyémántja sem volt, / mint Spinozának, hogy csiszolhassa. / Konfuciusz se menthette meg, / se víziói.”18 Fu-an Kung – Konfuciusz – Pound Cantóinak állandó szereplője; az ókori kínai bölcselő gondolatvilágára épül Pound teljesség-mítosza. A pisai testi pokolban Pound egyesül a világfolyamattal, végül a paradicsomi Cantókban megjelenik Aphrodité. Pound pantheonja a „Christo re, Dio sole” lesz, Krisztus és a Napisten eggyé lényegülése, a szeretet eszménye: Amo ergo sum.
A kötet záróakkordja a Találkozás az élet végén, az idős Pound Allen Ginsberg­gel találkozik Velencében. Az öreg költő csalódottan, kegyetlen önbírálattal szól verseiről. Hatalmas életművét, köztük a gigászi opust, a Cantók verskatedrálisát is – értelmét, súlyát vesztettnek érzi. Ginsberg megvilágosodva, a reveláció hangján szól nagy elődjéhez: „... ön a mi nemzedékünk szentje, Amerika prófétája, a Költő. / Amit az uzsoráról és a háborúról mondott, beigazolódott. / Önnek mindenben igaza volt, ezt világosan láthattuk már Vietnamban is...”19 Pound lekicsiny­lő szenvtelenséggel szól magáról: „Versemnek, higgye el, semmi értelme nincs.” Végül keserűen veszi számba az öröklét elvesztett illúzióját: „Olyan szerettem volna lenni, / mint a rózsa (...) Önfeledten szerettem volna / gyönyörködtetni. Nem függni senkitől, és semmitől – csak a fénytől! De nem sikerült. Szörnyű tehetetlenségem / gátolt meg. Kicsinyességem. Irigységem...”20 Kínai írásjelekkel díszített sálját lebegtette a szél, és „... fénybe tűnt át az arca.”21
Emlékezetes Bogdán László Ginsberg-hamisítványa, az Üvöltés címet viselő, az amerikai költőre rájátszó verse.22 Bogdán szerepjátszó költészetének, az apokrif verseknek, az átiratoknak a megjelenésével új állomáshoz ér a költő lírája. Ezután paródiát, travesztiát is ír, megjelenik a Pótkötet az Átiratokhoz.23
Bogdán Üvöltése megtartja a ginsbergi versprózára jellemző gondolatritmikát, a lélegzet ritmusához igazodó verssor mintázatait, sőt, beilleszti az eredeti hosszúvers alapegységeit is a sajátjába. Egy nemzedék verse ez is, mint a Ginsbergé, az erdélyi térségben élő, Bogdánnal kortárs költők is szereplői: Szilágyi Domokos, Sütő István, Darkó István, Veress Gerzson és Visky Árpád színész. A kommunista diktatúra lelket és idegrendszert (fel)emésztő hatalmi gépezete elleni vers ez, egy, az időben elveszett nemzedék nekrológja is lehetne, de több annál: a költő közösséget vállal elhunyt társaival, s kimondja, nem volt céltalan az egyéniség felszámolására indított hadjáratok, házkutatások, ki- és lehallgatások korszakában helytállni, akkor sem, ha végül a halállal kellett szembenézni majd mindegyik fent említett nemzedéktársnak. A költő, aki túlélte e korszakot, emlékeiből elevenen hívja elő társai alakját, versbe örökíti őket, s így válik műve nemcsak egy rettenetes korszak hiteles dokumentumává, hanem megszenvedett művészi alkotássá is.
A megbiztatás című vers, ahogy Bogdán László nevezi, Ezra Pound Commision című versének átirata.24 Talán A Bogdán-kötet egyik legerősebb verse, egészében idézzük, zárlat gyanánt, emlékezve oly kor(ok)ra, amikor a költők eredendő szabadsága került veszélybe. Így a vers:



A MEGBIZTATÁS


Ezra Pound-átirat


Menj, vers, a magányosokhoz, a kielégületlenekhez,
menj a bolondokhoz, rögeszméik áldozataihoz,
vidd hírül nekik, hogy elnyomóikat megvetem.
Feltartóztathatatlan áradatként zúdulj,
zúgd az elnyomás iránti undorom.


Támadd az ostobaság diktatúráját,
a képzelet híján lévők zsarnokságait.
Támadd a bilincseket!
Indulj az unatkozó polgárasszonyokhoz,
külvárosok hervadt penészvirágaihoz,
a rosszul férjezettekhez,
a titkon csalódottakhoz,
a boldogtalanokhoz,
a megvásárolt feleségekhez,
minden jogfosztott nőhöz.
Menj el azokhoz is, akikben ébredezik a kéj,
akiknek gyengeségeit nap mint nap megölik.
Ostorozd az egész unalmas világot!
Késként vágd ki fekélyeit.
Önts erőt a lelkekbe!


Légy kedves az emberekhez.
Szólj egyenesen. Közérthetően.
Kutasd az új rosszat és az új jót.
Minden elnyomás ellen állj ki.
Keresd fel azokat is, akikben elrothadt a kor,
s már önnön érdekeit sem ismerik fel.


Menj a család rabságában sínylődő kamaszokhoz.
Iszonyatos
együttlátni egy törzs generációit:
a vén fa csupa friss hajtás,
de korhadó ágai lehullanak.
Menj, dacolj a közvéleménnyel!
Leplezd le a vér hazug kötelmeit.
Támadd a halott kezek rémuralmát.



2010. júnus 11.



JEGYZETEK


1 Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2004.
2 „De Quincey szerint minden történet apokrif, (…) történetileg, (…) de lényegüket tekintve igazak.” In: Jorge Louis Borges: A költői mesterség. Gondolat és költészet c. fejezet, 100. o. (Ford. Scholtz László. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002).
Megj.: Borges majd mindenik vers- és novella-témájának anyagát a szellemi világból eredezteti, a világkultúrában és -irodalomban páratlan emlékezőképessége terhe alatt, mely ihletadója is, a világlíra és -történelem, a bölcselet kulcsfiguráit idézi fel számos művében. Jogot ad az apokrif költészetnek, megszállott művelője is. Bogdán László is követ(el)i e költői létjogát.
3 P. a ketrecben, 7–8. o.
4 A párhuzam létjogát ezúttal nem az időbeli egybeesés, hanem a térbeli azonosság adja, a színhely Pisa; továbbá a ketrec-jelkép, a fogoly-lét azonossága. Történetileg igazolható, hogy Ugolino della Ghirardesca (1218–1289), aki eredetileg a pápaság, a ghibellinek mellett állott, végül a császári, pisai guelfekhez csatlakozott, elárulva a ghibellineket, hogy hatalomra jusson. De az 1284-es meloriai csatavesztés után kényszerítve volt, hogy a luccai és firenzei guelfeknek átengedjen több pisai erődít­ményt. Az árulása miatti büntetés nem késett sokáig, a ghibellin Ruggieri degli Ubaldini érsek színlelt barátság álarcában tőrbe csalja Ghirardescát, s az 1288-as, rajtaütéses támadással leveri hadait Pisában, és foglyul ejti. Innen kezdődik el fogsága iszonyú története, mely már a maga korában legendás volt. Dante a Pokol Harmincharmadik Énekében, mely az Ugolino és az eleven kárhozottak alcímet viseli, felidézi a Gualandi-toronyba zárt Ghirardesca alakját, akit két fiával, Galdóval és Ugoccionéval, valamint két unokájával, Brigatával és Anselmóval együtt éheztettek halálra. A tornyot az Éhség Tornyának nevezte az utókor, borzalmas képekkel érzékelteti Dante az Antenorában, a pokol Második Alkörében az áruló Ghirardesca és családtagjai agóniáját: „S hallám az alsó zárat elcsukódni / a szörnyü tornyon; és szemükbe néztem / fiaimnak – s hangot sem tudtam adni.” (Inferno, XXXIII, 49–48, 149. o. Babits Mihály fordítása) S végül a legszörnyűbb kép: „Atyánk, nem lesz szivünknek ennyi búja, / ha minket eszel! Te ruháztad csontunk / e vézna hússal: vedd magadhoz újra!” (Uo. 61–63.) A legenda szerint a torony kulcsát a család, melyről nevét kapta a zárka, a pisai Averno-tóba dobta. Ghirardesca iszonyú halállal végezte, de előbb felfalta fiai és unokái hulláját – így a legenda.
5 I. m. 7. o. (Kiemelés tőlem, ULZs.)
6 I. m. 8. o.
7 P. a ketrecben, 8. o.
8 XCIX. Canto. Kemenes Géfin László fordítása, Magyar Műhely, Párizs, 1975. 148–149. o.
Megj.: A Konfuciusz által hirdetett életbölcselet a testet belső lélekvilágként fogja fel, megtisztítása visz a teljességhez, a lélek egyenessége az, ahol a phallus tudja az irányát, s a folyó víz a folyás által megtisztul. Mondja a XCIX. Cantóban: „Gyermeki illedelem a testvér-szellem: a Gyökér; / a tehetség, mint ág szerepeljen. / Legelső eszköz: a dolgok pontos meghatározása / ez edény és foglalat.” 153. o.
9 LXXXIII. Canto, 124–125. o.
10 LXXXIII. Canto, 129. o.
11 I. m. 13. o.
12 In: T. S. Eliot legszebb versei. Albatrosz Könyvkiadó, Bukarest, 1970. (Szemlér Ferenc fordítása)
13 A százsoros vers – mely az erdélyi magyar irodalom Száz sor magány – először Király László által írott lírai műformáját követi – Poundot szólítja meg, alkalmazva a töredékesség, szövegmontázs poundi technikáját, szervesítve azt saját költői eszköztárában. Érdemes idézni: „Esdrás szólt vala hévvel: / Sovenha vos a temps ma dolor, / Szegény agebről emlékezzetek meg, / Ha majd zafír habokba hull a Hold, / A dózse ékes gyűrűje... / Hej rege ejtem – / Pihenjél hát öregember.” És Christophorus énekelt. Versek. Jelenkor Kiadó, Pécs, 1995. (77–80. o.)
14 „Először Doktor Seaborg vetette papírra hanyagul, mételyes kézzel, és / az Uránuson túli tengert átszelő Halál-planétáról nevezte el / melynek föld alatti része nemzi Hádész e magma-szaggatta urát, a / bosszuló Fúriák Atyját, a milliárdos Pokol-Királyt akinek egykor / átvágott torkú fekete bárányokat áldoztak, s a papok elfordították / arcukat az alvilági misztériumoktól Eleuzisz magányos templomában...” 155. o. In: Allen Ginsberg: Halál Van Gogh fülére! (Válogatott versek. Pesti Szalon Könyvkiadó, 1996. Ford. Eörsi István és Orbán Ottó)
15 P. a ketrecben. 35. o.
16 Joyce lényegében mindig anarchista maradt, fő művében a naturalizmus egyik válfaját is követte. 1904-ben a Music Festival of Dublin bronzérmes operaénekese lett, ekkor találkozott Nora Barnacle-lel, a 18 éves lánnyal, akit 1904. július 16-án feleségül vett; ez az időpont azért lényeges, mert az Ulysses arkhimédeszi pontja, a regényidő egyetlen órásivá tágított nap, a metempsychosis – az író által kitalált, megélt(?!) módszerét alkalmazza, ami a lélek átváltozását, transzfigurációját jelenti. A valóságfölötti e módszer elve, az élményszegény életű, száműzetésben élő Joyce haláláig nem tud békét kötni Írország nacionalizmusával – a nemzetszeretet természetes érzelme helyett; s a vallási megszorítások bigottságával sem. Életsorsa a regényben teljesedik ki – ellentmondásosan, de csak látszólag –, mivel az események helyszíne maga Dublin. A regényben a társkeresés az egyik vezérmotívum, a homéroszi Odüsszeia mintájára, afféle Telemachiád, szellemi őskeresés, melyben a múlandóság és az öröklét összeforr: Stephen Dedalus, a regény egyik főalakja a szellemi világot jelképezi, míg Bloom a triviálisat, a mindennapit. Utóbbit végül Joyce Illés prófétával azonosítja az epifániában, hasonló ez az aktus a corpus christi szakralitásához, a kenyér és a bor misztikus átváltozásához a keresztény liturgiában.
17 I. m. 48. o.
18 Jorge Louis Borges Spinoza című versének gyönyörű részlete kívánkozik ide: „A zsidó át­tetsző, finom kezével / csiszolgatja a homályban a lencsét, / hideg az este, tele rettegéssel. / (Az esték mind olyanok, mint az esték) ... Mítosztól, hasonlattól végre ment lett, / egy nehéz lencsét csiszol: végtelen / térképét a Minden Csillaggal Egynek.” In: A homály dicsérete. Válogatott versek. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2000, 114. o.
19 P. a ketrecben. 54. o.
20 I. m. 55. o.
21 Uo.
22 Átiratok múzeuma. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1998.
23 Szindbád a taligán. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2007.
24 „Nem fordítás” – írja Bogdán a lábjegyzetben. 39. o.










Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Ungvári László Zsolt


Az adatbázis nem tartalmaz hasonló bejegyzéseket.

Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.