Vers, próza / In memoriam Cs. T.

Lázár Bence András
In memoriam Cs. T.

[Látó, 2010. február]



„azt kell éreznem, nincs már mit végeznem"


1.
Azt mondják, elvittél egy-két évtizedet is.
Lehet. A kabátodba bújtatva. Ahogy szőnyegárus
a vállán szövettestet, ollót. Így vitted el ezt az
üvegnyi füstöt. Ezt az üvegnyi füstöt, amit
rápakoltak itt a tájra.


Azt mondják, jobb így, hogy hangszálakba,
nem az erekbe, az ujjpercekkel, nem a szívkamrákkal.
Jobb, hogy így kellett bele látni. Ez volt az üzlet.
Így kellett. Ezeken az utakon.


Azt mondják, a maradék meg benned
a maradék füst, meg este, a kevert, végig az ereken,
a szövetekig, a tüdő szálakig, a maradék meg mind benned,
mind benned rakódott le. Mint arcok egy fülke fényében.


Azt mondják, a táj így lett tisztább, vagy, hogy
maradjon minden taníthatóbb, mint a húr rezgései,
hívjuk, úgy el lehet viselni. Ahogy szőnyegárus
vállán zacskó dohányt, kávébabot.


2.
Te meg nézed ezt, ott állsz a fülke fényben,
vonat ablakában, több darabban, és azt mondod,
ez szerethető, ez kevésbé az. A kabátodba bújtatva.
Ezt az üvegnyi füstöt a vonattal, viszed a hangszálakba meg
az ujjpercekbe. Ahogy szőnyegárus hátán útitáskát, barna
zakót.


Talán nem lesz ott senki sem. De a bolt közel lesz,
az eladólány már a sarokról felismer. Te meg csak
mondod, amit ilyenkor mondani kell: kiló kenyér,
felvágott, doboz cigi, kevert.


Azt mondják, jobb így, hogy ez mind benned,
azt mondják, jobb, hogy elvittél egy-két évtizedet.
Így el lehet fogadni ezt a tájat, mint szőnyegárus
hátán útitáskát, térképet, iratot.
Ahogy viszi egy ház felé, és tudja, nincs már
mit, nincs már mit végezni, az utolsó
szövetet is elvitték a nappalok.







Kinyomtat
        
E-mailben tovább küldi


A szerzőről:

Lázár Bence András




Copyrights 2014 Látó Szépirodalmi Folyóirat.